Igazi szabadulás

A

 Józsuét követő időszakról olvasunk a második fejezetben (Bír 2,1-23). A korábbi nagy fogadkozás már a múlté, az idős vezető előtti felbuzdulás már elillant. Az ottmaradt népek életformája, és vallásgyakorlata vonzóvá vált a számukra. Hamar letértek a helyes útról, ezért Isten egy angyalt küldött hozzájuk. Isten mindig a megfelelő időben küldi el követét népéhez, hogy általa felébressze őket és visszasegítse az egyenes útra őket.

Az angyalon keresztül az Úr ismét elmondja, és így tudatosítja bennük, hogy egész múltjukat és jelenüket is Neki köszönhetik. Nem a maguk erejéből jöttek ki Egyiptomból, de nem is a bálványok segítettek rajtuk, hanem egyedül Ő. Ez lényeges, mert mi sem tudunk a magunk erejéből saját Egyiptomunkból, a bűn és a szenvedélyek rabságából megszabadulni. Semmilyen szinten nem vagyunk képesek magunkat megszabadítani, vagy megváltoztatni, erre egyedül az Úrnak van hatalma.

Az ígért földet megkapták, de nem tartották magukat az Úr szavához, hanem azt megszegve szövetségre léptek az őslakosokkal. Ez azt jelentette, hogy hozzájuk igazodtak, az ő szokásaik lettek a számukra is mércévé.

A fő problémát az okozta, hogy a következő generáció már nem ismerte az Urat, vagy nem akarta ismerni. Számukra az volt a meghatározó, amibe beleszülettek. Ők már együtt éltek a pogány népekkel, és természetessé, sőt kívánatossá vált számukra, az ahogyan azok éltek. Úgy látták, hogy mindaz, amit atyáiktól hallanak az már a múlté, megváltozott a világ és annak mai követelményeihez kell igazodni. Sokan így vannak ma is, a világhoz igazodnak, és Isten szava nem jelent számukra semmit. Sőt úgy indulnak idegen istenségek felé, hogy az Urat nem is ismerik. Azt jól kell látnunk, hogy a világ, a bálványok mindig csábítólag hatnak az emberre, hiszen sokkal szabadosabb, lazább életformát kínálnak. Sok ember úgy gondolja, az a szabadság, amikor azonban rádöbben, hogy ez nem szabadság, hanem rabság, már nagy bajban van. A zsidók is úgy jártak, hogy az általuk csodált és követett népek egy idő után föléjük nőttek, és leigázták őket. A világ a fellebbentett szabadság leple alatt örök rabságba taszít.

Azt is komolyan kell vennünk, hogy a világ soha nem lesz steril, tehát Isten gyermekeit is körülveszik a bűnök, a rossz szokások, azonban lehet ezekre nemet mondani. Nem azért vesznek körül, hogy mi is úgy éljünk, hanem azért, hogy megmutassák, mi van a szívünkben. A kísértések lepleznek le, és mutatják meg, hogy szabadok vagyunk-e bűntől, egy szokástól vagy szenvedélytől a szívünkben is. A nem hívők között látszik meg igazán szívünk tartalma, ott derül ki, hogy mi is úgy reagálunk-e mint ők, vagy már másként. Itt látszik meg, hogy a Lélek gyümölcse jelen van-e életünkben.

Az Úr nem hagyja magára népét elesett állapotában sem. Mindig küld számukra segítséget, ők lesznek a bírák. Azonban a bírákra is csak addig figyelnek, amíg a szorult helyzetből kimentik őket, aztán hamar letérnek az útról. Másképp hamar visszaesnek. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy igazából nem akarnak megváltozni és újat kezdeni. Mindig csak a következményektől és nem a bűntől, a bálványoktól, a pogány életformától akarnak szabadulni.

Benne van az is, hogy mivel nem ismerik már az Urat a bálványoktól várnak oltalmat. A bálvány kultusz jelent biztonságot számukra. Mert az nem szabadulás, ha csak kirakjuk a számunkra kellemetlenné vált dolgokat a szívünkből, hanem a helyükre mást kell beengedni. Ha az Urat hívjuk be a szívünkbe, Ő ad oltalmat, és akkor a bálványok nem tudnak visszatérni. De ha üresen marad a szívünk, visszafogunk térni rabtartónkhoz, szükségünk van valakire. Hívjuk be az Urat a szívünkbe, Ő megszabadít és hosszútávon meg is őriz, és segít, hogy új életben járjunk.

Láttuk már az eddigiekből is, hogy milyen mélyre szállt alá értünk az Úr (Mt 27,45-66). Mennyi mindent át kellett élnie, meg kellett tapasztalni. Most még a magára hagyottságot, majd a halált éli meg. Nem tiltakozik ellenük, és nem mondja, hogy ezt már nem, ez velem nem történhet meg. Megtörténhet Vele is. Még az Isten Fia is szenvedhet és meghalhat. Mégpedig mindez azért történhet meg, hogy ne kelljen nekünk átélni az Istentől való elhagyatottságot. Aki hittel tekint fel Rá, aki kimondja, amit a pogány százados, bizony ez Isten Fia volt, az nem lesz maga, mert átéli, hogy Jézus elszenvedte helyette bűnei büntetését.

Azt is lássuk meg, hogy nincs nagyobb gyötrelem, mint átélni, hogy elhagy az Isten. Az Atya a bűnnel nem vállal közösséget, ezért még most kell dönteni, le lehet tenni minden bűnt az Úr keresztjéhez és ott megtapasztalhatjuk a bocsánatot és a megtisztulást.

Engem megragadott, hogy a pogányok mondják ki határozottan, hogy Jézus Isten Fia. Ők meglátják a kereszten függő igazi lényét. A választott, nép tagjai, a hívők azonban nem, számukra csak egy gonosztevő. Isten mai népe, látod-e ki függ a kereszten? Látod-e, hogy helyetted van ott, hogy így megalázta magát érted az élő Isten.

A zsidó vezetők, még mindig csalónak titulálják Jézust, nem nyitott a szívük Isten megoldására. Nem várják a feltámadást, nem várják az Urat. Mi várjuk-e? Vagy mi is inkább azt szeretnénk, ha még nem jönne vissza, ha még egy kicsit élvezhetnénk a világ javait? Vagy ott van a szívünkben az Úrral való találkozás vágya?

Amint vagyok, sok bűn alatt

1. Amint vagyok, sok bűn alatt, De hallva hívó hangodat, Ki értem áldozád magad: Fogadj el, Jézusom!

2. Amint vagyok - nem várva, hogy Lelkemnek terhe, szennye fogy, Te, aki megtisztíthatod: - Fogadj el, Jézusom!

3. Amint vagyok - bár gyötrelem, S kétség rágódik lelkemen, Kívül harc, bennem félelem: - Fogadj el, Jézusom!

4. Amint vagyok - vak és szegény, Hogy kincset leljek benned én, S derüljön éjszakámra fény: - Fogadj el, Jézusom!

5. Amint vagyok - nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át; Hadd bízza lelkem rád magát: - Fogadj el, Jézusom!

6.                   Amint vagyok - hogy a te szent Szerelmed tudjam, mit jelent Már itt s majd egykor odafent: - Fogadj el, Jézusom!

Isten áldásával.