A Jel

Isten még mindig beszél, még azok után is van szava népéhez, amik történtek (4Móz 17,16-28). Nem hallgat el, nem mondja, minek szóljak, hiszen úgysem figyelnek Rám. Hálára kötelez az Úr minket, hisz mi tudjuk, mennyire nem hallgatott el, hanem még hatalmasabban szólt, elküldte számunkra Fiát, Jézust. Mi már rég befejeztük volna ezzel a néppel, Ő nem így cselekedett, hanem utánuk ment, és foglalkozott velük újra és újra. Ilyen gyöngéd szeretettel vesz bennünket is körül, nem adja fel, hanem újrakezdi velünk.

Mózes azt a feladatot kapja, hogy mind a tizenkét törzs vezetőinek nevét írja fel egy vesszőre, majd helyezze el azokat az Úr elé, a kijelentés sátrában, ahol ki szokta az Úr magát jelenteni nekik. A kijelentés leleplezést, feltárást jelent. Isten feltárja lényét népe előtt, mert egyébként nem ismerhetnék meg Őt. Istent csak akkor ismerhetjük meg, ha Ő maga beszél magáról, ha elmondja kicsoda, ha feltárja lényét a számunkra. Mi már többet tudunk, mint a vándorlás népe, mert Jézusban emberré lett, és aki Őt látja, az Atyát látja. Így az után elmondhatjuk, hogy Isten olyan Jézus arcú. Isten olyan, amilyen Jézus. Amennyiben Isten meg akarjuk ismerni, látni szeretnénk kicsoda is valójában, Jézushoz kell jönni, általa kapunk valóságos képet Róla. Legjobb, ha a kereszt alá jövünk és szemléljük az ott szenvedő, és meghaló Urat. A szemlélődés közben megrendül a lényünk, mert azt látjuk belehalt az irántunk való szeretetbe. Aki ezt igazán látja, annak lénye nem marad érzéketlen, változatlan.

A vesszők mutatják meg az Úr választását. Ezáltal csendesíti le őket. Hol és mikor csendesedhet le a szívünk? Az Úr színe előtt. Ha bennünk is kérdések háborognak, vagy a zúgolódás tengere morajlik szívünkben, boruljunk elé, vigyük zúgolódásunk okát szent színe elé. Mert előtte a legnagyobb hullámok is lecsendesednek, jelenlétében megnyugszik a szív. Ma is jöjj elé, kezd színe előtt a napot, és akkor lecsendesedve békességgel indulhatsz feladataid végzésére.

Áron vesszeje virágzott ki a vesszők közül, és termett mandulát. Az Úr kezében a tőről lemetszett vessző életre kel, mert az Úr lényébe kerül. Mi már az igazi szőlőtőbe kerülhetünk bele. Nélküle kiszárad az életünk, mert a vesszőnek önmagában nincs élete. A tő hordozza és táplálja. Azért kerül a tőbe, hogy gyümölcsöt teremjem. A szőlővessző élete nem öncélú, a gyümölcsért van, a gyümölcs másokért. Áront és minket is szolgálatra választ ki az Úr. Az elhívás soha nem öncélú, nem a mi jobb megélhetésünkért történik, hanem a szolgálatért, hogy az Úr kegyelme által termett életünk, másokat gazdagítson.

Áron kivirágzott vesszeje jel, amely megmutatja, kit választott az Úr, kire kell népének figyelni. Évszázadokkal később egy kisgyermek adatik világunkba jelül, akinek sokan ellene mondanak, de akik befogadják, Isten fiainak neveztetnek, életre jutnak. Számunkra az egyedüli Jel Isten kegyelméről, Jézus.

Júdás Énókra hivatkozva folytatja levelét, mutatja be korát, és egyben mutat tükröt a ma élő ember elé (Júdás 14-19). Megláthatjuk ebben magunkat, mert mintha rólunk, a mi korunkról mondaná ezeket a szavakat. Nézzünk bele most ebbe a tükörbe alázatos szívvel. Az első, amit az Ige leszögez, eljön az Úr, és ítéletet tart. Már Péter is határozottan vallotta, hogy Jézus vissza fog jönni, vallotta, hogy lesz ítélet, amelyben az életünk mérlegre kerül. Azért ír most Júdás is, hogy ezt hangsúlyozva felkészítsen az Úr elé állásra, másrészt felkészítsen ennek az időszaknak az elhordozására. Nem kell csodálkozni azon, ami van, ahogyan élnek az emberek, hanem az Úrból erőt merítve haladjunk a keskeny úton, ha esetleg magunk maradunk is. Az Úrba kapaszkodva állhatunk ellene a világ csábításának, amely a vágyak erejét akarja kihasználni. Ma minden a vágyainkat célozza meg, annak kielégítésére ösztönöz, az Úr azonban szabaddá tehet ezektől. Jézus Krisztus le tudja oldani a szenvedélyek bilincseit, és fel tud szabadítani uralmuk alól. Így ma is meneküljünk Hozzá, figyeljünk vezetésére, mert Vele győzhetünk, a vágyak és szenvedélyek fölött is.

Jézus, nyájas és szelíd

1. Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet, Hallgassad meg, hű Megváltóm, gyermekedet!

2. Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit; Törjed össze balga szívem bálványait!

3. Szabadságot adj nekem És tiszta szívet, Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!

4. Vezess engem utadon: Magad légy az út, Melyen lelkem a halálból életre jut.

5. Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet: El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!

Isten áldásával.

Jézussal az életre

S

zomorú látni, mennyi mindent megtett népéért az Úr, és ők mindezek ellenére, csak zúgolódtak és lázadoztak (4Móz 17,1-15). Ellátta őket mindennel, amire a vándorlás alatt szükségük volt. Adott nekik kenyeret és vizet, kaptak húst. Mannáról is gondoskodott számukra naponta. Vezette Izárelt felhő és tűzoszlop által, védelmezte ellenségtől, és ők mindezek ellenére hitetlenül zúgolódtak. Nem tetszett nekik sem az út, sem a vezetés, sem Mózes és Áron, mindig mást akartak. Miért? Mert a szívük visszahúzta őket, lényük még mindig Egyiptomhoz kötődött. Hát nem szabadulásért kiáltottak? De igen, azonban valami másra vártak. Azt gondolták Kánaán ölükbe hullik, nekik még vándorolni sem kell, és különösen nem akartak rendet, fegyelmet Isten akaratának való engedelmességet. Ők a maguk módján akartak élni, ám Isten országa a rend országa. Büntetés nélkül nem lehet benne rendetlenkedni.

Mi hogyan viseltetünk az Úr iránt? Milyen szívvel indulunk ma? Hálával megyünk utunkra felismerve Isten gazdag ajándékait, gondoskodását és jelenlétét, vagy mi is zúgolódunk? Hányszor bennünk is ott van, miért így vezet az Isten? Miért kell ennyi nyomorúságon átmenni? Ne engedjük elhatalmasodni ezeket a gondolatokat, hanem csendben forduljunk Urunkhoz, lássuk meg, hogy Ő milyen úton járt értünk, és mennyit szenvedett azért, hogy életünk legyen, és bővelkedjünk. Ő olyan úton vezet, a keskenyen, ami életre vezet, azonban az élet mindig szenvedéssel jár. Gondoljunk arra, hogy egy édesanya milyen szenvedéseken megy keresztül, amíg az új élet megszületik. Az új életre és az új életben is szenvedéseken keresztül vezet az út, azonban ezen az úton nem vagyunk magunkban, mert, ahogy az ének mondja: „Velem vándorol utamon Jézus, gond és félelem el nem ér,”

A lázadásnak meglett a következménye, tűz égette meg mindazokat, akik illetéktelenül járultak az Úr elé. A bűnös ember nem állhat Isten elé, mert Ő megemésztő tűz, és Izráel ezzel a valósággal szembesült. Akkor ki mehet Isten elé, ha ilyen veszélyes Ő? Azért küldte el Jézust, hogy Benne lecsökkentse ezt a veszélyt, transzformálja szeretetét, lényét. Isten Jézus Krisztusban közelíthető meg biztonságosan, Ő az Út az Atyához. A keresztet fektette le Urunk az ég és a föld között tátongó szakadék fölé, ezen a hídon bátran mehetünk.

Izráel népe azonban ilyen megdöbbentő esemény után sem néz önmagába. Nem bűnbánatot tartanak, hanem bűnbakot keresnek, és Mózes és Áron személyében meg is találják. Nem magukat tartják felelősnek, hanem őket teszik a történtekért felelőssé. Isten az életünkben bekövetkező fájdalmas, néha nehezen érthető eseményeken keresztül is formálja a szívünket, azt akarja, hogy meglássuk bűneinket és merjük azokat vállalni előtte. Azonban mi gyakran másokat okolunk, másokban keressük a hibát. Azonban ez nem visz előre, inkább álljunk meg és elcsendesedve tekintsünk az Igébe és önmagunkba, lássuk meg, vállaljuk őszintén hibáinkat és megbánva azokat, induljunk rendezni dolgainkat.

Isten dicsősége megjelent a sátor fölött, milyen jó, hogy Isten dicsősége Jézus Krisztusban megjelent ebben a világban. Az Úr dicsőségének megjelenése ítéletet és kegyelmet hoz. Mert Isten ítéletében mindig ott van a kegyelem is. Jézus magára vette az ítéletet, számunkra pedig felkínálta a kegyelmet.

