Immánuel: Az igazság

ósiás a maga számára és népe számára kérdezte az Urat (2Krón 34,29-33). Elküldetett Hulda prófétanőhöz, és kérte, tolmácsolja Isten üzenetét a számára. Fontos volt neki, hogy mit jelent az Ige, mi a terve Istennek az életével. A kérdés arra is irányult, mit kell neki cselekednie. Isten akaratának, az Igének hatása van az életre. Amikor megszólít, átalakít, és azért szól, hogy azután már tegyük is, amit mond. Naponta olvassuk az Igét - megtaláljuk-e benne azt, ami aznapra az Úrtól való feladatunk? Gyakran csak az ígéreteket az áldást halljuk ki belőle, de meghalljuk-e, amikor az Úr korrekciót kér, amikor feladatot bíz ránk?

Isten akaratának a meghallása után a király cselekszik, összegyűjti a véneket, és fölmegy a templomba. Ez az első lépés, fölmegy az Úr házába, Isten jelenlétébe. De sokszor halljuk ezt is, egy-egy királynak, Isten emberének első az Úr, Őt keresi korán reggel, de vajon mi követjük-e példájukat? Őszintén tudom-e mondani, számomra az Úr, az Ige az első? Hányszor több mindent is megteszünk, mire az Igéhez fordulunk. Jósiás első útja az Úr elé vezetett.

A templomban felolvasást tartott, a törvényt hallgatták meg együtt nyitott szívvel. Együtt keresték az Úr akaratát, együtt igyekeztek megérteni Isten törvényét. Megragadó, ahogyan a király felolvassa a törvényt. A felolvasás is lehet közösségi program, Isten Igéjének az olvasása.

Az Úr minden Igéjét elolvasták, amit megtaláltak. Nem hagytak ki belőle semmit. Nemcsak a könnyű, olvasmányos részeket, a történeteket olvasták, hanem a rendelkezéseket és a nehezebb részeket is. Olvassuk mi is így, sorban, nyitott szívvel és érdeklődéssel. Ne hagyjuk ki a nehezebb részeket sem, mert majd a Szentlélek Isten megérteti velünk azt is, ami ma még nem világos. Aztán mindennek megvan a maga ideje, amikor érteni kell, érteni fogjuk. Istent nem lehet sürgetni, de nem is érdemes.

A meghallott és megértett Igére válaszolnak, mert Isten mindig vár tőlünk választ. Azt akarja, hogy feleljünk arra, amit kijelentett a számunkra. Kétféle válaszról olvasunk, az első egy szövetség, amelyben az Úrnak szentelték magukat, és elköteleződtek Isten törvényének szívvel és lélekkel való megtartására. Az Úr ilyen választ vár, azt akarja, hogy ne langyosságban éljük meg a hitünket, hanem kötelezzük el magunkat Neki. Ez azt jelenti, hogy számunkra mindenben és mindenkor az Úr az egyetlen tekintély. Az Ő szavára figyelünk, és aszerint élünk. Fontos még az a felismerés, hogy igyekeznek szívvel-lélekkel cselekedni Isten akaratát. Nem csak úgy tessék-lássék, örüljenek az emberek, hanem úgy, mint akik őszinte szeretetből teszik Isten dicsőségére, amit tesznek.

A következő válasz a gyakorlat: amit megértettek, azt cselekszik. A törvény olvasása közben világossá vált előttük, hogy vannak bálványok, és ezek utálatosak Isten előtt. Így fogták és eltávolították őket. Megszabadultak minden bálványtól. Ez a mi számunkra is nagy feladat, ha megértettük, mi nem kedves az Úr előtt, azt ne tegyük tovább, szabaduljunk meg tőle. Ráadásul nem is pillanatnyi fellángolás volt mindez, hanem egy egész életprogram. Hosszútávon hűek maradtak az Úrhoz, és az Ő útján jártak. A hit egy életprogram, hosszútávon járható a keskeny út. Olyan út ez, amelynek van célja, mégpedig az élet, az üdvösség.

Pilátus Jézus előtt állva megkérdezi: Valóban király vagy (Jn 18,37-40)? De ezt nem őszinte felismerésből mondja, hanem vád szempontjából. Azonban nekünk végig kell gondolni, ki is Jézus? Pilátus is lehetőséget kapott, hogy felismerje, Jézus a Király, az ő életének Ura. Ha ezt meglátta volna, leborult volna előtte és szabadon engedte volna, majd már Neki engedelmeskedett volna. Számomra valóban király? Leborultam már úgy előtte, mint életem Ura előtt? Sokszor mondjuk, az én királyom Jézus, még egy gyermekének is szól erről, de valóban királyom Ő?

Mit jelent, ha Jézus király? Azt, hogy hallgatok a szavára. Ő maga mondja Pilátusnak, ha őszintén mondod, hogy király vagyok, akkor engedelmességgel tartozol nekem. A király szava az egyetlen igazság, aki ezt megismeri, engedelmeskedik neki. Elmondja, hogy azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Isten igazságát jeleníti meg a számunkra. Ha beletekintünk a lényébe, tisztába jövünk önmagunkkal, felismerjük, az az igazság, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Az az igazság, hogy szükségünk van az Úr Jézusra, nélküle nem tudunk az Atya kedvére élni. Az az igazság, hogy Pilátusnak nem az élet a fontos, nem Jézus a fontos, hanem saját karrierje, saját élete. Ha Jézus lenne a fontos, saját élete, munkája kockáztatása révén is kiállna mellette. Fontos-e nekünk a másik, vagy mindig csak a saját érdekünk, jólétünk, kényelmünk?

Pilátus kimondja, hogy nem talál benne bűnt, de nem áll ki felismerése, véleménye mellett, pedig a hatalom mellette áll. A helytartó Jézusnak és a zsidóknak is kedvében akar járni. Másrészt kétfelé sántikál, két urat akar szolgálni, de ez nem megy. Dönteni kell, más nem dönthet helyettünk.

Ekkor eszébe jut a szokásjog, húsvétkor egy elítéltet szoktak kegyelemben részesíteni, ezért megkérdezi, akarják-e a zsidók királyát? A válasz, ne ezt, hanem Barabbást. Döbbenetes, az élet fejedelmét elvetik, a lázadót pedig szabadon bocsáttatják. Istent kiutasítja maga közül Isten népe. Milyen helye van a mi életünkben az Úrnak? Mi kit választunk?

A BÉKE MESSZE TŐLED

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen!

Ó hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda: