Növekedés

K

egyelemből egy új nap virradt ránk, örvendezzünk ezen az Úr előtt, és dicsőítsük szent nevét egész héten át. Nézzük meg mivel is indít el bennünket Urunk.

Ószövetségi igénk (Ámósz 8,1-14) kemény, ítéletes, a sok figyelmeztetés, ébresztgetés után rá kell döbbennie Izráelnek, hogy Isten nem a levegőbe beszél. Ha nem akarják komolyan venni üzenetét, annak meg lesz a következménye. Egy látomásban közli Isten a prófétával, hogy elérkezett a vég Izráel számára. Figyeljük meg, még most is így szól az Úr: „népem”. Számára még így is, még most a népe, akit menteni akar. Az érett füge azt szimbolizálja, hogy meg érett a nép az ítéletre, tovább várni nem lehet. Az ítélet helyett zamatos, másokat felüdítő gyümölccsé is érhettek volna. Azonban nem vették komolyan a szelíd szót, most a hangosabb keményebb szava következik Istennek. Izráel ítélete Júdának is szól, most még időben vegyék komolyan Isten szavát és tanuljanak abból, ami Izráellel történik. Nem kötelező túlfeszíteni a húrokat, meg lehet térni. Mi is figyeljünk az Úrra, a máshol történő keményebb szóból is tanuljunk, engedjük helyreigazítani életünket, és fogadjuk el az Úr jobban ért hozzá, mint mi.

A nép azonban süket a szóra, pedig még mindig csak előtte vannak az eseményeknek, a bíró még nem fújt bele a sípjába, még el lehetne halasztani az ítéletet. Azonban minden megy tovább az eddigi úton, ha lehet még jobban az önzésre, kapzsiságra összpontosítanak. Halmoznak és halmoznak, kiégett belőlük az együttérzés, mindenki csak saját magával van elfoglalva. A próféta, az Ige mellett vidáman mennek el, jól érezzük magunkat Nélküled is, mondják, és nem veszik észre, hogy a fejsze a fák gyökerére tétetett.  

Most nem kell Isten szava meg vannak jól nélküle, és nem is sejtik, hogy nemsokára olyan időszak jön, amikor elvétek az Ige, pedig vágynak majd utána.  „Keresik az ÚR igéjét, de nem találják” (12), nem lesz próféta a fogságban, nem hangzik az Ige, nem lesz, aki közben járjon értük. Ebben a mélységes időszakban döbbennek rá, hogy a bálványok nem segíthetnek, de már nem tudnak Istenhez fordulni. Döbbenetes ez, mert nagyon szép lenne ez az ígéret, hiszen mi arra vágyunk, jöjjön olyan idő, amikor éheznek az igére. Mivel ez nem pozitív ígéret, hanem azt mondja el, aki huzamosan bezárja a szívét az Úr előtt, olyan állapotba kerülhet, hogy amikor nagy nyomorúságba jut, már nem talál az Úrhoz, kemény és zárt marad a szív. Ezért helyezi Urunk a szívünkre, hogy ne álmodozzunk, és ne várjunk tömeges ébredésre, hogy majd akkor komolyan vesszük mi, majd szolgálunk mi is, hanem most vegyük komolyan Jézus hívását és lépjünk a keskeny útra. Ha már rajta vagyunk, haladjunk hűséggel azon.

Örüljünk, az Ige és alkalmak bőségének, vegyük kézbe minden nap a Szentírást és szánjunk rá minél több időt, keressük most, és ne majd akkor, ha nyugdíjasok leszünk az Úr közelségét. Ki tudja, leszünk-e nyugdíjasok. Másrészt Ő a fiatalságunk is kéri, erőnk és életünk javát, nemcsak azt az időt, amikor már nem tudunk a magunk dolga után sem járni. Tehát örüljünk a bőségnek és úgy éljünk vele, hogy volt már és lehet is még szűk esztendő, amikor keressük, és nem találjuk, mert nem lehet hozzá jutni az igéhez, nem kapunk evangéliumi könyveket.

A zsidókhoz írt levél (5,7-14) is az igéhez való viszonyunkat tárgyalja, leszögezi, hogy a lelki növekedés alapja Isten igéje, annak komolyan vétele és a neki való engedelmesség. Amit Isten a szívemre helyez igéjén keresztül, azt cselekszem is. Matematikából sem elég kívülről tudni a képletet, hanem alkalmazni is kell. A címzettek azonban nem növekedtek, pedig a szerző úgy látja annyi foglalkozás után, már olyan szinten kéne lenniük, hogy ők tanítsanak, vezessenek másokat az Úrhoz, és az ige ismeretében. Andrásnak nem kellett sok idő, azonnal tanította testvérét, az Úrhoz vezette. De ők tanítványok, gyermekek maradtak. Miért lényeges ez? Azért mert a tanító mást tanít, a felnőtt a gyermeket táplálja, aki viszont mindig tanuló és csecsemő marad, azt igényli, hogy csak vele foglalkozzanak. Mindig csak ő kapjon, de ő soha nem képes másnak adni. ez az állapot azonban beteg, ez nem egészséges. Gondoljunk bele, milyen nagyszerű látvány egy csecsemőt figyelni. örömmel etetjük, tesszük tisztába, de ha még húszéves korában is másra szorul, és nem tudja magát ellátni, az betegség, az nem öröm.

Miért nem növekedtek? Mert eltompult a hallásuk, vagyis már csak szelektíven hallgatták az igét. a könnyen érthető részekkel, az ígéretekkel, dicséretekkel foglalkoztak, de a követelményt, a parancsot nem hallották ki belőle. Amit megértettek azt sem vitték át a gyakorlatba, pedig a mondás is azt tartja: gyakorlat teszi a mestert. Vagyis minél rendszeresebben olvassuk, és minél többet foglalkozunk az Igével annál jobban értjük és így kialakul bennünk a készség Isten akaratának a felismerésére. Mert nemcsak az a feladat, hogy elméletben tudjuk, mit akar Isten, hanem az élet valóságos helyzeteiben ismerjük fel, hogy amit mások mondanak, elfogadnak, és jó útnak tartanak az Isten szerint is jó-e? Minél többször oda viszünk az Úr elé egy-egy élethelyzetet annál gyakorlottabbak leszünk. Csak egy példát említek. Nemrégen olvastuk Sámuel próféta könyveit és két esetben is láttuk, hogy Dávid kiszolgáltatott helyzetben talált rá, az őt üldöző Saul királyra. a helyzet egyértelműnek tűnt emberei előtt, azt javasolták: „Most kezedbe juttatta Isten az ellenségedet. Hadd szögezzem hát a földhöz lándzsám egyetlen dobásával! Másikra már nem lesz szükség. Dávid azonban ezt felelte Abisajnak: Ne pusztítsd el, mert ki emelhet büntetlenül kezet az ÚR fölkentjére” 1Sám (26,8-9)?! Dávid azonban az Úrra nézett és felismerte, hogy Absaj tanácsa nem az Úrtól való. Természetesen Dávid sem akkor kezdte a fölfelé figyelést, hanem már a juhok mellett, ifjúkorában. Kövessük példáját, már ma és mielőtt döntenénk, emeljük szívünket az Úrhoz. Előbb imádkozz, és olvass Igét, aztán cselekedj.

Isten áldásával.