Példamutató élet

N

ehémiás vallomását olvashatjuk a mára kijelölt szakaszban (Neh 5,14-19)! Isten hűséges embere elmondja, hogy ő az otthon töltött időben végig az Úrra támaszkodott. Nem használta ki helyzetét, pozícióját, és mivel a nép nehéz helyzetben élt, nem tartott igényt a helytartónak járó fizetésre sem. Micsoda lelkület van benne, nem arra figyel, hogyan lehet minél több pénzt és előnyt kicsikarni, hanem alázattal szolgál, lemond arról, ami járna. Neki nem kell fizetés, mivel van miből megélnie. Tudunk-e ilyen alázattal tevékenykedni Isten országáért? Fontosabb-e számunkra Isten ügye, mint a társadalmi felemelkedés, vagyonunk növekedése?

E vallomás alapján egy őszinte, példát mutató embert ismerünk meg ebben a helytartóban. A törvényt, a fogadalmat nem a nép számára készíti, hanem maga is betartja. Élete példa az emberek számára. Előttük jár, éli azt, amit elvár tőlük is. Az Istennel való kapcsolat életforma Nehémiás számára, mert nem egy hirtelen fellángolásról van szó, hanem tizenkét évről, az eddig otthon töltött időről. Az ő életében már felsejlik a nagy Példakép, Jézus, hiszen Ő egész életében élte is, amit hirdetett. Egész lényével rámutatott arra, hogy az, amit Ő hozott, nem a régi vallás javított változata, hanem egy új életforma. Ezt az életformát várja tőlünk is, mert a tanítvány úgy él, mint a Mestere, nem nagyobb Nála, tehát nem élhet másképp, jobban. Vagy legalábbis nem a minél nagyobb jólét a célkitűzése, nem a sikeres élet a jelmondata, hanem ez: úgy, mint Jézus.

Nehémiás Istenfélelme a gyakorlati életben is megnyilvánult. Komolyan vette hitét és Istenét, nem a korábbi helytartók életvitelét, hozzáállását utánozta, hanem figyelt az Úrra. Felismerte, hogy Isten gyermekeként nem követheti az előtte járó helytartók példáját, számára Isten Igéje jelenti az útmutatást. Az Úr is felhívta tanítványai figyelmét, hogy a társadalmi vezetők hozzáállása nem lehet példa a számukra, nekik kell másképp élni és más magatartást felmutatni, a világ számára is. Más szóval, ami elmegy a világban, elfogadott a társadalomban, az nem megy el az Isten országában, az nem lehet elfogadott Isten gyermekei között.  Ezen a vonalon járva gondoljuk végig, hol igazodunk a világhoz, milyen területeken vesszük át az ő szokásaikat? Maga az Úr így beszélt erről a kérdésről, vegyük komolyan: „Tudjátok, hogy a fejedelmek uralkodnak népeiken, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek, hanem aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok” (Mt 20,25-26).

Nehémiás nemcsak lemondott a helytartónak járó kedvezményekről, hanem saját jövedelméből is támogatta az építkezést, az abban részt vállaló embereket.  Tehát ennek az embernek irgalmas és szolgáló szíve volt.  Igazi diakónus, érzékeny a társadalmi problémákra és az emberek szükségleteire is.  Vállalja terheiket, azért, hogy Isten ügye, a szent város falainak javítása előrehaladjon. Isten országnak a szolgálata áldozatokkal jár.

Az utolsó versekben a szeretett tanítvány kerül a figyelem középpontjába, mégpedig Péter által (Jn 21,20-25). Péter megtudta az őt újra szolgálatba állító Úrtól, hogy majd eljön az idő, amikor az iránta érzett szeretetét mártírhalállal fogja megpecsételni.  Szívére helyezte a Feltámadott, hogy kövesse Őt, az legyen a legfontosabb a számára, hogy mindig az Ő nyomdokain járjon. Péter azonban megmaradt Péternek, most is kíváncsi, és a másik tanítvány élete érdekli. Arra kíváncsi, vajon János is vértanú lesz?  Jézus azonban felhívja a figyelmét, hogy mindenki a saját élettörténetére figyeljen, ne a másikéra. Nekünk nem mások életével, hanem saját tanítványságunkkal kell foglalkozni, azzal, hogy végezzük, amit ránk bízott Urunk, és hűségesek legyünk benne.

Jézus hangsúlyozza Péternek, hogy a Jánossal kapcsolatos terve nem tartozik őreá. Ezt jó nekünk is szem előtt tartani, van, ami nem tartozik ránk. A másik tanítvány élete is az Úré, Ő formálja és alakítja, mindenkinek a személyes felelőssége, hogy az Úr tervéhez, akaratához igazodjon. Ha Jánossal más a terve, mint ővele, az már nem tartozik Péterre. Jó ezt komolyan venni, hiszen mi is szeretünk mások életével foglalkozni, de nem az a mi dolgunk. A mi feladatunk az Úr követése, azon az úton, amelyen előttünk jár. Nekünk a saját élettörténetünket kell megélni. Ehhez ad erőt és képességet az Úr.

János felismeri hosszú életének a célját: azt a feladatot kapta, hogy rögzítse írásba mindazt, amit átélt tanítványként. Neki kell továbbadni azt, amit látott és hallott az Úr Jézus követése közben. Ez az írott bizonyságtétel segíti hitre az embereket, a hitben való növekedésre ösztönzi a már hitben élőket és erősíti a gyülekezeteket.  Azt is lássuk meg, János sem írt le mindent, nem is az volt a feladata. János és a többi szentíró csak azokat a beszédeket és tetteket vetette papírra, amik által világossá válik az olvasók előtt, hogy a názáreti Jézus a Krisztus. Mert az a cél, hogy élő hitre jussunk a Krisztusban, mert aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, annak örök élete van, az Ő nevében.

Istennel járni, lakozni

1. Istennel járni, lakozni, Szent élettel illatozni, Igaz hitben nem habozni: Jézus Krisztus, taníts, Taníts imádkozni!

Isten áldásával.