Ébredj fel!

I

sten bizonyságot tett Mózes és Áron mellett; amikor dicsőségének jelenlétében a lázadók elvesztek, a két testvér továbbra is a nép élén maradt (4Móz 17,1-15). Bizony, szörnyű tragédiák kísérik Izráel néppé formálódását. Miért vannak ezek? Azért, mert nem tanulnak, és nem akarják meglátni, hogy Isten országában másképp mennek a dolgok. A világban az emberek maguk választanak vezetőket, akiket aztán befolyásolhatnak, és rajtuk keresztül megvalósíthatják elképzeléseiket. Izráel már a létét is Istennek köszönheti, Ő választotta majd mentette ki őket a rabszolgasorból.

Ez azt jelentette, hogy az Úr a nép uralkodója, Ő vezeti őket, Ő szabja meg számukra az útirányt, és Tőle kapják a hazát is. Egy nép, amely magától nem tudott néppé lenni, sőt, elveszett volna Egyiptomban, mivel őseik ott ragadtak, belesüppedtek a jólétbe, és nem akartak belőle kiszakadni. Ha az ősatyák egyiptomi halála után hazamentek volna, minden másképp alakult volna. De ők nem akarták a jót feladni, úgy gondolták, otthon rosszabb lenne, így maradtak, és a vége szolgaság lett. Isten meghallotta kiáltásukat, mert mindig meghallja az alázatos kiáltást, amikor nyomorúságunkban segítségül hívjuk. Ő mindig kész segíteni.

Ez azt jelenti, hogy Izráel Isten kegyelmének, türelmes szeretetének köszönheti létét, és ugyanígy mi is. Azonban ők nem hálával fordulnak az Úr felé, hanem lázadnak, semmi sem tetszik nekik. Ha nincs valami, hit helyett zúgolódnak, ha megkapják, ami után vágynak, nem elégednek meg, hanem keresnek mást, ami miatt lehet zúgolódni. Ha van kenyér, hús és víz, akkor éppen a vezetők nem felelnek meg. Pedig Mózes nem maga választotta ezt a tisztséget, hanem az Úr rendelte őt népe élére. Mózes nem akart már szabadító lenni, de Isten küldte, mert Mózes szíve az Övé volt. Isten felkészítette őket az életre a Sínai-pusztában, törvényeket kaptak és a szent hajlékot, ami érzékeltette velük, hogy Isten közöttük van, Ő a  vezető. Mégsem volt elég ez némelyeknek, hanem a maguk kezébe akarták ragadni a hatalmat, Isten azonban kitartott Mózes és Áron mellett.

Azt várnánk, hogy végre rend lesz a nép között, hálával borulnak az Úr elé, és engedelmesen teszik, amit mond. Azonban ezt várhatjuk, mert az ember szíve csalárd, és így ismét Mózes és Áron ellen lázadnak. Nem látják, hogy amikor ellenük támadnak, tulajdonképpen Isten ellen fordulnak, Őt nem akarják. Az az ember legnagyobb tragédiája, hogy Istent nem akarja. Mindig Nélküle akar szabad lenni, Isten nélkül akar élni. Ezért nem volt Jézus számára hely, és nem fogadták be az övéi.

Az ítélet, ami előttük ment végbe, nem józanította ki őket, úgy gondolták, továbbra is lehet lázadni, pedig ez nem megoldás. Nem tanulnak ebből a tragédiából sem, nem tartanak bűnbánatot, hanem maradnak ugyanazok, akik eddig voltak.

Bizony, mi sem vagyunk másképp, mi sem reagálunk különbül Isten jelzéseire. Mennyi vihart élünk át, rendkívüli természeti jelenségek vesznek körül, járványok, háborúk, lázongások törnek ki, sok-sok ember hal meg idő előtt és értelmetlenül. De még mindig makacsul lázadunk, nem akarjuk meglátni, hogy ezek az események Isten ítéletei, általuk akar felrázni bennünket, azt akarja, hogy végre rádöbbenjünk: minden miattunk van, a bűneink miatt. Azért, mert elfordultunk Istentől, bálványokat imádunk, és már csak az egyéni boldogulás érdekel mindenkit. Az a lényeg, növekedjen a bankszámla, és lépést tartsunk a világgal. Mindig valami új és más kell, költekezünk, mert úgy gondoljuk, az az élet, pedig az csak pótszer. Azt jelzi mindez, hogy lényünk mélyén hatalmas űr van, hiányzik valami, de ezt nem lehet termékekkel, szórakozással betölteni, csak egyedül az Úrral való élő kapcsolat elégíti meg.

Mi is úgy vagyunk, mint Izráel, a szaporodó jelekkel szemben megrántjuk a vállunkat és azt mondjuk, mit is tehetünk. El kell fogadni azt, ami van, ami körülvesz. Pedig tehetünk valamit! Mit? Bűnbánatot tarthatnánk, ki lehetne mondani, hogy miattam lett ez a nagy vihar, amint Jónás is kimondta. Bűnbánat nélkül nem lesz változás, megújulás. Minden megy tovább ugyanígy, de Isten jelez. Keresi a szívünket, ahogyan itt is tette. Ne menjünk bele az ítéletbe, hanem előzzük meg. Hogyan? Úgy, hogy végre elfogadjuk Jézust életünk Urának, és Rábízzuk magunkat. Nemcsak formálisan, hanem valóságosan, ami azt jelenti, hogy figyelünk akaratára, és az Ige lesz a lámpásunk.

Mózes még most is védi és menti a népet, fontosak a számára, nem nélkülük, hanem velük együtt akar tovább menni az úton. Közbenjárására megszűnt a csapás. Mi is járjunk közben az Úr előtt kortársainkért. Kérjük, Urunk könyörüljön rajtunk, adjon bűnbánatot a szívekbe, és megtérést. Ez az egyetlen, ami segíthet rajtunk: megtérni az Úrhoz és élni, úgy, ahogyan Ő azt mutatja.

Az apostol hangsúlyozza, hogy ne feledjük soha, hogy most a világosság gyermekei vagyunk (Ef 5,1-20). Egykor sötétségben éltünk, de az már le van zárva, az a múlt, a világosság, az Úrban való élet pedig a jelen. Aki befogadta Jézust a szívébe, annak a sötétséghez már nincs köze, az már világosságként él. Úgy él Krisztusban, hogy a környezete is meglátja, hogy Ő már más, mint eddig volt.

Elmondja azt is, mit jelent világosságban élni. Először is ébresztőt fúj a trombitán, eljött az ideje, hogy akik Krisztusban vannak, felébredjenek és meglássák, hogy Isten országához tartoznak, és nem a világhoz, így nem is élhetnek már a világ szokásai szerint. Fel kell ébredni és meg kell látni, hogy a világ nem az, aminek látszik, hanem a bűn színtere. A világ nem jó, mert egyedül Isten a jó, és jóság, szeretet, békesség, hűség csak ott lesz, ahol jelen van az Úr. Jézus tanítványai vihetik bele a mindennapi életbe Jézust, az Ő életformáját.

Nem lehet aludni, hanem meg kell látni, eljött a nappal, ezért írja Pál, hogy ne esztelenül éljünk. Mit jelent esztelenül élni? Azt, hogy nem vesszük észre, a napok gonoszak, mert elmúlnak. Elmúlik az ifjúság, elfogy az erő, és ami elmúlt, nem jön vissza már. Esztelen az, aki úgy akar élni, mintha nem öregedne, nem változna, nem fogyna az ereje.

A napok könyörtelenül rohannak, nincsenek ránk tekintettel, de élhetünk velük bölcsen. Ha felismerjük, hogy a napok azért adatnak, hogy megismerjük Megváltónkat, elnyerjük az örök életet és készüljünk mennyei hazánkba, akkor jól használjuk a napot. Arra használjuk, amire adatott, hiszen minden napot azért kapunk, hogy Istennel élő kapcsolatunk legyen, és azt minél szorosabbra fűzzük.

Pál azt javasolja, áron is vegyük meg az alkalmat. Vagyis ne azt nézzük, miről maradunk le vagy mibe kerül az evangélium hallgatása, hanem mindent adjunk meg érte, hiszen életről, örök életről van szó. Mert nem mindegy, hol töltjük az örökkévalóságot. Jó, ha mindig Isten országának gazdagságára tekintünk, ha látjuk, hogy Krisztus mindennél többet ér, és nem veszítünk, ha Rá szánjuk az időnket, hanem nyerünk.

Fontos még, hogy minden nap igyekezzünk megérteni, mi az Úr akarata. Ne induljunk addig, amíg nem tudjuk, mit is akar az Úr. Ma szeretünk azonnal ugrani, de nem biztos, hogy Isten is azt akarja, amit a többség, amit a környezetünk. Az Isten akaratára való ráhangolódásban segít az Ige és a lelki énekek, dicséretek éneklése. És ha felismertük Urunk akaratát, adjunk hálát, akár énekelve is. Pál int, hogy ne tévesszük össze az alkohol okozta mámort a Lélekből fakadó örömmel és hálaadással. Isten a tiszta szívből és fejből áradó dicséretet várja.

Ím, béjöttünk nagy örömben

1. Ím, béjöttünk nagy örömben, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges Atya Isten.

2. Itt megállunk teelőtted, Felséges Isten! És igaz hitből áldozunk előtted, Vallást teszünk rólad, Felséges Atya Isten!

3. Vágyik lelkünk szent Igédhez, Felséges Isten! Mint a szomjúhozó szarvas a vízhez, A hideg kútfőhöz, Felséges Atya Isten!

4. Örvendezünk mi szívünkben, Felséges Isten! Mert bejutottunk immár teelődbe, A te templomodba, Felséges Atya Isten!

5. Csak ez nékünk vigasságunk, Felséges Isten! Hogy lakozik a te neved közöttünk, Dicsértetel tőlünk, Felséges Atya Isten!

6. Tartsd meg azért békességben, Felséges Isten, E kicsiny seregecskét igaz hitben, Te tiszteletedben, Felséges Atya Isten!

7. Prédikáltasd szent igédet, Felséges Isten! Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket, Áldd meg életünket, Felséges Atya Isten!

8. Zengedeznek mi ajakink, Felséges Isten! Örvendetes szókban, dicséretekben, Ékes énekekben, Felséges Atya Isten!

9. Áldott vagy te magas mennyben, Felséges Isten! Kit illet dicséret a szent templomban, Anyaszentegyházban, Felséges Atya Isten!

Isten áldásával.

Öltsük fel az új embert!

J

ó végiggondolni, hogy mi is van a szívünkben (4Móz 16,1-33). Vizsgáljuk meg, nem húzódik-e meg bennünk lázadás az Úr akarata ellen, nem a hatalom utáni vágy vezérel-e? Mert azt látjuk, hogy a lázadás nem vezet eredményre. Különösen az, amely Isten ellen irányul, mint ahogy mai Igénkben is látjuk. Vannak néhányan Lévi törzséből, akik Mózes és Áron ellen támadnak, úgy vélik, Izráel népe fölé emelik magukat. Mindezen vád mögött személyes ambíciók húzódnak meg, elégedetlenek saját helyzetükkel, és Mózes illetve Áron helyére vágynak. Ők akarják a főpapi tisztet is maguknak. Nincsenek megelégedve azzal, amit rájuk bízott az Úr. Pedig Lévi törzse egy életre az Úr sátra körüli szolgálatra lett kiválasztva. Azonban ők ezt nem értékelik, nincs hála a szívükben. Úgy gondolják, ők többre hivatottak. Mi van a szívemben: megelégedettség vagy többre vágyás? Fontos szem előtt tartani, hogy Isten országában másképp vannak a dolgok, mint a világban, Isten maga bíz ránk feladatot, és ha abban hűségesek vagyunk, többre bíz. De nem mi vágyakozunk, nem én akarok többet, mást, hanem várok az Úr értékelésére. „Aki a kevesen hű, az a sokon is hű, és aki a kevesen hamis, az a sokon is hamis” (Lk 16,10).

