Hova visz utad?

J

ó látni Mózest, mindig meg tudja szólítani az Úr, és ő azonnal reagál, szolgálatra jelentkezik (4Móz 17,16-28). Soha semmi nem fontosabb az Úrnál, bármikor szól, Mózes kész Vele beszélgetni. Bár én is ilyen lennék, mindent félretennék, amikor az Úr a Vele való csendességre hív. Amikor abban a kiváltságban részesít, hogy időt szán rám, és ezt velem tölti, legyen nekem is időm. Legyen vágyakozás a szívemben az Úrral lenni. Minél több időt Vele tölteni, szavára koncentrálni, mert az ige útmutatást ad. A Szentírás által közli velem akaratát, ad világos látást és erőt akarata megcselekvéséhez.

Most is az Úr szólítja Mózest, nem hagyja őt kétségek között, világossá teszi, hogyan döntött, kit választott. Isten nem hagy kétségek közt, világosan elmondja, mi a terve velünk, és azt is a szívünkre helyezi, hogy ne feledjük: soha nem csúszik ki a kezéből az irányítás. Tisztában van népe életével, látja, mi van a szívünkben, és mindent megtesz, hogy a bűn igájától megszabadulva, örömmel szolgáljunk Neki.

Isten le akarja csendesíteni a zúgolódást, a bennünk háborgó indulatokat. Nemcsak akarja, hanem képes is rá. Nincs az a tomboló vihar, ami az Ő szavára ne csendesedne el. Hová megyünk viharainkkal? Mit kezdünk ezekkel a viharokkal? Magunk akarjuk lecsillapítani, ahogyan a tanítványok is tették, vagy felismerjük, nekem nem megy, az én lehetőségeim elégtelenek, nem tudok mit kezdeni a viharjaimmal. Olyan erővel törnek fel az indulatok, úgy elhatalmasodik a régi természetem, nem bírok vele, de odaviszem ezt is az Úr elé. Az Ő szavára, munkájára csend lesz bennem.

Nem Mózes tesz igazságot, nem ő dönti el, ki legyen a főpap, hanem az Úr színe elé viszik a kérdést. Nagycsaládonként vesszőket tettek le a bizonyság ládája elé, majd másnap Mózes a sátorba ment, és látta, hogy a Lévi házából való Áron vesszeje virágzott ki és termett mandulát. Egyértelmű jelzés, Isten Áron családját választotta ki a főpapi szolgálatra. Mindig egyértelműen jelez az Úr, megmutatja, kinek milyen feladatot szán. Ne a másik szolgálatát irigyeljem, ne másokra figyeljek, hanem az Úrtól kapott feladataimra. Amit rám bíz, annak az elvégzésére képessé is tesz.

A vesszőt elteszik a ládába megőrzésre, Isten bizonyságait meg kell őrizni, hogy legyen mire visszaemlékezni, legyen miből erőt meríteni. Az igéket, amiket egy-egy élethelyzetben kapunk, szintén meg kell őrizni, mert nem csak egy alkalomra szólnak, hanem amikor elbizonytalanodunk, elő lehet venni ismét, és ez nagy megerősítést jelent.

Pál a börtönben is tud imádkozni, sőt, az imádkozás fő elfoglaltsága lesz (Ef 1,15-23). De nem azért, mert úgy sem tehet mást. A levelet is ott írja, meg útmutatást ad munkatársainak is. Az imádkozás a fő munkamódszere, mindent elmond az Atyának, mindenkit az Ő kezébe helyez. Mielőtt bármit tenne, bárkivel foglalkozna, az Úrra bízza, Tőle kér útmutatást. Lehet minden körülmény között imádkozni, mert a feltámadott Úr jelen van. Ő nincs helyhez kötve, nem ér véget a hatóköre, és nincs korlátokhoz kötve. Ahol hívják, ott Ő jelen van. Fontos ez a mi számunkra is, az imádkozás állandó lehetőség. Amikor rossz helyzetben vagyunk, vagy úgy gondoljuk, senki nem törődik velünk, az imádkozás összeköt az Úrral. Átélhetjük, hogy Neki fontosak vagyunk. És ha nagyon elhagyatottnak érezzük magunkat, az nem azért van, mert Ő nem figyel ránk, hanem azért, mert mi túlságosan magunkba gubóztunk.

