Ajándékozó Isten

 

A

 zsoltáros eszméltei a nem hívőket, a pogány népek tagjait, hogy az ő Istenük, élő személy (Zsolt 94,1-97,12). Isten nem olyan, mint a bálványok, Ő lát és hall. Igen, a maga képére teremtette az embert, és ez azt is jelenti, hogy Isten is lát és hall. Tisztában van az életünkkel, látja azokat is, akik nem hisznek Benne. Hallja az Ellene intézett gúnyos beszédeket is. Arra kéri a zsoltáros, hogy eszméljenek fel a népek, igen addig kell eszmélni, amíg lehet. Mert Isten jelez, szól, de ezt meg kell hallani.

A gonosz úgy gondolja, leszámol Isten népével, mert mindig az a célja. El akarja távolítani az Úr gyermekeit. Azt szeretné, ha nem volna senki, aki igazán ismeri és szereti Istent. Nem akarja, hogy legyenek bizonyságtevők. Mindent bevet, amit csak lehet ellenük, De mivel élő Urunk van, Aki kezében tartja a történelmet, nem veti el övéit, nem hagyja el őket. Ez nagyszerű üzenet. Ha mi nem hagyjuk el az Urat, Ő biztos nem fog elhagyni minket. Azért fizetett drága árat értünk, hogy megtartson az örök életre.

A zsoltáros megvallja, hogy az Úr mellé állt nehéz helyzetében. Az aggódás sokasodott meg benne, de az Úr megvigasztalta. Ez azt mutatja, hogy az élet mennyiségeiben is kapcsolatban volt az Úrral. És így eljutott hozzá Isten vigasztaló, erőt adó üzenete. Milyen jó, hogy amikor úgy érezzük, hogy kicsúszik a talaj alólunk, az Úr kegyelme megtart. Ő meg tud tartani! A kegyelemben erő van, kapaszkodjunk bele.

A következő zsoltár Istennek való örvendezésre hív. Vigadozzunk szabadításunk kősziklájának. Aki megtapasztalta az Úr bűnből való szabadítását, az örül ennek. Miért? Mert tudja mit jelent rabnak lenni, milyen is, amikor az ember képtelen szabaddá lenni. A bűn és a szenvedélyek uralkodnak fölöttünk, és talán már úgy gondoltuk nincs segítség. És akkor segítségül hívtuk az Urat, és Ő megszabadított, nagy öröm ez. A szabadítás az Úr juhaivá tesz. Bárányok leszünk, akiket a Pásztor vezet. Hogyan? Szavával. Ezért kéri a zsoltáros, hogy amikor meghalljuk az Úr szavát, ne keményítsük meg a szívünket. Vegyük komolyan, amit hallunk és olvasunk, és álljunk rá. Ne más irányba induljunk, hanem azt tegyük, amit az Úr mond. Izráel problémája az volt, hogy dacosan mindig mást akartak, mint amit Isten. Úgy gondolták, ők jobban tudják. De mi nem tudjuk jobban, mint ahogy a tékozló fiú sem tudta jobban, mint az atya. Isten kegyelme, hogy még makacsságunk idején is utánunk jön.

Az ige rávezet az éneklésre, szabad és lehet Istennek énekelni. És ez nem kizárólag a gyülekezeti éneklést jelenti. Arra buzdít az ige, hogy a mindennapi élet során is énekeljünk. Úgy is végezhetjük teendőinket, hogy közben az Úrról énekelünk, nevét magasztaljuk. Az emberek az énekeinken keresztül találkozhatnak Isten nevével. A világ is énekel, miért ne énekelhetnénk mi is. Az énekszövegek, Isten nevét dicsőíthetik.

Már a zsoltáros is bizonyságot tesz az Úr ítéletre való eljöveteléről. Bizonyos, hogy az Úr el fog jönni övéiért. Várjuk Őt? Készülünk erre az eseményre? Mi is bizonyosak vagyunk benne, hogy Urunk érkezik? Bizony gyakran úgy véljük, messze van még az az idő. Elmerülünk önmagunk életének fényezésében. És mintha az egyház sem igazán várná Jézust vissza. Az látszódik, hogy jó nekünk itt lenni, ezért várjunk még azzal a jövetellel. Inkább ragadjuk mindazt, amit a világ kínál. És meg is ragadjuk, összekeveredünk vele, már bizonyos területeken alig látszik különbség. Aki kívülről figyeli, az életünket talán nem mindig tudja eldönteni, hogy az egyházat vagy a világot látja. Az Úr uralkodik, olvassuk, és ez azt hozza magával, hogy Isten népe, mindazok, akik szeretik Őt, gyűlöljék a gonoszt. Ha Istent szeretem, nem szerethetem a bűnt is. Az egész Írás világosan beszél arról, hogy Isten teljes szívünket, és lényünket kéri. Aki a bűnt és a világot is szeretni akarja, az kétfelé sántikál. Egyszerre kettőt szeretni nem lehet. Kérjük, az Urat szabadítson meg a világ szeretetétől, és vonjon teljesen magához.

Az apostol látja, hogy lejár a szolgálata, futását elvégezte (2Tim 4,6-22). De nem zúgolódik. Nem hessegeti el magától a halál gondolatát, hanem szembenéz vele. A lényeg, hogy megharcolta a nemes harcot, és futását elvégezte. Vagyis ami rábízatott azt bevégezte. A hitet megtartott. Mert ez bízatik ránk. A Krisztusba vetett élő hit. Azt kell tovább adni, hogy a Megváltó eljött, és Ő nem más, mint a názáreti Jézus Krisztus. Azért is nem zúgolódik, mert tudja, hová tart, mi vár rá. Az Úrhoz tart, Vele fog lenni, és korona vár rá. Mennyivel másabb ez a korona, mint amit most lehet kapni. Az Úrtól való korona nem betegít meg, ez jutalom. És Ő jutalmat, ilyen koronát ad mindazoknak, akik nagyon várják Őt. Várom Őt? Arra vágyakozom, hogy átéljem a Vele való találkozást? Mindennél jobban vonz ez engem?

A befejező bizonyságtétel megmutatja milyen az ember, hűtlen, könnyen magára hagyja barátját, az idősebb testvérét, munkatársát. Mert legtöbbször csak a magunk érdekeit tartjuk szem előtt. Azt nézzük mi a jó nekünk. Azt is megmutatja Pál, mennyire más az Úr. Amikor mindenki elhagyta, Isten vele volt. Mert Ő nem hagyja magára az övéit. Mindig erre gondolni. Bármit tapasztalunk az életben, Ő nem hagy el soha. Nemcsak velünk van, hanem meg is erősít a nehéz helyzetekben. Helytállásra ösztönöz. Amikor nincs, aki segítsen, és a saját erőnk is végére ér, Ő erőt ad. Csakis Vele együtt tudunk megállni, magunkban elbukunk. A gonosz mesterkedik, megvannak az akció, amik által el akar buktatni. Azonban Ő meg tud menteni, és megtart az örök életre.

Jakab, az Úr testvérének levelét olvassuk már (Jak 1,1-18). Ámbár ő ezt így nem mondja, hanem az Úr szolgájának nevezi magát. Mert nem számít az, hová születtünk. Nem jelent előnyt, ha valaki Jézus családjába született. Mindenkinek kegyelemből, Jézusért van üdvössége.

Rámutat a szerző, hogy mi nem rendelkezünk életbölcsességgel. Ezért is van sok probléma a mindennapokban. Nem tudunk magunktól jó döntéseket hozni. Azonban lehet kérni ezt a bölcsességet. Kitől? Istentől. A bölcsesség nem azonos a tudással, nem jár a diploma mellé. Azok rendelkeznek való, akik elkérik Istentől. Ehhez belátásra van szükség. Meg kell látni, hogy én nem rendelkezem vele.

Van próba, ér kísértés, írja Jakab, de erre lehet úgy nézni, hogy szükségünk van rá. Isten általuk formálja az életünket. A kísértés és a próba mutatja meg hol is tartunk a hit útján. A próbát korona követi. Ismét koronáról olvasunk, ez pedig az élet koronája. Mert Istentől csak jó adomány származik. A kísértés a saját kívánságunk terméke. Sátán ráépít a kívánságra. Kihasználja, hogy megkívánunk dolgokat, és igyekszik ezeket a kívánságokat kielégíteni. Általában rabbá tesz általuk. Isten országa mindazt biztosítja, amire szükségünk van.

Isten ajándékozó Isten, és nemcsak a bibliai korban volt az, hanem ma is. Mert Benne nincs változás. Ő ma is ugyanaz, mint Aki évezredekkel korábban volt.

 

Istenre bízom magamat

 

1. Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom; Ő formált, tudja dolgomat, Lel-

kem ezzel biztatom. E világ szép formája Az ő keze munkája. Mit félek? - mondom me-

részen: Istenem és Atyám lészen.

2. Öröktől fogva ismerte, Hogy mire lesz szükségem, :/: Éltem határát kimérte, Szüksé-

gem s elégségem. Lelkem, hát ne süllyedezz, A hitben ne csüggedezz! Egy kis bajt

nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak ő adhat, :/: De bölcs, Uram, te jóságod, Tu -

dod, sok elmaradhat. Tudom: gondod reám nagy, Mivel édes Atyám vagy; Mint akarod,

hát úgy légyen! Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja; :/: Nagy gazdagság és rakott bolt Nem

fő jó, ritkán adja. Ki az Isten tanácsát, Megszívleli mondását, Azt ő Lelkével serkenti,

Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége Igen hamar elmarad, :/: Kit ma gondok sújtnak, végre Holnap

diadalt arat. Csak Atyámban bízhatom, Ő megsegít, jól tudom, Mert az igazaknak Atyja

Hű szolgáját el nem hagyja.

 

Isten áldásával.