Ezek az emberek önmagukat értékelték, saját életüket többre tartották annál, mint amit rájuk bízott Isten, mint amit végezniük kellett. Hiányzott az alázat a szívükből, amellyel rácsodálkoztak volna Isten kegyelmére. Mert már az is csoda, hogy az Úr megszabadította őket, majd a többi törzs közül kiválasztotta a Neki való szolgálatra. Látom-e méltatlanságomat? Felismerem-e, hogy még ezt a szolgálatot is bízhatta volna különb eszközre az Úr? Ha meglátom ezt, hála lesz a szívemben és magasztalás.

Mózes ezt az újabb támadást is az Úrra bízza. Nem áll bosszút magáért, hanem kéri, hogy Isten mutassa meg a nép számára döntését. Mutassa meg, kit választott arra, hogy a nép előtt járjon. Mózes magatartása számunkra is útmutatás, mi is vigyük Isten elé imádságban problémáinkat, a támadásokat. Ne mi akarjunk bosszút állni, hanem engedjük, hogy az Úr munkálkodjon, Ő jelentse ki akaratát. Jó mindenben az Úrra bízni magunkat, ne engedjük, hogy az elégedetlenség vagy a visszafizetés vezéreljen. Mindenkor figyeljünk az Úr Jézusra, Aki az Őt megfeszítőkért is imádkozott. Az imádság egy csodálatos eszköz a kezünkben, nagy dolgok történhetnek általa. Szívek átformálódhatnak, ha kitartóan és hittel kérjük.

Amikor Isten az egész gyülekezetet meg akarja ítélni, Mózes menti őket, közbenjár értük. Mózes nem a könnyebbik megoldást választja, számára nem a néptől való megszabadulás a megoldás. Vállalja őket tovább, menti a népet. Mózes lélekmentő lelkületet kapott az Úrtól. Milyen gyakran azt gondoljuk, úgy oldódnak meg gondjaink, ha megszabadulunk a problémás személyektől. Ha elválunk vagy másik országba költözünk, azt gondoljuk, minden rendbe jön, de ez nem biztos, mert előbb magunkban, a lényünkben kell rendbe jönni.

Szomorú, hogy még mindig nem tanulnak az emberek, még mindig nem akarják meglátni Isten akaratát, és lázadnak ellene. Azonban azt meg kell látnunk, hogy aki nem akar Istenhez igazodni, annak vállalnia kell a felelősséget. Isten megítéli az ellene lázadó bűnös embert. Most még van lehetőségünk bűnbánattal Elé állni és elfogadni az Ő uralmát. De élünk-e ezzel a lehetőséggel? Meghalljuk-e a hívást és bemegyünk-e Isten vacsorájára? Vagy figyelembe se vesszük, éljük az életünket, mintha minden rendben lenne? Ma nagyon belemerül a világ a jólétbe, az élvezetekbe, és nem akarjuk meglátni, hogy Isten ítélete közeledik. De áll még a kereszt, odamehetünk, és Jézust segítségül hívhatjuk. Mert csak Jézust követve van esélyünk az életre, az üdvösségre.

Pál határozottan tesz bizonyságot arról, hogy aki Krisztusban van, annak teljesen megváltozik az élete (Ef 1,17-32). Az már többé nem úgy él, mint eddig, már nem a nem hívők gondolkodása a mérvadó, hanem az Úr vezetése. Aki megtért és rábízta Jézusra az életét, annak már Jézus élete a minta. És ez azt jelenti, hogy az eddigi életvitelt le kell vetkőzni, meg kell tőle szabadulni. Krisztust követve nem élhetünk úgy, mint eddig. Ebből meglátjuk, hogy nem egy vallásról van szó, aminek a tételeit elsajátítjuk, és minden rendben van, hanem egy új életformáról.

Az új életformához arra van szükség, hogy megszülessen bennünk az új ember. Az új élet pedig nem a régi megújítását, hanem annak teljes eltávolítását jelenti, amely helyére lép az új élet. Az új élet teljes megújulást jelent, gondolkodásban és lélekben. Aki Krisztust követi, másképp kezd gondolkodni az életről. Felismeri, hogy az élet Isten ajándéka, felelősek vagyunk érte, és el fogunk vele számolni. Jézust követve előre fogunk gondolkodni, és igyekszünk felmérni egy adott tett következményeit. Ma sokszor nem gondoljuk végig, mivel fog járni az, amit tenni készülünk. Sok ember élete megy tönkre emiatt. Krisztus azonban megtanít felelősen gondolkodni, Igéje által fényt gyújt a számunkra és tanácsol minket.

Pál elmondja az új élet gyakorlati változását. Rámutat, hogy egy új hozzáállás jelenik meg. Aki nem akart dolgozni, hanem mások kárára élt, az munkát vállal és maga keresi meg a kenyerét. Az új ember mindig igazat mond, és már nem a harag vezérli, hanem a megbocsátás. Fontos, hogy ne engedjünk időt a haragnak az elterjedésre - mielőtt a nap lemegy, rendezzük problémáinkat, bocsássunk meg.

Tehát a hit a mindennapi életben mutatkozik meg. Az életformánkban, a tetteinkben válik láthatóvá. Akiben Krisztus van jelen, annak a beszéde is átalakul. Miért? Mert a szívében más tartalom van, mint ami eddig volt. És a száj a szív teljességéből szól. Akinek az Úrral és az Ő Igéjével van tele a szíve, annak a szájából áldás és építő beszéd jön elő. Tehát a beszédünk, a munkához, a másik emberhez való hozzáállásunk árulja el, hogy levetettük-e már a régi embert, vagy csak ráhúztuk az újat. Ha így tettünk, akkor az csak álca, előbb vessük le a régit, és úgy vegyük fel az újat, a Krisztusit.

Jézusom, ki árva lelkem

1. Jézusom, ki árva lelkem Megváltottad véreddel, Kárhozattól óvtál engem, Bűnös szívem, ó, vedd el! Add, hogy néked megháláljam. Hogy nem hagytál a halálban, megmutattad: Bármit adj, Én oltalmam csak te vagy. S

2. Jézus, benned bízva bízom, Elpusztulnom, ó, ne hagyj! :/: Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy: Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.

Isten áldásával.

Érdemes az Úrra hallgatni

I

smét szól az Úr népéhez Mózesen keresztül (4Móz 15,1-41). Még ezek után is szól, nem fordul el tőlük, nem hagyja őket sorsukra. Ez hálára késztet, mert ugyanígy minket sem hagy magunkra, nem fordul el tőlünk, hanem ismét szól, ma is szól. Figyeljünk Rá és vegyük komolyan Őt. Nem is akárki szól, hanem az az Isten, Aki Egyiptomból megszabadította őket. A Szabadítónak van szava hozzájuk, és most már ideje lenni megtanulni, hogy érdemes Rá hallgatni. Istent komolyan kell venni, mert a saját életünk függ attól, hogy hallgatunk-e Rá. Izráel is megtanulja, hogy Istenre kell hallgatnia, nagy árat fizet ezért, mert a makacsságnak mindig megvan az ára. Rá kell döbbenni, hogy Isten nagyon jól tudja, mit miért mond. Jól ismeri az életet, és jól ismer minket is. Ha Ő azt mondja, bevisz az ígéret földjére, akkor az úgy is lesz. Ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg.

Az Ige rámutat, hogy az Úr adja nekik a lakóhelyet, tehát Tőle kapják ajándékba, nekik csak el kell fogadni, és engedelmesen be kell vonulni. Mielőtt megtörténne a bevonulás, az Úr felkészíti őket a letelepült életre. Mert arra is fel kell készülni, különösen az Úrral való kapcsolat ápolására. Mert a letelepedés nem jelentheti azt, hogy megkaptuk, amire vártunk, és tovább nincs szükségünk segítségre. A további életük során is szükségük van Istenre, a Vele való kapcsolat ápolása a legfontosabb. Arra kell ügyelni, hogy a kapcsolat meg ne szakadjon, mert ez a legfontosabb, hiszen őket Isten élteti. Isten gyermekei számára mindig az Atyával való kapcsolat a legfontosabb, ezt kell ápolnunk, bárhol is vagyunk. Nekünk kell ügyelni, hogy ne romoljon meg a kapcsolat, ehhez naponkénti igeolvasásra és szüntelen imádkozásra van szükség. Az anyaméhben levő gyermeket a köldökzsinór tartja kapcsolatban az anyával, rajta keresztül táplálkozik és lélegzik, így növekszik, ez jelenti számára az életet. Számunkra a bibliaolvasás és az imádkozás a köldökzsinór, ezek kötnek össze Isten mennyei világával, ha elhanyagoljuk, megbetegszik az életünk.

Ezért is kap fontos szerepet a szombat-törvény, hiszen a szombat az életük középpontja, akkor élik át a misztériumot, az Örökkévalóval, a Szentségessel való találkozást. Aki szándékosan megszegi ezt a törvényt, az meghal. Meghal, mert ignorálja a szent Istent, az életet adó Urat.  Aki nem áll meg szombaton, és nem áll az Úr elé, megveti Őt. Megveti Szabadítóját, élete Urát. Azonban jó, hogy mi már a kegyelem korszakában élünk, mert bizony, ha ilyen szigorúan venné az Úr a nyugalomnap betartását, nem sokan maradnánk. Ő azonban nem elpusztítani akar, hanem megmenteni, a nyugalomnapja is egy lehetőség, amivel ha jól élünk, gazdagodik az életünk. A nyugalomnapján Ő tölti fel azokat, akik Hozzá fordulnak. A nyugalomnapjára nekünk van szükségünk, nélküle lemerülünk és széthullik az életünk. Boldog és áldott, aki felismeri az istentisztelet jelentőségét, aki vágyik az Úrral együtt lenni. Mert Isten nem azt akarja, hogy kötelező legyen megtartani a nyugalomnapját, hanem azt, hogy önként, szívből vágyjunk rá. Jó dolog megállni, elcsendesedni és átélni, hogy az Úr szól. Másrészt szükségünk is van rá, hiszen megállás nélkül kimerülünk és megbetegszünk.

Az apostol ismét hangsúlyozza, hogy fogoly, és ebben a minőségében szólítja meg őket, és kéri, úgy éljék meg hitüket, hogy bárhol is vannak, látszódjon meg, hogy Krisztushoz tartoznak (Ef 4,1-16). Bármerre is járjanak, bármivel foglalkozzanak, legyen bármilyen nap, legyen különbség az ő életük és a környezetüké között. Pál apostol a börtönben is Jézus Krisztus tanítványa volt, ezt észre is vették, mert egészen másképp élte ezt meg, mint a többi fogoly. Vajon a kórházi ágyon, egy öregotthon szobájában vagy otthoni magányunkban látszik-e, hogy mi Kihez tartozunk?

