Belépés

M

eg volt az első de eredménytelen próbálkozás, és ez máris padlóra vitte Mózest (2Móz 5,12-23). Szemére veti az Úrnak, hogy miért is küldte őt ide, elment a kedve az egésztől. Bizony milyen könnyen feladjuk, amikor ellenállásba ütközünk. A bizonyságtétel pedig nem hat azonnal, gyakran hosszú távú folyamat ez, és az eredményét csak később látjuk meg. Mózest ez elcsüggeszti is fel akarja adni, padlón van. Ő azt gondolta, hogy első alkalommal sikerrel fog járni, erre kudarc élményben lett része, és a népnek is rosszabb lett a dolga.

Mindezt tetézte, hogy a felügyelők is személyes támadásként élték meg. Nem az úrra néznek és ezért érzékenyek. Jó nekünk is belenéznünk a tükörbe, mi van az érzékenységünkkel? Nem vagyunk mi is úgy, mint ezek a felügyelők? Nem a szabadulásba vetett hit és az Isten ígéretébe vetett bizalom motiválta őket, hanem saját hírnevük volt a fontos. Mit gondolnak róluk az emberek. Nem az vezérelte őket, hogy Isten országának tagjai és majd az Úr cselekszik, mert Ő hatalmasabb a fáraónál, hanem érzékenykedtek. Ezzel Mózest és Áront is leterhelték.  Saját sérelmeink, érzékenységünk másokat is megterhel, nem az Úrtól való feladatra koncentrálunk, hanem magunkra. Sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat.

Annyi pozitívumot láthatunk itt, hogy Mózes visszament az Úrhoz. Tehát nem is a néphez futott megsértve, de nem is a fáraóhoz rohant haragtól vezérelve, hanem Istenhez ment. Elé vitte haragját és sértődöttségét. Igaz panaszkodik, és legszívesebben abbahagyná az egészet, de megvárja amíg Isten szól hozzá. Az Úr elől már nem ugyanúgy megy majd vissza, hanem a sérelmek ott maradnak, és feltöltve, megbékülve, a feladatra koncentrálva tér majd vissza.

Példa az számunkra is, amikor padlóra kerülünk, ne azokhoz menjünk, akiktől sérelmet kaptunk, ne a harag, a bosszú motiváljon, hanem előbb menjünk vissza az Úrhoz. Menjünk Hozzá és mondjuk el neki, ami a szívünkben van, mert az Úr előtt mindent másképp látunk. De várjuk is meg, amíg szól, és ne vigyük vissza magunkkal azt, amit hoztunk, hanem már teher nélkül induljunk. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30).

Láttuk a tegnapi részben, amint az ördög próbára teszi Jézust, és Ő kiállja a próbát. Bizony mi legtöbbször elbukunk, hiszen nem úgy reagálunk, döntünk, ahogyan az Ige mutatja, hanem, amint régi emberünk, a test ösztönöz minket. Jézus egyik kísértése volt, hogy vesse le magát a templom párkányáról, Ő azonban nem tett eleget az ördögnek és nem ugrott.  Itt látom én az ördög ma is alkalmazott módszerét, be akar ugratni, hogy ne azt tegyük, amit az Úr kér, hanem, amit Ő mond. Jézus az Igét vette komolyan, de mi hányszor beugrunk a szétdobálónak és engedjük, hogy elvegye békességünket, feldúlja lelki világunkat. Hányszor vesz rá sértődésre, haragra, hányszor a világ kívánsága, a szemek kívánsága irányít bennünket és nem az Úr.

Jézus megmutatta, hogy lehet alkalmazni az Igét, vagyis komolyan lehet venni és mi is mondhatjuk, viszont meg van írva, a nap ne menjen le a haragotokkal, bocsássatok meg, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, minden gondotokat vessétek Őreá, mert neki gondja van rátok. Idézzük-e amikor félelmet gerjeszt a szívünkben az Úr szavát, amelyből állítólag minden napra jut egy: „Ne félj!” De alkalmazzuk-e ezt a módszert? Jézus igei válaszára eltávozott az ördög és megjelent a menny. Amikor az Igéhez ragaszkodunk, mindig a menny légköre vesz körül, Isten országának a békessége tölt el.

AZ Úr Jézus megvárta, amíg az Atya félreállítja Jánost, addig vár, mert Ő tud várni. Ki tudja várni a maga idejét, és nem áll le rivalizálni Jánossal. Ki tudjuk-e mindig várni az Úrtól elrendelt időnket?

Szolgálatát a legsötétebb területen kezdi meg, mert Ő a világ világossága, és ott világít, ahol a fényre a legnagyobb szükség van.

Jézus is az igehirdetést teszi az első helyre. Mit hirdet? Térjetek meg! Úgy látszik ez a legfontosabb, ezt minden generációnak meg kell tenni. Mert megtérés nélkül nem nyílik ki Isten országának a kapuja. A megtérés pedig azt jelenti, hogy megfordulok, megváltozom Isten akarata szerint. Ezt a változást a Szentlélek viszi végbe. Megtérni annyi, mint felállni a vályúk mellől, és bűnbánattal hazamenni az Atyához, és átélni a fiúvá fogadtatás kegyelmét.

Jézus szól: világíts szép ékesen

1. Jézus szól: világíts szép ékesen, Mint a kicsi lámpa, tisztán, fényesen!

E bűnös világnak sötét éjjelén világítson ki-ki a saját helyén!

2.                   Jézus szól: Világíts, érettem égj Világosságomnak visszfénye te légy! Tudja Ő a földnek sötét éjjelén, Ki világít híven a saját helyén.

3.                    

3.                   Jézus szól: Világíts magad körül, Lásd a bűnbe, éjbe mennyi szív merül! Boldog az a lámpa, mely kicsinyke kört, Hová Isten tette, fényével betölt.

Isten áldásával.

