Emeljétek föl kezeteket

A

z utolsó grádics (Zsoltár 134), a megérkezés, az Úr házában való tartózkodás örömét fejezi ki. Egymást bátorítják a zarándokok, „nosza” (Károli) áldjátok az Urat, hát ezért jöttünk. Ne rejtsétek el örömötöket, dicsérjétek, vállaljátok mindenki előtt hiteteket. A Károli fordítás éjjeli dicséretnek nevezi ezt a zsoltárt. Istent mindenkor, még éjjel, a nap végén is dicsérik. Számunkra is üzeni ez a vers, hogy kezdjük Vele napunkat, és annak végén is álljunk elé. Éjjeli dicséret, éjjel is elé álltak. A mi estéinket is az Úrral való közösség tölti ki? Egyáltalán este jut-e Rá időnk? Pedig az este kiváló alkalom lehet a visszatekintésre, önvizsgálatra. Hiszen erre is szükség van, egyrészt ki kell engedni az Úr előtt a negatív tartalmakat, meg lehet tisztulni a ránk rakódott szennyeződésektől, és kiértékelhetjük tetteinket. Az ige világosságában őszintén megláthatjuk, hogy a napunknak mennyi részét szántuk az Úrnak, meg tettük-e, amit ránk bízott.

Emeljétek föl kezeteket, kéri a szentíró és úgy áldjátok az Urat. A zsidók magasra tartott kézzel imádkoztak. Ezt olvasva arra gondoltam, hogy a felemelt kéz számunkra a megadást is jelenti. Aki feltartja a kezét, az nem harcol, nem ellenkezik tovább, hanem rábízza magát arra, aki kézfeltartásra szólította fel. Ez a szükséges lelki magatartás, csak ezzel az indulattal mehetek az Úr elé. Feltartom kezem, és ezzel kifejezem: Uram megadom magam Neked. Nem harcolok tovább ellened, hanem Rád bízom magam. Pál apostol a damaszkuszi úton élte át ezt. Amikor szembetalálkozott az Úrral és leesett lováról megadta magát, Jézusnak. Azért kérdezi: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem” (ApCsel 9,6 Károli)? Ebben a kérdésben fejeződik ki, hogy befejezi a további Jézus elleni harcot, megadja magát, és innentől kezdve Jézus szolgálatába áll. Mostantól fogva, katonaként szolgálja Őt, az utolsó leheletéig. Kezemet felemelve dicsérni az Urat, ezt is jelenti, de vajon ilyen lelkülettel közeledek-e Hozzá? Megadtam-e már magam, és feladtam-e saját harcaimat, azért, hogy az Ő harcait harcoljam tovább.

A Jakab levelének mai része (4,1-7) elég kemény beszéd. De az első keresztyének nem beszéltek mellé, nem féltek megmondani a valóságot, és nem tartottak a gyülekezet létszámának csökkenésétől sem. Kezdésnek mintha azt mondaná: kérdezgetitek tőlem, honnan vannak közöttünk a viszályok, és a harcok? A válasz megdöbbentő. Nem kívülről jön, nem másban kell az okát keresni, de az ördögre sem kell mindent rákenni, hanem saját magukra irányítja figyelmüket, és így szól: belőletek jönnek elő. Tehát ezek belülről, lényetek mélyéről származnak. Mivel Jakab kívülről szemléli életüket, meglátja azt, amit ők nem vesznek észre. Vagy legalábbis, nem magukban látják meg ezen problémák forrását, hanem másokban.

A szentíró számunkra is hangsúlyozza, hogy az eltelt kétezer év ellenére még mindig itt van bennünk, a harc és a viszály. Az emberiség fejlődése, tudása sem tudta ezeket, és a többi nyomorúságot sem felszámolni. Miért? Azért mert ezek belőlünk származnak, lényünk mélyéről törnek elé és elárasztanak mindent. Az emberiség maga körül a világot megváltoztatta, ám saját magát, lényét nem tudja megváltoztatni. A szívünk maradt ugyan olyan, amilyen az első keresztyének idejében is volt. Ha mindezeket felismerjük, akkor alázattal valljuk meg, hogy nagyon is szükségünk van Isten kegyelmére. Csak Ő képes arra, hogy átkódolja a szívünket, és kitakarítsa a káros tartalmakat onnan. Neki van hatalma kívánságainkat, vágyainkat áthangolni, hogy most már az igére legyünk éhesek és szomjasak.

Lényünk kívánságát csak Ő tudja megelégíteni. A világ kínálata után vágyakozva, is kielégítetlenek maradunk. Hiába szerzi meg az ember, minden áron azt, ami után vágyakozik, mégis üres marad belülről, és kezdődik minden elölről. Az ördög újabb dolgot villant fel, aminek a megkívánása vonz, és gyötör, belénk égeti, hogy akkor leszünk boldogok, ha megszerezzük, ám miután megkaptuk, jön a csalódás.

Megmutatja, hogyan lehet győzedelmeskedni önmagunk felett, ha nem mi akarunk mindent megszerezni, hanem kérjük Istentől, és Ő azt adja, amire igazán szükségünk van. De, itt is lelepleződünk, mert amit annyira szeretnénk, az nem mindig szükséges, hanem a szenvedélyünk kívánja. Élvezeteinkre akarjuk eltékozolni. Bizony ez nagyon leleplező, mert gyakran panaszkodunk, milyen kevés pénzből kell kijönnünk, és még többet szeretnénk. A szentíró rámutat, hogy nem feltétlenül a jövedelmünk a kevés, hanem nem jól élünk vele. Vegyük a bátorságot és számoljuk össze, hogy egy hónapban mennyit költünk élvezeti cikkekre, mennyit visz el tőlünk az alkohol, cigaretta, az orvosságok és egyéb nem feltétlenül szükséges dolgok. Hányan másoktól kérnek kölcsön a rezsire, gyakran még ennivalóra is, de cigire, italra mindig akad. Hát nem ezeket kellene kiiktatni, hogy a fontos, a nélkülözhetetlen dolgokra jusson? Mindezek az élvezeti cikkek úgy követelik maguknak a pénzünket, és súgják a szívünkbe, hogy legalább ennyi jár neked, hogy bizony millióknak nem jár, még egy szelet kenyér sem. Álljunk őszintén az Úr elé, és kérjük szabadítását: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). A szabadításban való megmaradáshoz erőt ad az Úr. Képessé tesz arra, hogy ellen álljunk az ördög, minden csábításának. Lehet győzni, de nekem kell ellenállni. „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek” (7).

Jézus, te égi szép

Jézus, te égi szép tündöklő fényű név,

legszentebb énnekem e föld ölén.

Benned van irgalom, erőd magasztalom.

Terólad zeng dalom, ragyogj felém.

Az élet száz veszély, én lelkem mégse félj,

míg ő hord karjain, hű Mestered!

Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled,

töröld le könnyedet, Jézus szeret!

Akaratod nekem mutasd meg szüntelen,

ne rejtsd el Mesterem tetszésedet!

Vezérelj így magad, mutasd meg utamat,

idegen tájakon jár gyermeked.

Tisztíts meg teljesen, szentelj meg hadd legyen

fényedből fénysugár az életem,

míg a homályon át, a lelkem otthonát

világosságodat elérhetem.

Isten áldásával.