Miben látszódhat meg a másságunk? Pál sorolja: alázatosság, szelídség, türelem, a másik szeretetben való elviselése. Ha nehéz helyzetbe kerülünk és mások segítségére szorulunk, ne legyünk türelmetlenek, merítsünk Urunkból erőt, és ne csak magunkra figyeljünk, hanem lássuk meg, hogy a másiknak más feladata is van, nemcsak az, hogy velünk foglalkozzon.

Fontos az is, hogy el tudjuk szeretetben hordozni a másikat, megértve, hogy nemcsak neki vannak bűnei, hibái, rossz szokásai, hanem nekem is. Társunknak el kell szenvednie az én rossz tulajdonságaimat, így én is hordozzam el őt. Az lesz erre képes, aki mindig szem előtt tartja, hogy őt is el kell szenvednie a másiknak. Nemcsak vele, hanem velem is van probléma. Mindehhez az Úrból meríthetünk erőt, Ő tesz képessé másképp élni akár fogságban is.

El kell azt is fogadni, hogy nem egyforma szinten áll a hitünk sem. Van, aki előrébb tart, vagy éppen le van maradva, őket is hordozzuk el. Mindezt úgy tegyük, hogy közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a hit állandó növekedést jelent. Csecsemőléttel kezdődik, amikor újjászületünk, de nem lehet ebben megmaradni, a hitben is fel kell nőni. Sokan szeretnek gyermekek maradni, mert akkor más dönt helyettük, másra lehet mindig támaszkodni. A felnőtt hívő azonban maga igyekszik mindenkor megismerni az Úr akaratát, nem használja mankónak a másikat, hanem önállóan cselekszi, amit Isten mond neki.

A hívő embernek nagykorúvá kell válnia, és ez az igeismeret által történik meg. Megismerjük Isten igazságát, és már nem hajladozunk, nem váltogatjuk nézeteinket, hanem határozottan építünk az igazságra. A tanítvány és a gyülekezet feje a Krisztus, Ő irányítja övéit. A fej irányítja a testet - néha úgy gondoljuk, hogy a test egy tagja, a nyak forgatja a fejet, azonban ez nem működik, Krisztus a fej, és Ő akar irányítani minket. Figyeljünk ma is a Főre!

Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem

1. Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg üvölt a habtusa, S nő a vész a tengeren, Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj, S majd fogadd el lelkemet.

2. Nincs nekem más enyhelyem, Szívem Téged hív s keres, Ó, maradj itt, Mesterem, Őrizz, adj erőt, szeress! Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, Te Szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.

3. Csak Te kellesz, én Uram, Benned mindent meglelek; Támogasd, ki elzuhan, Gyógyítsd meg, ki vak s beteg. Szent szavadra hallgatok, Tévedés az én bajom, Én hamisság s bűn vagyok, Te igazság s irgalom.

4. Kegyelem vagy, égi jó, Mely minden bűnt eltörül, Hagyd, hogy gyógyító folyó Tisztogasson meg belül. Élet-kút vagy, lüktetés, Vízmerítni drága hely, Ó, buzogj fel bennem és Öröklét felé emelj.

Isten áldásával.

Velünk van az Úr!

I

zráel népe sokkot kapott a követek beszámolója után, hitük kevésnek bizonyult, nem mertek Kálebre és Józsuéra hallgatni (4Móz 14,1-45). Nem merték a kisebbség szavát komolyan venni. Gyakran megtéveszt minket is a sokaság hangja. Úgy gondoljuk, amit sokan vagy többen állítanak, az helyes. Azonban a hit mindig Istenre néz. Milyen sok hitbizonyítékuk volt, mégsem az alapján álltak hozzá a honfoglaláshoz, hanem félelmeik alapján.

Amikor levesszük tekintetünket Istenről, félelmetessé válik az élet körülöttünk. A zsidók is elveszítették reménységüket, magukat siratták, és úgy gondolták, nincs értelme tovább menni, halálra vannak ítélve. Inkább visszatérnének Egyiptomba, mintsem az Úrban bízva haladnának a kitűzött cél felé, az új élet felé. Nem bíznak Istenben, és nem bíznak az általa választott vezetőben sem.

Megdöbbentő, hogy az Isten által elhívott vezető helyett maguk akarnak választani. Tehát már itt megjelenik a választás. Miért akarnak választani? Mert az, akire az ő voksuk esik, azt teszi, amit ők szeretnének. A maguk választotta vezető köteles azt tenni, amit elvárnak tőle. A nép pont erre vágyik, nem kell Isten, mert Ő nem hozzánk igazodik, Őt nem lehet irányítani. Akit mi választunk, azt teszi, amit mi mondunk neki. A pusztában tartózkodó nép belső világa a mai ember tükre is. Mi is magunknak választunk vezetőt még az egyházban is. Nem felfelé figyelünk, és nem azt kérjük, hogy az Úr vezessen és Ő adjon számunkra olyan pásztort, akit Ő hívott el, Ő választott ki. Az ilyen vezető Istenre figyel, az Ő akaratát igyekszik véghezvinni, és nem választói igényeinek akar megfelelni.

Csodálatos Káleb és Józsué bátorsága és hite, nem félnek a lázadó néptől, hanem bátran bizonyságot tesznek. Ők ketten kiállták a próbát, és azt teszik, ami küldetésük célja volt. Bizonyságtételükkel kívánatossá teszik előttük Kánaán földjét. Rámutatnak, hogy a jövő Isten kezében van, ha bíznak Benne, és nem lázadnak ellene, akkor beviszi őket arra a földre. A hangsúly azon van, hogy az Úr viszi be őket. Nem nekik kell oda beverekedni magukat, hanem engedni kell, hogy az Úr vezesse őket.

Nem kell félni az ott élőktől, mert ők magukban vannak, de Izráellel vele van az Úr. Ez a kulcs: Velünk van az Úr. Igen, ha az Úr velünk, ki lehet ellenünk? Ez a felismerés és bizonyságtétel mindig sok erőt adott az Úr gyermekeinek. Ne azokkal törődjünk, akik szemben állnak velünk, ellenünk vannak, hanem az Úrral. Ha Ő velünk van, nem számít, kik és hányan állnak velünk szemben. Mert többen vannak mivelünk, mint ővelük, mondja majd később Elizeus próféta. Bárcsak mindig így látnánk az életünket: velünk van az Úr. Ezért félelem nélkül indulhatunk, nem kell gyáván megfutamodni, mert az Úr cselekszik. Soha ne az akadályokra, hanem mindig Urunkra nézzünk, bármivel is kell szembenézni, bármi történik is.

Megdöbbentő, hogy a bizonyságtétel, a bátorító szavak után meg akarják őket kövezni. Nem merítenek erőt ebből, és nem az Úrra figyelnek, hanem a lázítókra. Úgy tűnik, nem is igazán akarnak ők új hazát és új életet. Úgy látszik, megfelel nekik Egyiptom, a rabszolgaság vagy a pusztai lét. Ma is ezt látni, sokan nem is akarnak új életet kezdeni, megszabadulni szenvedélyeiktől, kitörni a bűnös életből, megfelel nekik az, amiben vannak. Nagyon szomorú, amikor megfelel a bűn, a szenny, amikor a többséghez akarunk igazodni, ahelyett, hogy az Úrral igazi emberhez méltó életet kezdenénk. Vágyom-e új életre? Kész vagyok-e változni és változtatni? Vagy én is beleragadtam a bűn mocsarába, és úgy gondolom, ez jó?

 Megjelenik az Úr dicsősége az egész nép számára, meg kell látniuk, hogy Istennek fáj az, amit tesznek. Fáj, hogy nem hisznek Neki mindazok után, amit közöttük cselekedett. Hiszek-e az Úrnak? Hiszek-e mindannak, amit az Igében kijelentett? Bizonyára rávágjuk, hiszek Uram, de ez akkor lesz valósággá, ha meg is teszem, amit mond, ha merek hitben lépni, akkor is, ha emberileg lehetetlen vállalkozásnak tűnik, amit kér az Úr. Isten el akarja veszíteni őket, és Mózessel szándékozik újrakezdeni, őt akarja egy új erős néppé tenni. Ez a terv azonban Mózes számára  próba, kiderül, mi van a szívében, lecsap-e a lehetőségre, és azt mondja, itt vagyok, én vagyok a megfelelő egy új kezdethez. Mit tennénk Mózes helyében?

Mózes számára ez nem lehetőség, nem magára tekint, hanem az Úr nevének szentségére. Istennek Izráelt kell tovább vezetnie, mert ha elveti őket, a környező népek Isten kudarcának könyvelnék el a történteket. Azt gondolnák, az Úr megoldhatatlan feladattal találta magát szembe, azonban Isten számára semmi sem lehetetlen. Erre épít Mózes, és ezt erősíti meg az Úr Jézus. Istennek mindig van megoldása, még a leglehetetlenebb helyzetekben is.

Mózes szíve teljesen az Úré, nem akar saját karriert, hanem szeme előtt egyedül Isten dicsősége lebeg. Számára az Úr sikere a fontos, Érte munkálkodik, de fontos neki ez a lázadó nép is. Nem akarja vesztüket, nem akar az ő pusztulásuk által jobb helyzetbe kerülni. Bárcsak minden ember szíve ilyen lenne: Bárcsak ne akarnánk mi sem mások kárára előnyökre szert tenni, hanem a még ellenünk vétőkért is tudnánk közbenjárni.

Isten megkönyörül Izráelen, nem pusztítja el őket, de meglesz a következmény. Mindenki, aki kivonult Egyiptomból, a pusztában fog meghalni. Negyven év lesz a vándorlás, és majd csak a pusztában születettek mennek be az ígéret földjére. Megmutatja az Úr hatalmát: akiket féltettek, akikért aggódtak, azok túlélik a vándorlást, és bemennek az új hazába. Azonban a lázadók elvesznek a vándorlás során. Milyen jó, ha az Úr kezébe helyezzük jelenünket, jövőnket és gyermekeinket. Az aggódás és a félelem nem visz előbbre. Mi nem tudjuk megóvni gyermekeinket a nyomorúságtól, csak egyedül az Úr. Azt is meg kell látnunk, hogy minden rosszat magunknak, a hitetlenségünknek köszönhetünk.

A nép most sem figyel az Úrra, amikor meghallják Isten döntését, úgy gondolják, mégis bevonulnak a földre, és készek harcolni. De most már nem lehet megtenni azt, amit korábban elutasítottak. Mivel elfordultak az Úrtól, nem járnak sikerrel, már megint ők akarnak cselekedni, Istent befolyásolni, és nem ők engedelmeskednek Istennek. Még mindig azt gondolják, ők irányíthatják Istent, de ez nem így működik. Ő az Úr, Neki van szava, és a mi feladatunk komolyan venni Őt.

Pál apostol az imádság embere, leborul a börtönben is az Úr előtt, és magasztalja Őt (Ef 3,14-21). Ez a jó hozzáállás, meghajtani térdünket Isten előtt. Ez nem formalitás, hanem kifejezi, hogy meghajlunk a nagyobb előtt. Isten a nagyobb, és mi meghódolunk előtte, várjuk parancsát, és készek vagyunk megtenni. Ez hiányzott Izráel népéből, nem hajoltak meg Isten előtt. Meg tudok-e hajolni az Úr előtt?

Pál azt kéri az Úrtól, hogy Krisztus lakjon a szívükben. Ez a legfontosabb, Ő lakjon a szívemben, Ő üljön a trónszéken. Ki lakik a szívemben? Jézus az Úr? Mindenben Ő igazgatja gondolataimat és tetteimet? Ha Ő van a szívemben, akkor állandó kapcsolatban vagyok Vele, és ez erősíti a belső emberemet. Ez nagyon fontos, hiszen csak az erős belső ember képes mindenkor győzni az óember és a világ vágya fölött. Ha gyönge a belső emberünk, elbukunk.

