Szolgálat elfogadásban

A

zt olvassuk, hogy Mózessel beszélt az Úr, amit ő azután tovább adott Izráel fiai számára (4Móz 1,48-54). Mózes olyan áldott kapcsolatban volt Istennel, hogy itta a szavait, és amikor megkapta az üzenetet, tovább is tudta adni. Arra gondoltam, mi tovább tudjuk-e adni Urunk üzenetét. A reggeli csendességet követően oda tudunk-e úgy állni mások elé, hogy megfogalmazzuk, ezt mondta ma számomra az Úr? Nyerünk-e üzenetet a bibliaolvasás során? Van-e, ami egész nap bennünk van, formál, amit ha kell el is tudunk mondani?

Mózes azt kapta feladatul, hogy Lévi törzsét ne sorolja be a hadra foghatók közé, hanem különítsék el őket, a szentsátor körüli feladatok végzésére, az Úrnak való szolgálatra. Ők lesznek azok, akik a szentsátort gondozzák, Isten dolgaira ügyelnek. Ebből is kiviláglik, az Úr szent, és az általa kiválasztott, az Őt szolgáló emberek nem lehetnek akárkik, az ő dolgaihoz nem lehet akármilyen kézzel nyúlni. Aki harcol, öl az nem nyúlhat a szent dolgokhoz. Később Dávid sem építhet templomot, mert sok vért ontott. Mi komolyan vesszük-e, hogy Isten dolgaihoz megszentelt szívvel és kézzel lehet nyúlni?

Megkapó az az alázat, amellyel a léviták viszonyultak ehhez a feladathoz. Nem tiltakoztak, és nem mondták, mi nem a sátorral, annak felszereléseivel akarunk foglalkozni, hanem a harcokban, a nép életének megszervezésében, irányításban szeretnénk szerepet kapni. Elfogadják és örömmel vállalják, megértik, hogy Istent szolgálni kiváltság. Mi hogyan állunk szolgálatunkhoz, tudunk-e örülni az apró, szinte jelentéktelen feladatoknak? Ott van-e a szívünkben a hála, hogy tanítványként szolgálhatjuk Őt. Pál gyakran szolgálta az urat börtönökben is, és nem zúgolódott, hanem hálás volt a szíve.

Izráel népe Isten szavához való hozzáállása számunkra is példaértékű. Komolyan vették, amit Isten mondott, semmit nem változtattak rajta, hanem mindent úgy tettek ahogyan megparancsolta az Úr. Mi is vegyük komolyan Urunk szavát, ne változtassunk rajta, hanem kezdjük el azonnal cselekedni. Ők nem azon vitáztak jól értik-e, tényleg azt mondta-e Isten, hanem tették, amit mondott. Ez a fajta hozzáállás viheti előre az életünket, indíthat új reformációt. Hiszen a reformátorok is, amit megértettek az Igéből, azt tették.

Pál alázatát láthatjuk a következőkben (Fil 8-14). Nem él apostoli tekintélyével, nem elvár, és nem megparancsol, hanem kér. Pál, aki sokak életére hatással van, akit tisztelettel vesznek körül, akinek van tekintélye, tud kérni. Nagy dolog ez, hiszen mi már sokszor csak parancsolni tudunk. Állandóan felszólító módban beszélünk, és nincs meg bennünk a kérés alázata.

Azt írja, ilyen vagyok én, az öreg Pál, ezzel kifejezi, hogy nem volt mindig ilyen, de Krisztus átformálta, a Vele való kapcsolatban növekedett, mert a tanítványság növekedő élet. Nem mondja Pál, én már ilyen vagyok és ilyen is maradok, hanem kész a változásra. Őszintén megvallja azt is, hogy öreg, pedig még nem volt nyolcvan éves. Vállalja korát is őszintén. Ez is a növekedés, elfogadom, hogy az évek múlnak felettem is, már nem vagyok fiatal, de az öreg kor nem válik szegénnyé, hanem inkább kitágul a krisztusi szeretetben és így válik gazdaggá.

Onézimoszért jár közben, egy rabszolgáért, akiről úgy nyilatkozik, hogy újjászületés által az Ő fia. Csodálatos, hogy a börtön is szülőszobává válik, csodálatos, ahogyan Pál túllát annak a kornak az értékítéletén, és akit akkor haszontalannak mondanak, abban felismeri az értéket, a hasznos életet. Meglátjuk-e mi is a másikban az értéket, és akiről lemondtak, abból Isten kegyelme által igyekszünk-e felszínre segíteni az értéket, az új életet? 

Pál tud lemondani is. Onézimosz számára érték, olyan mintha a fia lenne. Hasznát tudná venni önmaga és szolgálata számára, de mivel Filemon rabszolgája, lemond róla és visszaküldi gazdájának. Nem parancsolja meg Filemonnak mit tegyen Onézimosszal, abban a korban a szökött rabszolgát súlyosan megbüntették, hanem rábízza hitben testvérére a döntést. Tudunk-e mi lemondani arról, amivel bátran élhetnénk, de átengedjük másnak. Tudunk-e lemondani jogainkról, hogy ez által bizonyságtétellé váljon életünk?

Fontos, amit Pál felismert, hogy a jó tettet sem lehet ráerőltetni a másikra, hanem meg kell várni, amíg benne is megérik az a dolog és önként teszi meg örömmel, amit az Úr kér tőle. Ugyanígy a megtérést sem lehet kierőltetni, meg kell várni, amíg az Ige elvégzi a másikban a maga munkáját, és majd annak nyomán önként és örömmel nyílik meg a szív.

Szerettem volna nagyra törni

Szerettem volna nagyra törni, / megfejteni a titkokat, / s a gondolatnak fecske szárnyán / bejárni kéklő ormokat.

De lassan, lassan már belátom, / merőben más az én utam, / a hétköznapok dzsungelébe / parancsolt vissza, jó Uram.

Ormok helyett a földön járni, / apró csatákat vívni meg,

a sorsom ez, nem zúgolódom, / ti se szánjatok, emberek.

Szerettem volna nagyra törni, / megfejteni a titkokat, / s a gondolatnak fecske szárnyán / bejárni kéklő ormokat.

De lassan, lassan már belátom, / merőben más az én utam, / a hétköznapok dzsungelébe / parancsolt vissza, jó Uram.

Apró csavarnak is kell lenni, / hogy jól menjen a gépezet.

Parányi jel, mégis szükséges: / némely betűn az ékezet.

Szerettem volna nagyra törni, / megfejteni a titkokat, / s a gondolatnak fecske szárnyán / bejárni kéklő ormokat.

De lassan, lassan már belátom, / merőben más az én utam, / a hétköznapok dzsungelébe / parancsolt vissza, jó Uram.

Isten áldásával.