Alapozás

M

ózes és Áron elmennek a fáraóhoz és tolmácsolják Isten akaratát (2Móz 5,1-11). Azonban most jönnek a problémák, a fáraó nem teljesíti Isten kérését, nem megy mindjárt minden az első szóra. Mi is gyakran azt gondoljuk, azonnal megtörténik, amit akarunk, de nem, mert a fáraó nem ismeri az Urat, és nem is akarja ismerni, hisz magát tartja istennek. Egyiptomban mindennek úgy kell történni, ahogy a fáraó akarja. Most azonban összeütközésbe kerül egy másik akarattal, és a fáraó azt gondolja ő az erősebb. Mózesék bizonyságot tesznek, de ez most nem elég, arra van szükség, hogy Isten bemutatkozzon, mert a fáraó csak az erőnek enged, nem akar leszállni a trónról. Gyakran ez a mi problémánk is, az Úr halk és szelíd hangjának nem engedünk, nem tesszük le elé koronánkat, ezért Isten van, hogy hangosabban mutatkozik be.

A fáraó úgy látja, hogy Áron és Mózes csak elvonja a népet a munkától, és még nehezebbé teszi a nép életét. Milyen szomorú, hogy a vélt sérelmet kegyetlenséggel torolja meg. Amikor nem az Úr irányít bennünket, a harag és bosszú indulata motivál. A fáraó énje sebet kapott, valakinek más az akarata, mint az övé, és ezt ő nem tudja elviselni. Milyen gyakran kap sebet az énünk, de hogyan kezeljük ezt? A sebesült én veszélyes, de ha megtörtént, amiről Pál beszél, „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20), akkor már nem az énemet, hanem Krisztust érik a sérelmek, így már nem én reagálok, hanem Ő. Ő pedig Péternek is megbocsátott. A fáraóban még a saját énje él, ha nem így lenne, örömmel engedné el Isten népét, sőt még önmagát és a népét is az Úrnak ajánlaná. Azonban ő támadásnak érzi Isten igényét és közeledését. Milyen jó, ha megértjük, Isten nem elvesz, hanem ajándékoz Krisztusban, új és örök életet.

Elszomorító, hogy a bűn mennyire elvakít, a fáraó kiadja parancsát a hajcsárjainak, azok pedig Izráel felügyelőit sanyargatják, ők pedig Mózest és Áront támadják. Nem csendesednek el és nem mondják el Istennek, ezért nem tudnak felszabadulni a sérelmek alól, és hogy megkönnyebbüljenek, sérelmet okoznak másnak. Tovább adják egymásnak, megfertőzik a másikat, ahelyett, hogy átadnák az Úrnak.

Mózes és Áron az Úr elé viszik panaszukat, nem Izráel fiaira öntik keserűségüket és vádjaikat, hanem elmondják az Úrnak. Még egyelőre keserűség van bennük, de legalább nem adják át másnak, hanem felfelé robbannak.  Bár azt se feledjük el, hogy Isten előre megmondta Mózesnek, hogy a fáraó nem fogja elengedni a népet. Sok esetben nekünk is az a bajunk, elfeledjük, amit az Úr mondott, és aztán meglepődünk, sőt sokszor meg is haragszunk. Urunk könyörüljön, hogy soha ne feledjük, amit kijelentett a számunkra, és ne várjuk, hogy a világ szeretni fog és mindenben azonnal elfogadja szavunkat.

Figyeljünk most a pusztában tartózkodó Jézusra (Mt 4,1-11). Már az is meglepő, hogy Isten Fia első útja a pusztába, a kísértésbe, és nem felfelé a sikerekbe vezet.  Miért megy a pusztába, a magányba? Először is lássuk meg, a Lélek viszi, lehet Ő sem jó kedvéből megy, de felhasználja, a puszta, a magány csendjét felkészülésre, töltődésre. Most egy nagyot fordul Jézus élete, minden megváltozik körülötte, erre fel kell készülni, és a Lélek a pusztába viszi, mert ott tud az Atyára hangolódni. Számunkra is utat mutat az Úr. Hányszor indulunk valami újnak, ismeretlennek úgy, hogy nem készülünk fel rá. Hogyan készülhetünk fel mindarra, ami vár minket? Ahogyan Jézus. Igével és imádsággal. Van, amikor nem elég a reggeli csendesség, a napi Ige gyors elolvasása, van, amikor több felkészülésre, több időre, az Igében való nagyobb elmélyedésre van szükség. A sportolók, amikor egy világversenyre készülnek, hetekre edzőtáborba vonulnak, hogy teljesen a feladatra koncentráljanak, és erőt gyűjtsenek hozzá. A versenyek idején is edzenek, de nem olyan intenzitással, mint az alapozás idején. Jézus rendszeresen félrevonul imádkozni, de ilyen hosszú időt nem fordít többé egyhuzamban imára és böjtre. Ez volt az Ő alapozása, nekünk is szükségünk van ilyen időszakra, hogy ellen tudjunk állni a kísértőnek és győzedelmesen járjuk meg utunkat.

Mert az ördög nem alszik, nem tétlenkedik, és mintha ismerné Pál későbbi szavait, igyekszik kihasználni az időt, és az alkalmakat, arra, hogy eltávolítson Istentől, vagy valamit közénk állítson. Nem mindig szakít el az Úrtól, csak közénk állít valamit, hogy ne az Urat lássuk, hanem valami mást. Húsvétkor az asszonyok elé a sír száján lévő követ, Saul és katonái elé Góliátot, így nem Isten hatalmát látták, hanem ezeket az akadályokat.  Az ördögnek elég, ha nem Jézusra tekintünk, hanem egymás hibáira, sérelmekre, mulasztásokra, mert így nem leszünk alkalmasak a szolgálatra.

A sátán tudja, mikor kell életünkben felbukkannia. Jézust is akkor környékezi meg, amikor megéhezett, mert úgy gondolta nem olyan friss szellemileg az éhes, legyengült Úr. Sebezhetőbbnek gondolta Őt az ördög a negyvennapos böjt végén, ám kiderült Jézus, nem gyengébb, hanem erősebb lett. Erősebb, mert a test erejét pótolta az Ige és a Lélek ereje.

Fontos kiemelni Jézus Ige ismeretét. Mindig Isten szavára építi válaszát, mert az ördög ellen más nem használ, csak az alkalmazott ige. Igaz az is kiderül, hogy az ördög is Bibliás, ismeri és bátran használja, de csak kiragadva egy-egy igét az összefüggésből. Jézus azonban egységben látja a Kijelentést, a különböző helyeket egybevetve alkalmazza Isten szavát. Tehát vigyázzunk, mert az ördög a Bibliát is használja, és legtöbbször azt az Igét hozza elénk, amit hallani szeretnénk. Ezért lényeges, hogy Isten akaratát keresve mindig több oldalról kérjük a megerősítést.

