Kinek nyitsz ajtót?

T

ovább vezeti Isten az Ő népét a szövetség és annak törvényének a megismerésében (4Móz 5,1-31). Mert a szabadítás után van folytatás, meg kell tanulni Isten országának rendje szerint élni. Ez folyamatos formálódást és minden szinten engedelmességet követel. Akkor forr eggyé a nép, ha mindenki komolyan veszi az Ország törvényeit és annak törvényadó Királyát. A rendetlenség rossz bizonyságtétel Isten országáról, mert azt mutatja, hogy nem vagyunk másabbak, mint a világ fiai. Ahogyan látjuk, Isten törvénye az emberi kapcsolatok területére is kiterjed. Nemcsak a vallási kultuszt szabályozza, hanem Isten gyermekeinek az életvitelét is.

Isten a népe között van, velük vándorol, részt vesz az életükben. Az emberek számára a kijelentés sátra teszi ezt megfogható valósággá. Azóta Isten még közelebb jött, emberré lett az Úr Jézus Krisztusban, megfigyelhették, hallhatták, tapasztalhatták érintését, nagy csodáit. Mindezeket az Újszövetségben olvashatjuk, és ezek által a történetek által ragyog fel Isten dicsősége Jézus arcán.  Olyan jó, hogy mi már egy emberi arcon, emberi cselekedeteken keresztül szemlélhetjük az Urat. Tettei mind felénk irányulnak, lecsendesíti a viharokat, mintegy jelezve, hogy a lelki viharok fölött is Úr Ő. Ezért bátran jöhetünk Hozzá, úgy, amint vagyunk, értetlenséggel, viharos lelkiállapottal, mert elég egy szó Tőle, és békesség fakad ott, ahol korábban vihar volt. Az is nyilvánvaló, hogy bármikor kérhetünk segítséget Tőle, hiszen azért jött, hogy a bajba került emberen segítsen, megkönyörüljön.

Mivel ők Isten népe, a bűnt nem tűrhetik meg maguk között. Isten a bűnöst ugyan szereti, de a bűnt nem, ezért mindent megtesz, hogy övéit megtisztítsa és megőrizze a bűntől. Ebben fontos szerepe van a közösségnek, ne tűrje meg a bűnt, hanem igyekezzen eltávolítani. Hogyan tehetjük ezt meg? A bűn beismerésével, őszinte bűnbánattal és Isten kegyelmének az elfogadásával. Jézusban megbocsátja bűneinket, és vére által megtisztít. Ez azt is jelenti, hogy ne mondjuk a bűnre, hogy jó. Ma egy értékváltozás megy végbe, sok mindenre azt mondják, hogy jó, ami eddig rossznak minősült. Hogyan lehet ezt az értékvesztést megakadályozni? Úgy, hogy minden tettünket Isten igéjén mérjük le. Az ige világosan megmondja, mi a bűn, mi a rossz. Azt is olvassuk, hogy az Úr tanácsol, melyik utat válasszuk, és az ige lámpás az úton. Amennyiben figyelünk rá, jó döntéseket tudunk hozni. A kegyelem pedig a korrigálásra ad lehetőséget.

Megdöbbentő, ahogyan a főpapok és az írástudók készülnek az ünnepre (Lk 22,1-6). Jézus megölését tervezik. Kívülről az ünnep lebonyolítását szervezik, kegyesen hangolódnak a páskára, készítik az ünnepi beszédet, amit majd el is mondanak, és a szívükben gyilkosságot terveznek. Nem is akárkit akarnak megölni, Azt, Akit ünnepelnek, a testet öltött Istent. Milyen nyomorultak is vagyunk, még a szent ünnepet, a megszentelt pillanatot is be tudjuk szennyezni, sőt, mindezt úgy tesszük, hogy mások ne vegyék észre, mi is van bennünk, mire igyekszünk. Ez ám a képmutatás! De mi hogyan készülünk Isten elé állni? Miképp készülünk az istentiszteletre? Mi tölti be a szívünket és a gondolatainkat? Hányszor a kegyes felszín alatt bűnös gondolatok lapulnak meg. Elmondjuk az Úr imáját, kérjük, hogy bocsássa meg a bűneinket, és közben gyűlöljük talán pont azt, aki velünk együtt van a templomban. Az igazi változás akkor érkezik meg hozzánk, ha őszintén feltárjuk mindezt az Úr előtt, és kérjük, hogy könyörüljön rajtunk, tegyen új teremtéssé.

Olyan megrázó, bement a sátán Júdásba, pedig évek óta Jézussal jár. Látja és hallja Őt, és mégsem elég. Nem elég csak a közelében lenni, hanem meg kell Előtte nyitni a szívünket. Másrészt, ne feledjük, hogy a gonosz a tanítvány szívét is keresi. Kinek nyitok ajtót? Júdás beengedte a sátánt az életébe. Jézus mellett volt, de nem vált igazán tanítványává. Nem elég csak a gyülekezethez tartozni, Jézushoz is kell. Júdás csak a tanítványokhoz tartozott, de nem ismerte meg Jézusban a Megváltóját. A szíve távol maradt Tőle. Ezt a sátán gyorsan kihasználja.

Olyan szomorú, hogy Izráel népének vallási vezetői döntöttek Jézus ellen. Nekik a kezükben volt az Írás, értettek is hozzá, mégis Ellene döntöttek. Nem elég a tudomány, a képzés, személyes kapcsolatba kell kerülni az Úrral. Tehát az egyházi tisztség, a teológiai képzettség önmagában nem elég, Jézus megismerésére, a kegyelem átélésére van szükségünk. Vajon ma hogyan döntene az egyház? Nem ugyanaz lenne-e a vélemény, mint akkor?

Csendesedjünk el és gondoljuk végig, van-e kapcsolatunk az Úr Jézussal. Csak a gyülekezetbe tartozom, vagy Őhozzá is? Megtapasztaltam-e már személyesen a bűneim bocsánatát, mert a kollektív bűnbánat nem elég. Nem elég, ha megtanultam a dogmákat, és tudom a Káté válaszát a bűnbocsánatról, oda kell Elé állni, összetört szívvel. Megtörtént-e ez már velem? Leborultam-e a  kereszt alatt, megvallva minden bűnömet?

Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz

1. Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulás-

ra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: Ó, szégyen, hogy te légy

az, akinek várni kell.

2. Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly bú-

san intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó, bűnök szörnyű bűne,

mely téged így kizár!

3. Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? - teérted hullt tes-

temből a vér!” Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj

el, a szívünk várva vár.

Isten áldásával.