| I |
smét összevontan foglalkozunk a tegnapi és a mai igeszakaszokkal (Zsoltár 136,16-137,9). Megláthatjuk Isten csodálatos hatalmát, amelyet népe érdekében megnyilvánított. Számára nem akadály a Vörös-tenger, utat tud benne készíteni övéi megmentése érdekében. Népe számára a szabadulás eszköze a nagy víz, az ellenségnek pedig végzetes csapda. Minden az Úr szava által történik, Ura Ő a természet elemeinek is. A megszabadított nép átéli, hogy a számára ismeretlen útvonalon sem tévedhet el, mert az Örökkévaló vezeti őket. Az Urat nem hátráltatja az éjszakai sötétség sem, tűzoszlopként áll népe élére. Nappal pedig felhőoszlopban vezérelte őket. Csodálatos mennyire odafigyel az Úr övéire. Az ő feladatuk „csupán az”, hogy ráhangolódjanak Isten ritmusára és engedjék vezetni magukat.
Azonban ha belegondolunk, nem volt kis feladat a zsidók számára Istenhez igazodni. Mert bizony mi is nehezen igazodunk. Hiszen amikor elindult a felhőoszlop vagy a tűzoszlop, akkor kellett nekik is tovább menni, függetlenül attól, hogy épp mire volt kedvük, vagy ők mit is terveztek. Számunkra is ez jelent próbát, mert amikor az Úr menni akar, mi inkább pihennénk, dolgainkat rendezgetnénk. Az is előfordul, hogy épp a közérzetünket nem találjuk vándorlásra alkalmasnak, arról már nem is beszélve, hogy az időjárás soha nem megfelelő. Meg aztán mi mindig mást akarunk csinálni, mint amit tennünk kell.
A vezetés mellett fontos megemlíteni, Isten oltalmát is. Nemcsak előttük járt az ismeretlen úton, hanem megoltalmazta őket az ellenséges népekkel szemben. Az oltalom nem azt jelentette, hogy nekik nem kellett meg fogniuk a fegyvert, hanem azt, hogy Isten parancsának engedelmeskedve vettek részt a küzdelemben. Tőle kaptak erőt, és bölcsességet a hadakozáshoz, illetve az Úr bizonytalanította el az ellenséges erőket. Így veszi körül ma is gyermekeit. Istennek megvannak az eszközei népe megvédelmezésére, az evangélium győzelemre juttatására.
A 136,25 szerint „Ő ad eledelt minden élőlénynek”. Isten a Föld megalkotásakor minden ember számára elegendő élelmiszer és energia készletet biztosított. Ő nem ítélt senkit éhhalálra, hanem a jó megélhetés lehetőségét biztosította az egész emberiségnek. Azért, hogy ez mégsem így van kizárólag mi vagyunk a felelősek.
A 137. zsoltár már a babiloni fogság idején született. Isten rabságban élő népének a lelkiállapotát mutatja be. Ott ültünk és sírtunk, drámai kép ez a tehetetlen hívő emberről, nem tud mást csak sírni, de ez a könny nem mindig bűnbánatból ered. Az az igazi sírás, amikor rádöbben az ember, hogy bűnei miatt került abba a helyzetbe. Ám a zsidók csak nehezen jutottak el ide. Mert könnyebb mindig mást okolni, mint őszintén az igébe tekintve kimondani, vétkeztem. Ha ezt megtesszük, akkor őszinték a könnyek és nem marad el a segítség sem.
Ebben a nehéz helyzetben visszagondolnak a Sionra, a templomra végső soron Istenre. Az jó, hogy gondolnak az Úrra, de olyan ez a visszaemlékezés, mint amikor egy hozzátartozónk halálakor döbbenünk rá, hogy milyen fontos is volt ő a számunkra. Amíg otthon voltak nem volt Isten fontos, nem vették Őt komolyan, inkább a bálványokra figyeltek. Bizony mi is amíg egymás mellett vagyunk, gyakran csak rohanunk, és nincs időnk egymásra. Valami mindig nagyon sürgős így nem marad időnk a fontosra, a kapcsolatokra. Amikor azután valaki meghal, sírva kesergünk, de ez már olyan, mint a temetőkben a rossz lelkiismeret virágai, nem használnak semmit. Még életében kellett volna átadni azt a virágot, megfogni a kezét, mondani egy jó szót. Ma még nem késő, még megtehetjük, hogy ne sírva keljen visszaemlékezni.
A Jakab levél 5,7-20 verseiből kiemelném először a hetedik verset, amely hangsúlyozza, hogy az Úr eljön. Azonban türelemmel kell várnunk ezt az időt, a felkészülésre fektetve a hangsúlyt. Mert az Úr eljön, akkor is, ha nem várjuk, ha nem készülünk rá. Azonban nem mindegy hogyan ér bennünket az a nap. Adja Urunk, hogy felkészültek legyünk a Vele való találkozásra.
„Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra” – mondja a szentíró, és ez lényeges, ne azzal teljen a drága idő, amit szolgálatra kaptunk, hogy másokra panaszkodunk, bennük látjuk előrehaladásunk gátját, hanem vegyük észre, a hiba bennünk van. A bíró elé csak a saját életünk kerül. Ne más bűneivel, hibáival, hanem a sajátunkkal foglalkozzunk, mert elé állunk, nem másokról, hanem csak saját magunkról kell majd beszélni. Az lesz a lényeg, hogy a földi létem idején, a saját bűneimet is odavittem-e a kereszt alá.
Az imádkozással kapcsolatban valaki bizonyságot tett, hogy idős napjaiban úgy érezte, ő már nem hasznos az Úr számára, hiszen nem tud már úgy és annyit szolgálni, mint korábban. Elmondta, jó ideig csüggedt volt, mert nem tudott már az imádkozáson kívül más feladatot végezni az Úrért. Ebben a vívódásában olvasta Jakab levelét, benne a következő verset: „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (5,16 Károli). Miután elolvasta békesség költözött a szívébe, mert felismerte, hogy az imádkozó élet, hasznos az Úr előtt. Adjon ilyen megerősítést számunkra is a mindennapi Biblia olvasás során a mi Urunk.
Az utolsó versek pedig szívünkre helyezik a lélekmentés szolgálatát. Bár meglátnánk, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy vannak vallásos és vallás nélküli emberek, és ez mindenkinek a saját dolga. Azt üzeni Gazdánk, hogy felelősek vagyunk egymásért, mert aki bűnben él, és kegyelem nélkül hal meg, örökre elveszik. Viszont aki tudja, hogy ma még itt van a kegyelmi idő, az mondja el annak, aki nem tudja.
Üres kézzel kell-e mennem
Üres kézzel kell-e mennem, S állanom az Úr elé,
Nincs kalász mit én arattam, Amit nyújtanék felé.
Ó hogy állok így elédbe, Számot adni, Jézusom,
Nincs egy lélek kit vezetnék, Nincs egy kéve vállamon!"
(Halleluja 322)
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése