A férfi
elsőszülöttek számbavétele és a léviták különválasztása, Úrnak való szentelése
megy végbe mostani szakaszunkban (4Móz 3,40-51). Az elsőszülötteket Isten
magának tulajdonítja az Egyiptomból való szabadítás jogán. A tizedik csapás
alkalmával minden Egyiptomban levő elsőszülött fiú Isten ítélete alá esett,
azonban ahol egy bárány vérével megjelölték az ajtófélfát, ott az elsőszülött
életben maradt. A szabadítás után Isten elrendeli, hogy minden elsőszülöttet
Neki szenteljenek, de nem kell feláldozni őket, hanem ki lehet váltani. Az
Úrnak szentelés emlékezteti a népet az Úr szabadítására, az Ő nagy tettére,
arra, hogy Neki köszönhetik életüket.
Most számba veszik az elsőszülötteket, mert amikor megérkeznek az ígéret
földjére és birtokba veszik azt, már eszerint a rend szerint fognak élni. Isten
komolyan gondolja, hogy Izráel az Ő népe. Komolyak az elvárásai is. Vajon mi
komolyan vesszük-e Hozzá való tartozásunkat, vagy úgy vagyunk, hogy amikor
nehéz helyzetbe kerülünk, várjuk az Úr segítségét, de utána már nem vesszük
komolyan sem Őt, sem akaratát?
Az első szülött fiúk lesznek, akik tovább viszik a szövetséget az áldást,
akik majd egy-egy családban a családfő szerepét apjuk halála után betöltik.
Ézsaú és Jákób küzdelméből láthatjuk milyen jelentősége volt az
elsőszülöttségnek, a vele járó jognak, és a hozzá tartozó áldásnak. Aki
beleszületik Isten országába annak áldását is örökli. Ez már azonban nincs
földi sorrendhez, nemekhez kötve. Itt már a Lélek általi születés számít.
A továbbiakban láthatjuk, hogy Izráel fiainak elsőszülöttje helyett a
lévitákat választja magának az Úr. Ők váltják ki az elsőszülötteket, hogy a
családjukban maradva hordozzák az áldást. A léviták pedig az Úréi lesznek.
Izráel fiai helyett fognak az Úrnak szolgálni. Őket választotta ki az Úr, hogy
Neki éljenek és szolgáljanak, hogy teljes életükkel Övéi legyenek. A léviták
élete és állataik váltották ki Izráel elsőszülötteit és az állatok
elsőszülötteit. A léviták tehát az Úréi,
ami jelenti mostantól kezdve Isten rendelkezik velük. Mi is sokszor mondjuk, az
Úréi vagyunk, még a Káté is azt írja, nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges
megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona. De valóban így van, mert bizony
kimondani ezt könnyű, de így is van a valóságban. Tényleg az Övé a szívünk az
életünk? Valóban Ő rendelkezik velünk? Érvényesül az Úr szava
mindennapjainkban? Vagy kimondjuk, tiéd vagyok Uram, de a mindennapokban azonban
a világ irányít, annak akarata érvényesül életünkben.
Amikor a léviták átélik, hogy az Úré az életük azt jelenti mindez a
számukra, hogy Isten kerül a középpontba. Innentől kezdve Ő szabja meg az
életüket, ők pedig ezt elfogadják. A léviták mindenkorra az Urat, és az Úr
dolgait a szentsátort szolgálják. Amikor az Úr tulajdonai lesznek lemondanak
arról, hogy vezetők, a társadalmi élet fontos szereplői legyenek, lemondanak a
szakmaválasztás jogáról, a másik törzzsel való házasságról. Így egész lényüket és
életvitelüket az úr számára különítik el.
Isten döntését, én vagyok az Úr, mondattal zárja. Ez azt jelzi, hogy
reklamálásnak helye nincs, hanem hálaadással vehetik tudomásul az Úr akaratát.
Hálát adhatnak, mert az Úr megmentette őket. Hálát, mert a léviták kiváltották
az elsőszülötteket, és helyettük szolgálnak az Úrnak. A léviták is hálát
adhatnak, mert kiváltság az Úr tulajdonába kerülni. Hányszor van zúgolódás
szívünkben Isten akarata ellen, pedig inkább hálás szívvel zenghetnénk Neki,
hiszen elküldte Jézust, hogy általa kiváltson a halálból, és gyermekei
lehessünk. Áldott legyen az Úr, hogy Jézus Krisztus által övéi lehetünk,
kérjük, áldja meg életünket, hogy dicsőségére élhessünk, hogy meg látszódjon
elhívatásunk.
Azonban látjuk, több elsőszülött volt, mint lévita, a könyörülő Úr nem
kérte az életüket, mondván nincs helyettes, hanem szent sékel fizetésével
lehetett megváltani őket. Mert az Úr nem a bűnös halálát akarja, hanem azt,
hogy megtérjen és éljen.
Újszövetségből ismét másik iratot olvasunk, Péter első levelét (1Pét
1,1-5). Pál írásai után, a másik nagy apostol Péter levelét olvashatjuk. Ő
Péter, a kőszikla, és ekkorra már valóban az is, mert azzá formálta Őt az Úr.
Kőszikla, akinek a hite az élete és szolgálata biztos alap a hívők, a gyülekezetek
számára. Biztos alap a Péter hitéből fakadó bizonyságtétel, hiszen, amit ő elmond az,
minden személyes tapasztalatból származik. Péter tanúja a Krisztus életének,
tanúja annak a kegyelemnek, amely által ellenszegülő, bűnös életeket formál Őt
követő, engedelmes életekké.