Pál arra vágyik, hogy a gyülekezet tagjai megismerjék Jézust, és meglássák, hogy Ő mindennél és mindenkinél hatalmasabb. Ő többet tud adni, mint amit kérünk vagy elgondolunk. Jézus nincs korlátokhoz kötve. Adja az Úr, hogy ma is megtapasztaljuk mindezt.

 Mindenkoron áldom az én Uramat

1. Mindenkoron áldom az én Uramat, Kitől várom én minden oltalmamat. Benne vetem minden bizodalmamat; Mindenkoron dicsérem, mint Uramat.

2. Igen vigad és örvendez én lelkem, Az Istennek segedelmét hogy kérem, Nyomorultak meghallják, azt örvendem, Vigadjanak Istenben, arra intem,

3. És mikoron Istenhez kiáltottam, Kegyelmesen tőle meghallgattattam, Őáltala hamar megszabadultam, Háborúságimban is megtartattam.

4. Lám, Istennek angyala mind tábort jár, Az istenfélő emberek körül jár. Az Istentől azért ki oltalmat vár, Útaiban mindenütt az nagy jól jár.

5. Segítségül azért Istent hívjátok, Ő jóvoltát kóstoljátok, lássátok! Igen nagy-jó, azt bizonnyal tudjátok: Benne bízó emberek mind boldogok.

6. Valamíglen élsz ez árnyék világban, Szántszándékkal ne élj a gonoszságban, Sőt életed foglaljad minden jóban, Hogy lakozzál Istennek oltalmában.

7. Sok jók közt a békességet szeressed, És éltedben mindenkor azt keressed; E világnak békességét ne nézzed, Az ördöggel ne légyen közösséged.

8. A felséges Isten szemei vannak Igazakon, kik csak őbenne bíznak; Mindazok, kik tőle oltalmat várnak, Kérésükben mindig meghallgattatnak.

9. Igen közel az Úr Isten azoknak, Töredelmes szívvel akik óhajtnak; Alázatos lélekkel akik járnak, Sok ínségből bizton megszabadulnak.

Isten áldásával.

Győztes mentalitás

Ú

jabb feladatot kap Mózes és tizenkét férfi a Párán-pusztában. Mielőtt bevonulnának az ígéret földjére, kémeket kell kiküldeni (4Móz 13,1-34). Az a feladatuk, hogy feltérképezzék a terepet és bátorítsák a népet. Tulajdonképpen vonzóvá kellene tenniük a hazát előttük. Fel kell csigázni az érdeklődésüket, és azt csak azok tudják megtenni, akik már jártak azon a földön, látták és van tapasztalatuk. A tanítványok is úgy hívogattak Isten országába, hogy elmondták mindazt, amit láttak és hallottak felőle Jézustól. Továbbadták személyes tapasztalataikat, hiszen maguk is átélték Isten országának az erejét. Mi is akkor tudunk hatást kifejteni, ha személyes tapasztalatokat osztunk meg az Úr Jézus hatalmáról, erejéről. Csak az tud másokat Jézushoz vonzani, aki hitelesen el tudja mondani, amit átélt, látott és hallott Isten országában.

 A küldetés próba is a kiküldöttek és az egész nép számára. Isten megpróbálja a hitüket. Megnézi, hogyan reagálnak a felbukkanó problémákra: hittel vagy hit nélkül. Mert lehet úgy is, hogy forduljunk vissza, nincs esélyünk, úgyis kikapunk, de lehet úgy is, hogy bízzunk az Úrban és menjünk előre. Tegyük, amit mond, a többit pedig bízzuk Rá. Ne feledjük, hogy mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi. Hittel mehetünk előre, és győzhetünk, még a hegynek tűnő problémákkal szemben is.

A követek el is mennek, felmérik a területet, és úgy találják, hogy jó föld, valóban tejjel és mézzel folyó, és kiváló a gyümölcse is. Ezt követően azonban megtorpannak, mert nem várták, hogy az a föld lakott terület. Nem számítottak arra, hogy harcolni is kell. Ők azt várták, minden könnyen az ölükbe hullik. De nem így működnek a dolgok, a könnyen jött pénz könnyen megy, csak annak van értéke, amiért meg kell harcolni. Ezt akarja az Úr, hogy harcoljanak meg érte, és így még értékesebb lesz a szemükben. Isten úgy küldené őket a harcba, hogy velük megy, itt a hangsúly azon van, hitben elindulni, nem meghátrálni, hanem bízni az Úr, a Szabadító hatalmában.

Most a követek hite, Istenismerete is vizsgázik. Kiderül, csak Káleb és Józsué bízik az Úrban. Ők biztatják a népet, és hiszik, hogy el fogják a földet foglalni. Miért tudnak bátorítani? Mert az Úrra néznek. Ők nem az ellenséggel foglalkoznak, hanem Istennel. Tudják, az Úr számára nincs lehetetlen és Őbenne lehet bízni, mert nem csapja be övéit, és nem is hagyja őket magukra. Úgy tesznek, mint egy futballcsapat edzője, aki úgy nyilatkozik, hogy mi nem az ellenféllel, hanem saját játékunkkal foglalkozunk. Ez a győztes mentalitás, ne az ellenféllel, hanem Megváltóddal foglalkozz. A saját játékunkat, krisztusi életünket kell megélni, és az győzelemhez segít.

Ez a fontos, ne az óriásokra figyeljünk, hanem Jézusra. Sőt, az is lehet, hogy csak a szívükben élő félelmet vetítették ki az ott élőkre. Így azután megtörténhet, hogy az óriások bennük élnek. Az óriások legtöbbször bennünk élnek, mert a félelmeinket engedjük felnövekedni, megerősödni, hitünket pedig háttérbe szorítjuk. Azonban az Úr oltalmában a legerősebb, leghatalmasabb ellenség is törpévé zsugorodik, ahogyan Dávid számára sem volt óriás Góliát, hanem egy legyőzhető ember. Legyőzhető, de csak az Úr neve által.

Pál apostol tudja ezt: fogoly és mégis győztes, mert Krisztusra tekint, és nem önmagára, így győz elsősorban önmaga fölött (Ef 3,1-13). Legyőzi kételkedését. Keresztelő János a börtönben ingott meg abban a hitében, hogy Jézus a Krisztus. Pál legyőzte céltalanságát, önmaga siratását, és felismerte, hogy ennek a helyzetnek is van célja. Meglátta, hogy írhat levelet. Testvéreim, mindig keressük azt, hogy mit is akar az Úr elvégezni azzal az élethelyzettel, amiben épp vagyok? Ne keseredjünk el, hanem lássuk meg, hogy a betegágyon, nyugdíjaskorban vagy bármilyen nehéz élethelyzetben is van cél. Az Igére figyelve feltalálhatjuk magunkat, ahogy Pál is tette. Minden élethelyzet válhat bizonyságtétellé. Akár mi is írhatunk levelet távol levő testvéreknek, egyedül élőknek.

Az a feladata, hogy Krisztus titkát megismertesse a pogányokkal. Krisztus titka a kereszt, ott nyitotta meg az utat a pogányok számára az életre. Ott tette a zsidót és pogányt egy testnek tagjaivá. Ez csodálatos hír: az Úr egyházába hívja mind a zsidót, mind a nem zsidót. Őáltala lehetünk testvérekké. Krisztusban megszűnik az ellenségeskedés. Bárcsak felismernénk, hogy csak Krisztusban lehetünk egyek, akkor, ha befogadjuk őt az életünkbe és mindnyájan az Ő akaratát cselekedjük. Nem a felekezetek, hanem az Úrban való élő hit tesz eggyé. Csak ahol Krisztusra nézünk, ér véget a harc. Amíg nem akarunk Krisztushoz jönni, nem lesz békesség, sem magunkban, sem egymás közt.

Milyen szomorú, hogy még mindig a nemzetiségen van a hangsúly a gyülekezetekben, pedig már az egységre kellene helyezni a súlyt. Pedig az egyház feladata, hogy Istent megismertesse az emberekkel. Az Úr életét kellene felmutatnunk, meg kellene élni az Ő irgalmát és szeretetét. Bizony, ez tőlünk nem telik, csak akkor leszünk rá képesek, ha Ő él bennünk.

Pál apostol a legnagyobb munkát végezte kortársai közül, mégsem tekinti magát többnek az apostoloknál. Az igazi önértékelést mindig Krisztus lényébe tekintve kapjuk meg, ha Rá nézünk, helyünkre kerülünk. Se túl ne értékeljük magunkat, se le ne értékeljük. Krisztusban a helyünkre kerülünk.

Hányszor félünk, féltjük magunkat, gyávák vagyunk, ha ki kell állni az Úr ügye mellett, azonban Krisztusban megbátorodhatunk. Amikor a Szentlélek betölti a szívünket, bátrakká válunk. Eltűnik a félelem, mert tudjuk, Kihez tartozunk, látjuk örökségünket, és tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy hazafelé tartunk. Haza pedig örömmel készül az ember, mert otthon lenni jó. Sőt, mindenütt jó, de a legjobb otthon. Hát éljünk ezzel a hittel és reménységgel.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát, Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, :/: Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani. Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy, :/: Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt; Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk, S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.

A kereszt által

M

ózes kapott segítőket maga mellé, azonban nem szűntek meg a problémák (4Móz 12,1-15). Mert mindig jönnek új gondok, amikkel meg kell birkózni. Olyan helyről éri a támadás az Úr választottját, ahonnan nem várja. Áron és Mirjám féltékenyek lesznek rá. Nem akarják elfogadni a maguk helyét. Az egyik főpap, a másik próféta, de ez nem elég. Miért? Talán megváltoztak belülről, nem látják magukat méltatlannak, és nem hálásak, amiért ezt a két fontos területet rájuk bízta az Úr. És talán nem is úgy látják, hogy Isten ajándéka ez, hanem úgy érzik, Mózes osztotta le a szerepeket, és magának választotta a legjobbat. Így azután az irigység fészkelte be magát a szívükbe. Vizsgáljuk meg saját szívünket, nincs-e irigység bennünk? Nem bánt-e minket a másik jobb munkája, több fizetése, jobb lehetőségei? Nem gondoljuk-e úgy, hogy mi is többet, jobbat, mást érdemelnénk?

Hogyan lehet kivédeni az irigységet? Úgy, hogy meglátom, alkalmatlan vagyok az Úr szolgálatára, és hálás szívvel veszem, hogy ennek ellenére mégis Isten országának polgára lehetek. Aki átéli a kegyelmet, az csodálkozik és hálás azért, hogy egyáltalán kezd vele az Úr. Fontos még az is, hogy felismerjem, az Úr állított oda, ahol vagyok, tőle kaptam azt a feladatot, amit végzek. És ezért hálás a szívem, és igyekszem minél jobban elvégezni a rám bízottakat. De fontos is még, hogy a másikat fogadjam el azon a területen, ahová az Úr állította. Ne gondoljam, hogy én lennék a megfelelő. Pál mindig a helyén látta önmagát, és a tanítványok közt az utolsó helyre sorolta magát.