Azt is lássuk meg, hogy mindaz, amit a sátán kínál első ránézésre jónak tűnik, és azt sugallja érdemes ráhallgatni. Így volt ez az Édenben is, de soha ne feledjük, az ő kínálata mindig sokba kerül, amit nekünk kell kifizetni. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi” (Lk 9,25)? Ha hallgatunk rá, önmagunkat visszük romlásba.

Azonban ha Jézust követjük, megtapasztaljuk, hogy az életünk és üdvösségünk árát Ő fizette meg a kereszten. Istennek került sokba az életünk. Igen, Isten nem velem fizetteti ki, hanem Jézus élete által Ő maga fizette meg értünk az árt. Legyen ezért hálás az életünk.

OLVASD EGYRE SZENT BIBLIÁD

Olvasd egyre Szent Bibliád, Szent Bibliád, Szent Bibliád!
Minden nap mondj buzgó imát, nőni így fogsz hát.
Nőni így fogsz hát, nőni így fogsz hát!
Olvass Igét, mondj hő imát, nőni így fogsz hát!

Isten áldásával.

Vedd komolyan a jelzéseket

M

ózes nagy nehezen elindul, nem nyafog tovább, nem keresi a kibúvókat, hanem megy, de mintha még mindig nem igazán akarna oda menni, ahová Isten küldi (2Móz 4,18-31). Mert nem az a lényeg menjünk valahová, hanem az, hogy mindig oda menjünk, ahová Isten küld. Jónás is próbálkozott ezzel a trükkel, de nem jött be neki sem, Istent nem lehet pótcselekvéssel megelégíteni, hanem azt várja, mindig tegyük, amit mond.

Mózes visszament Midjánba, de mehetett volna egyenesen Egyiptomba. Szépen hangzik, hogy engedélyt kér apósától, de amikor Isten határozottan felszólít, hogy menj, akkor kitől kell még engedélyt kérni. Ha a legfelsőbb Úr küld, az Ő szavát senki nem bírálhatja felül. Pál apostol jól látta mindezt és amikor átélte az Úr kegyelmét, nem tanácskozott testtel és vérrel, hanem ment és tette, amit az Úr kért tőle (Gal 1,16).

Kiderül, hogy talán nem is az apóstól való engedélykérés miatt ment vissza Midjánba Mózes, hanem a félelem végett. Félt vissza menni Egyiptomba, mert a szívében, a lelkiismeretében még nem évült el a korábban elkövetett gyilkosság. Félt a bosszútól. Mert a bűnök nem évülnek el, egyedül a kegyelem törli el őket. A lelkünk akkor szabadul fel a bűnvád alól, ha őszintén megvalljuk azt az Úr Jézusnak és engedjük, hogy vére megtisztítson minket.  Ha elmondtuk és bocsánatot kértünk, nekünk szól az Úr szava: „Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak” (Ézs 44,22; Károli). Figyeljünk a múlt időre, eltöröltem. A megvallott, letett bűn el van törölve, mint a felhő, vagyis nem létezik többé. Az Úr szavára építsük életünk és békességet nyerünk.

Az Úr kijelenti Mózesnek, hogy nyugodtan útnak indulhat, mert meghaltak azok, akik keresték, így most már minden akadály elhárult. Isten elsimította szolgája előtt az utat, bátran mehet. Lássuk meg, hogy Urunk mindig megkészíti övéi előtt az utat, az akadályokat lépésről-lépésre elhárítja.

Mennyi mindent megtett az Úr Mózes kedvéért. Hányféleképpen megerősítette elhívását, felkészítette küldetésére, ő pedig egy dolgot nem volt képes elvégezni, a fiát körülmetélni. Mózes valóban kiábrándult mindenből az elmúlt időszakban, még a szövetséget sem ápolta az Úrral és nem terjesztette azt ki a fiára. Azonban nem mehet úgy az Úr nevében és Isten népe közé, hogy az ő élete is rendezetlen. Csak akkor lesz áldás a szolgálatán, ha minden terület rendezve van. Valószínűleg valamilyen betegségbe esett Mózes, és a felesége döbben rá, hogy mit kell tenni a gyógyulás érdekében.  A halálos baj által döbbenti rá őket az Úr, hogy valami hiány van az életükben, amit rendezni kell. Van, amikor Isten egy súlyosabb probléma által juttatja eszünkbe rendezetlen dolgainkat. Vegyük komolyan ezeket a jelzéseket.

Isten mindig betartja a szavát, megígérte, hogy Mózes mellé rendeli Áront, és íme, őt is elindítja testvére felé. Szimbolikus a találkozás helye, az Isten hegye. Ez azt jelenti, hogy igazi egymásra találás, csakis Isten jelenlétében történik.  Amikor elindulunk cselekedni az Úr akaratát, küld elénk testvéreket, nem hagy magunkra.

Csodálatos látni, ahogyan Jézus beáll a bemerítésre várók közé. Ő a szent beáll a bűnösök közé, így vállal bennünket (Mt 3,13-17). Ezzel a tettével az Úr Jézus mintegy jelzi, hogy Ő mint az Isten báránya fogja magára venni bűneiket. Bűnbocsánatuk azért lesz teljes, mert Ő az idehozott bűnöket is felviszi a fára. Mert nem a víz, hanem Jézus kiontott vére tisztít meg minden bűntől. Keresztelő ezt még nem látja, ezért tiltakozik, és inkább ő akar Jézus által megkeresztelkedni. Igaza van, mert Jézusnak nincs szüksége bűnbocsánatra, de Ő értünk teszi mindezt, mert nekünk szükségünk van rá.

Viszont János enged Jézusnak és nem ragaszkodik a saját elképzeléséhez. Nem kezd el erősködni Jézussal, hanem elfogadja az akaratát. Bár mi is mindig ilyen gyorsan rendelnénk alá a saját akaratunkat a Jézusénak.

Milyen jó látni, hogy Jézusban gyönyörködik az Atya. Végre van Valaki, akinek az életében gyönyörködhet Isten. Vajon a miénkben van-e gyönyörűsége? Mivel Jézusban gyönyörködik az Atya, figyeljünk Rá, és kövessük Őt, mert ha így teszünk a mi életünk is kedvessé válik Isten előtt.