Mózes és Áron él a kegyelmi lehetőséggel, ám nem öncélúan használják fel, hanem népük érdekében járnak közre. Engesztelést mutatnak be, hogy megálljon a csapás. Mennyi nyomorúság van körülöttünk, tudunk-e így közbenjárni a szenvedőkért, a sok nyomorban élőért, a bűn alatt roskadozókért az emberi ragadozás áldozataiért, hogy Urunk könyörüljön és irgalmazzon nekünk. Vagy félre vonulunk megnyugodva, hogy milyen jó, hogy minket nem ér mindez. Pedig felelősséggel tartozunk atyánkfiaiért.

Júdás apostol elmélyed a múlt történéseiben, mint egy régész hozza felszínre Sodoma és Gomora megsemmisült városainak emlékfoszlányait (Júdás 8-13). Mindezt azért teszi, hogy életüket, a rajtuk végbement ítéletet példaként hozza fel a ma gyülekezete számára. A múlt nem csak történelmi emlék, hanem figyelmeztetés is, Isten megbünteti a bűnt, mivel azonban a bűnöst szereti, még kegyelmi időt kínál számunkra.

Vannak azonban, akik nem veszik a figyelmeztetést komolyan, a bűn útján járnak és másokat is arra csábítanak. Ezek az emberek ösztönéletet élnek, ez azonban veszélyes, mert pusztulásba sodornak. Azonban nem kell kiszolgáltatottakká válnunk, mert Jézus Krisztus ösztöneink felett is Úr, és atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk helyett új, krisztusi természettel ajándékoz meg. Aki azonban elszakad a krisztusi természettől, azt elborítják ösztönei és így gyümölcstelenné válnak, sőt kétszer fognak meghalni. Mert, aki bűneiben marad, kétszer hal meg. Aki azonban már ebben az életben meghal a bűn számára, és feltámad a Krisztussal, az egyszer hal meg, mert a halál által életre születik. A most kétszer született ember számára a halál az új, az örök élet szülőszobája lesz.

Velem vándorol utamon Jézus

1. Velem vándorol utamon Jézus,

Gond és félelem el nem ér.

Elvisz, elsegít engem a célhoz,

Ő, a győzelmes, hű vezér,

Ő, a győzelmes, hű vezér.

2. Velem vándorol utamon Jézus,

Ott az oltalom hű szívén.

Ha a szép napot fellegek rejtik,

Ő az éltető, tiszta fény.

Ő az éltető, tiszta fény.

3. Velem vándorol utamon Jézus,

Ez a vigaszom, baj ha jő.

Bármi súlyosak rajtam a terhek,

Segít hordani, ott van Ő,

Segít hordani, ott van Ő.

4. Velem vándorol utamon Jézus,

Bár az út néha oly sötét.

Soha nincs okom félni a bajtól,

Amíg irgalmas karja véd,

Amíg irgalmas karja véd.

5. Velem vándorol utamon Jézus,

Túl a sír sötét éjjelén.

Fenn a mennyei, angyali karban

Nevét végtelen áldom én,

Nevét végtelen áldom én.

Isten áldásával.

Életünk mélyvizsgálata

Valóban nem könnyű Mózes élete, mert nemcsak lázadnak ellene, hanem ezek által mindig próbára is tétetik az élete. Hiszen amikor ellene lázadnak próba alá kerül az ő problémamegoldó képessége. Ilyen helyzetekben válik nyilvánvalóvá, hogy milyen lélek is van benne? Itt derül ki, hogy ő miképpen reagál a támadásokra, vajon úgy kezeli-e őket, ahogyan kortársai, vagy Isten akarata szerint tud ezekben is megnyilvánulni.

A mi életünkben is az egymás közötti konfliktusok, a személyünk elleni lázadások hozzák felszínre a bennünk lapuló érzelmeket, indulatokat. Az ilyen helyzetekben látszik meg igazán, hogy kik is vagyunk. Az Úr Jézus a szenvedése és kereszthalála idején volt a legemberibb és a legistenibb. A kereszten függve, fájdalmaktól gyötörve tudott megbocsátani, képes volt ellenségeiért imádkozni. Miért? Mert ez volt benne, mert ez a lénye tartalma, a bűnös szeretete, és a megbocsátás. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Mt 12,34). Jézus szíve az Atyával, az ellenség szeretetével, és a bűnös iránti megbocsátással volt tele. Ezt ismerte fel a római százados, és ez volt rá életfordító hatással (Mt 27,54). Mivel van tele az én szívem? A bántatásokra, támadásokra adott reakcióm megmutatja. Olyan vagyok, ahogyan reagálunk, hiszen ilyenkor szívünk igazi tartalma bukkan fel. Ha az Úr megláttatja velünk önmagunkat, ne mást okoljunk a konfliktusért, hanem hálát adva érte, köszönjük meg Atyánknak a lényünkről küldött képet. Ne zúgolódjunk ellene, hanem elfogadva, kérjük, hogy könyörüljön rajtunk.

Isten ismét meg akarja semmisíteni az egész közösséget (ami tulajdonképpen Mózes szívének a mélyvizsgálata), azonban Isten embere nem egyezik bele, és nem is biztatja rá az Urat, pedig így megszabadulna ellenségeitől, hanem könyörög értük. Nem akarja, hogy elvesszenek, hanem lehetőséget kér számukra, a megtérésre. Ez már újszövetségi magaslat, az lényének szívdobbanása, hiszen Péter apostol is azt írta: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pét 3,9). Ez a mi szolgálatunk is, közben kell járnunk az Úr előtt azokért is, akik még nem ismerik, talán lázadnak is ellene. Mert az Úrnak van hatalma. Hogy megváltoztassa életünket, és a körülöttünk levők életét.

A lázadókon betelik Isten ítélete, amely egyúttal megerősíti Mózest a nép előtt. A bekövetkező eseményekből fel kell ismerniük, hogy az Úr Mózest választotta. Az elhívatásnak vannak jelei, amelyeket Isten népének meg kell látnia. Amikor az Úr szava beteljesedik, megerősíti szolgája elhívatását, bizonyságot tesz mellette, hogy nem magától cselekszik, hanem az Úr akaratából. Mert mindig ott lendül előre az élet, ha az Úr akarata inspirál, ha mindig Neki vetjük alá magunkat. Amikor önmagunkat akarjuk megvalósítani, mindig repedések keletkeznek az életünkön. Ezeket pedig csak a kegyelem képes begyógyítani.

Újszövetségből Júdás levelét kezdjük el olvasni (Júd 1-7). Júdás az Úr Jézus testvére, de ezzel nem dicsekszik, hanem Jakab mögé áll be. Ő nem arra büszke, hogy testi értelemben testvére Jézusnak, nem a vér szerinti kötelék fontos a számára, hanem azért hálás, hogy szolgája lehet Neki. Hálát adunk-e azért, hogy szolgálhatjuk Urunkat? Júdás felismeri, hogy a gyülekezet, a hívő ember élete teljes mértékben a Jézus Krisztussal való kapcsolattól függ. Nem mi tartjuk meg magunkat, hanem egyedül Ő.

Júdás a hit megtartására helyezi a hangsúlyt. Mert tudja, hogy kegyelemből van üdvösségünk, a hit által, és ez a hit nem tőlünk van, hanem ez Isten ajándéka. A sátán támadja hitünket, azt akarja, hogy megtagadjuk Krisztust. Azt akarja a gonosz elérni, hogy ne higgyünk Jézusban, mint egyedüli Úrban. Életünk Megmentőjében. Ószövetségi példán bizonyítja, hogy a hitnek fontos szerepe van Istennel való kapcsolatunkban. Hangsúlyozza, hogy „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsid 11,6). így tehát számunkra is fontos, hogy hittel forduljunk Isten felé, vegyük komolyan mindig, amit mond.

Szólj, szólj hozzám, Uram

1. "Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!" Így mondom, mert magam rég annak érezem. Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

2. Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem Szent igazságodat, szent igazságodat.

3. Nincs oly tudós sehol, ki megtanít utadra, A bölcs nem fejti meg törvényedet sosem; Te fejted meg nekünk, te, hű szíveknek Atyja, Kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

4. Te nagy csodáidról bár fennszóval beszélnek És fennen hirdetik felséges rendedet, Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet, De szívig nem mehet, de szívig nem mehet.

5. Szólj, szólj, én Istenem! - szól hangodból a jóság, A lelkem megfeszül s a hallásban segít, És szódban meglelem az örökkévalóság Jó édességeit, jó édességeit.

6. Szólj és csitítsd a bút, mert bú és kín gyötörnek, Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő; Szólj, dicsőséged úgy még szebben tündökölhet, És mindörökre nő, és mindörökre nő.

Isten áldásával.

Légy csendben és várj az Úrra!

Nem könnyű Mózes az Isten emberének élete. Ismét ellene támadnak (4Móz 16,1-19). Ezt a lázadást Lévi fiai szítják, elegük van Mózesből és Áronból. Kórah, Dátán és Abirám akarják átvenni a nép vezetését. Megdöbbentő, hogy Isten ítélete után, amely kimondta, hogy nem mehetnek be csak a fiaik Kánaán földjére, nem magukba tekintenek. Úgy gondolnánk, hogy bűnbánatot tartanak majd, elfogadják akaratát és igyekeznek engedelmes életet élni. De nem ez történik, nem a maguk felelősségét keresik, hanem Mózesre hárítják mindezt, és ők akarnak az élre állni. Úgy gondolják, ők jobban tudják, mit kell tenni és mi a megoldás. Mást okolni könnyű, lázadozni, zúgolódni könnyebb, mint lényünk mélyébe tekintve meglátni saját felelősségünket, és kimondani, mindez miattam van.

