Maradék

A

 Jóbból feltörő fájdalom megindítja Elifáz gondolatait (Jób 4,1-21). Egy héten keresztül némán álltak barátjuk mellett, nem tudtak vigasztalni, nem voltak képesek megerősítően együtt lenni vele. Nem könnyű a vigasztalás, mert megköveteli, hogy éljük bele magunkat a másik helyzetébe, ha ezt nem tesszük, szavaink célt tévesztenek. Úgy közelítsünk a másikhoz, hogy próbáljuk megérteni, mi történik benne, mi megy végbe a lelkében, és ha ezt sikerül megtenni lesz hatása bizonyságtételünknek.

Elifáz beszédének van igazságtartalma, de abban a helyzetben, Jób életére vonatkoztatva nem minden állja meg a helyét, másrészt neki most nem igazságokra, hanem testvéri együttérzésre, szeretetre, törődésre, személyes foglalkozásra van szüksége. Meg kell látnunk, mikor mire van szükség. Mit igényel a másik? Mert az a hangsúlyos, tudjunk a másikért, csupán csak  önmagáért vele lenni. Amit Elifáz mond, abban van valami, különösen ha a saját életünket nézzük, hiszen milyen könnyű mást oktatni, megmondani mi, miért van, vagy hogyan kell abban a helyzetben cselekednie, de amikor mi kerülünk bele, már más lesz a helyzet. Amit másnak mondunk, azt magunkra már nem tartjuk érvényesnek, ahogyan Pál is írja: aki mást tanítasz, magadat nem tanítod? Hányszor elmondjuk másnak, ne aggódjon, tűrje a fájdalmat, fogadja el az öregséget, de amikor mi jutunk ezekbe, mi is ugyanúgy viselkedünk, már nyoma sincs a bölcs tanácsnak. Miért is van ez? Talán azért, mert nem készülünk fel az idő múlására, az öregségre. Azt gondoljuk, a hívő életében nem fog megjelenni a betegség, mi nem élhetünk át tragédiát. Pedig erről szó sincs. Még az Úr Jézus is szenvedett, Őt is érték csalódások, fájdalmak. Az a problémánk, hogy a különböző élethelyzetek felkészületlenül érnek minket. Talán így volt ezzel Jób is. Nem tudta elképzelni, hogy amit átélt, az vele egyszer megtörténhet. Nem az a lényeges, miért történt, hanem az, hogy velünk is megtörténhet sok minden, de készülök-e rá. A nyugodt időszak mindig felkészülésre adatik. Fel kell készülnünk az élet változásaira, önmagunk változásaira, az üldözésre, szenvedésre, hogy ezekben is hűek maradjunk, és dicsérjük az Urat.

Ez a barát úgy gondolja, Jób szenvedése mögött valami titkos bűn húzódik meg, ami most lelepleződött. Isten bünteti a vétkei miatt, véli Elifáz. Ez az ember sem tudja elképzelni, hogy konkrét bűn nélkül is lehet szenvedés a hívő életében. Sokan kérdezik, miért büntet az Isten? Nem mindig büntetés, mint ahogy itt sem. Van, amikor hitünk próbája a szenvedés.

Amit Elifáz mond a tizenhetedik versben, az általánosságban igaz, mert az Úr előtt minden ember bűnös, de van megigazulás. Isten mindenki számára kínálja a hitből való életet, Krisztusban megigazulást nyerhetünk. Láttuk, hogy Jób mindezt komolyan vette, és azért mutatott be áldozatot Istennek, mert volt bűnbánat a szívében. Isten megbocsátott neki, ő pedig igyekezett mindig rendezni az életét. Jób kapcsolata rendben volt Istennel. Rendben van-e az enyém? Odaborulok-e mindenkor az Úr elé bocsánatot kérve? Tudok-e mindenkor időt szakítani az Úrra? Jób a mindennapi elfoglaltságai közepette mindig megtalálta a lehetőséget az Istennel való beszélgetésre. Találjunk mi is mindig időt az Úrra, mert akkor tudunk feltöltődni, erőt meríteni a feladataink elvégzésére, és akkor jut idő egymásra is. Ne Istenen és ne egymáson spóroljunk időt.  Időt az Úrral való közösségből nyerünk. Ehhez azonban le kell győzni önmagunkat, át kell alakítani szokásainkat, életvitelünket. 

Pál örömmel írja, hogy Isten nem vetette el ószövetségi népét (Rm 11,1-6). Az Úr nem mond le a zsidókról sem. Ma is keresi őket, ma is fontosak a számára. Bárcsak meglátnák, hogy eljött a Messiás. Hordozzuk őket mi is imádságban. De hordozzuk a nem zsidókat is, akik mindenféle megoldást keresnek az életükre, de nem látják meg, hogy a megoldás már megérkezett Jézusban. Mert bizony gyakran úgy vagyunk, mint amikor keressük a tollat vagy a szemüveget, mindent feltúrunk, és nem vesszük észre, hogy ott van a szemünk előtt. Isten megoldása a szemünk előtt van, mégsem, vagy pont ezért nem akarjuk meglátni.

Azonban sem a zsidók, sem a többi ember nem reménytelen, mert az Úr kegyelemből mindig hagy maradékot. Így ma is van, és holnap is lesz maradék. Lesznek, akik segítségül hívják az Úr nevét. Mindig vannak, akik nem hódolnak be a bálványoknak.

Ne engedjük, hogy úgy lásunk, mint Illés, ne csak azt vegyük észre, hogy sokan a bálványok felé fordulnak, hanem vegyük észre az Úr munkáját, lássuk meg a maradékot, a hűségeseket is.

 Örök élet reggele

1. Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét.

2. Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon, :/: Szívünk, mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon, S híveid közt légy jelen Szüntelen.

3. Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, :/: Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhánkkal, Hogy hitünk legyőzze majd Mind a bajt.

4. S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, :/: Könnyek gyászos völgyiből Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.

Isten áldásával.