Azután arról se feledkezzünk meg, hogy problémák, támadások mindig onnan érkeznek, ahonnan nem várjuk. Azonban nem kell elcsüggedni, belefáradni, mert az Úrnak gondja van övéire. Ha Ő hívott el, tehát szolgálatom az Úr elhívásán alapszik, nem kell félni. Isten bizonyságot tesz Mózes mellett. Mindenki előtt egyértelművé teszi, hogy Ő választotta ki és Ő állította népe élére szolgáját. Mirjamnak és Áronnak is megmutatja, hol a helyük és mi a feladatuk. Az irigység nem visz előre, az Úr szolgálatában nincs alantas feladat, végezzük örömmel és hálás szívvel, amit ránk bíztak.

Az Úr megjelent a szent sátor előtt és bizonyságot tett Mózes mellett, Mirjam pedig poklos lesz. Ekkor Áron rádöbben arra, hogy vétkezett az Úr ellen, de Mirjamnak viselnie kell a következményeket. Amikor Mózest támadják, Isten ellen is lázadnak, hiszen az Ő döntését kérdőjelezik meg. Mirjamnak hét napig a táboron kívül kell tartózkodnia, ez a történet a többiek számára is tanulság: tanuljanak meg engedelmeskedni Isten akaratának, és bízzanak döntéseiben. Korinthusban is az volt a probléma, hogy nem bíztak abban, hogy az Úr jól tudja, kit választ ki és kire bízza az evangéliumot. Ne az edény formájára, hanem a tartalmára figyeljünk. Mindig a tartalom a lényeg, és nem a forma.

Ezzel a tettükkel késleltették a vándorlást, hátráltatták az egész közösséget. A lázadás, zúgolódás mindig az egész közösségre kihat, hátráltja a haladást. Az engedelmesség, az alázat visz előre. Ezt kellett megtanulniuk a tanítványoknak is, amikor arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb. Mindenki fontos a maga helyén. Az Úr gyermekeinek nem egymással szemben, hanem egymás mellett kell harcolni és helyt állni a gonosszal szemben.

Pál apostol emlékezteti a gyülekezet tagjait arra, hogy egykor pogányok voltak, vagyis Isten nélkül éltek a világon (Ef 2,11-22). Ezt soha nem szabad elfelejteni, egykor Isten nélkül éltünk, távol voltunk Tőle. Mert úgy születünk a világra, hogy bűneink elválasztanak Tőle. Hányszor elfeledjük ezt, azt gondoljuk, hogy a keresztség, a konfirmáció változtat ezen. Nem, csak a személyes megtérés által kerülünk Isten közelébe. Csakis az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által van új életünk. A múltat nem szabad elfelejteni, le kell tenni bűneinket, és megkapjuk a bocsánatot, új életet kezdhetünk, de azt, hogy honnan indultunk, nem feledhetjük. Soha ne feledjük, hogy kegyelemből van üdvösségünk, hit által, és ez Isten ajándéka. Az emlékezés megóv a gőgtől, felismerem, hogy én sem vagyok különb, én is Isten kegyelmére szorulok, bűnös ember vagyok. Másrészt az emlékezés türelmesebbé tesz másokkal szemben, rádöbbenek, énrám is várt az Úr, nekem is időre volt szükségem, amíg megláttam elveszett voltomat, és segítségül hívtam az Urat.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Istenhez az út Krisztus vére által nyílik meg. Isten országában senkinek nincs előjoga, pogány és zsidó is Krisztus által léphet be oda. Isten felállíttatta a keresztet, azért, hogy a megbékélés középpontja legyen. Csak a kereszt tövében van békesség, ott találunk Istenre és egymásra is. A kereszt nélkül nincs megbékülés. Ott ölte meg az Úr az ellenségeskedést. Az egymással szemben álló személyeknek és népeknek a kereszt kínálja a megbékélést. A kereszt nélkül nincs megbékélés, ezért oda kell zarándokolnunk lélekben, leborulni a megfeszített Úr előtt, és kérni, hogy békéltessen meg minket önmagával. Minden háborúság oka az Istennel való békétlenség. Azonban áll a kereszt, itt a lehetőség, csak le kell borulni, csak hittel el kell fogadni az Úr békességét. Szomorú, hogy kétezer év elteltével sem ismerjük fel, hogy Krisztus nélkül nincs békesség, nincs üdvösség. Isten fegyvere a kereszt, általa győzi le a bűnt, a gonoszt, az ellenségeskedést. Ismerjük ezt fel és boruljunk le a kereszt alatt.

Krisztusban vált szabaddá az Atyához vezető út jelzése mindenki előtt. Ha Benne vagyunk, eggyé válunk, Krisztusban Isten háza népének polgárai vagyunk, egy családba tartozunk. Az igazi, Krisztusba vetett élő hit testvérekké formál. Krisztusban nem számít a bőr színe, a beszélt nyelv, csak a kegyelem, csak az új élet.

Mindenek meghallják és jól megtanulják

1. Mindenek meghallják és jól megtanulják, Kik segedelmüket nem Istentől várják: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

2. Ha nem az Úr Isten építi a házat, Ahány építője, mind hiába fárad. Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

3. Csak hiába lészen reggel felkeléstek Néktek, kik erős Istenben nem hisztek: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

4. Ekképpen történik mindnyájan tinektek, Munkával, bánattal kenyeret kik esztek: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

5. Nagy könnyen az Isten mindent ád azoknak, Kik csak benne bíznak s hozzá fohászkodnak: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

6. Mint a sebes nyilak az erős kezében, Erősek a hívek Isten kegyelmében: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

7. Boldog, aki lelkét hittel erősíti, Minden ellenségét bizonnyal meggyőzi: Nincsen Isten nélkül segítség és idvesség.

Isten áldásával.

Üdvösség kegyelemből

M

ózes nehéznek találta a nép terhét, úgy látta, egyedül képtelen elhordozni őket és megoldani a problémákat (4Móz 11,16-35). Pedig nem volt egyedül, mindent megoszthatott az Úrral. Isten azonban megérti őt és segítséget ad a számára. Mózesnek nem kell összeroppannia a terhek alatt, és ha emberi segítőre van szüksége, megkapja azt. Az Úr előtt bátran feltárhatjuk a szívünket, nem kell eltitkolni problémáinkat, sem megjátszani, hogy mi mindenre képesek vagyunk.

Isten hetven férfit ad Mózes mellé, most már könnyebbül a teher, de ez azzal jár, hogy a benne levő lélekből ad az Úr a hetvennek. El lehet gondolkodni végül, hogy mi a jobb: az Úrral hordozni a terheket, Rábízni magunkat, vagy emberi segítségre támaszkodni. A Lélek teljessége mindennél többet jelent, mert bizony, néha az emberi segítők is terhet jelentenek. Össze kell hívni őket, meg kell velük beszélni a dolgokat, és nem mindig lesz egyetértés. Jó, ha átéljük a Szentlélek vezetését és az Úr életünkben való jelenlétét. Ő arra hív, hogy vegyük fel az Ő igáját, vagyis engedjük életünk mellé Őt, és akkor megtapasztaljuk a terhek könnyebbülését. Mert Ő magára veszi azokat. Sőt, a Golgotán minden nyomorúságunkat magára vette, vére által eltörölte bűneinket, és megtisztít a maga népévé.

Az Úr nemcsak segítőt ad Mózesnek, hanem a népnek is ad húst. A siránkozó, a múltat visszasíró nép kap ennivalót. Megkapja, ami után vágyakozik, de majd kiderül, nem mindig jó, ha megkapjuk, ami után vágyunk. Miért? Mert nem hittel kértek. Nem alázatos szívvel borultak az Úr elé és hatalmában bízva kértek Tőle eledelt, hanem siránkoztak, zúgolódtak, régi életükbe vágyakoztak vissza. Rossz az, amikor visszavágyunk régi életünkbe, amikor nem elég nekünk az Úr kegyelme.

Mózes azonban kételkedve fogadja az Úr ígéretét, csak az emberi lehetőségekkel számol, és nem az Úr lehetőségeivel. Mintha már ő sem úgy látná az Urat, mint a kivonulás idején. Nem halványulnak-e meg a múlt tapasztalatai, Isten csodái az évek múlásával? Nem kísért-e minket, hogy ahogy előbbre haladunk az évek számával, már nem látjuk olyan felségesnek, hatalmasnak Urunkat? Mózes mintha már nem ugyanúgy látná az Úr hatalmát, mint amikor átkeltek a Vörös-tengeren. Bízom-e ma is Benne? Látom-e, hogy az Úr nem változik? Isten egy kérdéssel válaszol: „Hát megrövidült az Úr karja?” Hányszor elcsüggedünk, amikor egy váratlan bajjal, problémával szembesülünk, kétségek marják szívünket, siránkozunk, mint Izráel tette, és nem az Úrra nézünk. Isten azt üzeni, ne félj, ne féltsd magad, a megélhetésed, az életed, hanem bízz Bennem továbbra is. Nézz Rám, mondja az Úr, és figyeld meg, hogy amit mondok, az beteljesül. Ne félj, csak higgy a szavamban, és megtapasztalod hatalmam. A Zsidókhoz írt levél megerősíti mindezt a számunkra, amikor így szól: „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Ebben az Igében bízzunk, erre álljunk a nehéz pillanatokban, mert Ő valóban ugyanaz.

Mózes megkapja a segítséget, hetven férfi áll mellette, akiket betölt az Úr Lelke. Két olyan személy is átéli a Lélekkel való betöltekezést, akik nem voltak a többi között, hanem a táborban maradtak. Józsué féltékeny lesz rájuk. Milyen gyakran ott van a féltékenység, az irigység a szívünkben, amikor máson megnyugszik Isten Lelke, megjelenik az áldás az életében. Meg kell tanulni örülni ennek, mert az volna a nagyszerű, ha mindenki Isten Lelke által vezérelt ember lenne.

A nép is átélte Isten hatalmát, meglátták, valóban nincs Számára lehetetlen. Nem számít, hogy a pusztában vagy egy településen kell népéről gondoskodnia, Ő mindenütt megcselekszi, amit vállalt, amit ígért. Dicsérjük ma is Urunkat, Ő valóban Úr az időjárás, a természet minden eleme és a mi szükségleteink felett is. Az elégedetlenségnek mindig megvan a rossz következménye. Tanuljunk Isten népe példáján, zúgolódás helyett legyen bizalom a szívünkben és hálaadás.

A mai újszövetségi rész fő üzenete az üdvösség, amely Isten ajándéka (Ef 2,1-10). Ajándék, mert nem érdemeljük, és Pál magát is belevonja az érdemtelenek táborába. Mert nem azért van üdvösségünk, mert az életünk ezt hozza magával, nem, hanem Isten kegyelme által. Az örök életet Krisztus érdeméért, és nem a sajátunkért kapjuk, ajándékba.

A kegyelem az ítélet elengedését jelenti, ehhez bűnt kell elkövetni, és Pál látja, hogy mind - még ő is - vétkeztünk, testünk kívánságait követtük, a test és a gondolatok akaratát követtük. Az apostol maga mondja ki az ítéletet, halottak voltunk. Mert amikor Isten nélkül élünk, a bűn útján járunk, halottak vagyunk. A halott számára egyetlen megoldás van: a feltámadás. Ezt élhetjük át Jézus Krisztus által, a bűn halálából Krisztus által támadhatunk fel. Jézus Krisztus feltámadása által, Isten szeretetéből kaphatjuk meg az üdvösség ajándékát. Azért, mert Isten Krisztus áldozatáért elengedi halálos ítéletemet. Krisztusért élhetek, lehetek szabad. Isten irgalomban gazdag, tehát azt akarja, hogy átéljük a kegyelmet. Ehhez meg kell látni bűneinket, és kérni kell megbocsátását.

