Világító lámpás

Á

ron és Mirjám testvérek, egyben Mózes testvérei is (4Móz 12,1-15). Áront főpapnak választotta ki Isten, Mirjam pedig prófétaként dicsőítette a szabadítás Istenét. A Vörös – tengeren való átkelést követően, Mirjám énekelt és táncolt az Úrnak, mert szíve tele volt örömmel és hálával. Azonban valami történt, megváltozott a szívük, mert elfoglalta a féltékenység. Már nem különleges elhívatásuknak örültek, nem az töltötte be szívüket milyen nagyra is méltatta őket az Úr, szolgálhatják Őt. Nem, hanem még több hatalomra, elismerésre tartottak igényt. Úgy akartak ők is a nép elé állni, mint Isten teljhatalmú képviselői. Ebben a helyzetben Mózes házassága csak ürügy volt, de nem az jelentette a fő problémát.

Mi volt tehát a fő probléma Áronnal és Mirjámmal? Látásom szerint az, hogy nem fogadták el önmagukat, és helyüket az Úr kezéből. Ők Mózesre néztek, olyanok akartak lenni, mint testvérük. Ez gyakori hiba, a másikra nézünk, hozzá akarunk hasonlítani, úgy akarunk élni, és nem látjuk meg saját elhívatásunkat, saját értékeinket. A napokban olvastuk, amikor Péter arról beszélt, hogy különféle ajándékaink vannak az Úrtól. Ez magában foglalja, azt hogy nem vagyunk egyformák, még a testvérek, az ikrek is különböznek gyakran, nemcsak belsőleg hanem külsőleg is. Ugyanígy a hitben testvérek sem egyformák, különböző a kegyelmi ajándékunk is. Ismerjük fel és fogadjuk el hálás szívvel saját ajándékainkat, és azokkal szolgáljunk az Úrnak.

Lássuk meg Mózes reakcióját ebben a helyzetben. Azt olvassuk, alázatos volt, „a földön élő minden embernél alázatosabb”. A Kecskeméthy Fordítás szerint: „Mózes, igen szelíd volt; minden embernek felette, aki a föld színén van”. Ezzel a szentíró kifejezi, hogy Mózes elfogadta mások véleményét, elfogadta az Úr kezéből a bántást, támadást, lázadást, és nem harcolt ellenük. Az elfogadás azt jelentette, hogy nem törődött vele, hanem Istenre bízta. Milyen nehéz lehetett Mózesnek úgy irányítania a népet, közvetíteni Isten akaratát, hogy testvérei nem fogadják el őt. Családon belülről éri a támadás, mégis az Úrra bízta, és végezte a rábízottakat. Talán ez a helyzet is eredményezte, azt, amit korábban olvastunk, hogy Mózes belefáradt a szolgálatba. Ám Isten meghallotta Áron és Mirjám beszédét.

Mózest arra választotta ki az Úr, hogy szemtől szemben beszéljen vele. Csodálatos kegyelemben részesült, hálásak lehetünk Istennek, hogy amit Mózes Tőle kapott azt leírta és így mi részesülhetünk ezekben az áldásokban. Azonban mi nagyobb kegyelmet nyertünk, hiszen megismerhetjük Isten Fiát, Jézust. Ő nagyobb Mózesnél, és úgy szeret, hogy életét adta értünk. Így már csak rajtunk áll, hiszünk-e Benne.

A Mózes elleni lázadás, Isten akarata elleni lázadás is volt egyben. Nem fogadták el Isten döntését, nem fogadták el, hogy az vezesse őket, akit az Úr kiválasztott. Ennek a lázadásnak meglett a következménye, az Úr leprával sújtotta Mirjámot. Figyeljük meg Mózest, nincs káröröm a szívében, nem mondja megérdemelted, hanem, amikor Áron bűnbánatot tart, Mózes az Úrhoz fordul, és kéri, gyógyítsa meg a testvérét. Mózes valóban alázatos szívvel jár, hiszen ebben a kérdésben is az Úrhoz tud fordulni, másrészt kész imádkozni, az őt bántókért. Így járt el az Úr Jézus is a kereszten, amikor megfeszítőiért imádkozott. Mi hogyan járunk el, bántások, támadások idején? Legyen Mózes magatartása a minta számunkra, és tanuljuk meg ügyeinket az Úrra bízni.

Tovább olvassuk Péter vallomását, amelyből megtudjuk, emlékeztetés céljából írt (2Pét 1,10-21). Az akkori hívők még nem vehették kezükbe az Újszövetséget, így szükségük volt arra, hogy amit korábban hallottak ismét felelevenítsenek a számukra. Az üldözés miatt is szükséges volt, hogy ne a szenvedésre tekintsenek, hanem bízzanak az Úrban, és lássák szemük előtt a célt. Mi is az Igét, Isten ígéreteit feledjük el a leggyorsabban, ezért van nekünk is szükségünk a gyakori ismétlésre, az Ige felelevenítésére. Tulajdonképpen, amikor az istentiszteletről hazamegyünk az volna a magától értetődő feladat, hogy az Ott hallott Igét kikeressük Bibliánkban és elolvassuk, majd ha lehetséges megbeszéljük testvérekkel.

A másik figyelemre méltó üzenet, hogy Péter felismerte, hogy elközelgetett kivégzésének ideje, és erről mer nyíltan beszélni. Nem magát sajnáltatja, nem is hamis reményekkel táplálja magát, hanem megerősödik, abban a reménységben, hogy az Úrhoz költözik. Lássuk meg, hogy az első tanítványok számára világos, hogy a halál nem befejezés, hanem egy új, soha véget nem érő élet kezdete. A földi élet számára vándorlás, amelyben egy új haza a cél, ha megérkezik, az elöregedett sátrat lebontja és átköltözik, az Úrtól készített romolhatatlan sátorba. Adja az Úr, hogy mi is ilyen reménységgel vándoroljunk, és ne csupán a sátor állapotára figyeljünk, ne annak toldozgatása kösse le energiánkat és figyelmünket, hanem a célt látva szolgáljunk az Úr nevével másoknak.

Péter pontosan ezt teszi, amíg a sátorban van, szolgál. Jól használja fel az időt. Nem a maga dolgait intézi, hanem az Ige által erősíti, felkészíti testvéreit.

Jézus Krisztus hatalmát, Isten Igéjének erejét és valóságát állítja eléjük, a szemtanú bizonyosságával. A Biblia nem mese, hanem Isten, élő és ható szava, sötétben világító lámpás. Azért adja az Úr, hogy használjuk, olvassuk, hogy általa világos legyen az út előttünk. Azért kaptuk az Igét, hogy figyeljünk rá, vegyük komolyan. Ha így teszünk, nem tévedünk el, célba érkezünk.

1.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Az Úr áldott szavát.

Ez támaszt ad sok léleknek,

Vezet e léten át.

Nap ez, mely áldott fénysugárt

Hint életünkre szét;

Ebből halljuk az Ő szavát,

Az élet beszédét.

2.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Ha öröm vagy baj ér!

El nem veheti senki sem,

Bármily kincset ígér.

Akármit tesz is e világ,

Ha üldöz, ha csábít,

A Sátán nékünk mit sem árt,

Isten megszabadít.

3.  

Nem hagyjuk el a szent Igét,

Terjesztjük szerteszét,

Míg üdvre hívó szózatát

Meghallja minden nép.

Hirdetjük hívő élettel

Az Úrnak jóvoltát!

Megígérjük: nem hagyjuk el

Soha a Bibliát!

Isten áldásával.