Mózes válasza a lázadók számára bizonyságtétel. Elmondja, hogy itt nem egyéni jelölés alapján mennek a dolgok. Az Urat nem önkéntes alapon szolgáljuk, hanem Ő választja ki szolgáit. Istenhez csak az Ő választottja közeledhet. Istent, ember meg nem közelítheti, mindig Tőle indul a kapcsolat felvétel. Ő jelenti ki magát és szólít meg, erre a szóra válaszolhatok én. Így volt ez Mózes életében is. Amikor a csipkebokor kigyulladt és Mózes elindult felé, Isten szólította meg, ő pedig válaszolt a hangra. Most, így adventben számunkra is lényeges, hogy megszólíthatók legyünk. Csendesedjünk el, és figyeljünk a belülről, de felülről megszólaló hangra, hiszen Jézus Krisztusban mindnyájunkat szólít az Úr. De, meghalljuk-e szavát? A sátán mindent megtesz, hogy elnyomja ezt a szelíd és halk szót, külső és belső zajokkal vesz körül bennünket, de ma hárítsuk el ezeket, és csak a hangra figyeljünk, hogy az Úr kegyelme megérkezzék lényünkbe.

A bizonyságtételt követően az Úr színe elé állítja a lázadókat és rábízza az ügyet az Úrra. Mózes nem akar saját hatalma által megszabadulni az ellene fordulóktól.  Hanem az Úrra bízza ügyüket. Isten majd kijelenti kit választott ki, kivel akar beszélni. Mi is megtanulhatjuk így rábízni magunkat. Ne mi akarjunk megszabadulni a kellemetlen személyektől, hanem engedjük, hogy az Úr kijelentse magát, és elrendezze dolgainkat.

Ez a csoport nem akarja békés úton rendezni nézeteltérését Mózessel, elutasítják közeledését, és zsarnokká nyilvánítják. Ezeknek az embereknek megvakította a látását a gonosz, az egyiptomi rabszolgaságot jó időszaknak, Egyiptomot pedig tejjel és mézzel folyó földnek látják. Nagy baj, amikor a múltat a jelen próbái miatt megszépítjük, és már nem úgy tekintünk rá, mint Isten nélküli időszakra, amikor a bűn, a gonosz rabjai voltunk. Mi okozza ezt? Elmarad a hála, az Úrnak való örvendezés és a kegyelem naponkénti megtapasztalása. Aki ma is nagynak látja az Urat, annak a számára nem fog a múlt megszépülni, hanem tudja, az le van zárva, örül a szabadulásnak, és az Úr jelenlétének.

Advent első vasárnapja van, mai Igénk rámutat az Úr Jézus Krisztus várásának fontosságára (2Pét 3,14-18). Ebben az időszakban még inkább figyeljünk Urunkra, és várjuk hittel eljövetelét. De várjuk-e igazán? Ő van-e szívünk középpontjában, vagy inkább a karácsony előtti vásárlási láz? Ne engedjük, hogy a világ elvonja figyelmünket a legfontosabb eseményről, Krisztus érkezéséről. Mert Ő ma is meg akar érkezni, be kíván lépni az életünk ajtaján. Halljuk meg zörgetését és engedjük, hogy belépjen szívünkbe.

Azonban az sem mindegy miként várjuk. Péter azt írja tiszta és szent élettel és békességben várjuk Őt. Bizony milyen könnyen kibillenünk a békességből, pedig Urunk nem haraggal, és békétlenségben a szívünkben akar velünk találkozni, hiszen a mi haragunk kiszorítja Őt. Haragos szívben nincs hely az Úr számára, azonban még most megtisztulhatunk haragunktól. Az Úr drága jelenléte tisztítson meg és töltsön fel bennünket, és tegye áldottá adventünket.

Az ellenség is tevékenykedik, ezért kéri az apostol, hogy vigyázzunk, és el ne veszítsük meggyőződésünket. Az Úr szava igazsága felőli meggyőződésünket úgy őrizhetjük meg, ha mindig jelenlétében maradunk, ha növekedünk az Ő megismerésében. Jézust pedig a vele való állandó és élő kapcsolatban ismerhetjük meg.

Várj, ember szíve, készen!

1. Várj, ember szíve, készen! Mert jő a Hős, az Úr, Ki üdvösséged lészen. Szent győztes harcosúl, Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok: Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok Ő.

2. Jól készítsétek útát! A Vendég már közel! :/: Mi néki gyűlölt, útált, Azt mind vessétek el! A völgyből domb legyen, Hegycsúcs a mélybe szálljon, Hogy útja készen álljon, Ha Krisztus megjelen.

3. Az Úr elé ha tárod A szív alázatát, :/: Őt nemhiába várod: Betér hozzád, megáld. A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod, Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

4. Ó, Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív: :/: Te készítsd el: tenéked Lesz otthonod e szív. Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás, De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.

Isten áldásával.

El fog jönni az Úr

Ott fejeztük be, hogy a nép hitetlensége és lázadása büntetéseként a pusztában vándorol negyven évig. Láttuk, hogy ez a negyven év ha büntetés is de, magában hordozza a kegyelmet. Mert Isten nem vetette el őket, hanem újra kezdi velük (4Móz 15,1-41). Ez a csodálatos és hálára indító. Van újrakezdés! Az Úr felkínálja vétkező népének a lehetőséget arra, hogy megalázván magát, Istennel egy új életet kezdjen. Ez a mi reménységünk is, lehet újrakezdeni, de immáron Vele. Az új kezdés azt jelenti, a múlt le van zárva, hátunk mögött hagyjuk és tiszta lapot nyitunk. A kegyelem ezt az újrakezdést hozza el a számunkra, Isten megbocsátja és lezárja a múltat, tenger mélyére veti bűneinket és innentől kezdve új, neki szentelt életet folytathatunk. Isten azért zárja le a múltat, hogy mi is így tegyünk. Zárjuk le, dobjuk a tenger mélyére a múlt minden bűnét, sérelmét és nyissunk új, tiszta lapot a másik számára.

A negyven év nemcsak büntetés, hanem felkészülés is arra az időre, amikor bemehetnek az ígéretföldjére. Az Úr felhasználja az időt, és népe számára rendelkezéseket ad, amelyek által igazi közösséggé formálódnak. Lefekteti az Úr az áldozatok rendjét, mert mindennek rendben kell végbemennie. Az istentisztelet és a közösségi élet rendje is bizonyságtétel. Így ma is szükség van rendre. A pusztában sem lehet összevissza élni, ott is az Urat képviselik. Ugyanígy a tanítványok is mindenütt Istent képviselik, a köztük megnyilvánuló rend, vagy rendetlenség is bizonyságtétel. Másrészt bűnbánatra mindig és mindenkor szükség van, mert az ember szíve gonosz, ezt már eddig is láttuk a pusztai események során, így mindenkor bocsánatból élünk. De mindig van miért hálát is adni, hiszen csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.

Isten figyelembe veszi ha valaki nem szántszándékkal szegi meg a törvényt és vét az Úr ellen, erre van bocsánat. Azonban ha valaki szándékosan vétkezik, azaz tisztában van Isten akaratával, mégsem aszerint cselekszik, annak vállalnia kell a felelősséget.

Istennek arra is gondja van, hogy a ruhabojtok által figyelmeztesse és segítse Izráel fiait a hűségben és a tiszta életben. Ha meglátják a bojtokat eszükbe jut Isten szava, ezáltal a megelőzésre kerül a hangsúly. Tehát meg kell látnunk, Isten nem a büntetésre törekszik, hanem inkább meg akarja előzni a bűnt, a tragédiát. Az ige a megelőzésben nyújt segítséget, mert megmutatja számunkra a helyes utat.

Péter apostol elmondja, hogy a mostani második levél által az Igét, a próféták szavait akarja eszükbe juttatni. Tehát amikor kinevetik őket, mert Jézus még nem jött vissza, ne elkeseredjenek, hanem forduljanak az Igéhez, és józanul szemléljék Isten tervét és munkáját (1Pét 3,1-13). Isten nem késik az ígérettel, hanem türelmes hozzánk. A visszajövetel meg nem történte, nem azt jelenti, hogy az nem is fog végbemenni, hogy nem lesz ítélet, hanem azt, hogy Isten időt adott számunkra, a megtérésre. Áldhatjuk mennyei atyánkat, hogy még tart a kegyelmi idő, így mi is átélhetjük a bűnbocsánatot és új életet kezdhetünk Vele. Tulajdonképpen az emberen múlik, ha megtér, ha belép Isten országába hamarabb eljön az Úr. De ha nem él a lehetőséggel, egyszer akkor is lezárul a kegyelmi út. Isten mindenki előtt nyitva tarja a megtérés kapuját, Ő mindenkit vár, de komolyan vesszük és megörvendeztetjük-e Őt, mint a tékozló fiú, amikor visszatért atyja házába?

Viszont nem lehet spekulálni, mert az Úrnál más az időszámítás. Őt nem lehet siettetni, de késleltetni sem. Azonban Péter világosan és határozottan írja: „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj” (10). Így tehát ezt komolyan véve, örömmel és felkészülve várjuk Urunkat. El fog jönni az Úr napja, azt jelzi számunkra, hogy nem az emberiség oldja meg a problémákat, nem mi fogunk Kánaánt létrehozni a földön, hanem Isten fogja ítélettel lezárni ezt a korszakot. Nem az ítéleté, nem is a pusztulásé, és nem is a gonoszé az utolsó szó, hanem az Istené. Az Ő utolsó szava, az új ég és az új föld, amelyben igazság lakik. Tehát az igazságos társadalom nem most és itt jön létre, mert romlott szívvel nem lehet igazságos társadalmat létrehozni. Az igazság Jézus, és az Ő igazsága fogja az új teremtést betölteni, oda nem jut be gonosz, nem lesz jelen a bűn. Az új földön, újjáteremtett emberek dicsérik az Urat, ott Ő lesz minden, mindenekben.

Az apostol rámutat, hogy a tanítványok ne az eljövetel időpontját számolgassák, ne arra koncentráljanak, hanem a tiszta és szent életre, így várjuk az Urat.

HINNI TANÍTS, URAM

1.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!

Indítsd fel szívemet, buzduljon fel, Neked

Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

2.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Lélekből, lelkesen kérni taníts!

Üdvözítőm Te vagy, észt, erőt, szívet adj,

Lelkeddel el ne hagyj! Kérni taníts!

3.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Gyorsan elszáll a perc, kérni taníts!

Lásd gyengeségemet, erősíts engemet,

Míg diadalt nyerek: kérni taníts!

4.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Jézus, Te visszajössz: várni taníts!

Majd ha kegyelmesen nézed az életem:

Állhassak csendesen. Kérni taníts!

Isten áldásával.

Minden kegyelem

A

z engedetlenség és lázadás büntetése a visszafordulás és a körbe-körbe járás. Eddig előrefelé haladtak, egyre közelebb jutottak atyáik földjéhez, mostantól azonban visszafelé halad, zsugorodik az életük. Az Úr szavában való kételkedés, a bizalmatlanság, és engedetlenség, mindig visszafejlődéssel jár. Azért nem akartak tovább menni kánaán földje felé, mert azt gondolták ott az ellenséges népek szorításában elpusztulnak. Isten azonban nem azért hozta ki őket és vitte hazájuk felé, hogy ott magukra hagyja őket. Szabadulásuk és pusztában való eddigi megmaradásuk is Isten műve. Az lesz a büntetésük, amitől féltek, de nem kánaán földjén, hanem a pusztában fognak elpusztulni. Amitől félünk, az egyre jobban elhatalmasodik rajtunk és végül győzelmet arat felettünk. Ebből a helyzetből az Úrnál van a szabadulás.

A lázadó népnek szembe kell néznie Isten ítéletével. A végtelenségig nem lehet az Úrral szembefordulni, ennek a magatartásnak meg lesz a következménye. Ráadásul tetteik következménye utódaikra is hatással van, hiszen amíg az Egyiptomból szabadultak meg nem halnak, addig nekik is bolyongani kell a pusztában. Negyven évig vándorolnak, holott már ott vannak az ország kapujában. A kémeknek negyven napba került a föld kikémlelése és az út oda – vissza. Néhány napból negyven év lett, mert nem Istenre hallgattak. Életünk csak akkor halad előre, ha az Úrra figyelünk és komolyan vesszük szavát. Isten országa jó, mégis hányszor csak veszélyeket látunk, úgy véljük, ha belépünk, szegényebbek leszünk. Isten országa azonban nem elvesz, hanem gazdaggá tesz.

Benne van igénkben, hogy ezek az emberek gyermekeiket akarták megmenteni, őket féltették Isten országától. Ez a hamis gondolkodás vezet gyakran minket, mi akarjuk megmenteni gyermekeinket az élet veszélyeitől, de nem sikerül. Megoltalmazni és jó irányba vezetni csak az Úr képes őket is.  Szomorú, hogy azt gondolták, ha letérnek Isten útjáról, ha kimaradnak országából, megmenthetik az életüket. Istentől féltették őket. A mai ember is Istentől félti gyermekét, azt gondolja, ha mindent meg ad a számára, minél több mindenre taníttatja boldog lesz és célba ér. Azonban Isten nélkül elvesznek. Nem Isten veszélyes rájuk, nem Tőle kell óvni őket, hiszen amikor nem engedik a szülők gyermeküket Isten felé, amikor nem beszélnek nekik Róla, tulajdonképpen Tőle óvják, és ezzel azt sugallják, hogy Isten útja veszélyes.

Isten útja nem könnyű, a zsidók azt gondolták bemennek kánaán földjére, és Isten mindent megold helyettük. Elűzi onnan a kánaánitákat, nekik csak le kell telepedni. Azonban Isten országában nekünk kell birtokba venni a dolgokat. Kegyelemből bevisz az Úr, de birtokba venni azt és harcolni az ellenséggel nekünk kell. Azonban a győzelmet Isten adja.

Istennek a két hűséges emberre gondja van. Azok, akik bíztak Benne, akik hitték, hogy Istennel győznek, azok meg kapják a bemenetelre való ígéretet. Ők is vándorolnak negyven évig, de ígérettel, reménység alatt teszik. Ők sem vonhatják ki magukat a népet ért ítélet hatása alól, de birtokukban van az ígéret, hogy ők bemehetnek atyáik földjére.

Az ítélet meghirdetése után döbbennek rá, hogy rosszul cselekedtek, Most már be akarnának vonulni a földre, de nincs velük az Isten. Isten nélkül a legnemesebb szándék sem sikerül. Amikor a nép elindul kánaán földje felé, Mózes nem tart velük, mert tudja, immár nem ez az Úr akarata, most már visszafelé kell menni. Isten embere, nem tesz úgy, hogy jól van azért veletek megyek. Tudja, most már nem arra visz az útjuk, és nem akarja magát elfogadtatni, hanem ragaszkodik az Úr akaratához. A zsidók pedig megtapasztalták, hogy mit is érnek Isten nélkül. Most kell felismerniük, hogy az eddigi haladásuk, sem rajtuk múlt. Nem az ő erejük, ügyességük, hanem Isten jelenléte segítette őket. A negyven éves bolyongás is kegyelem, mert nem elpusztította őket Isten, hanem lehetőséget adott az új generáció felnevelésére, és számukra megnyitja majd az utat az életre.

Péter apostol arról beszél, hogy vannak a gyülekezetekben, akik Bálámnak az útját járják. Bálám a pusztai vándorlás korának egy prófétája, akit Izráel népének megátkozására fogadott fel Moáb királya (2Pét 2,17-22). Azonban Isten nem engedélyezte népe megátkozását, sőt azt sem, hogy Bálám elmenjen Moábhoz. Azonban Moób királyának súlyos érvei voltak, sok pénz, és Bálám ennek nem tudott ellen állni, mégis elment. Isten egy angyalt küldött elé, hogy megállítsa, ám csak a szamara vette észre az Úr követét. A gyülekezetben is vannak olyanok, akik a régi élet csábításának, a világ hívásának a befolyása alá kerülnek. Péter a számukra is ír, mert ő is elesett egykor, amikor az Urat megtagadta, és csak a kegyelem volt képes helyreállítani.

A tanítványnak vigyázni kell, hogy az az élet, amitől egyszer elszakadt ne legyen többé rá hatással. Mert ha ismét legyőz, rabokká válunk, ahonnan nehéz szabadulni. Egyedül az Úrnak van hatalma a rabláncot összetörni. Így tehát megláthatjuk, nem elég megszabadulni a bűnökből, hanem meg is kell maradni a szabadításban, az Úr oltalmában. A hangsúly azon van, hogy valaki már megismerte Jézus Krisztus szabadítását, de ismét belekeveredett a világ életformájába, bizony onnan nehéz kikeveredni, mert egyre mélyebbre húz. Azért csábít vissza a világ, hogy örökre elszakítson Krisztustól. A gonosz soha nem mond le, azokról, akik kikerültek hatalmi köréből, mindent megtesz, hogy visszacsábítsa őket. Az Úrnak azonban van hatalma arra, hogy megőrizzen a visszaesésétől, de van hatalma a szabadításra is.

A nagy mélységből szüntelen

1.  

A nagy mélységből szüntelen

Hozzád kiáltok, Istenem.

Haláltól mentsd meg lelkemet,

Fogadj be engemet!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

2.  

A bűn sarában élve lenn

A jóra lelkem képtelen.

Fogadd be gyenge gyermeked,

Fogadj be engemet!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

3.  

A bátorságom gyávaság,

A bölcsességem kábaság,

Más nem segíthet, ha Te nem.

Fogadj be, Istenem!

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

4.  

Az életem üres, szegény,

Nincs benne fény, de van remény,

Hogy Akinek kegyelme nagy,

Vesznem engem se hagy.

Amint vagyok, jövök,

Amint vagyok, jövök.

Énértem is omlott a vér,

Fogadj be Jézusér’!

Isten áldásával.

Az Úr velünk van!