Tehát Péter az apostol ír, ezzel kifejezi, hogy ő küldött, Jézus Krisztus
küldötte, tehát mindent az Úr nevében mond és tesz. Péter nem a maga nevében
lép fel a gyülekezetek előtt, hanem, mint Jézus Krisztus követe. Így tehát,
amit mond, az az Úr szava. Ezért a hívőknek úgy kell hallgatni, hogy az Úr,
életük pásztora szól. Amikor mi olvassuk, nekünk is ezzel az alázattal kell az
írásra figyelni, Péter szavai mögött a feltámadott Jézus Krisztus jelenik meg.
Az apostol szétszórtságban, tehát a birodalom különféle területein élő
szórvány közösségek számára ír. Őket segíti a megmaradásban és a növekedésben.
Mit mond róluk? Kiválasztottak. Mire vannak kiválasztva? Jézus Krisztus vérével
való meghintésre, ami azt jelenti, Jézus vére által megbocsáttattak a bűneik. A
meghintés mindig a bűnbocsánatot szimbolizálja. Az Atya Jézusért megbocsát,
azoknak, akik megvallották bűneiket. Péter tudja, hogy a levél címzettei
bűnösként, kegyelemre szorulóként álltak az Úr elé. Bizonyára saját élete is
eszébe jut, és tudja, hogy az ő tagadását, bűneit is Jézus vére törli el, neki
is kegyelemből van új élete, üdvössége.
Ezen felül engedelmességre vannak kiválasztva. A megbocsátás engedelmes
életet eredményez. Azért bocsát meg az Úr, hogy ezentúl neki engedelmeskedjünk,
akarata szerint éljünk. Tehát nem lehet megállni ott, hogy megbocsáttattak a
bűneim, hanem engedelmességben járva, bűnt kerülő, Isten akaratát cselekvő
életet folytatunk.
Amikor Péter hálát ad Isten újjászülő munkájáért többes számot használ,
mert neki is szüksége volt újjászületésre. Ezt a születést azonban az Úr végzi
el. A most szenvedő tanítványok számára felmutatja a célt, az út végét, ahol
hervadhatatlan örökség vár rájuk. Érdemes kitartani, érdemes a világ
csábításának, a visszahúzó erőknek nemet mondani, mert aki győz, arra a
mennyben örökség vár. Ezzel együtt már a hívők célját, a végállomást is
megmutatja, ez pedig a menny. Isten számunkra most még láthatatlan, de
valóságos a világa. Abba a világba tartunk, szenvedéseken, kísértéseken, próbákon
keresztül.
Ha nehéz is az út, nem vagyunk egyedül, maga Isten, az Ő hatalma őriz,
hogy célba jussunk. Nemhiába mondta Jézus a tanítványainak: „Néktek pedig
még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok
verebecskénél drágábbak vagytok” (Mt 10,30-31). Isten hatalma nem a
bajoktól őriz meg, hanem az üdvösségre, amely Nála készen van, ahol, már
várják övéit, várják koronával a győzteseket.
Testvérek, menjünk bátran
1. Testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj, E földi pusztaságban
Megállni nagy veszély. Hát merítsünk erőt A menny felé sietni, Nem állva
megpihenni A boldog cél előtt.
2. A keskeny útra térünk, Ne rettentsen meg az; Ki elhívott, vezérünk,
Tudjuk, hogy hű s igaz. Mint egykor Ő tevé, Most véle s benne bízva, Arcát
ki-ki fordítsa A szent város felé.
3. Óemberünk ha szenved, Az jó nekünk, tudom; Ki vérnek, testnek enged,
Az nem jár jó úton. A láthatót ne bánd, Csak rázd le, mi kötözne: Hadd törjön
éned össze, Menvén halálon át.
4. Zarándok módra járva, Legyen kezünk üres; Csak terhet vesz magára, Ki
pénzt, vagyont keres. Hadd gyűjtsön a világ, Mi tőle el se kérjük, Kevéssel is
beérjük, Bennünket gond se bánt.
5. Az út el van hagyatva, Borítja sok tövis; nehéz emelni rajta Még a
keresztet is. De egy út van csupán, Így hát előre bátran, Keresztül minden
gáton, Hű Mesterünk után.
6. Úgy járunk itt, lenézve, Mint ismeretlenek; Sokan nem vesznek észre,
Hangunk se hallva meg. De aki ránk figyel, Víg énekünket hallja. Szent
reménység sugallja, Mit ajkunk énekel.
7. Ha botlanak a gyöngék, Segítsen az erős; Hordjuk, emeljük önként, Kin
gyöngesége győz. Tartsunk jól össze hát, Tudjunk utolsók lenni, A bajt
vállunkra venni E földi élten át.
8. Menjünk vígan sietve, Hisz utunk egyre fogy; Nap megy napot követve, S
a test majd sírba rogy. Csak még egy kis tűrés! Ha Őt híven követjük: A láncot
mind levetjük S vár ránk az égi rész.
9. Elmúlik nemsokára a földi vándorút, És az örök hazába, ki hű volt,
mind bejut. Ott vár angyalsereg, Ott várnak mind a szentek, S az Atyánál pihentek,
Megfáradt gyermekek.
Tersteegen Gellért, 1697-1769
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése