Emlékezés

A

z Úr megmentette népét, és ők a szabadulás napját öröm és vigasság napjává tették (Eszt 9,1-19). A félelmet felváltotta az öröm és a hálaadás, mert ez a vigasság az Úr előtt ment végbe. Emlékszünk-e még a megszabadulásunk, az új életre jutásunk napjára? Megünnepeljük-e azt a napot, amikor a halálból életre jutottunk? Ha nem is emlékszünk pontos dátumra, de fontos-e számunkra, hogy megemlékezzünk és hálát adjunk a kegyelem átéléséről? Sok mindenről megemlékezünk életünk során, de a megtérésről, arról a csodálatos pillanatról, amikor beléptünk az atyai ház kapuján, és Atyánk a nyakunkba borult, van-e emlékünk? Felidézzük-e évenként, mint a földi születésünk napját? Emlékezzünk meg a második születésnapunkról, legyen legalább annyira fontos, mint az első.

Azt olvassuk, hogy amikor „a zsidók ellenségei remélték, hogy hatalmukba kerítik őket, ellenkezőjére fordult a dolog”. Ez az esemény minket is bátorít az Úrban való bizalomra, arra, hogy soha ne adjuk fel, mert amikor reménytelennek látszik a dolog, akkor is van remény. A legnyomorultabb dolgok is ellenkezőjükre változhatnak. Itt a gyász változott örömre, a félelem felszabadulásra. Ez reménység számunkra azokkal kapcsolatban is, akikről azt gondoljuk, nem változhat meg az életük. Az Úrnak van hatalma a szívek átformálására. Hordozzuk kitartóan imádságában a körülöttünk élőket.

Mordokaj egyre emelkedett, és naggyá lett. Az Úr felemelte azt, akit el akartak pusztítani. Egyre növekedett a hatalma Súsán városában. Ez a megállapítás arra mutat rá, hogy az Úrnak kell növekednie, egyre nagyobbá válnia az életünkben. Úgy indulunk, hogy Ő ismeretlen, nincs szerepe életünk igazgatásában, ám amikor átéljük az Úr kegyelmét, folyamatosan növekedni fog a szívünkben. De valóban növekszik Ő? Mert az Ő növekedésével párhuzamosan én kisebbé válok. Gyakran azonban azt lehet megfigyelni, hogy tanítványok túl nagyok, túl nagy szerep jut nekik, és az Úr Jézus eltörpül mellettük. Sokkal többet foglalkozunk magunkkal, mint Ővele.

A zsidók nagy lehetőséget kaptak a királytól, és ők a maguk ószövetségi módján éltek vele. Ők a régi törvényt alkalmazták, és bosszút álltak, azonban mi már ismerjük az Úr Jézus szavait, aki a bosszúállás helyett a megbocsátást élte, és ezt kéri övéitől is. Pál apostol is a szívünkre helyezi ezt az új, krisztusi magatartásformát, sőt, már követendő példának állítja elénk: „bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,32). Soha ne feledjük, hogy Isten bocsánata által leszünk tanítványok, így minden nap bocsánatból élünk. A konfliktushelyzetekben számunkra mindig a megbocsátás a megoldás. Ezt mutatja számunkra Urunk. Az tud megbocsátani, aki mindenkor látja, mit bocsát meg neki az Úr. 

Új feladatot kap látomásában János, most nem írnia kell, hanem megmérni az Isten templomát és a benne imádkozókat (Jel 11,1-4). A templom jelenti Isten népét, azokat, akik kapcsolatban vannak az Úrral, és a legnehezebb időkben is Elé állnak, Tőle várnak gyógyulást és tanácsot. Isten népe mindig jelen lesz a történelem során. Azt látja János, hogy van Isten népe, vannak imádkozók. A jeruzsálemi templom Isten minden népből való gyermekeit ábrázolja, a teljes egyházat, amely jelen van a világban. Talán nem mindig tud többet tenni az imádkozásnál, de azt végzi hűségesen. A só itt van és kifejti hatását. Nem a látványosság a fontos, hanem a hatékonyság. Mi ezt gyakran összetévesztjük, mindig látszódni akarunk és a hatásra már kevésbé figyelünk. Isten népe azért van jelen, hogy életével hasson környezetére, Krisztus jó illata legyen ebben a világban. A megmérés jelzi, Isten népe számon van tartva, oltalomban részesül, és mindig biztonságban tudhatja magát.

A szent várost tapodják egy meghatározott ideig. Isten gyermekeit mindig körülveszi a világ. Mindig tapasztalni fogja, hogy lábbal tapodják, tehát szenvedni fog ebben a világban. Isten népe ne a megbecsülésre várjon, hanem a szenvedésre. Jézust sem becsülték meg - az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Erre nekünk is kell számítani.

Nem igazán lehet tudni, ki a két tanú, de nem is az a lényeg. Azt üzeni, mindig jelen lesz Isten bizonyságtétele. Mindig szólni fog az Ige, ezáltal keresve a földön élők szívét. A gyertyatartó a gyülekezeteket szimbolizálta, így itt is a bizonyságtevő gyülekezetet tárja elénk. A gyülekezet bizonyságot tesz Isten kegyelméről, tanúskodik Gazdájáról, a nehéz időkben is. Isten mindig gondoskodik arról, hogy legyenek kegyelmének, szeretetének tanúi ebben a világban. Mi is lehetünk tanúk, mártírok.  Nemcsak azok a mártírok, akik ténylegesen életüket adják az Úrért, hanem azok is, akik önmagukat tagadják meg azért, hogy az Úr szavát élhessék és vihessék az emberek közé. Gyakran a bizonyságtétel is áldozattal jár. Azért állít a magunk helyére az Úr, hogy az Ő tanúi legyünk. Életünk, mindennapjaink Róla tegyenek bizonyságot.

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed

1. Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel! Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

2. Lásd: millióknak lelke megkötözve, Rabláncként hordoz sötét bűnöket; Nincs kitől hallja: Megváltónk keresztje Mily gazdag élet kútja lett neked. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a szabadító elközelgetett!

3. Mondd minden népnek: elveszett juháért Mit tett a Pásztor - csuda szerelem - Földig hajolt a kárhozott világért S meghalt alant, hogy élhess odafenn. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

4. Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad; Öntsd lelked értük győzelmes imába: Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

5. Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

Isten áldásával.