Áldás alatt járva

M

a a sokat idézett, sokszor hallott ősi áldást, az áronit olvassuk (4Móz 6,22-26). Istentiszteleti liturgiák része, különféle ünnepi alkalmak végén használjuk, többféle ének feldolgozásban ismerjük, de most amikor olvassuk, mond is valamit? Annyit halljuk azt a pár sort, hogy most mintha mégsem lenne tartalma számunkra. Próbáljuk megnézni mit is mond ez az ősi, évezredeket áthidaló áldás a számunkra. Mit mond általa az, Aki ezt megfogalmazta? Mert maga Isten fogalmazta, Ő bízta ezt a háromszor két sort Mózesre, rajta keresztül a papokra. Áron és fiai, a papok pedig továbbították a nép felé. 

Az ároni áldás legtöbbször istentisztelet végén hangzik el, ezáltal kifejeződik, hogy a befejezés után sincs vége az istentiszteletnek, az Úrral való közösségnek. Az Úr, mint pásztor népével tart a hétköznapok dzsungelébe is, mert Ő nem hagyja magára övéit.

Tehát ez az áldás kifejezi isten továbbra is népével van, nem marad a templomban, az istentisztelet helyén, hanem övéivel vándorol tovább. Jelen van és felkínálja számunkra oltalmát. A Szentírás többször is a természetből vett képpel fejezi ki Isten oltalmazó szeretetét. Úgy veszi körül övéit, mint a kotlós a csibéit. Amikor pihenni akarnak a csibék, vagy veszedelem közelít, a kotlós szárnyai alá gyűjti őket és elrejti a ragadozó madár szemei elől. Gyakran megtörtént, hogy az anyamadár testével fogta fel a támadást, életét adta csibéiért. Így oltalmazza övéit Urunk is. Az Úr Jézus azonban beszél arról, hogy, amint a kotlós veszély esetén szárnyai alá hívogat, úgy hívogat az Úr magához minket, de ahogyan a csibének komolyan kell venni a vészjelzést, be kell szaladni a rejtekhelyet nyújtó szárnyak alá, úgy kell nekünk is oda menekülni Urunk védelme alá. Ő senkire nem erőlteti önmagát, védelmét, rajtunk múlik élünk-e a lehetőséggel.

Az áldás második kétsoros verse Isten könyörületéről beszél. Az Úr, könyörülő Isten, kész a mi bűneinken, nyomorúságainkon megindulni. Ez a könyörülete Jézus Krisztusban vált elérhetővé számunkra. Az Ő arcán, az Ő tetteiben az Atya szeretete jelenik meg, válik láthatóvá. Hányan ismerték fel Isten könyörületességét Jézus arcán, és ez arra indította őket, hogy bátran szólítsák meg, és kérjenek Tőle segítséget. Vakok, a kánaáni asszony, aki lánya gyógyulásért kereste fel az Urat, vagy a holdkóros fiú apja, aki már csak Jézusnál látott reménységet. Felismerjük-e, hogy igen könyörületes az Úr, jöhetünk, úgy amint vagyunk, sokféle nyomorúsággal, sokféle panasszal és nem fog elküldeni, mert azért jött ebbe a világba, hogy a megsebzett életű emberen könyörüljön, meggyógyítsa, és helyreállítsa az Atyával való kapcsolatát. Jöjjünk hozzá mi is bátran és bizalommal. Merjünk kiáltani Bartimeussal együtt: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam” (Mk 10,47)!

A harmadik két sor, az Úr békességét kéri, amely Belőle, az Ő orcájából árad. Vagyis, aki az Úr lényébe tekint, békességre jut. A tartós békességet pedig a bennünk lakó Szentlélek adja. A békesség nem emberi termék, hanem Isten lényének tulajdona. Így azt csak Tőle kaphatjuk bűnbocsánat által, és a napi kapcsolaton keresztül.

Az áldás által Isten nevét helyezik Izráel fiaira, a Kecskeméthy fordítás szerint. Isten neve az Ő jelenlétét fejezi ki. Ha megmaradnak jelenlétében, ha az Úr neve megmarad szívükben, ha kapcsolatban lesznek Vele, akkor az Úr megáldja őket. Tehát az áldás nem varázsszer hanem, Isten tulajdona. A Vele való élő kapcsolatban tapasztalhatjuk meg az áldás áradását. Aki engedelmeskedik az Úrnak, tapasztalni fogja az áldását is.

Péter apostol is az engedelmességet hangsúlyozza, engedelmeskedni az úrnak, ami az emberekhez való kapcsolatunkban nyilvánul meg. Egy rabszolga akkor engedelmeskedik Jézusnak, ha engedelmeskedik gazdájának. Hogyan a szolgaságot, az elnyomást helyesli az Úr? Nem, de nem erőszakkal akar rajta változtatni, hanem egy új magatartás felmutatásával. A gyűlölet, a bosszú nem eredményez tartós és pozitív változást. Ami a bosszúra alapszik, nem hoz lényegi változást attól, ami addig is volt. Urunk azt akarja, hogy az élet bizonyságtétele döbbentse rá az elnyomót, a bosszúállót, hogy ahogyan él, az életellenes. Nem a sérelmek elleni lázadás, hanem azok elviselése, a másképp való reagálás válik bizonyságtétellé. Hiszen az ember alaptermészete a bosszú, a megfizetés, Krisztus természete a türelem és a megbocsátás, az új élet lehetőségének felkínálása. Viszonzás helyett az Úr kegyelemért imádkozott, az ilyen magatartás magába rejti a csodálkozás, a kérdezés lehetőségét, vagy vallástétel alkalmát. A százados Jézust látta meghalni, és ennek nyomán arra a felismerésre jutott, hogy Ő valóban isten Fia volt. Hiszen addig még olyat nem látott, hogy egy kereszten szenvedő a gyilkosaiért imádkozik, számukra bocsánatot kér. Ha a mi életünk olyan reakciókat mutat fel, amit abban a helyzetben másoktól még nem láttak, ami nem magától értetődő, hanem Krisztusból fakadó, akkor az igazi hatással lehet környezetünkre. Jézus magatartása a minta a tanítványok számára, és mi ezt a mintát, ezt az utat követhetjük.

Áldjad, én lelkem, a dicsőség

1. Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! Őnéki menynyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják!

2. Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! :/: Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.

3. Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, :/: Elkísér utadon, tőle van testi épséged. Sok baj között Erőd volt és örömöd: Szárnyával takarva védett.

4. Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, :/: Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled, És hited tőle mit várhat.

5.      Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! :/: Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! El ne feledd: Napfényed Ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen.

Isten áldásával.