Szívemet hozzád emelem

1. Szívemet hozzád emelem, És benned bízom, Uram; És meg nem szégyeníttetem, Nem nevet senki rajtam, Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek, Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

2. Útaid, Uram, mutasd meg, Hogy el ne tévelyedjem; :/: Te ösvényidre taníts meg, Miken intézd menésem. És vezérelj engemet A te szent igaz Igédben; Oltalmazd életemet, Mert benned bízom, Úr Isten.

3. Emlékezzél jóvoltodból Nagy kegyelmességedre, :/: Emlékezzél irgalmadról, Mely megmarad örökre. Ifjúságomnak vétkét, Kérlek, hogy meg ne említsed. Sőt nagy kegyességedet, Én Istenem, megtekintsed.

4. Jó és igaz az Úr Isten Mind örökkön-örökké, :/: A bűnösöket térítvén Ő igaz ösvényire; És a nyomorultakat Életükben igazgatja, Nagy kegyesen azokat Az ő útában megtartja.

5. Az Istennek minden úta Kegyesség és nagy hűség :/: Azoknak, kik mondására Gondot tartnak mindvégig. Énnékem kegyelmezz meg, Uram, a te szent nevedért. És bűnömet bocsásd meg, Ne ostorozz nagy voltáért!

6. Aki az Úr Istent féli És tiszteli szívében, :/: Azt ő nagy híven vezérli Igaz ösvényeiben. Nagy békességben annak Minden jó bőven adatik, És ő maradékinak Gazdag örökség hagyatik.

7. Az igaz istenfélőknek Megjelenti titkait, :/: És az őbenne hívőknek Megmutatja kötésit. Istenhez szemeimet Felemelem szüntelenül, Ő megőriz engemet, Lábam kivonssza a tőrbül.

8.                   Térj azért hozzám, Istenem, Tekints reám kegyesen, :/: És kegyelmezz meg énnékem, Mert élek szegénységben. Nyavalyája szívemnek Napról napra mind öregbül; Uram, add végét ennek, Végy ki engem ez ínségbül!

Isten áldásával.

Kisugárzás

M

ózes megkapta az Úr elküldő parancsát: „menj!” Majd amikor húzódozott, mert átélte alkalmatlanságát, az Úr megígéri, hogy Vele lesz. Azt gondolnánk, hogy ezt követően örömmel, az Úrban bízva megy Mózes (2Móz 4,1-17). De nem így történik. Hezitál, nem fűlik a foga ehhez a feladathoz, mert már egyszer kellemetlen tapasztalatokra tett szert. Azonban most már az Úrra kellene néznie, az Ő kezét fogva mehetne vissza Egyiptomba. Valószínűleg az is benne, hogy egykori kudarca helyén kell újrakezdenie, és mi nem szeretünk a kudarcok helyére újra elmenni. De most már az Úrral megy és nem egyedül. Isten gyakran visszaküld a kudarcok helyére, mert ott kell újrakezdeni, ahol elrontottuk. A gadarait is oda küldi vissza, ahol megszállottként élt. Itt lesz legnagyobb hatással megváltozott élete.

A sok kifogásra Isten három jelet ad, arról, hogy valóban vele lesz, hogy nem egyedül kell a nép és a fáraó elé állni. Milyen irgalmas is az Úr, nem elveti Mózest, hanem megerősíti a jelekkel hitét. A mi gyenge hitünket is igéje, Szentlelke és tapasztalataink által erősítgeti.  Hányszor ellankad a hitünk, mert magunkra nézünk, vagy megfeledkezünk mindarról, amit Isten eddigi életünk során elvégzett. A jeleket azért is kapja Mózes, mert az Úr tisztában van azzal, hogy a kimondott szónak, a bizonyságtételnek nehezen hisznek Izráel fiai. Mindig valami jel és csoda kell nekik. Bizony mi is milyen nehezen hisszük azt, amit az Igében kijelentett az Úr.

Mózes értetlenkedik, nyafog, keresi az újabb kifogásokat. Kifogást pedig nem nehéz találni. Azt mindig mindenki meg tudja magyarázni, miért nem alkalmas számára az engedelmesség, miért nem akarja azt tenni, amit az Úr kér. Most arra hivatkozik, hogy nem tud ékesen beszélni. De hát Isten nem is azt mondta neki, hogy gyönyörű szép beszédet kel tartania a nép vagy a fáraó előtt. Az a feladata, hogy odaálljon és egyszerűen elmondja, amit átélt, és amit rábízott az Úr. Nem rétornak, hanem bizonyságtevőnek kell lenni. Hányszor húzzuk elő mi is ezt a kifogást, nem tudunk beszélni, pedig láthatnánk Mózes történetéből, hogy az Úr nem fogadja el ezeket a kifogásokat. Egyrészt nem vár el tőlünk prédikációt, csak rövid bizonyságtételt arról, amit Tőle kapunk, vagy amit átéltünk a Vele való kapcsolatunkban. Sok minden felesleges dologról tudunk beszélni, sokszor alig tudjuk abbahagyni a beszédet, hát akkor az Úr dolgairól miért nem tudunk vallást tenni? Talán azért, mert nem is akarunk. Mózesnek is az volt a problémája, hogy ő nem is akart elmenni Egyiptomba és kivezetni a népet. Nem akarja megérteni, hogy az Úr elhívta és az ő feladata az engedelmesség. Legtöbbször nekünk is ez a bajunk, nem is akarunk bizonyságot tenni, mert féltjük magunkat mások nyelvétől és kacajától.

Mózes kifogásának elutasítására a másik indoka az Úrnak, hogy ő a szerveink fölött is Úr. Ő áttudja formálni ajkainkat is, a némát beszélővé tudja formálni. Isten Mózesnek erre a problémájára is tud megoldást, mert nincs olyan probléma, amire Nála ne létezne megoldás. Isten mindenre jól fel van készülve. Ha Mózes nem tud beszélni, akkor Ő Áront jó beszédkészséggel ruházta föl, és már el is indította Mózes elé. Hiszen az Úr számára semmi sem lehetetlen.

Mózes feladata az engedelmesség, az Úr pedig közben folyamatosan tanítja, és készíti fel erre a szolgálatra. Az Úr nem ad meg számára mindent előre, hanem majd a Vele való közösségben napról-napra fog növekedni és kapja meg mindazt, ami a nép vezetéséhez szükséges.

Máté evangéliumában pedig azt látjuk, hogy minden akadály ellenére megérkezik Isten országának az ideje (Mt 3,1-12). Isten Keresztelő Jánost küldi, hogy az ország érkezésére felhívja a figyelmet és felkészítse rá a népet. Mi a felkészülés? A megtérés. Isten országába megtérés által lehet belépni. A megtérés azt jelenti, hogy az eddigi életformám, a bűneim, mind keresztre feszíttetnek, vagy belevesznek a Jordánba, és csak én megyek át a kapun, mezítelenül, és engedem, hogy majd az atyai házban felruházzanak.

János egész életét alárendelte a rábízott üzenetnek. Nemcsak prédikálta, hanem élte is Isten akaratát. Nemcsak másoktól várta el az új és egyszerű életformát, hanem maga is alázatosan és egyszerűen élt. János szavainak és életének kisugárzása, vonzereje volt. Ez az, ami ma hiányzik, nincs kisugárzása az életünknek, nincs a lényünkben vonzerő. Gyakran a mai tanítványok inkább taszítanak, mintsem vonzanak másokat az Úrhoz.

János őszintén megmondja, hogy önámítás csupán a vallási hovatartozáshoz, Izráel népe közé való tartozásra hivatkozni, ha az életünk nem az övé, ha nem Istentől való gyümölcsöt termünk. Megtérés, és életváltozás nélkül nem lehetünk Isten gyermekei. A megtérést halogatni nem érdemes, az idő sürget, és nem a mi kezünkben van. A fejsze a fák gyökerére tétetett, az ítélet közel, másrészt nem tudjuk meddig tart földi életünk. Így a legokosabb, ha meghalljuk megtérésre hívó szavát Urunknak, tétovázás nélkül átadjuk Neki az életünket. Ebből a szakaszból is kitűnik, hogy nem mindenki örökli automatikusan az örök életet. Mert van csűr (üdvösség) és van megégetés (kárhozat), mindkettő valóság. Mi a kárhozat alatt vagyunk születésünktől fogva, az életre csakis Jézus Krisztus az út. Csak általa léphetünk Isten kegyelmébe.

Jövel, Szentlélek Úr Isten

1. Jövel, Szentlélek Úr Isten, Töltsd bé szíveinket épen, Menynyei szent ajándékkal, Szívbéli szent buzgósággal, Melynek szentséges ereje Nyelveket egyező hitre Egybegyűjte sok népeket, Kik mondván, így énekeljenek; Alleluja! Alleluja!

2. Te, szentségnek új világa, Vezérelj Igéd útjára, :/: Taníts téged megismernünk, Istent atyánknak neveznünk. Őrizz hamis tudománytól, :/: Hogy mi ne tanuljunk mástól, És ne légyen több más senki, Hanem Krisztus, kiben kell bízni! Alleluja! Alleluja!

3.                   Ó, mi édes Vigasztalónk, Légy kegyes megoltalmazónk, :/: Hogy maradjunk útaidban, ne csüggedjünk háborúnkban. Erőddel elménket készítsd, :/: Gyenge hitünket erősítsd, Hogy halál és élet által Hozzád siessünk hamarsággal! Alleluja! Alleluja!

Isten áldásával.

A megbízatás

M

ózes keresi a kifogásokat, már nem akar menni, tele van félelemmel, mi lesz ha a nép elé áll, mi lesz ha megkérdik kicsoda az, aki küldte (2Móz 3,13-22)? Nem veszi észre, hogy most egészen más a helyzet, mint korábban volt. Most az élő Isten az, aki küldi. Ez most nem magánakció, hanem küldetés. Még mindig önmagára néz, még nem jutott el oda, hogy végre levegye magáról a tekintetét és az Úrra nézzen, Benne bízzon. Korábban fiatalságára, erejére, képzettségére, hercegi rangjára tekintett, ezekre építve cselekedett, most pedig idős korára, fizikai gyöngeségére, félelmére, alkalmatlanságára tekint.

Itt most olyan jelenet következik, amelynél valóban le kell vennünk a sarunkat, le kell borulnunk, mert az Úr kijelenti magát. Szemben állva Mózessel megmondja a nevét. Ő a VAGYOK, az Örökkévaló, Ő az, Aki elhívta Ábrahámot, és a többi ősatyát. Ő áll Mózes előtt. Azonban mi már többet tudunk, mi már átéltük, hogy elküldte Jézust közénk és Rámutatva így szól: Én vagyok Ő, Ilyen vagyok, mint Ő.   Jézusban Isten szava jött el hozzánk, Ő szólít meg személyesen, és amikor Jézusra nézünk, életét figyeljük, az Örökkévalót látjuk. A kereszten az Örökkévaló, a VAGYOK Isten szenvedett Jézusban értem, és helyettem. Micsoda mélység és szeretet, idáig eljött értem, ennyire fontos vagyok a számára. De belerendültem-e már lényem közepéig Isten szeretetébe? Válaszoltam-e már, mint Mózes: Itt vagyok? Rendelkezésedre állok Uram, kész vagyok bármikor pattanni, ha szólsz. Tied vagyok és így a Te ügyeid mindig elsőbbséget élveznek az én dolgaimmal, ügyeimmel, akaratommal, kényelmemmel és egészségemmel, és az életemmel szemben.

Az Úr felkészíti Mózest a néppel való találkozásra, szájába adja a mondanivalót is.  Nagy türelemmel bánik szolgájával az Örökkévaló Isten. Megtudjuk ezekből a szavakból, hogy Ő soha nem feledkezik meg övéiről, ígéreteihez tartja magát. Megmondta, hogy kiviszi őket Egyiptomból, és íme most meg is cselekszi. Az Úr ígéretei megbízhatóak, amit ígért azt meg is teszi. Így bízhatunk mi is a még be nem teljesedett ígéretek megvalósulásában. Urunk ígérte, hogy vissza fog jönni, ez is meg fog történni, talán már nem is olyan soká. De népe bízik-e ennek az ígéretnek beteljesedésében és várja-e Gazdáját vissza? Vagy már olyan távolinak és misztikusnak tűnik az ígéret, hogy inkább a láthatóknak, a jólétnek, a világnak szenteljük magunkat? Ő visszajön, nem késik.

Mózest előre felkészíti Isten arra is, hogy nép a reakciója sem biztos, "ha hallgatnak a szavadra". Tehát nem biztos, hogy hallgatnak rád, de ettől függetlenül hirdesd, amit mondok, tedd, amivel megbízlak. Mózes dolga annak a továbbadása, amit az Úr rábíz, a nép dolga pedig az engedelmesség. Kinek-kinek a maga dolgával kell törődnie, és arról számot adnia. Így van ez ma is, a mi részünk a bizonyságtétel, a környezetünkké pedig, hogy hittel fogadja a hallottakat. A nép reakciójáért, hitéért vagy hitetlenségéért nem a küldött a felelős. „Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez” (Ez 2,7).

Isten ismeri az egyiptomi királyt, és ismeri az embert. Csak az erőszaknak enged. Mennyire így van ez, az ember, az egész emberiség nem enged Istennek, nem hallgat Rá, mert nem akar meghódolni Előtte. A fáraó is azért nem engedett, mert nem akarta elismerni, hogy Izráel Istene az egyedüli Isten, és így nagyobb nála. Mindig ez a probléma, nem akarunk az Úr előtt megalázkodni, elfogadni teremtményi voltunkat. De a mindennapokban is így van, annyira megromlott a szívünk, hogy a szép szóra ritkán hallgatunk, csak ha valamilyen tekintéllyel szembesülünk, fogadjuk el helyünket, vagy a másik akaratát, mindig mi akarunk diadalmaskodni.  Milyen gyakran csak a betegség, az öregség, valamilyen tragikus esemény töri meg az embert és válik késszé meghajolni az Úr előtt, vannak akiket még ez sem késztet alázatra, inkább keménnyé válnak. Urunk könyörüljön, hogy erő alkalmazása nélkül is elfogadjuk akaratát.

Aztán még az is olyan csodálatos, hogy az Úr gondoskodik népéről, rabszolgasoruk, és szegénységük ellenére sem engedi a pusztába üres kézzel őket. Elvégzi, hogy eddigi nyomorgatóik készítsék fel őket a nagy útra. Mert Isten Úr a szívek felett is, még az ellenség előtt is kedvessé tudja tenni népét. Nekünk sem kell félni a félelmes személyektől, nehéz helyzetektől, mert az Úr kedvessé tehet, még a rossz akarónk előtt is.

Meghalt Heródes, mert egyszer mindenki ideje lejár, még a magát istenítőé is (Mt 2,19-23). Ezért nem kell félnünk semmilyen hatalomtól, mert a hatalmaknak is vége szakad: Lejárt Heródes ideje, majd Róma, Hitler és a kommunizmus ideje is, így jár majd le a legújabb birodalom ideje is. Mindenki élete mérlegre tétetik, ezért lényeges, hogy saját pozíciónk építése helyett, lássuk meg a Szabadítót. Hódoljunk meg előtte, amíg lehet, mert Ő az, Aki életet, üdvösséget szerzett a számunkra.  Heródes nem borult le előtte, hanem szembefordult Vele, azonban eljön az idő, amikor nem kerülheti el senki a Jézussal való találkozást. Azért kaptuk az időt, hogy felismerjük az Úr kegyelmét, és bűnbánattal álljunk meg előtte.

Isten oltalmazza Fiát, nem azért küldte a világba, hogy idő előtt, dolgavégezetlenül meghaljon. József fontos személy, hiszen állandó kontaktusban van a mennyel, így azután nincs kapkodás az életében, sem előbb nem indul sem később. Pontosan akkor mozdul, amikor az Úr jelez, indulj és menj haza. József kiegyensúlyozott személyiség, mert Isten Lelkére hagyatkozik. Nem mondja, hogy én bizony nem költözködöm újra, elég volt, belefáradtam, meg különben is, itt jó dolgunk van. Amikor Isten szól indul. Bár így figyelnénk mi is az Úrra, és tudnánk mindenkor akarata szerint mozdulni.

Isten folyamatosan vezeti Józsefet, amikor Júdeában meg akar állni, álom által tovább segíti, hogy a próféciák beteljesedjenek, hisz ezek útjelzők a keresők számára. A beteljesedett próféciák által tudjuk beazonosítani Isten tetteit, ismerjük fel az idők jeleit.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát,

Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át!

Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei,

Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,

Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.

Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;

Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,

Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;

Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,

S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.

Érdeklődés

M

ózest egyszerű juh pásztorként látjuk, a nagyreményű egyiptomi hercegből pásztor lett (2Móz 3,1-12). Miként történt ez így? Félresiklott Mózes élete? Könnyen így történhetett volna, ha az Úr nem teszi félre egy kicsit, és nem engedi, hogy Midján földjének csöndjében felismerje a szabadításra való alkalmatlanságát. Mert Isten kezében csak az alkalmatlan eszközök az alkalmasak. Korábban Mózes maga akart tenni valamit népéért, de nem volt elhívatása. Nem Isten bízta meg, mindaz csak testi indulat volt, így nem kísérte áldás.

Midján pusztájában Isten vette kézbe Mózest, negyven éven keresztül formálta, amíg eljutott oda, hogy már nem tartotta magát alkalmasnak Izráel megmentésére. Bizony hosszú időnek kellett eltelni, amíg Mózes idáig eljutott. Úgy látszik az évek múlása, az öregség is segített ezt elvégezni. Amikor már fizikailag sem tartotta magát alkalmasnak, akkor lett alkalmas. Pál apostol is azt tapasztalta meg, hogy amikor megkérdőjelezte alkalmasságát a további szolgálatra és úgy gondolta, csak akkor tudja tovább végezni a munkát, ha az Úr meggyógyítja, átéli Jézus csodálatos üzenetét. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9). Az Úr tanítványai gyakran szenvednek az eredménytelenség miatt, ezt a történetet olvasva arra jutottam, végig kell gondolni, hogy mindez nem azért van-e, mert magunkat alkalmasnak tartva indulunk szolgálni. Az Úr ereje akkor nyilvánul meg, ha átélem alkalmatlan voltomat és így teljesen Rábízom magam.

Bizonyára Mózes sokat gondolkodott az elmúlt négy évtizedben, hogy miért is alakult így az élete? Miért kell neki az ismeretlenben tölteni több évtizedet? Azonban meg kell látnia, hogy a csendre, a formálódásra szüksége van. Amikor pedig már egyáltalán nem gondolja, hogy bármi megváltozhat körülötte egy rendkívüli eseményre lesz figyelmes. Egy csipkebokor kigyullad. Úgy gondolom nem a csipkebokor lángra gyúlása volt a rendkívüli, mert azon a sivatagos vidéken ez mindennapos lehetett. A rendkívüli abban volt, hogy nem égett el a bokor, hanem hosszú ideig folyamatosan lángolt.

Ez keltette fel Mózes érdeklődését, lám Isten tudja, miként lehet minket megmozdítani, miként lehet a magunkba süppedésből kiemelni. Mózes odament, hogy lássa a csudát. Tehát Isten elindult felé, de ennyit neki kellett megtennie, elindulni és megnézni, hogy mi az. Ez a mi életünkre is igaz, az Úr elindult felénk Jézus által. Nagyon sokféle módon keres bennünket, de nekem is meg kell tennem egy kis mozdulatot egy apró lépést. Szinte minden településen van valamilyen szimbólum, ami Istenre mutat, ami azt jelzi, itt van az Úr. De nekem kell komolyan venni, bemenni egy templomba, kézbe venni az Igét, vagy elolvasni egy evangéliumi könyvet, brosúrát, amit valaki a kezembe nyomott.

Az érdeklődő Mózest megszólítja Isten. Arra gondoltam, ha közömbösen elmegy a csipkebokor mellett, vajon szól-e neki az Úr? Lehet, hogy elment volna az Úr mellett, az élet mellett? Ha a jelzésre reagálunk, az Úr megszólít. Kiderül, ismeri Mózest, ismer téged és engem, nincs rejtve előtte életünk. Ha te nem ismered még Őt, Ő akkor is ismer, és keres, sőt szól. Mózes meghallja a szót és válaszol: Itt vagyok. Mintha azt mondaná, szólj és rendelkezésedre állok. Mint a katona, aki várja felettese parancsát. Meg kell még azt is látni, hogy Istenhez csak alázattal és távolságot tartva lehet közeledni. Ő szent, és ezt mi nem bírjuk elviselni. Milyen jó, hogy Krisztusban úgy lecsökkentette szentségének feszültségét, hogy már megközelíthetjük, de Őt is csak alázattal, tudva hol a helyem. Hol a helyem? Pál így határozza meg: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Tehát az én helyem a bűnösök között van, ezt soha nem szabad elfelejteni.

Mózes meghallja az Úr küldő szavát, de már nem akar menni, már nem látja magát alkalmasnak, Az Úr azonban elmondja neki, hogy ne magára építsen, hanem Őrá. Én veled leszek. Mózes úgy menj, hogy tudod, ott vagyok veled, ebben bízz! Ebben bízva menj, és tedd, amit mondok.  Lehet, nem érzel semmit, de menj és átéled, hogy ott vagyok.

Máté evangélista elmondja számunkra, hogy Jézus születését, a nagy Király érkezését Isten bejelentette, hírül adta az emberek számára. Kihirdette a pásztoroknak és a messze földön élő bölcseknek is. Az Úr számára nem jelentett akadályt a bölcsek értesítése. Ő az égi jelenségeknek is Ura, a csillagok és bolygók is az Ő követei.  Bár mi is úgy tennénk Róla bizonyságot, mint az égitestek. Odavezetnénk fényünkkel Jézushoz a Tőle távol élőket. Mert ez a feladatunk, hogy akik messze vannak még a kegyelemtől, a mi fényünket, életünket látva elinduljanak az Úr felé. Láttuk a csillag egészen Jézusig vezette őket. Ez az igazi lelkigondozás, addig segíteni, amíg meg nem látja a megváltót a kereső ember. Bizony mi hamar feladjuk, és magára hagyjuk a másikat. Pedig ezek sem egyenesen Betlehembe mentek, hanem megálltak Jeruzsálememben, a csillag mégsem hagyta őket magukra, hanem amikor ismét elindultak tovább vezette őket.

A bölcsek Jeruzsálemben való bizonyságtétele nem örömöt váltott ki, hanem gyűlöletet. Így is lehet reagálni Isten közelítésére. Heródes gyilkos indulattal válaszolt, és akit az Isten a világba küldött ő meg akarja ölni.  Döbbenet, az Isten népének királya fordul szembe a Királyok királyával. Ha letenné elé a koronáját, megtarthatná földi uralmát. Mert, aki elveszíti az életét  énértem és az evangéliumért, megtalálja azt, mondja majd Jézus.

Az Atya azonban megoltalmazza Fiát Józsefen keresztül. Milyen érdekes személyiség is ő, nincs egy szava sem leírva, csak annyi többször is, hogy úgy cselekedett, amint az Úr megmondta neki. Bár ez maradna fenn rólunk is, hogy nem sokat beszéltünk, de mindig tettük Isten akaratát.

Eldőlt a szívemben

1. Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

2. Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Ha nincs is társam itt, én követem Jézust,

Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

3. Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Mögöttem a világ, előttem Jézus,

Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

Isten áldásával.

A Szabadító

Az új esztendőt új bibliai könyvek olvasásával kezdtük, az ószövetségi könyv visszavezet minket az egyiptomi fogság idejére (2Móz 1,1-2,25). Így megláthatjuk azoknak az eseményeknek az előzményeit, amelyekről eddig olvastunk Mózes negyedik könyvéből. Jákób vezetésével telepedtek le Izráel fiai Egyiptomban, József idejében, amikor éhínség uralkodott Kánaán földjén. Azóta több évszázad eltelt. Kezdetben szeretettel fogadták őket és jól alakult az életük, ezért nem vágytak vissza, az ígéret földjére.  Milyen érdekes, hogy amikor nehezebbé válik a megélhetés, vagy veszélybe kerül az életünk, milyen könnyen elhagyjuk földünket, hazánkat, de ha elmúlik, ami miatt menekültünk, már nem térünk vissza.  A jót megszokták és elfelejtették, hogy nem itt van a helyük. Isten nem Egyiptomot adta nekik, nem ezt ígérte Ábrahámnak.