M

ai igénket olvasva arra gondoltam mennyire nem változtunk Mózes kora óta (4Móz 14,1-25). Nem, hogy fejlődtünk volna, hanem inkább még visszább csúsztunk, hiszen Izráel népéhez viszonyítva mi sokkal jobb helyzetben vagyunk, mégis mennyit siránkozunk, jajveszékelünk. Miért is sírt Izráel? Mert nem a szabadságnak, Isten jelenlétének és vezetésének örült, hanem a Kánaán földjén található lakosoktól féltek. Visszavágynak Egyiptomba, pedig ott Isten nélkül élnek. Az ember mindig Isten nélkül akar lenni, pedig ez az állapot egyenlő a pusztulással. Isten nélkül leépül és elpusztul az ember.

Már a pusztai nép demokráciát akart. Maga akarta megválasztani vezetőit, az Isten által kiválasztottak helyett. Amikor ők akarnak új vezetőket választani, nemcsak Mózest és Áront vetik meg, hanem az Urat is elvetik velük együtt. Isten számára a teokrácia az elfogadható forma. Isten népének Isten a királya.

Azonban a fellázadt nép között voltak ketten, akik csodálatos bizonyságot tettek hitükről, és bátran szembefordultak az egész lázadó néppel. Bizonyságot tettek arról, hogy a föld jó, és ha nem lázadnak, Isten beviszi őket oda. Bár mi is ilyen hittel tekintenénk az Úrra, mint azok ketten. Azt felelték, hogy ne féljenek annak a földnek a népétől, meg fogják enni őket, vagyis győzelmet fognak az Úr kegyelme által aratni. Mi is mindig az Úr hatalmát lássuk, és ha ott vagyunk ahová állított, és azt tesszük, amivel megbízott minket, nem kell félnünk semmilyen problémától. Bátran szembefordulhatunk a nehéz, az embert próbáló feladattal is. Mondhatjuk magunknak, ne félj, mert megeszed ezt a problémát, hiszen veled van az Úr. Az Úr velünk van! Erre kell építeni Isten gyermekének, és tovább folytathatjuk ezt a megerősítést Pál apostol szavaival: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk” (Rm 8,31)? Döbbenetes, hogy egy olyan bizonyságtételnek nincs foganatja és őket akarják meg kövezni. De, hát mi már tudjuk, hogy az élő Isten Fiát, Jézust is elvetette, és megölte az ember. Kidobtuk a kerítésen túlra. Ma is így van, sok bizonyságtétel elhangzik, rengeteg írott anyag kézbe vehető, de olyan, mint a falra hányt borsó. Az Úr követeinek az a sorsa, hogy hirdessék az Igét, a többit pedig bízzák az Úrra, hiszen a mag zöme gyomos, köves, kemény talajra hullik. Mert már előttünk a sátán megművelte a szíveket, belevetette a gyomot, a konkolyt, de Isten Igéje élő és ható, és az Úr kegyelme nagy, ezért van remény, csak éljünk a kegyelemmel, amíg tart a nap. Mert a kegyelmi idő lejár.

Az Úr megjelenik és el akarja űzni a lázadó, Őt utáló népet. Mózesből akar egy még nagyobb népet formálni. Micsoda alázat van Mózesben, más örömmel kapna az alkalmon és mondaná, jól van Uram, tégy engem nagy néppé, ezeket meg pusztítsd el, mert arra méltók. Ám Mózes nem a zsidók elpusztítását kéri, hanem kegyelmet számukra. Isten dicsőségére, hírnevére apellál. Ezt követően megvallja, hogy Ő Istent úgy ismeri, mint akinek „türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és hitszegést; bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízig” (18). Majd ezt követően így szól az Úrhoz Mózes: „Bocsásd meg ennek a népnek a bűnét nagy szereteteddel, ahogyan megbocsátottál ennek a népnek Egyiptomtól fogva mindeddig!” (19). Csodálatos közbenjárás, így hordozzuk az Úr előtt mi is azokat, akik lázadnak, szembefordulnak Vele. Mert Jézusért van megbocsátás, bárcsak bűnbánatra jutnánk.

Az Úr megbocsátott a népnek, de a lázadásnak következménye van. A népet nem semmisíti meg, de amiért elvetették Urukat, nem mehetnek be az ígéret földjére. Már itt látjuk, hogy Isten Igéjének a hallgatása, kegyelmének megtapasztalása, csodák átélése felelősséggel jár. Ők hatalmas csodákat éltek át, mégsem bíztak az Úrban, így a pusztában bolyongtak, amíg el nem vesztek. Az igehallgatás, a Bibliaolvasás ma is felelősséggel jár, ami azt jelenti, az Úr számon kéri az olvasottakat, megkérdi, ha láttuk, hallottuk csodáit, miért féltünk, és miért nem indultunk utunkra, Rábízva magunkat? Az Úr könyörüljön rajtunk és vegye ki belőlünk az engedetlenség, a lázongás lelkületét, és adjon engedelmes, bátor szívet, amely Rá tekintve kész az Anák - fiakkal, kész a gonosszal is megküzdeni, mert tudja, velem van az Úr.

Péter bizonyságtétele alapján láttuk, hogy a régi világ özönvízzel való megítélésekor hogyan mentette meg Isten Noét (2Pét 2,9-16). Ezt a képet használja az apostol Jézus tanítványai számára. Azt üzeni, bízzanak, hogy az Úr ma is meg tudja menteni az övéit. Ahogyan akkor elkészíttette a bárkát és aki oda  bement, az élve maradt, úgy adja számunkra az Úr a keresztet. Aki odamenekül, megszabadul a bűntől, és átéli a megtartatást. Ma is egyedül az Úrnak van hatalma övéit megszabadítani. A lényeg, hogy Isten népe ne hódoljon be félelemből a világnak, a gonosznak, hanem bízza rá magát Gazdájára. Ma is úgy induljunk útnak, hogy bízzunk az Úrban. Higgyük, nemcsak Noét, hanem minket is megszabadít az előttünk álló problémákból. A szabadítás feltétele, az Úrnak való engedelmesség.

AZ ÚRNAK NAGY KEGYELME

1. Csak az Úrnak nagy kegyelme,
Hogy még nincsen végünk,
Mert reánk tör, hogy elnyelne
Gonosz ellenségünk.
Száz veszéllyel utunk telve
S nincsen erőnk nékünk,
Csak az Úrnak nagy kegyelme,
Hogy még nincsen végünk.

2. Meg-megújul minden reggel
Az Ő nagy irgalma,
Azért mihelyt napunk felkel,
Kezdjünk háladalba!
Szívünk és szánk szép énekkel
Krisztust magasztalja;
Meg-megújul minden reggel
Az Ő nagy irgalma!

3. Az Úr az én örökségem,
Azért Benne bízom,
Mi kell nékem földön-égen,
Ha ez egy jót bírom?
Éljek bármi nagy szükségben,
Még sincs miért sírnom:
Az Úr az én örökségem,
Azért Benne bízom.

4. Ó, mily jó az Úr azokhoz,
Akik Őrá várnak!
A sebükre balzsamot hoz,
Imáiknak szárnyat.
Föl, szívünk, a csillagokhoz,
Félre, földi árnyak!
Ó, mily jó az Úr azokhoz,
Akik Őrá várnak!

Isten áldásával.

Az Úrral előre

A

zt láttuk az Igéből, hogy nem könnyű Mózes élete. Sok gonddal, bajjal kell megküzdenie. Lázad a nép, és zúgolódik, amikor nem tudja mindjárt vágyait kielégíteni.  Majd testvérei fordulnak szembe vele, mert magukat alkalmasabbnak látják a nép vezetésére, mint Mózes (4Móz 13,1-33). Isten e nagy embere, ha bele is fáradt ezekbe a harcokba mindig megújulva került ki belőlük, mert ezeket az ügyeket is Isten elé vitte. Az pedig mindig segítségére sietett gyermekének, a zúgolódókat, az ellenszegülőket helyretette.  A vétek a sérelem el lett rendezve, Mirjámot visszafogadták. Így lezárásra került ez az incidens is, tovább nem említik, mert ami tegnap történt az múlt, és az le van zárva, el van felejtve.  Ez fontos, mert csak akkor tudunk előre nézni, a jelen feladataival törődni, ha a mögöttünk levő dolgok rendezve vannak, ha lezártuk őket.

Tehát előre néznek, előre az ígéret földje felé. Milyen csodálatos, nemrégen még rabszolgák voltak, most pedig Uruk vezetésével Ábrahám földjére tartanak., Hazafelé vándorolnak, ennek órási motivációs tényezőnek kellene lennie. Végre hazafelé megyünk. Van hazánk. Mi is hazafelé tartunk, motivál e ez bennünket, ad új erőt, ami által tovább tudunk menni egy-egy megálló után?

Figyelemre méltó, hogy a nép életét Isten irányítja, minden az Ő akaratából, és szavára történik. Nem Mózes szabja meg, mit mikor és hogyan tegyenek. Isten embere Gazdájára van hangolódva.  A mi életünket is meghatározza, hogy kire vagyunk hangolódva, ki irányít, és ki szabja meg tetteink. Mózes azért volt kiegyensúlyozott, és tudott előre haladni, mert hagyta magát az Úr által irányítani.

A kémek kiküldése Isten drága kegyelmét mutatja meg a számunkra. Tudja, hogy Izráelnek már nincs emléke atyáik földjéről, a kémek jelentése által akarja őket bátorítani és motiválni. A kémek azért mennek, hogy visszatérvén tapasztalataik és az onnan hozott termékek által felszítsák a vágyat az emberek szívében a hazatérésre. Ezzel szemben tíz követ nem felgerjeszti bennük a vágyat, nem kívánatossá teszi számukra a földet, hanem elveszi tőle a kedvüket. Elbátortalanítják őket, mert nem az áldásra, hanem az akadályra tekintenek. Mivel a problémára és önmagukra néznek elcsüggednek.  Bizony végig kell gondolnunk, nem így vagyunk sokszor mi is, hogy életünk által el vesszük a körülöttünk élők kedvét Isten országától, a gyülekezeti közösségtől, az Igétől?

Hányszor vagyunk m i is úgy, hogy látjuk az áldást, látjuk a dolgok jó oldalát, de mivel harcolni is kell érte elbizonytalanodunk. Isten népének meg kell tanulni, hogy semmi nem hullik magától az ölébe, ígéret van, az Úr vezet, de nekik kell birtokba venni. Ennyi a feladat, vonuljanak be Kánaán földjére. Ők azonban megtorpannak, mert nem látják Isten hatalmát. Az ott élőkre, az óriásokra néznek, és nem az Úrra. Elmondják, tejjel és mézzel folyó föld az, de, és itt kezdődik a probléma. Nekik azt kellene látni, hogy olyan a föld amilyennek Isten lefestette előttük, vagyis az Úr megbízható, mert úgy van, ahogy mondta, ezért induljunk, és bízzuk Rá magunkat. Ők nem az ígéret beteljesedésére néznek, hanem találnak, egy „de”-t, hányszor mi is így vagyunk, szép és jó, amit Isten mutat, de, mások is megpályázták, de eleget kell tenni a feltételeknek, de sokat kell tanulni stb. Azonban ne a „de”-re, hanem Istenre nézzünk. Hiszen Ő nem azt mondta, hogy nem lesz ott más nép, de azt mondta, hogy velük megy. Ha pedig velük megy, akkor már ők is mondhatják, amit majd később egyik ősük így fogalmaz meg: „Velem van az ÚR, nem félek, ember mit árthat nekem” (Zsolt 118,6)?

Nem csak Mózesnek volt nehéz az élet, nem csak a pusztában voltak problémák. Isten népének mindig nehéz az élete vándorlása során (2Pét 2,1-8). Nehéz, mert vannak akadályok, és van ellenség, aki soraikba beépülve Isten iránti bizalmatlanságot szít, és hamis tanítással tereli őket más irányba. Nehéz a tanítványok élete, mert a körülöttük lévő világ a bűn hatalma alatt él, de ez a világ kinyújtja kezeit Isten népe felé. A gonosz mélybe akar rántani, de meg lehet menekülni tőle.

Az egyik védekező módszer, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy Isten a gonoszt megítéli. Noé idején is megítélte a világot, és megítéli a mi korunkban is. Azonban, akik komolyan vették Isten szavát megmenekültek. Mert az Úr nemcsak megítél, hanem elkészíti a menekülés, a szabadulás útját. Ezt szolgálta a bárka. A mi számunkra a bűn hatalmából való szabadulást a kereszt jelenti. Aki komolyan veszi és oda menekül, az megmarad, annak örök élete lesz.

A másik védekező módszer, hogy a világból nem mehetünk ugyan ki, mert itt kell élnünk, de nem muszáj átvenni életmódját, gondolkodását. Lót gyötrődött attól az élettől ami Sodomában volt, vágyott egy más életre, vágyott a szabadulásra. Tehát ez a hangsúlyos, hogy lelkileg kötődünk e a világhoz, vagy elszakadtunk tőle, és az Úrhoz kötődünk, és Hozzá kiáltunk? Lót átélte Sodoma pusztulásakor a szabadítást, mert bár Sodomában lakott, nem vált sodomaivá. Az Úr könyörüljön rajtunk, hogy a világban lakva, ne váljunk világiassá, hanem legyünk homo chrisztiánusszá.

Zengd Jézus nevét, zengd, világ

1. Zengd Jézus nevét, zengd, világ, őt, angyalok, áldjátok! Felékesítve homlokát, Királylyá Jézust, Jézust koronázzátok!

2. Ti vértanúi Istennek, Kik mennyben szolgáljátok A Bárányt, ki megöletett: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

3. Ti választottak, szent hívek, Mind akit ő megváltott, Szent irgalmát dicsérjétek: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

4. Ti bűnösök, mert ő hordott Tiértetek kínt s átkot, És szent vérével áldozott: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

5. Ti népek, törzsek, kik bárhol Az ő szavát halljátok: Nagy jóvoltáért hálából Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

6.      Mily boldogság lesz majd, ha fenn A Jézus előtt állok És mindörökké zenghetem: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

Isten áldásával.

Világító lámpás

Á

ron és Mirjám testvérek, egyben Mózes testvérei is (4Móz 12,1-15). Áront főpapnak választotta ki Isten, Mirjam pedig prófétaként dicsőítette a szabadítás Istenét. A Vörös – tengeren való átkelést követően, Mirjám énekelt és táncolt az Úrnak, mert szíve tele volt örömmel és hálával. Azonban valami történt, megváltozott a szívük, mert elfoglalta a féltékenység. Már nem különleges elhívatásuknak örültek, nem az töltötte be szívüket milyen nagyra is méltatta őket az Úr, szolgálhatják Őt. Nem, hanem még több hatalomra, elismerésre tartottak igényt. Úgy akartak ők is a nép elé állni, mint Isten teljhatalmú képviselői. Ebben a helyzetben Mózes házassága csak ürügy volt, de nem az jelentette a fő problémát.

Mi volt tehát a fő probléma Áronnal és Mirjámmal? Látásom szerint az, hogy nem fogadták el önmagukat, és helyüket az Úr kezéből. Ők Mózesre néztek, olyanok akartak lenni, mint testvérük. Ez gyakori hiba, a másikra nézünk, hozzá akarunk hasonlítani, úgy akarunk élni, és nem látjuk meg saját elhívatásunkat, saját értékeinket. A napokban olvastuk, amikor Péter arról beszélt, hogy különféle ajándékaink vannak az Úrtól. Ez magában foglalja, azt hogy nem vagyunk egyformák, még a testvérek, az ikrek is különböznek gyakran, nemcsak belsőleg hanem külsőleg is. Ugyanígy a hitben testvérek sem egyformák, különböző a kegyelmi ajándékunk is. Ismerjük fel és fogadjuk el hálás szívvel saját ajándékainkat, és azokkal szolgáljunk az Úrnak.

Lássuk meg Mózes reakcióját ebben a helyzetben. Azt olvassuk, alázatos volt, „a földön élő minden embernél alázatosabb”. A Kecskeméthy Fordítás szerint: „Mózes, igen szelíd volt; minden embernek felette, aki a föld színén van”. Ezzel a szentíró kifejezi, hogy Mózes elfogadta mások véleményét, elfogadta az Úr kezéből a bántást, támadást, lázadást, és nem harcolt ellenük. Az elfogadás azt jelentette, hogy nem törődött vele, hanem Istenre bízta. Milyen nehéz lehetett Mózesnek úgy irányítania a népet, közvetíteni Isten akaratát, hogy testvérei nem fogadják el őt. Családon belülről éri a támadás, mégis az Úrra bízta, és végezte a rábízottakat. Talán ez a helyzet is eredményezte, azt, amit korábban olvastunk, hogy Mózes belefáradt a szolgálatba. Ám Isten meghallotta Áron és Mirjám beszédét.

Mózest arra választotta ki az Úr, hogy szemtől szemben beszéljen vele. Csodálatos kegyelemben részesült, hálásak lehetünk Istennek, hogy amit Mózes Tőle kapott azt leírta és így mi részesülhetünk ezekben az áldásokban. Azonban mi nagyobb kegyelmet nyertünk, hiszen megismerhetjük Isten Fiát, Jézust. Ő nagyobb Mózesnél, és úgy szeret, hogy életét adta értünk. Így már csak rajtunk áll, hiszünk-e Benne.

A Mózes elleni lázadás, Isten akarata elleni lázadás is volt egyben. Nem fogadták el Isten döntését, nem fogadták el, hogy az vezesse őket, akit az Úr kiválasztott. Ennek a lázadásnak meglett a következménye, az Úr leprával sújtotta Mirjámot. Figyeljük meg Mózest, nincs káröröm a szívében, nem mondja megérdemelted, hanem, amikor Áron bűnbánatot tart, Mózes az Úrhoz fordul, és kéri, gyógyítsa meg a testvérét. Mózes valóban alázatos szívvel jár, hiszen ebben a kérdésben is az Úrhoz tud fordulni, másrészt kész imádkozni, az őt bántókért. Így járt el az Úr Jézus is a kereszten, amikor megfeszítőiért imádkozott. Mi hogyan járunk el, bántások, támadások idején? Legyen Mózes magatartása a minta számunkra, és tanuljuk meg ügyeinket az Úrra bízni.

Tovább olvassuk Péter vallomását, amelyből megtudjuk, emlékeztetés céljából írt (2Pét 1,10-21). Az akkori hívők még nem vehették kezükbe az Újszövetséget, így szükségük volt arra, hogy amit korábban hallottak ismét felelevenítsenek a számukra. Az üldözés miatt is szükséges volt, hogy ne a szenvedésre tekintsenek, hanem bízzanak az Úrban, és lássák szemük előtt a célt. Mi is az Igét, Isten ígéreteit feledjük el a leggyorsabban, ezért van nekünk is szükségünk a gyakori ismétlésre, az Ige felelevenítésére. Tulajdonképpen, amikor az istentiszteletről hazamegyünk az volna a magától értetődő feladat, hogy az Ott hallott Igét kikeressük Bibliánkban és elolvassuk, majd ha lehetséges megbeszéljük testvérekkel.

