Tovább

A

z ellenség gúnyolódása ellenére a munka folyt tovább rendületlenül, mert Nehémiás és csapata az Úrra tekintett (Neh 4,1-8). Az Úrhoz folyamodtak a lelki nyomás idején, és nem hagyták magukat befolyásolni. Jó ezt látni: a megfélemlítés ellenére is haladnak tovább. Azonban Szanballat és társasága sem adja fel, ingerli őket a javítás, ezért igyekeznek mindent megtenni, hogy abbamaradjon a munka. Ne feledjük, a sátán soha nem adja fel az ellenünk való harcot, ha az Úrtól vereséget is szenvedett a kereszten, a teljes megsemmisítés napjáig utolsó erejével is harcol Isten gyermekei ellen. A gonosz célja Isten országa építésének a félbemaradása, azt akarja elérni, hogy ne dolgozzunk Isten országáért, ne mentsük a lelkeket. Különösen fontos a számára, hogy a keresztyének ne növekedjenek hitükben és ne engedelmeskedjenek az Úrnak. Az még nem probléma a számára, ha keresztyénnek valljuk magunkat, ha eljárunk a templomba, csak ne tegyük azt, amit az Úr mond. Énekelhetünk, imádkozhatunk meglapulva, a világ dolgaiban elmerülve, csak ne váljon életté az Ige, csak ne legyen különbség az életünk és a világ között.

Az ellenség támadásra készül, most már fegyverrel is fenyegetik az építőket. Aki ellenállt a szóbeli nyomásnak, fegyverrel kell szembenéznie. Ez már keményebb próba, a gúnyolódást ki lehet bírni, figyelmen kívül lehet hagyni, azonban a harcba bele is lehet halni. Most már veszélyesebb a helyzet, úgy tűnik áldozatba is kerül az építés, Isten országa. Vajon merném-e vállalni a kockázatot?  Tovább maradnék-e a falon és végezném-e a munkám? Vagy fontosabb volna a saját biztonságom? 

Ebben a helyzetben ismét imádkoznak, tehát az Úrhoz fordulnak. Mielőtt bármit is tennének, Istenhez kiáltanak. Jó ezt újra látni, jó, hogy a veszély idején képesek imádkozni. Nem azt mondják, most erre nincs idő, hanem tudják, hogy az oltalmat Isten adja a számukra.  Felismerik, hogy a legfontosabb az Úrral való élő kapcsolat. 

Az imádkozás mellett őrséget is állítottak. Amit meg tudtak tenni, azt megtették. Imádkoztak és figyeltek, hogy idejében képesek legyenek reagálni. Mindenkor ébernek kell lenni, mert az ellenség nem alszik. A fenyegetésnek kihatása van az emberekre, a munkára. Nem érkezik utánpótlás, és így a munkát végzők egyre fáradtabbak lesznek. Másrészt az állandó testi-lelki figyelem is kifárasztja őket. A munka is sok, rengeteg romot kell eltávolítani, de nincs elég ember. Az imádkozó, Úrra figyelő közösség is kerülhet válságba, ők is eljuthatnak arra a pontra, ahol közel a feladás. Ráadásul a többi településen élők sem erősítik és bátorítják őket, segítséget sem nyújtanak a számukra. A munka félbehagyására szólítják fel az embereket, és haza akarják hívni őket. Veszélyesnek ítélik a helyzetet. Úgy látják, ennyit nem ér ez az ügy. Ez szomorú, hiszen Istennek a Fia életét érte meg a  mi üdvösségünk. Kész volt Jézust a kereszten odaadni értünk. Mi mit adunk ezért Neki? Oda tudom szentelni szolgálatra az életem?

Nehémiás azonban nem engedte, hogy ezek a hangok gyökeret verjenek bennük, fegyvert adott a kezükbe, mert a gonosz elől nem elfutni kell, hanem ellenállni neki, és akkor Ő fog elfutni. Hányszor feladjuk, elmenekülünk, mert nem merünk szembenézni az ellenséggel, pedig Jézus soha nem menekült, Ő soha nem adta fel, és így győzött. Igaz, ez a győzelem az életébe került; mi azért veszítünk, mert féltjük az életünket. Túlságosan megszerettük ezt a világot, szeretünk jól élni, kevésbé szeretjük a tusakodást.

