Tanulni Jézustól

M

ai igénkből (Zsoltár 144) az ragadott meg, hogy Dávid tudja, hogy királyként a hadvezér szerepét is fel kell vállalnia. Azonban figyelemreméltó, hogy nem a saját képességeire és tapasztalatára épít, hanem Istenre bízza magát. Elismeri, hogy ő nem ért a harchoz és az Urat kéri, tanítsa meg, hogy jól végezze a rábízott feladatot. Talán van, aki nehezményezi, hogy Isten, a békesség Istene hadakozni tanítja az övéit. Itt nem arról van szó, hogy Isten akarja, hogy Dávid gyilkoljon, hanem arról, hogy Isten népének van ellensége, és a királynak meg kell védenie népét. A hangsúly azonban még ebben az esetben sem a háborún van, hanem látásom szerint a zsoltár Dávid Úrra való hagyatkozását emeli ki.

Isten a mi számunkra is megadja a lehetőséget, hogy a munkánkban, napi feladatainkban ilyen alázattal álljunk elé, és kérjük Őt arra, hogy tanítson meg minket jól végezni dolgainkat. Mi azonban ritkán fordulunk a szakmánkban Istenhez, úgy gondoljuk, mit mondhatna nekünk, hiszen mi vagyunk a szakemberek.  Hasonlóan gondolkodott Péter, amikor Jézus egy eredménytelen éjszakai halászat után, nappal azt kéri tőle, evezzen a mélyre és vessék ki hálókat fogásra. Azt gondolta, Jézus nem ért a halászathoz, hiszen Ő ács. Másrészt büszke volt a halásztudományára, és úgy vélekedett ő nagyon jól tudja mikor, és hogyan kell halat fogni, őt aztán ne tanítsa Jézus. Neki senki ne mondja meg, hogy mit tegyen. Azonban Jézus szemeibe tekintve, mégis úgy döntött: „de a te szavadra mégis kivetem a hálókat” (Lukács 5,5). Meg kell tanulni nekünk is, napról-napra kimondani, amit Péter, „de a te szavadra mégis”.  Higgyük el, Jézus jobban tudja, akkor is, ha a felkészültségünk alapján úgy véljük, nem érdemes Ráhallgatni. Az áldás mindig az engedelmesség nyomában jár.

Az 1János 3,1-6 – ban olvassuk: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1). Ez a kijelentés mély hálaadásra, és hódolásra késztet, hiszen Isten a Fia által adta meg számunkra annak a lehetőségét, gyermekei lehessünk. Istennek ebbe a gonosz, tőle elfordult világba kellett adnia a Fiát. Micsoda szeretet ez, kész ránk bízni az egyetlen Fiát. Mi, mit tettünk a ránk bízott drága kinccsel? „Ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek” (ApCsel 2,23).

De Ő áldásra fordította az átkot a kereszten, mert oda borulhatunk a lábai elé bűnbánattal és Ő kész megbocsátani. Miért? Mert „Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye” (Károli). Hát nem csodálatos? A bűnnélküli, a tökéletes, a szent elhagyta a gonoszságtól mentes világot, hogy a mi bűneinket, magára vegye és elvegye. Azt is jelenti az eredeti kifejezés, hogy hordozza. Nem nekünk kell roskadozni alatta, hanem át lehet adni Neki. Rajtunk áll, hogy átadjuk Neki és így felszabadulva, megtisztulva Neki éljünk. Ezen az úton azonban csak úgy tudunk megállni, ha Benne maradunk, ha Belőle merítjük az életnedveket. Önmagunkban nincs életünk, nincs erőnk a megmaradásra. Aki benne marad, Őt szereti, mert megtapasztalta érette, Isten kegyelmét, már nem akar szándékosan a bűn útján járni. Aki Krisztusé, ha vétkezik is, már fáj neki. Fantasztikus az a változás, amit Jézus el tud végezni bennünk. A tanítványságot a bűn, a korábbi Istennélküli életforma megvetése, a tőle való elfordulás teszi hitelessé. Aki még jól érzi magát a bűnben, vagy a bűnben élők társaságában, még nem szakadt el tőlük, az még nem új ember.

Tüzed, uram Jézus

Tüzed, uram, Jézus szítsd a szívemben,

Lángja lobogjon elevenebben.

Ami vagyok és mind, ami az enyém,

tartsd a kezedben, igazi helyén. refrén

Életem útja örök örömem.

Fény a sötétben csak te vagy nekem.

Hallod imám, és bármi fenyeget,

Nem hagy el engem tart a te kezed!

Szorongat a sátán, de te velem vagy

Hű szabadítom, aki el nem hagy.

Ennek a világnak fekete egén,

Lényed a csillag, sugarad a fény. refrén

Jön az örök nap, már közeledik ő,

Mennyei honba hazavinni jő.

Röpke pillanat, míg tart a keserű,

Jézus elém jön, örök a derű. refrén

Isten áldásával.