A másik figyelemre méltó üzenet, hogy Péter felismerte, hogy elközelgetett kivégzésének ideje, és erről mer nyíltan beszélni. Nem magát sajnáltatja, nem is hamis reményekkel táplálja magát, hanem megerősödik, abban a reménységben, hogy az Úrhoz költözik. Lássuk meg, hogy az első tanítványok számára világos, hogy a halál nem befejezés, hanem egy új, soha véget nem érő élet kezdete. A földi élet számára vándorlás, amelyben egy új haza a cél, ha megérkezik, az elöregedett sátrat lebontja és átköltözik, az Úrtól készített romolhatatlan sátorba. Adja az Úr, hogy mi is ilyen reménységgel vándoroljunk, és ne csupán a sátor állapotára figyeljünk, ne annak toldozgatása kösse le energiánkat és figyelmünket, hanem a célt látva szolgáljunk az Úr nevével másoknak.

Péter pontosan ezt teszi, amíg a sátorban van, szolgál. Jól használja fel az időt. Nem a maga dolgait intézi, hanem az Ige által erősíti, felkészíti testvéreit.

Jézus Krisztus hatalmát, Isten Igéjének erejét és valóságát állítja eléjük, a szemtanú bizonyosságával. A Biblia nem mese, hanem Isten, élő és ható szava, sötétben világító lámpás. Azért adja az Úr, hogy használjuk, olvassuk, hogy általa világos legyen az út előttünk. Azért kaptuk az Igét, hogy figyeljünk rá, vegyük komolyan. Ha így teszünk, nem tévedünk el, célba érkezünk.

1.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Az Úr áldott szavát.

Ez támaszt ad sok léleknek,

Vezet e léten át.

Nap ez, mely áldott fénysugárt

Hint életünkre szét;

Ebből halljuk az Ő szavát,

Az élet beszédét.

2.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Ha öröm vagy baj ér!

El nem veheti senki sem,

Bármily kincset ígér.

Akármit tesz is e világ,

Ha üldöz, ha csábít,

A Sátán nékünk mit sem árt,

Isten megszabadít.

3.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Terjesztjük szerteszét,

Míg üdvre hívó szózatát

Meghallja minden nép.

Hirdetjük hívő élettel

Az Úrnak jóvoltát!

Megígérjük: nem hagyjuk el

Soha a Bibliát!

Isten áldásával.

Növekedés a hitben

T

egnap láttuk, hogy Mózes őszintén elmondja az Úrnak, hogy nehéz számára ez a tehet, nem bírja tovább egyedül hordozni a népet. Fontos az úrral való kapcsolatunkban az őszinteség, előtte nem kell megjátszani magunkat, nincs szükség produkálásra, mert Isten ismer bennünket. Látja erőnknek és képességeinknek határait, Nála mindig kész a segítség, csak arra vár, hogy forduljunk Hozzá.

Ezt tapasztalta meg Mózes is. Elmondta Istennek a problémáját és megkapta a megoldást. Ez nem is bonyolult dolog, hanem a munka és a feladatok megosztása. Isten ad mellé hetven vént, akik majd vele együtt hordozzák a terheket. Mi is tárjuk fel gondjainkat az Úr előtt és bízzunk feleletében, megoldásaiban.

A nép számára, a siránkozó közösség számára is ígér Isten megoldást, kapnak húst. Isten megelégíti őket azzal, amire vágynak.  Mózesnek az ígéret hallatán kételyei támadnak, és úgy gondolja lehetetlen ekkora létszámot egyik napról a másikra hússal ellátni. Hányszor kételkedünk mi is Isten ígéretében. Az Úr azt válaszolja, „majd meglátod...”. Itt Isten nem bünteti a kételkedést, Mózes megláthatja, hogy Isten szava beteljesedik. Jó nekünk is ezt komolyan venni, Isten szava mindig beteljesedik, mert Ő nem hazudik, és nem akar megtéveszteni. Bízzunk az Úrban, bízzunk ígéreteiben, hisz már sok belőlük beteljesedett, és ami még nem az is befog.

Péter második levelét kezdtük ma olvasni (2Pét 1,1-9). Lám az apostol kész másodszorra is írni ugyanoda. Miért? Mert egyszerre nem lehet mindent elmondani, átadni, Isten csodálatos dolgaiból. Ír, mert szükség van rá, hogy ismét írjon. Mert van, amikor szükség ismét elmondani egy Igét, egy bizonyságtételt, van, amikor ismét foglalkozni kell valakivel, mert az első szó nem volt elég, nem végezte el a munkát. Tudjunk mi is, ha kell újra írni, szólni, tenni.

Mit is ír Péter? Először is bizonyságot tesz Isten saját életében elvégzett munkájáról. Csak azt ajánlja másoknak, ami neki is használt. Azért biztat hitre, mert ő is hitre jutott. Az Úr elvégezte lénye átalakítását, Simonból, Pétert formázott Igéje és Szentlelke által. Ez a Péter már az Úr szolgája, szívét az Úr ejtette rabul, és immár egész lényével Őneki szolgál. Te kinek, vagy minek, vagy a rabja? Mi az, ami irányít? Ha nem Jézus, akkor még nem Ő az Úr életedben. Azonban ha ezt látod, kérd, szabadítson meg a rabságból, és legyen életed Gazdája. Az árat már kifizette a Golgotán.

Csodálatos dolgokat ír le az apostol, megtapasztalta, hogy Isten bőkezű, nem szűkmarkúan, hanem bőséggel ajándékozza a békességet és a kegyelemet. További ajándékkal megadta számunkra mindazt, ami az Ő szerinte való élethez szükséges. Vagyis ez azt jelenti lehetséges tiszta, szent és igaz életet élni, megkapunk hozzá minden segítséget. Egyedül nem megy, de Vele igen.

Megtudjuk, hogy a hit Isten ajándéka, amelyben csodálatos lehetőségek vannak, amennyiben élünk ezekkel és kiaknázzuk őket. Azonban a hitben növekedni is kell, mert a felnőtt hit válik láthatóvá, érik bizonyságtétellé. A növekedés a mi részünk, feltétele az Úr megismerése. Minél jobban megismerem Uramat, annál erősebb lesz a hitem. A növekedés, a gyarapodás soha nem érhet véget.

Úr lesz a Jézus mindenütt 

1.Úr lesz a Jézus mindenütt,

Hol csak a napnak fénye süt,

Úr lesz a messze tengerig,

Hol a hold nem fogy s nem telik.

2. Őneki mondjunk hő imát,

Díszítsük azzal homlokát,

Jó illat légyen szent neve,

Minden napon dicsérete.

3. Országok, népek és nyelvek,

Ő dicsőségét zengjétek,

Gyermekek hangja hirdesse:

Áldott a Jézus szent neve!

4. Ő királysága bő áldás,

Ott van a felszabadulás,

Fáradtak ott megnyugszanak,

Ínségesek megáldatnak.

5. Minden teremtés dicsérje,

A Király Krisztust tisztelje;

Angyali ének zengjen fenn,

S mind e föld mondja rá: Ámen.

Isten áldásával.

Minden gondotokat őreá vessétek!

A

z Úr segéd eszközöket ad Mózes számára a nép vezetéséhez és irányításához (4Móz 10,1-36). Ezüst harsonák hangjelzéseivel közölheti akaratát, irányítja Isten népét. Isten figyelmes és mindent megad Mózes számára, hogy könnyen és egyszerűen terelgethesse Izráelt. Így ad meg számunkra is mindent, ami a keskeny úton való vándorláshoz szükséges. Mi is hangjelzést kapunk, a jó Pásztor hangja irányít, Ő szabja meg, mikor álljunk, és mikor induljunk, Ő jár előttünk és töri az utat. A hangjelzésre azonban figyelni kell. Azért szól az Úr, hogy azt komolyan vegyük, és aszerint cselekedjünk. De vajon így van-e? Komolyan vesszük-e szavát, vagy csak meghallgatjuk, mert jó hallani, különösen a szép ígéreteket, az áldást hirdető igéket, azonban az utasításokat, parancsokat, Isten elvárásait cselekedjük-e?

A kürtöt használja Isten embere a tábor elindítására. Ez mintegy riadót jelez, amikor megszólal, indulni kell. Tovább nem lehet az egyéni dolgokkal foglalkozni, hanem együtt és egymásután szép rendben kell haladni. Isten országa rendet sugároz, és benne megvannak a játékszabályok, melyeket be kell tartani. A harsonák az öröm napjaira is figyelmeztetnek. Igen van öröm napja, és ez a szabadítás és Isten kegyelmének az ünnepe. Lehet és szabad örvendezni az Úrban, de tudunk-e örvendezni. Pál apostol is arra bátorítja a Filippibelieket, hogy örüljenek az Úrban, és ezt mindenkor tegyék. Mindig örülni az Úrnak. Azt jelenti ez, hogy minden helyzetben átélem, hogy jelen az Úr. Ha örülünk jelenlétének, tűnik a félelem, mert a nagy Hadvezér áll mellettem, vele szemben senkinek nincs esélye. Ezek szavak, vagy valóság is a mindennapjainkban? Rábólintunk, igen így van, de valóban így van?