A várfal körül fegyverben álló népet lelkileg is felkészíti Nehémiás. Csodálatos, ahogyan az Úr megerősítette ezt az embert, nem roppant össze sem a külső, sem a belső támadások alatt, hanem az Úrra figyelve képes volt a többieket is bátorítani, erősíteni. Hangsúlyozta számukra, hogy ne az ellenségre, az ő erejükre figyeljenek, hanem nézzenek, gondoljanak az Úrra. A nagy és rettenetes Úrra emlékezzenek. Ez azt jelenti, hogy Isten népének történelme van, forduljanak a régi bizonyságtételekhez, idézzék fel azokat az eseményeket, amikor Isten megmentette őseiket. Ebből merítsenek erőt, és higgyék, az Úr ma is ugyanaz, és őket is megmenti. Az ellenség fenyegetéseivel szemben ma is Isten régebbi tetteire való emlékezés ad erőt és reménységet. Ezért adhatunk hálát a Bibliáért, amelyben láthatjuk, hogyan hordozta az Úr az övéit különféle élethelyzetekben. Megláthatjuk, hogy a mostaninál nehezebb időkben, hatalmasabb ellenfelek kezéből miként adott szabadulást az Úr. Ezek a történetek erőt adnak, növelik az Úrban való bizalmunkat. Mindig vegyünk elő egy bibliai történetet, olvassuk el, gondoljuk végig, és általa elmúlik a félelmünk. Gyönyörködjünk az Úrban, és megtapasztaljuk ma is hatalmát és erejét.

János evangéliuma utolsó fejezetéhez értünk, mennyi csodálatos bizonyságtételt olvastunk (Jn 21,1-6). Mennyi lehetetlennek tűnő helyzetben láttuk Urunk hatalmát, ismertük fel, hogy számára nincs lehetetlen. Lehetett születésétől fogva vak valaki, vagy harmincnyolc éve feküdhetett bénán és magatehetetlenül egy férfi, a sírban lehetett már negyedik napja Lázár, az Úr Jézus mindegyik esetben képes volt cselekedni. A vak látni kezdett, a béna járt, a halott feltámadt. Ilyen hatalmas Urunk van, de ebből mennyi jelenik meg az életünkben? Vajon nem esünk kétségbe sokkal kisebb problémákkal szembesülve? Mi már tudjuk, hogy bátran Hozzá fordulhatunk. Nem kell menekülni, sem szenvedélyekbe, sem a halálba, mert Jézus által van megoldás. Soha ne adjuk fel, mert mindig vissza lehet fordulni, a kritikus helyzetekben is nézzünk Őreá.

Mai történetünkben is egy krízist látunk, a tanítványok egy része a Genezáret tavánál van. Nem tudnak magukkal mit kezdeni, pedig tudják, Jézus él. Azonban még sincs erejük továbblépni és folytatni küldetésüket. Pedig tegnap láttuk, hogy az Úr újra elküldi őket. Elküldi, és nem visszaküldi a régi életükbe és munkájukba. Ők azonban Péter vezetésével visszatérnek a hajóba. Azonban már nem ott a helyük. Ez könnyebbnek tűnik, mint a Feltámadottról bizonyságot tenni.

Azonban a visszatérés kudarccal jár. Nem fognak semmit. A régi életbe visszatérő tanítvány kudarccal néz szembe, mert nem ott a helye. Ha sikerrel találkozna, ott maradna, akkor már nem lenne visszaút Isten országába, a szolgálatba. A kudarc döbbenti rá őket, hogy ők már nem a régi halászok, ők már emberhalászok, áldás csak ezen az úton kíséri munkájukat. Meg kell tanulni, ha Jézus tanítványa vagyok, nincs visszaút.

Olyan jó látni, hogy a kudarc közepette megjelenik az Úr. Azonban azt is vegyük észre, hogy ebben a helyzetben, ebben a lelkiállapotban még a tapasztalt tanítványoknak sem könnyű felismerni Őt.  Ezért veszélyes a visszatérés a régi életbe, mert olyan lelkiállapotba kerülhetünk, amikor az utánunk jövő Jézust nem vesszük észre, hangját nem ismerjük fel. Mondhatnánk azt, olvassa valaki a Bibliát, de az nem szól. Pedig Jézus szól, de nem jut el a szívünkig a szó, mert valami más leárnyékolja azt.

Nagyon veszélyes állapot ez, de az Úrnak megvan a módszere, amivel kisegít ebből a mélységből is. Feladatot ad a számukra, és mivel engedelmesen teszik, amit az Úr mond, rádöbbennek, ki áll a parton. Az engedelmesség segíthet át a holtponton, általa szembesülünk Urunk hatalmával.

Eldőlt a szívemben

1. Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

2. Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Ha nincs is társam itt, én követem Jézust,

Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

3. Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Mögöttem a világ, előttem Jézus,

Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

Isten áldásával.