Az újjászületés Isten munkája, Ő alkot minket új emberré Krisztusban. Igen, egy egészen új embert hoz létre, egészen más emberré lehetek az Úr Jézus által. Most már nem magamnak élek, hanem Neki. Annak az Úrnak az akaratát cselekszem, Aki meghalt értem és feltámadott. Mert azért kapjuk a kegyelmet, hogy kegyelemből éljünk és az Ő akaratát cselekedjük.

Istenre bízom magamat

1. Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom; Ő formált, tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom. E világ szép formája Az ő keze munkája. Mit félek? - mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. -

2. Öröktől fogva ismerte, Hogy mire lesz szükségem, :/: Éltem határát kimérte, Szükségem s elégségem. Lelkem, hát ne süllyedezz, A hitben ne csüggedezz! Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak ő adhat, :/: De bölcs, Uram, te jóságod, Tudod, sok elmaradhat. Tudom: gondod reám nagy, Mivel édes Atyám vagy; Mint akarod, hát úgy légyen! Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja; :/: Nagy gazdagság és rakott bolt Nem fő jó, ritkán adja. Ki az Isten tanácsát, Megszívleli mondását, Azt ő Lelkével serkenti, Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége Igen hamar elmarad, :/: Kit ma gondok sújtnak, végre Holnap diadalt arat. Csak Atyámban bízhatom, Ő megsegít, jól tudom, Mert az igazaknak Atyja Hű szolgáját el nem hagyja.

Isten áldásával.

Gyakorlati élet

A

z örömteli vándorlás nem tart sokáig, mert zúgolódni kezdenek, belefáradnak a pusztai körülményekbe, és panaszkodnak az Úrnak (4Móz 11,1-15). A hosszú pihenő után nincs kedvük mozogni, dolgozni, elkényelmesedtek. Mert a sátor lebontása, hordozása, a rendben való menetelés, az új állomáshelyen való letelepedés fáradtsággal járt. Könnyű beleszokni a letelepedett, kényelmes életbe. Meg lehet szokni a munkanélküliséget is, és aztán már nehéz újra mozdulni, váltani. Így azután panaszkodnak, nem a hála munkálkodik bennük. Elfelejtették, honnan indultak, elfelejtették a korábbi reménytelen rabszolgasorsot.

A zúgolódást a felejtés és a hála elmaradása váltja ki. Hányszor elfelejtkezünk a korábbi nehéz időszakról, elfelejtjük az Úr szabadítását, és már csak a panasz marad. Szembe kell nézni önmagunkkal, milyen a szívünk? Nem zúgolódunk-e mi is? Nem látjuk-e úgy, hogy rosszul megy a dolgunk? Mert bizony minket is megkísért, hogy mindent rossznak látunk, és nem ismerjük fel az Úr jelenlétét, gondoskodását. Isten vállalta őket és gondoskodott róluk, megvolt mindenük, amire szükségük volt abban az időszakban. Hallották az Úr szavát, átélték jelenlétét a Sínai-hegy mellett, és az Ő parancsa szerint készítették el a hajlékot is. Még sincsenek megelégedve. Meg vagyok-e elégedve életemmel?  Hálás vagyok-e mindazért, amivel körülvesz az Úr?

A zúgolódásnak megvan a következménye. Isten megítéli őket. Mózes azonban könyörög értük. Nem mondja, azt kapjátok, amit érdemeltek, hanem kéri az Urat, könyörüljön rajtuk. A zúgolódó népért közbenjár, nem hagyja őket magukra, nem hagyja őket elveszni. Könyörög, mert ismeri az Urat, tudja, hogy Isten könyörülő és irgalmas Isten. Ne hagyjuk abba a könyörgést, ne adjuk fel a reményt, hanem hordozzuk környezetünket az Úr előtt kitartóan.

A kivonuláskor idegen népek is csatlakoztak hozzájuk, most ők kezdenek siránkozásba. A hasuk irányítja őket, és kétségbeesnek, hogy nem lesz mit enniük. Pedig mindig volt ennivaló, mert az Úr adott nekik. Sőt, mannát kaptak, de már az sem jó. Mennyi mindenben részük van, amiben nem volt részük Egyiptomban, mégis visszasírják az ottani állapotokat. Megszépült a múlt, most már úgy tűnik, mintha arany életük lett volna a rabszolgaságban. Pedig az ottani gyötrelmek miatt kiáltottak az Úrhoz, most pedig visszasírják azt. Mennyire hálátlanok is vagyunk, milyen könnyen elfeledjük, honnan hozott ki az Úr.  Minket is gyakran csak a hasunk vezérel, ha megkapjuk, amit kívánunk, ha van ingyen étel, ital, szórakozás, minden jó. Isten azonban többet, Önmagát akarja nekünk adni. Az élet középpontja nem lehet a hasunk, a szórakozás, hanem az Úrral való kapcsolat. Nem örülnek Istennek és a szabadságnak, nekik csak a megélhetés, a jólét a fontos.  Mi a fontos a számunkra?

Mózes belefáradt az állandó panaszba, úgy látta, nem bírja tovább ezt a felelősséget, képtelen hordozni a nép terhét. Pedig ő tudja, hogy a "honnan" kérdésre az Úr a válasz. Honnan vegyek húst? Az Úrtól. A tanítványok is ezt kérdezik, honnan vegyünk kenyeret ennyi embernek, és átélik, hogy az Úrnál van mindenki számára elegendő. Istennél nincs záróra, nem fogynak ki a készletek, csak hálás szívvel és hittel kel Hozzá fordulni, úgy, ahogyan Jézus tette. Nagyon megszoktuk már, hogy mi gondoskodunk magunkról, mert bőséges a kínálat, van pénzünk, és megvásároljuk. Ott van-e bennünk, hogy mindent Urunk kezébe teszünk, mert igazából akkor lesz elég, ha tőle kapjuk vissza? Megelégedettség az Úr munkája nyomán támad a szívünkben. Mózes meglátja, hogy egyedül képtelen hordozni a terheket, segítségre van szüksége. Mi sem vagyunk képesek egyedül hordozni a terheket, segítségre szorulunk, jó, hogy Atyánk küldött Segítőt. Az Úr Jézus hívogat minket, és kéri, menjünk Hozzá terheinkkel együtt. Péter apostol egyenesen arra szólít fel, hogy minden terhünket vessük Őreá. Hát tegyünk így, ne roskadozzunk, hanem lássuk meg Jézust. Adjuk át minden gondunkat és bízzuk Rá magunkat.

Pál figyelemmel kísérte a gyülekezetek életét, és meglátta, hogy mindenütt gyakorlativá vált a hit (Ef 1,15-23). Nemcsak elméleti ismereteik voltak Jézusról, hanem ez átalakult szolgálattá. Mert a krisztusi hit gyakorlat, életfolytatás, ami mások felé szolgálatban nyilvánul meg. A szentek iránti szeretet azt jelenti, odafigyeltek egymásra, keresték egymás társaságát és igyekeztek segíteni a nehéz helyzetben levőknek. Szeretetük azt jelentette, hogy fontos volt számukra, hogy minél több ember megismerje Jézust, és hitre jusson. Mert a legnagyobb jótett Jézus megismerése, az Általa kapott kegyelemben való részesülés. Aki szereti az Urat, azon fáradozik, hogy a körülötte lévő emberek is belépjenek Isten országába. Milyen a hitem? Gyakorlati vagy elméleti vagyok?

Pál szüntelenül imádkozik, de nem elsősorban önmagáért áll az Úr elé, hanem a testvérekről emlékezik meg. Nem mindig van lehetőség a találkozásra, ám imádság által mégis megemlékezhetünk egymásról, az Úr színe előtt hordozhatjuk a másikat. Nagy lehetőség ez, de élünk-e vele?

Az apostol imádsága nem a megélhetésre irányul, még csak nem is a szenvedéstől, a betegségtől való menekülést fogalmazza meg. Számára a legfontosabb az Úr megismerése. Vajon nekünk is ez a legfontosabb? Arra törekszünk, hogy minél jobban megismerjük az Úr Jézust? De úgy ismerjük meg, ahogyan az evangéliumok bemutatják, mert számunkra az Ő életének kell mércévé válnia. Az a cél, hogy úgy éljünk, mint Ő. Valóban ez a cél? Tényleg szeretnénk olyanok lenni, mint az Úr?

A Lélek képes megvilágosítani szívünket, hogy lássuk az Úrtól elkészített reménységet. A gonosz sötétségben tart, azt akarja, hogy ne legyen reménységünk, ne lássuk az élet értelmét és célját. Lássuk meg Urunk hatalmát, Aki győztes a bűn és a halál felett. Hányszor elakadunk, mert nem Őreá nézünk. Nekünk sok minden nem lehetséges, azonban az Úr számára nincs lehetetlen. Igen, Számára nem lehetetlen az ébredés, a megújulás, de hisszük-e ezt? Isten Jézust tette az egyház fejévé. Így azután, Ő az életünk feje is, Ő az, Aki irányítja népe életét. Figyeljünk Rá, engedjük, hogy ma is az Ő akarata valósuljon meg.

Az Úr Isten az én reménységem

1. Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem Mindenféle ínségben; Csak tőle várom Igaz boldogságom: S meg is találom.

2. Benne élek, haláltól nem félek: Jót reménylek, Hogy tőle el nem térek; El nem enyészem A sírban egészen: Mennyben lesz részem.

3. Semmi engem tőle el nem választ, Jól tudván azt, Hogy sok jóval eláraszt; Erősít engem Erőtlenségemben És szükségemben.

4. Azért egész életem fogytáig Csodálom itt Szent kezének munkáit, S intem lelkemet: Áldjad Istenedet, Üdvözítődet.

5. Oltalmazzad, Uram, egyházadat, Szent nyájadat, mely vallja szent Fiadat, Ki bűneinkért Ártatlan bárányként Szenvedett sok kínt.

6. Hogy e földön szent gyülekezeted Dicséretet Zengvén, áldja nevedet, Míg szemtől szemben Magasztalunk mennyben Mind egyetemben.

Isten áldásával.

Az Úr vezet

T

öbb mint egy esztendős felkészülés és tanulás után elindul a felhő, megindul a tábor (4Móz 10,1-36). Most gyakorlatba kell átültetni mindazt, amit számukra elmondott az Úr. Mózes kürtöket kap, így hanggal is tudja irányítani Isten népét. Egyszerre kapnak látható és hallható jelzést az Úrtól, így azután mindenki egyértelműen tudja, mit kell tenni. Isten számunkra is mindig világosan jelzi akaratát az Ige által. Ha nem is felhőoszlop indul meg előttünk, de az Ige biztos pont, ahhoz igazíthatjuk életünket.

A kijelentett rend szerint indultak a csoportok, elindultak Kehát fiai is, vitték a szétszerelt hajlékot, majd a következő táborhelyen fölállították. Mire a nép többi része odaért, a hajlék állt, és jelezte, az Úr előttük megy. Igen, az Úr, a Szabadító előttük ment. Nem hagyta magukra őket, nem maradt a Sínai-hegynél, hanem mutatta számukra az utat. Jó látni, hogy az Úr nem marad el tőlünk, nem hagy magunkra, bár gyakran azt érdemelnénk. Világunkat nézve, bizony, azt érdemelné az emberiség, hogy magára legyen hagyva, oldja meg problémáit, ahogy tudja. Azonban az Úr nem így cselekszik, hanem még mindig kinyújtja felénk irgalmas karját. Még mindig tart a kegyelem időszaka, de ne halogassuk a döntést, hívjuk segítségül, mert magunkban nem megy. Magunk nem találjuk meg a megoldást.

A hajlék jelenléte biztonságot nyújt, Istenre lehet számítani, van kihez odamenni, van kinek hálát adni és van kitől segítséget kérni. A hajlék Izráel népének középpontja, összetartó erőt sugároz feléjük. Az Istenbe vetett élő hit képes összefogni a népet, és egy irányba vezetni őket. Ma is a gyülekezetnek kell sugározni Isten jelenlétét, a gyülekezeteknek kellene válni a települések központjává. Hiszen igazi bátorítást, biztonságot ma sem adhat más, mint az élő Isten jelenléte. A kereszt ma is hirdeti, mit tett értünk az Úr. Ennek a tettnek kell megindítania lényünket, a kereszt ma is új kezdet lehet mindnyájunk számára.

A hajlék körül táborozó nép és az Istent követő Mózes világosan látja a célt. Ez fontos, legyen Istentől kijelölt cél, mert csak úgy lesz vándorlás az élet, ha van cél. Ezt nekünk kell elkérni az Úrtól. Jobban mondva kijelentette, de nekünk kell felismerni és elfogadni. Cél nélkül csak sodródunk. De mi a cél? Jól és még jobban élni? Termelni és fogyasztani? A cél nem ez, hanem Isten országa. Mózes és a nép számára is ez volt. A cél felé vezető úton az Úr ígérete jelenti a kapaszkodót. Erre állva kapunk erőt, mert tudjuk, az Úr jót ígért és jót készített övéi számára. Menjünk Jézus nyomában, és célba érünk. Kövessük Őt, és mindaz a jó, amit ígért az Atya, a miénk lesz.

Azonban mindjárt hibával is találkozunk, ez pedig a bizalmatlanság. Mózesnek nem elég Isten vezetése, emberi vezetőt is akar. A sógorát kéri meg, hogy menjen velük, mert neki van helyismerete. Az Úrnál azonban senki nem rendelkezik nagyobb helyismerettel. Ne szaladjunk mindjárt emberekhez, ha tanácsra van szükségünk, hanem bízzunk Urunkban. Az Úr ma is vezet, elég az Ő szava. Merjünk bízni Benne, és Rá hagyatkozni.

Az efézusiakhoz írott levelet olvassuk mától, ismét egy páli iratot (Ef 1,1-14). Most is az apostol által formálja az Úr hitünket, és segít előre minket a tanítványság útján. Pál a köszöntés során hangsúlyozza, hogy Isten akarta, hogy Jézus apostola legyen. Nem ő döntött így, tulajdonképpen esze ágában sem volt Jézus követői közé tartozni, Isten akarta így. Tehát élete mögött nem a számítás, nem a véletlen, hanem az Úr akarata húzódik meg. Ő Jézus küldötte az efézusi gyülekezet felé is, azok felé, akik hisznek Jézusban.

Efézus a Diána-kultusz központja volt, ám Pál által megérkezett a Megváltó ide is, és voltak, akikben komoly döntés született. Jézus tanítványai lettek, és ezt vállalták kortársaik előtt is. Számukra ír Pál, erősíti őket a küzdelemben, hiszen a pogányság mindent megtesz, hogy visszacsábítsa vagy ellehetetlenítse őket.

Elmondja számukra, hogy Krisztusban mindent megad az Isten, amire a hit harcában szükségünk van. Minden áldása hozzáférhető hit által, erre alapozhatjuk új életünket. Buzdít, hogy ne adjuk fel Krisztus követését, ne adjuk fel a harcot, mert Krisztusban új és örök életre lettünk kiválasztva. Arra választott ki, hogy gyermekei legyünk, nagy kiváltság ez. Bűnös emberként Isten gyermeke lehetek. Az Úr Jézus cselekedte meg, hogy hazataláljak és gyermekként éljek. Az Atya Őérte megbocsátja bűneimet, és befogad az atyai házba. Határozottan írja, hogy Benne van váltságunk - az Ő vére által - és bűneink bocsánata. Minden Benne van, mindent Tőle kapunk egy új, minőségileg más élethez. Arra lettünk kiválasztva, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk, vagyis a világ számára képviseljük az Isten szerinti életet. Lehet másképp élni, mint ahogy a világ él, ennek vállalására, megvallására bátorít Pál.

Krisztusban feltárta előttünk akaratának titkát, vagyis meg lehet ismerni Isten akaratát, csak rá kell hangolódni, szomjas szívvel kell keresni. Azért jött Jézus, hogy eltörölje a sötétséget, és világosságot gyújtson számunkra. Ebben a fényben láthatjuk Isten tervét, láthatjuk saját életünket. Krisztusban mindent megkaptunk a keskeny úton való haladáshoz. Nézzünk rá, és elmúlik a félelem, oda lesz az irigység, mert tudjuk, csodálatos örökségünk van, és afelé tartunk. Gyakran mások életére figyelünk, a nem hívőkre, azt látjuk, merre járnak, mennyi mindent megtehetnek, és felbukkan az irigység bennünk. Azonban nézzünk Jézusra, lássuk meg a Benne elérhetővé vált örökséget, és adjunk hálát az Atyának. Adjunk hálát, mert van cél. Nem a pusztulás, hanem az örök élet felé haladunk.

Örök élet reggele

1. Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét.

2. Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon, :/: Szívünk, mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon, S híveid közt légy jelen Szüntelen.

3. Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, :/: Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhánkkal, Hogy hitünk legyőzze majd Mind a bajt.

4. S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, :/: Könnyek gyászos völgyiből Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.

Isten áldásával.

Épüljünk és építsünk!

M

ár egy esztendő eltelt a kivonulás óta a pusztában (4Móz 9,1-23). Ez idő alatt az Úr formát és keretet adott a nép számára. Megkapták a különféle törvényeket, amelyek mindennapi életüket szabályozták, elkészítették a szent sátort. Ajándékba kapták az istentisztelet lehetőségét és szabályait. Megtanulták, hogy az Úr körül rendeződjenek, Rá figyeljenek, és azt is, hogy nem mindegy, hogyan végzik az istentiszteletet. Számba vették a népet, az Úrnak szentelték a lévitákat, tehát sok minden történt ebben az esztendőben.

Eljött a szabadulás napjának az évfordulója, páskával kellett ünnepelni. A páska emlékeztette őket arra, hogy a szabadulás Isten műve, így hálát munkált a szívükben. De arra is emlékeztek, hogy egy bárány életébe került az ő szabadságuk. Nekünk is emlékezni kell, hogy páskabárányunk, az Úr Jézus Krisztus megáldoztatott. Szabadulásunk az Ő élete árán ment végbe. Nem a magam ereje által leszek szabad, hanem szabadításra van szükségem.

Minden nap álljak meg hálás szívvel az Úr előtt, köszönjem meg, hogy megszabadított, és éljek ebben a szabadságban. Ne figyeljek másra, csak Szabadítómra. Az ellenség támadását, a kísértés próbálkozását úgy győzhetem le, ha csak Rá figyelek, ha egyre többet gondolkodok az Igéről, egyre többet foglalkozok vele, és engedem, hogy átjárja lényemet.

Azt is jó látnunk, hogy az Úr megérti problémáinkat. Azok, akik nem vehettek részt a páskaünnepben, mert úton voltak vagy épp halottjuk volt, nem maradtak ki. Az Úr rájuk is gondolt. Így gondol ránk is az Úr, a Vele való örömből senkit nem akar kirekeszteni. Ha kimaradunk, azt magunknak köszönhetjük. Az azt jelezi, mi nem akarunk részt venni benne. Nem akarunk bemenni az Atyához, ahogyan az idősebb fiú sem ment be. Nem az Atyán, hanem rajta múlt. Azonban a távolmaradásnak is megvan a következménye, a felelősséget vállalni kell.

A hajlék felállításának napján felhő vette körül a szenthelyet, éjjel pedig tűzoszlop, így volt velük állandóan az Úr. Jelenléte biztonságot és félelemmentességet nyújtott a számukra. Ha az Úr körülvesz és oltalmaz, nem kell félni. Miért is kellene? Izráel népe egész életét, annak ritmusát, programjait az Úrhoz igazította. Figyeltek a felhőre és a tűzoszlopra és akkor indultak, ha indult az Úr. És ugyanúgy akkor táboroztak le, amikor az Úr megállt. Nem volt ez mindig könnyű, hiszen sok sátort kellett lebontani, majd ismét felverni, de mégis rábízták magukat Istenre, tudták: ez a legjobb. Minket már nem így vezet az Úr, hanem Szentlelke és igéje által. Talán ott van a szívünkben: könnyebb volt Izráelnek, és jó lenne, ha előttünk is így járna az Úr. Lenne egy biztos pont, amire figyelve haladhatnánk. Mi már nem a felhőre, hanem a Pásztorra figyelhetünk. Ő a hangjával vezet bennünket. Ez azt jelenti, hogy meg kell ismernem Pásztoromat, és ha már ismerem, fel fogom ismerni a hangját. Ugyanúgy, ahogyan a bárány megismeri a pásztor hangját. Lehet, hogy azt mondjuk, mi nem vagyunk képesek Jézus hangját más hangoktól megkülönböztetni. Pedig felismerjük kedvenc előadóinkat, amikor meghallunk egy számot, vagy tudjuk, melyik riporter kérdez, és melyik politikus válaszol, ha nem látjuk is őket. Az Úr hangjának felismerése is gyakorlat által fejlődik ki bennünk. Adjunk hálát, hogy szól, hogy vezet, és kövessük bátran, amerre megy. Mi is mindent tegyünk az Úr szava szerint.

Pál apostol harmadszorra is Korinthusba szeretne menni, de úgy akar megérkezni, hogy ne kelljen keményen fellépnie (2Kor 13,1-13). Ez pedig akkor fog bekövetkezni, ha azok, akik korábban vétkeztek, bűnbánatot tartanak. Minden probléma megoldása a bűnbánat és a megbocsátás. Azonban nem mindig akarjuk meglátni saját vétkeinket és felelősségünket a helyzet kialakulásában. Könnyebb mással foglalkozni, mint magunkba tekinteni. Általában azt feltételezzük, hogy nálunk minden rendben van.

Az apostol arra szólít fel, hogy magunkat vizsgáljuk meg, és nézzük meg csendességünkben, hogy hitben vagyunk-e. Szükség van ilyen önvizsgálatra, de ne a másik ember vagy saját magunk legyen a mérce, hanem Krisztus. Azt kell megnézni, jelen van-e bennem Ő? Fel lehet-e ismerni a mindennapi életünk során, hogy valóban Krisztus él bennünk? De hogyan lehet felismerni? Úgy, hogy minden tettünket, indulatunkat, gondolatunkat Hozzá mérjük. Ha így teszünk, meglátszódik, hogy Ő cselekszik, vagy még mindig én. Jelen van-e bennem Krisztus alázata, békessége, szeretete? Építésre irányulnak-e a gondolataim és a tetteim? Mert az Úr építésre adta hatalmát.