Ha népe nem mozdul magától, megmozdítja majd az Úr. Milyen sokszor nehezen mozdulunk, mert leragadunk a jólét mellett, és megfeledkezünk küldetésünkről.  A megmozdítás fájdalmas lesz számukra. Megváltozik körülöttük az élet. Új dinasztia kerül hatalomra és ellenséget lát bennük. Ez is érdekes, miért látnak bennük ellenséget? Azért mert sokasodnak és szaporodnak, vagyis betöltik Isten parancsát. Megdöbbentő, hogy azok, akik vállalják a gyermekáldást ellenséggé válnak. Ők lesznek a problémák okozói.

Az is elgondolkodtató, hogy nem a saját népüket biztatják még több gyermek vállalására, hanem a zsidókat akarják ebben megakadályozni. Egyiptom királya a fellépő problémára elnyomással, erőszakkal, és gyilkossággal válaszol. A gonosz ma is ezt sugallja, ha problémát jelent a másik, igázd le, pusztítsd el, sanyargasd, ahogy csak tudod. A gonosz azt sugallja, hogy a másik miatt nem tudsz élni, a másik ember az oka a te nyomorúságodnak, hát szabadulj meg tőle. Ez azonban Isten előtt nem elfogadott. Mert ha az Úrra tekintünk, tudunk egymás mellett élni, akkor nem a másik tönkretételére koncentrálunk, hanem a saját szívünk Isten akaratához való igazítására.

Lám egy ilyen kegyetlen rendszerben is vannak, akik életük kockáztatásával megtagadják az istentelen parancsot, és inkább az Úr akaratának engednek. Ezek tisztelik az életet és annak Alkotóját, tudják nincs joguk megölni a csecsemőket.

Ezután még kegyetlenebb rendelet lát napvilágot, igazi népirtás kezdődik, minden újszülött fiút a folyóba kell dobni. Rettenetes ez, de akkor mit lehet mondani, amikor ma anyák saját gyermekeiket megfosztják a megszületés jogától. Azonban Isten lénye jelen van egy ilyen kegyetlen és embertelen világban is, két fiatal megmutatja, hogy még ebben a helyzetben is lehet házasodni és gyermeket vállalni. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Istenre figyelnek. Így azután meglátják a reményt, és amikor emberileg nem érdemes családot alapítani és gyermeket vállalni, mert úgy néz ki, nincs se nekik se a gyermeknek jövője, felcsillan előttük Isten kegyelme. Ők az Úr akaratát teszik első helyre a kegyetlen rendelettel szemben. Ez a házaspár nem mondja, hogy ilyen körülmények közt nem érdemes szülni és a gyermek jövőjére való tekintettel nem vállaljuk az új életet. Nem mondják, rabszolgasorban nem lehet gyermeket nevelni, hanem vállalják az életet. Ez az édesanya azért tud igent mondani gyermekére, mert Isten tenyerébe helyezi, oda szüli majd fiát.

Látjuk, hogy jó döntés volt vállalni a szülést, és az Úr kezébe helyezni a gyermeket, mert Isten innentől kezdve felvette a gondját, és csodálatosan gondoskodott róla. A kisgyermeket az ellenségei által nevelteti fel Isten. Azokkal, akik azt akarták, hogy mindjárt a születés után elpusztuljon. Mert Isten számára semmi sem lehetetlen.

Azonban az egyiptomi udvarban való neveltetés rányomja Mózesre is a bélyegét. Átveszi azt a gondolkodást és problémamegoldást, amit a fáraó udvarában is alkalmaztak. Ő is a pusztításban és a másik ember eltávolításában látja a megoldást. Azonban ez soha nem megoldás. Mózes elhívás nélkül akar tenni népéért, emberi módszereket használ fel, ez azonban nem járható út. Ez nem Isten útja. Nem jött még el az idő, sem Mózes, sem a nép számára.

Majd csak most kezdenek eszmélni, és Istenhez kiáltani. Amíg ez meg nem történik, Isten sem cselekszik. Nekünk kell kifejezni a szabadulás utáni vágyat. El kell jutni oda, hogy nem akarok tovább ezen az úton járni és kérem az Urat, könyörüljön rajtam. Amíg valaki jól érzi magát a rabságban, addig nincs szabadulás.

Az Újszövetségben egy ember bizonyságtételét olvassuk, aki átélte mindazt, amiről ír (Mt 1,1-25). Az ő szavai hitelesek, mert megtapasztalta saját életének az átalakulását, bűnei bocsánatát. Átélte, hogy vámszedőből, megvetett emberből, tanítvány és így Isten ajándéka lehetett. Az evangélium ezt üzeni számunkra is, így kezdhetjük ezt az évet, mi is lehetünk Isten ajándékai. Nincs az a mélység, amelyből ne lehetne feljönni.

Mindez hogyan lehetséges? Azáltal, Akiről Máté ír. Hiszen ez nem önéletrajzi regény, hanem bizonyságtétel a Szabadítóról, Jézusról. Róla szól ez az írás, és már az első fejezetben megtudjuk, hogy pont azért küldte Őt Isten, azért született bele világunkba, hogy megszabadítson bűneinkből. Milyen jó, ha az életünk különféle nyomorúságai közt meglátjuk, nem vagyunk magunkra hagyva, velünk az Isten. Velünk a Szabadító. Azért jött, hogy őszintén forduljunk Hozzá és hívjuk segítségül. Mondjuk el Neki, Uram nem boldogulok a bűneimmel, önmagammal, az élettel, könyörülj rajtam. Aki így fordul Hozzá, átélheti a csodát, kegyelmet talál és életet nyer. Mert Jézus az élet.

Velünk az Isten, vagyis nincs ellenünk, mert Ő a bűnös embert szereti, de a bűnt nem. Így azután Jézusban le akarja hántani rólunk a bűnt, és új emberré, isteni természetű emberré kíván formálni. Kérjük, hogy tegye ezt meg velünk.

A nagy mélységből

1.  

A nagy mélységből szüntelen

Hozzád kiáltok, Istenem.

Haláltól mentsd meg lelkemet,

Fogadj be engemet!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

2.  

A bűn sarában élve lenn

A jóra lelkem képtelen.

Fogadd be gyenge gyermeked,

Fogadj be engemet!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

3.  

A bátorságom gyávaság,

A bölcsességem kábaság,

Más nem segíthet, ha Te nem.

Fogadj be, Istenem!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

4.  

Az életem üres, szegény,

Nincs benne fény, de van remény,

Hogy Akinek kegyelme nagy,

Vesznem engem se hagy.

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

Isten áldásával.