Pál nemcsak úgy imádkozik, hanem hálát ad értük. Nem tartja magától értetődőnek azt, hogy az evangélium terjed, vannak testvérek, megújult életek. Isten csodálatos munkája ez. Ma is csak Neki köszönhető, hogy vannak még hívők és gyülekezetek. Vegyük észre ezt, adjunk hálát a testvérekért. Gyakran csak azt látjuk, fogyunk, kevesen vagyunk. De vagyunk, és az Úr előtti imádsággal, hordozással segíthetjük egymást. Az imádságban nagy erő van.

Szüntelen hála - pedig vannak problémák, problémás emberek ott is, ám Pál nem erre figyel. Nem engedi, hogy a gondok, a bajok, a sok vesződség elterelje a figyelmét, befolyásolja hangulatát. Harcol a negatívumok ellen. Hogyan? Hálaadással! Ez a legjobb ellenszer, ha hálát adunk az Úrnak. Ő szüntelen hálát ad, pedig ha a magunk életkörülményeihez hasonlítjuk az övét, nagy különbség, és mégis mindig talál hálára adó okot. Meglátja azt, amiért lehet hálát adni. Nem is a körülményeivel foglalkozik elsősorban, hanem az Úr munkájával. Hálát ad, mert hallható, látható a hitük. Lássuk meg, halljuk meg a pozitívumokat, az Úr munkáját, az engedelmes, szolgáló tanítványokat is.

Azt kéri, Isten adja meg, hogy megismerjék Őt. Ez a legfontosabb, megismerni az Úr Jézus Krisztust. Minél inkább feltárul az Ő Lénye előttünk, annál inkább békességünk lesz, és mi is feltöltődünk örömmel. Jó Jézussal lenni. Fontos azt is látni, milyen reménységre hívott el, mi az, amit elkészített halála és feltámadása által. Lássunk túl a földi világon, lássuk meg a láthatatlan világ valósságát, gazdagságát. Az is fontos, hogy erre az életre is reménységet kapunk. A kegyelem reménységet kínál, Isten szeret, megbocsátja a bűneimet Krisztusért, és terve van vele. Nem céltalanul kóborlok, hanem vándor lehetek. Itt sem vagyok már magamra hagyva, nem nekem kell kitalálnom az útvonalat, hanem elkérhetem, mert az Úr elkészítette. Van útvonaltervem, tudom már, honnan hová? Valóban tudod? Valóban látod már, hova visz az út?

Jézus a mindenek felett való fő, Ő a Gazda. Nem vagyunk vezető nélkül, mert Ő az Egyház első számú vezetője. Ő a fej, de figyelünk-e Rá? Valóban úgy tekintem, hogy Ő életem Feje, és Ő irányít engem? 

Ó, HOVA VISZ AZ ÚT?

1.

Ó, hova visz az út?

Nagy rohanásban élek,

Már nem is látlak Téged,

Ó, hova visz az út?

2.

Mert körülvesz a bűn,

A kezeimben vétek,

Már magamtól is félek,

Mert körülvesz a bűn.

3.

Jaj, láss meg, égi Szent,

És halld meg sikoltásom,

Hogy arcodat meglássam,

Jaj, láss meg, égi Szent!

4.

Szót hallok, tiszta szót:

„A földre jöttem érted,

És megtisztítlak téged.”

Szót hallok, tiszta szót.

5.

Ím, így szeret az Úr,

Hát zendülj, szívem, ajkam,

Hisz megkönyörült rajtam,

Ím, így szeret az Úr.

Isten áldásával.