Ő nem rekeszt ki senkit, nem is fordul el senkitől, még a leprástól sem. Vállalja a kitaszítottat, nem undorodik a koldustól, aki nem a fürdőszobából toppant elé. Az Úr valóban kitárta Isten országa ajtaját, nem a külső, hanem a belső döntött arról, hogy ki léphet be. Ő a szívünket vizsgálja, nem testi nyomorúságunk vagy vagyoni helyzetünk, kultúránk alapján dönt. Ő hívogatja a terhek alatt roskadozókat, szabad Hozzá menni és letenni a terheket. Aki rábízza magát, az átalakul, annak megváltozik az élete. De ez a változás belülről halad kifelé.

Az utolsó szavak is önvizsgálatra késztetnek, hiszen az apostol buzdít, építésre ösztönöz, örömre szólít fel. Bárcsak így állnánk mi egymáshoz! Milyen jó is, amikor buzdítjuk a csüggedőt, örvendezni tanítjuk a szomorkodót, és építjük egymást kegyelemből az Ige által. Az képes építeni környezetét, aki maga is folyamatosan épül. Soha nem mondhatjuk, hogy már készen vagyunk, mindig épülnünk kell a hitben, az Ige megismerése által. Hitünk építőköve Isten Igéje.

Eltévedtem, mint juh

1. Eltévedtem, mint juh, Eltévedtem, mint juh, A bűnösök útjára, Ó, segíts, Jézusom, Őriző pásztorom, Hogy ne jussak romlásra. Te ontál drága vért Elveszett juhokért, Viselj gondot a nyájra.

2. Én is juhod vagyok, Én is juhod vagyok, Nyájadnak legkisebbje, :/: Kit te megtéríthetsz, Bűnből kivezethetsz A szép kies helyekre. Kérlek azért hitből, Töredelmes szívből, Fogadj, végy kegyelmedbe.

3. Ím, előtted állok, ím, előtted állok, Ajtód előtt zörgetek, :/: Bár titkos bűnökkel És nyilván lévőkkel Vétkeztem teellened: Kérlek mindazáltal, Nagy irgalmassággal Fogadd vissza gyermeked.

4. Bár a hit szívemben, Bár a hit szívemben Oly kicsiny, mint mustármag, :/: Mégis bármi gyenge, Szentlelked nevelje, Nevelje fel nagy fának, Hogy terjedjen ága És legyen virága Kedves néked, Urának.

5. Míg porsátoromban, Míg porsátoromban Tartasz, mint egy tömlöcben, :/: Nevelj igaz hitben, Munkás szeretetben, Hogy élhessek itt bölcsen És kimúlásomig, Utolsó órámig Tisztemet hűn betöltsem.

6. Szállj le, Uram, hozzám, Szállj le, Uram, hozzám, Jöjj, ó, Jézus, sietve, :/: Vágyakozó szívvel, Kiterjesztett kézzel Várlak immár epedve, Hogy veled mennyekbe, Örömmel menjek be Ábrahám kebelébe.

Isten áldásával.

Szabadulás a sértődöttségből

M

ózes Áronnak, a főpapnak mondja el feladatait, adja át számára az Úr üzenetét (4Móz 8,1-26). Áron is azt és úgy teszti, ahogyan Isten megparancsolta. Nincs saját elképzelés, önmaga megvalósítása, mert felismeri, akkor fog kiteljesedni az élete, ha teszi, amit Isten mond neki. Ez fontos üzenet ma is, az igazi önmegvalósulás az, ha tesszük Isten akaratát. Az Úr Jézus is végig azt cselekedte, amit az Atya mondott Neki. És ettől nem lett kevesebb, nem lett akadályozva személyiségének kibontakozása. Mert mindenki az Úrral való harmóniában bontakozik ki. Személyiségünk igazi fejlődését az Istennel való élő kapcsolatban élhetjük meg igazán. Az Úr szavának való engedelmesség közben fejlődik jól személyiségünk. Isten nélkül eltorzulunk.

Áronnak a mécseseket kell elhelyeznie az Úr parancsa szerint. A lámpatartó fontos, állandóan világítani kell, fontos, mert rámutat: az Úr a világ Világossága. Ő a fény életünk sötétségében. És ha nem ég a mécses, sötétségben vagyunk. Ha nincs jelen az Úr Jézus az életünkben, sötétség vesz körül. Jézus nélkül az emberiség sötétben tapogatózik, akkor is, ha műfényekkel veszi magát körül. Ha sötét van, nem látunk, nem látjuk Isten akaratát, az Ő Lénye szerinti megoldást. Ha pedig nincs isteni látásunk, nyomort árasztunk magunk körül. A világ Világossága nélkül pusztítás, gyilkolás hatja át életünket. Mennyire látható ez ma. Sokfelé erőszakos halált halnak emberek, bombák robbannak, rakéták repülnek, és sok ember pusztul el értelmetlenül. Isten világosságában látnánk meg, hogy a pusztítás, az erőszak, a háborúskodás nem megoldás. Fegyverrel nem lehet békét létrehozni. Isten nem erre adta az életet, hanem arra, hogy Őbenne megtalálva életünk célját, értelmes, Őt dicsőítő, boldog életet éljünk. Aki Krisztusban új életet nyer, megelégedetté válik. Az önző és kapzsi életvezetés miatt nyomorognak sokan, pedig ez a föld mindenki számára életlehetőséget biztosít. Urunk nem azt akarja, hogy néhányan sokak kárára növekedjenek, gazdagodjanak. Soha nem lehet cél a más élete árán való boldogulás. És mégis ez történik. Mennyire szükségünk van arra, hogy égjen a mécses, és fényénél rádöbbenjünk bűneinkre, és végre valóságosan új életet kezdjünk.

Ezt követően a léviták szolgálatba állítása következik. Ezt is megtisztulás előzi meg, mert az Úrnak csak tisztán lehet szolgálni. Mi már nem tisztulási szertartást végzünk, hanem az Úr előtti csendességben, az Ige olvasása által élhetjük át, hogy Urunk megtisztít. Igen, az Ő drága vére megtisztít minden bűntől. Meg van szabva a léviták szolgálati ideje, ötven év fölött át kell adniuk helyüket a fiatalok számára. Az Úr odafigyel, hogy senki ne szenvedjen hátrányt, másrészt mindenkinek legyen lehetősége szolgálatának végzésére. Nem fordulhat elő, hogy egy idős lévita még szolgál, de a fiatal nem kap lehetőséget. Tanulhatnánk az Úr rendjéből.

A korinthusi gyülekezetben is felütötte fejét a sértődés, ami mára már népbetegséggé lett (2Kor 12,11-21). Mindenen meg tudunk sértődni, irigyek vagyunk egymásra, és nem látjuk meg, hogy mindenben nem lehet az egyenlőséget figyelni. A sértődésből is van szabadulás, az Úr ki tud belőle gyógyítani. De akarunk-e gyógyulni, vagy jól esik időnként megsértve félrevonulni? A sértődésnek nincs helye a tanítványok életében.

 Pál is minden gyülekezethez egyénien viszonyult, úgy, ahogyan az a közösség megkívánta. Hiszen nem egyszerre jöttek létre, nem is egyformán fejlődtek, így azután mindegyik gyülekezet más elbánást igényelt. Az apostol pedig figyelembe vette, hol tartanak, és ahhoz szabta szolgálatait. Rámutat, hogy az élete, az Úr általa elvégzett tettei bizonyítják apostolságát. Hiszen az ő munkásságát is kísérték csodák, jelek és megmutatkoztak az Úr erői. Pál mindig Jézust képviselte, és mindenkor Őt láttatta az emberekkel. Tudta, hogy nem rá, hanem Jézusra van szükségük, hiszen igazi változást Ő tud bennünk végbevinni, és Ő nyitotta meg az utat az örök életre.

Milyen csodálatos: Pál nem sértődik meg, kész ismét elmenni hozzájuk, függetlenül attól, hogy támadások érték. Mégpedig úgy készül közéjük, mint a gyermekeihez, hiszen hit által azok is. Mint szülő nem tőlük vár el gondoskodást, hanem ő igyekszik törődni velük. Mennyei kincseket gyűjt a számukra. Mi sok mindent igyekszünk megszerezni gyermekeinknek, de a mennyei kincsekre figyelünk-e? Fontos-e számunkra, hogy a következő generáció számára Krisztus és a krisztusi élet legyen a legnagyobb érték, mert ez kihatással lesz a következő évekre is?

 Kész önmagát is értük áldozni, és ez már krisztusi magasság. Hiszen az Úr is önmagát adta övéiért. Az apostol nem teher akar lenni, hanem inkább olyan személy, aki átveszi az ő terheiket, és az Úr elé helyezi. Mert az Úr keresztjénél hullanak le a bűn terhei, és ott újulhat meg az életünk.

Mi készek vagyunk-e odaáldozni magunkat mások hitre jutásáért, azért, hogy minél többen megismerjék Urunkat, és örök életet nyerjenek? Pál attól tart, hogy nem olyannak találja őket, amilyennek látni szeretné, mert a sátán eltéríti őket a helyes útról. De vajon engem hogyan talál majd az Úr? Olyan leszek, amikor megérkezik, amilyennek Ő látni szeretne? Mit lát ma az Úr közöttünk? Nincs-e jelen az irigység, a viszály, a harag, a rágalmazás, a pletykálkodás? Ha igen, ha jelen vannak, akkor ne kendőzzük el, ne tegyünk úgy, hogy minden rendben van, hanem bánjuk meg és térjünk meg Urunkhoz. Engedjük, hogy mostantól már ne a mi indulatunk, hanem az Övé legyen az uralkodó bennünk.

 Ne szállj perbe énvelem

1. Ne szállj perbe énvelem, Ó, én édes Istenem! Mert meg nem igazul teelőtted lelkem, Elkárhoztathatsz engem.

2. Mert én anyám méhében Fogantattam vétekben, E világra lettem eredendő bűnben, Kárhozatos esetben.

3. Néked bűnöm megvallom, Mert én azzal tartozom; Te bocsáthatod meg, Bizonnyal jól tudom: Segítségedet várom.

4. Bűneimnek tőréből, Az ördögnek kezéből, Ments ki megérdemlett nagy veszedelmemből: Tekints reám az égből!

5. Szent Fiad haláláért, Keserves nagy kínjáért, Áldott szent vérének el-kifolyásáért: Kegyelmezz meg mindezért!

6. Az ő tisztaságáért És ártatlanságáért, Szent kezein való sebeknek helyéért, töviskoronájáért!

7. Én fertelmességemet És oly nagy sok vétkemet, Mikkel megfertőztem undokul lelkemet, Rútítottam testemet:

8. Bocsásd meg, ó, Úr Isten! Ó, áldott Atya Isten! Kegyelemmel bőves, irgalmas jó Isten! Nagy türelmű szent Isten!

9. A te áldott Szentlelked, Kérlek, tőlem el ne vedd, Sőt újítsd meg bennem, hogy dicsérjem neved, Szolgálhassak tenéked.

10. Reád bíztam magamat, Te viseljed gondomat, Igazgasd jó útra az én lábaimat És minden szándékimat.

11. Vigasztald meg szívemet, Búban epedt lelkemet; Ne hányd szemeimre undok vétkeimet És cselekedetimet.

12. Csak tégedet dicsérlek, Míg e világon élek, Mert tudom, nyugalmat csak tenálad lelek, Mikor innét kikelek.

13. Mindörökké áldassál És felmagasztaltassál, Áldott Atya Isten, a te szent Fiaddal, Szentlélek áldásával!

 Isten áldásával.