Ezután először felemelkedik a felhő. Milyen nagyszerű látvány lehetett, amikor a felhőoszlop felemelkedett, majd megindult előre a pusztában. Láthatták velünk van az Úr. Jó Isten gyermekeként abban a tudatban élni, hogy velem van az Úr, így bátran megindulhatok, még ismeretlen terepen is, hiszen a Gazdám előttem jár és Ő jól ismeri az utat. A szövetség láda is együtt vonul a néppel, szemlélteti számukra Isten jelenlétét, hatalmát, ezáltal bizalom és bátorság árad szét bennük. Mózes még kéri is az Urat keljen föl, tehát nem akarja elhagyni, nem akar nélküle indulni. Bár mi is mindig kérnénk, jöjjön velünk, sőt a legjobb az lenne, ha csak akkor indulnánk, amikor az Úr is indul. 

Azonban Izráel nagyon hamar leveszi szemét Istenről, önmagára és a körülményekre tekint és panaszkodik, rosszul megy a sora. Mihez képest? Hiszen rabszolgák voltak Egyiptomban? Ott igazán nem volt jó soruk, hiszen pont annak terhei miatt kiáltottak az Úrhoz, kérték a szabadítást. Már megszépült volna a múlt? Már elfelejtették a sok szenvedést? Milyen nyomorultak is vagyunk, nem elég nekünk Isten, az Ő gondoskodása, hanem nyafogunk, hogy rosszul megy a sorunk, mert valami nincs azonnal.

Talán az elmúlt egy év alatt megszokták a kényelmes életet a Hóreb-hegy tövében (11,1-15)? Nincs ínyükre a vándorlás, hogy közben nem lehet akár mikor vadászni, vagy ételt készíteni, hanem teljesen az Úrra kell bízni magukat. A hitünk mindig akkor derül ki, amikor Isten kér tőlünk valamit, vagy amikor megvon tőlünk valamit, amikor megváltoztatja az addigi körülményeket. Amíg fiatalok és egészségesek vagyunk örülünk, de amikor megöregszünk, és jönnek a fájdalmak, az öreg kor különféle problémái, vajon zúgolódunk-e mi is? Nincs-e ott a szívünkben rosszabb lett a sorunk? Mi sem szeretjük elfogadni a változásokat és rábízni magunkat a változásban is az Úrra.

Lássuk meg, hogy Isten nem örül népe nyafogásának, panaszkodásának, hanem haragszik. Hiszen eddig mindent megkaptak egyre jobban kiformálódott az életük, jól ment a soruk, hiszen láttuk még a pusztában is mennyi áldozatot tudtak az Úr elé vinni. Isten azért haragszik, mert nem hála van a szívükben. Ahol van hála ez eddigi jókért, áldásokért ott türelem is lesz. Vajon mi is csak azt látjuk ami nincs, vagy hálát adunk azért amit kaptunk, amink van. Hiszen Isten népéhez fogható gazdag közösség nincs más, mert a gazdagság nem csupán anyagiakkal mérhető.

Figyelemreméltó, hogy a köztük lévő nem zsidó népek, tehát Isten gyermekei kezdték az elégedetlenséget, de átragadt rájuk. Átvették a pogány népek szokásait. Nem ők csillapították az idegeneket, hanem inkább együtt siránkoztak velük. Már nem jó a manna sem. Már megunták. Mintha korunkat látnánk, soha ennyiféle élelmiszer, ruházat, és luxus dolog nem volt elérhető, mint ma, mégis hányszor panaszkodunk, siránkozunk.

A manna szinte az ölükbe hullt, hiszen csak annyi volt a feladatuk, hogy összeszedjék és elkészítsék. De nem nekik kellett megtermelni, hanem az Úr ajándékozta nekik. A jólét, a kényelmes élet valóban megkövéríti szívünket. Nem elég, ami van, mindig jobb  és több kellene.

Igen felgerjedt az Úr haragja, már másodszor látjuk a haragvó Urat, bizony félelmetes kép ez. De vajon a mi életgyakorlatunk, önzésünk, kapzsiságunk és sirámaink, ma nem bosszantják, ma nem ingerlik haragra. Isten gyermekei a világ fiai mintájára elégedetlenek, panaszkodók és siránkozók, pedig hány és hány népnek sokkal rosszabb a sora, mint nekünk. Hány helyen halnak éhen gyermekek, fagynak meg az utcán idősek. Hány ember nem részesül orvosi ellátásban, nem csillapítják fájdalmát, nem kap mindennap meleg ételt és ellátást. Nézzünk magunkba és tartsunk bűnbánatot, majd változtassunk, mert nekünk is szembe kell nézni az Úr haragjával. Hiszen mindent csak a magunk javára fordítunk, nem törődünk másokkal és mégis siránkozunk.

Ez már Mózesnek is sok volt, belefáradt, a nép hálátlanságába. Még Mózes is belefáradt, még ő is eljutott oda, hogy nem bírja tovább. De mindezt az Úr elé tárja. Azt gondolta, hogy Ő mindig képes lesz az egész közösség gondját egyedül hordozni, eddig nem gondolt rá, hogy meg kellene osztani a terheket, a feladatokat, és most összeroggyan alattuk. Azonban odafordul az Úrhoz. Kimondja magából, ami a szívében van. Az Úr pedig meghallgatja és megoldást ad a számára.

Szinte folytatja az újszövetségi Igénk az eddigiek megerősítését, amikor Péter így szól a szenvedő gyülekezet számára: „Minden gondotokat őreá vessétek” (7). Arra bátorítja őket, hogy mindent, ami most foglalkoztatja őket, jelenük, jövőjük tegyék rá az Úrra. Engedjék, hogy gondjaikat és félelmeiket Ő cipelje, hiszen azért jött, ezeket magára vévén elhordozza. Mit jelent az Úrra vetni gondjainkat? Amikor vonattal utazunk, és leszállva hordárt hívunk, az felpakolja táskáinkat a kocsijára és az viszi csomagjainkat tovább, mi pedig táskák nélkül szabadon és könnyedén lépegetünk mellettük. Nincs gondunk rájuk, mert a hordár viszi őket. Furcsa lenne, ha levennénk néhányat a kocsiról és mi cipelnénk, mert akkor mindenki azt mondaná, minek a hordár. De nem cselekszünk-e mégis sokszor így Jézussal, kéri a csomagot, de visszavesszük, és mi cipeljük tovább. De akkor minek oda Jézus? Nem csupán dísznek használjuk Őt. Miért van ez így, mert üres a hitünk, nem bízunk Benne, és nem hisszük, hogy nála legnagyobb problémáink is jó helyen vannak. Mert vagy hordár, vagy nem hordár. Vagy hiszünk, és mindent igazán Rábízunk, vagy nincs értelme a hitünknek, üres, tartalmatlan az.

Másrészt azt is látjuk, hogy az ördög is jelen van, és kihasználja az alkalmat, igyekszik azonnal elnyelni. Hogyan nyel el, nem úgy, hogy megjelenik és bekap, hanem az át nem adott gondjaink által nyel be. Eléri, hogy mindig féljünk, aggódjunk, azzal foglalkozzunk, amivel nem kellene, így nem marad lehetőség szolgálni. Azonban ellen lehet állni. Hogyan? Nem azt tesszük, amit ő mond, hanem amit az Úr Jézus mond nekünk. Hisszük igazán, azt, amit az Úr Igéjében kijelentett, hiszen Ádámot és Évát is azért nyelte el a gonosz, mert nem hitték Isten szavát, hanem a kígyó szavát vették komolyan. Ma elkezdhetjük az igazi bizalmat, ma valóban mindent átadhatunk az Úrnak, mi pedig élhetünk szabad életet, az Ő neve dicsőségére.

 HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat

1. HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat, Ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad. Ki az eget hordozza, Oszlat felhőt, szelet, Napját rád is felhozza, Atyád ő, áld, szeret.

2. AZ ÚRRA bízzad dolgod: Könnyebbül a teher; :/: Ezer baj közt is boldog, Aki nem csügged el. Minek a gond, a bánat? Mit gyötröd lelkedet? Az Istent kérjed, várjad, S megnyered ügyedet.

3. A TE irgalmasságod Van rajtam, Istenem, :/: Te jól tudod, jól látod, Hogy mi használ nekem. Sorsomat úgy intézed, Amint te akarod; Bölcs a te végzésed, Ha áld, ha sújt karod.

4. UTAD van számtalan sok, Uram, és eszközöd; :/: Reánk is szent áldásod Bőséggel öntözöd. Művednek akadálya, Szünetje nincs soha; Úgy téssz, amint kívánja Gyermekeid java.

5. BíZZáL, bánatos lélek! Mit bánt a bú, a gond? :/: Él még, ki annyi vészek Torkából már kivont. Bajaidból kiment ő, Szűnnek keserveid; Rád még a jó Teremtő Víg napot is derít.

6. ŐBENNE vesd halálig Jó reménységedet: :/: Ő biztos révbe szállít A bajból tégedet. Bár késik a segítség És nem találsz vigaszt: Eloszlik gond és kétség Előbb, mint véled azt.

7.      Ő MEGCSELEKSZI végre Velünk azt, ami jó; :/: Ösvényünk erőssége Te vagy, Mindenható! Bár nehéz földi pályánk, Könny lepi és tövis, De örök pálma vár ránk: Utunk a mennybe visz.

Isten áldásával.