Nyisd ki az ajtót!

A

z utolsó versben találjuk ennek az egész eseménynek az alapgondolatát, amely így hangzik: „Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát” (Neh 10,32-40)! A törvény felfedezése, a szívük megújulása után meglátták, mennyire fontos az Istennel való helyes kapcsolat ápolásához a templom. Felismerték azt is, ők a felelősek érte, nekik kell mindent megtenni azért, hogy az épület rendben legyen és az istentisztelet is akadálytalanul mehessen végbe. Ők Isten népe, Tőle kapták a templomot is. Ez az épület is ajándék. Milyen jó, hogy így közelednek hozzá, ezáltal világossá vált, hogy az istentisztelet és minden vele kapcsolatos eszköz és gyakorlat nem kényszer, hanem az Úr ajándéka, ami gazdagítja mindennapjaikat. A templomban éljük meg az Úr jelenlétét, ott töltődünk fel. Az istentisztelet ma is fontos esemény, nem lehet elhanyagolni, mert akkor önmagunkat hanyagoljuk el. Az istentisztelet lényünk töltőállomása, orvosi rendelője, ott végzi el az Úr lelki karbantartásunkat, mert a lelkünket is karban kell tartani.

Miként végezték ezt a zsidók, hogyan élték meg a törvény szavait? Az Úr és szavának komolyan vétele belenyúlt pénztárcájukba is. Anyagilag is felelősséget vállaltak a templomi kultusz lebonyolításáért. Készek voltak anyagi áldozatot is hozni. Tehát nemcsak kaptak az Úr házában, hanem ők is adtak a sajátjukból, azért, hogy az állandó égőáldozatokat be lehessen mutatni. Amikor az Úr megváltoztatja szívünket és a gondolkodásunkat, megváltozik az anyagiakhoz való hozzáállásunk is. Most már tudunk adni is. Tudunk adni az Úr dolgaira. Ezzel is azt fejezzük ki, felelősek vagyunk a  gyülekezetért, másrészt hálából adunk, mert tudjuk, mi is kaptuk.

Az elköteleződés mindenre kiterjedt, fát hordtak az oltárhoz való tűz számára, bevitték az első termést és az Úrnak szentelték az elsőszülötteket. Mindezt csak úgy lehetett megtenni, hogy valóban magukat szánták oda, magukat adták először az Úrnak, mert életünk minden mozzanata a szívünkből indul ki. A szívüket Isten Igéje inspirálja, mindent az Igéhez igazítanak. Ez a mai tanítvány útja is, engedjünk az Igének. Isten általa formálja és inspirálja az életünket. Ha mindent aszerint alakítunk, ahogyan meg van írva, elkezd jó irányba változni az életünk. Az Úr szava jó irányba, jó úton, jó cél felé irányítja lábainkat. Vegyük mi is komolyan, hogy így nem fogunk semmit elhanyagolni.

A hetedik levél megírásához fog az apostol (Jel 3,14-22). Így azután mindenki számára eljut az Úr üzenete, nem marad ki senki. Mi sem maradunk ki, főleg, ha komolyan vesszük, hogy mindaz, ami le van írva, nekünk szól. Mert igaz, hogy az első címzettek a korabeli emberek voltak, de Isten Igéje örök, általa minket is megszólít.

Megtudjuk, az Úr ismeri az Övéit, nemcsak a külső dolgokat, hanem mindazt, ami a szívükben van, ami motiválja őket. Azt látja, hogy a laodíceaiak langyosak.  Azon a vidéken meleg források voltak, amelyeket csatornákon vezettek le a városba. Volt, amikor a megérkezett víz már kihűlt, így nem volt alkalmas fürdőzésre. Elveszítette jellegét, használhatatlanná vált. A langyos víz és a langyos keresztyén nem jó semmire. A hideg víz felüdít, a meleg víz megújít. Milyen vagyok én? Nem vagyok langyos? Talán azt mondjuk, mindegy, úgy jó, ahogy van. Ezen nem lehet változtatni, meg hát nem is lehet magunkat egyforma szinten tartani. Az Úr nem fogadja el a langyosságot - vagy forró, vagy hideg, de ez a köztes állapot nem elfogadható. A langyost kiköpi szájából.

Mi a langyosság oka? Az önelégültség. Nincs szükségem semmire, mondják. Vagyis a gazdagságukra, a jólétre építenek, meg vannak magukkal elégedve, és nincsenek már a kegyelemre szorulva. Isten gyermeke mindig kegyelemre szoruló bűnös ember. Soha nem mondhatja, hogy nincs szüksége semmire, inkább napról napra üres szívvel, szegénysége és tehetetlensége tudatával kell az Úr elé állni.

A legnagyobb probléma az, hogy a gazdagság elvakít, nem látjuk meg valóságos állapotunkat. Nem tudod, hogy minden gazdagságod, földi javad ellenére szegény és nyomorult vagy. Döbbenetes, mennyire tisztában van az Úr belső állapotunkkal. Mennyire jól látja életünket. Ma is pont ez a baj, a külső jólét vakká tesz belső, lelki állapotunkkal szemben, nem látjuk, hogy nyomorultak vagyunk. Miért? Mert a földi javak megléte ellenére hiányzik valami. Mi hiányzik? Úgy mondanám: Ki hiányzik? Hát az Úr. Míg arra törekedtünk, hogy mindenünk meglegyen, kikerült Jézus a szívünkből, és üressé váltunk.

Jó hír, reménységet adó üzenet, hogy ha Ő az ajtó elé került is, nem ment el onnan, zörget és várja, hogy beengedjük. Ő nem töri ránk az ajtót, vár. Ne késlekedjünk, hanem nyissunk ajtót. Ha Ő belép, minden megváltozik. Isten várja, hogy a mai ember felismerje, minden baja abból származik, hogy Jézus kiszorult a napi életéből, de most kinyissa az ajtót, és behívja Őt.  Ha hívjuk, ha kinyitjuk az ajtót, jön. Azt ígéri, velünk vacsorál. Vagyis vállal minket.  Ne hagyd Őt az ajtó előtt, hanem halld meg a kopogást és nyisd ki az ajtót, még ma.

Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz

1. Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.

2. Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó, bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!

3. Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? - teérted hullt testemből a vér!” Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Isten áldásával.