D
|
ávidot az Úr
visszaterelgeti az Úrtól kapott földre, Izráel országába (1Sám 22,1-23). Neki
ott a helye, oda szól elhívása, és ennek az országnak lett felkent királya. Isten
itt fogja őt megoltalmazni is, hiszen a trón neki ígértetett, és ezt senki el
nem veheti. Dávid ebben az időszakban látja meg, hogy ez az élethelyzet sem
véletlen, hanem most iratkozott be az Úr iskolájába. A Saul elől való menekülés időszakában válik
érett férfivá, itt tanulja meg legyőzni hirtelen indulatait, megtanul megbocsátani,
ebben az időszakban válik férjjé és apává. Nem mellesleg a bujdosás alatt érik
igazi vezetővé, megtanulja, mit jelent egy közösség élén állni, embereket
irányítani.
A nehéz időszakok, a próbák a mi életünkben sem véletlenek, még ha
gyakran annak is látjuk. Az Úr ezek ideje alatt is kézbe veszi az életünket, és
formál. A szenvedés mindig eszköz Isten kezében, általa tisztogatja le rólunk
mindazt, aminek nincs ott a helye, ami eltorzítja a „művész” által megtervezett
kép kinézetét. Igénk arra buzdít, hogy életünk nehéz és nemszeretem
pillanataihoz is álljunk pozitívan, tekintsünk rájuk úgy, mint tananyagra az
Úr iskolájában. Mert Isten országában állandóan folyik a kiképzés, a felkészülés.
Itt nincs szünidő, nincs nyugdíj. Minden életkorban, minden helyzetben valami
újat kell megtanulnunk. Az Úr azt akarja, hogy fogékonyak legyünk a tananyagra,
akarjunk mindig tanulni.
Dávid Adullám barlangjába menekül, és ott döbben rá, hogy vannak bajok az
ország életében. Eddig csak a felszínt látta, most mögé pillanthat. Isten az
irgalmasságot, az együttérzést és a befogadókészséget munkálja most elhívott gyermekében. Dávid szembesül Saul
uralkodásának árnyoldalával, találkozik a kárvallottakkal. Nemcsak felfelé
ívelő karrierek vannak, hanem kárvallottak is. Vannak, akiknek Saul uralma
szenvedést és szegénységet hoz, Dávid meglátja, hogy értük is felelős. Felismeri,
hogy nemcsak az oroszlán által elragadott bárányt kell megszabadítani, hanem az
elnyomott, tönkretett embert is oltalmába kell vennie, Isten közelébe
segítenie. Isten mindig új látást ajándékoz a számunkra - cselekedjünk eszerint,
lássuk meg az élet kárvallottjait, és éljük meg számukra Isten országa erejét és
segítségét.
Sault egyre jobban elborítja a hatalomféltés és a gyűlölet. Nem képes
nyugodtan lenni, amíg Dávidot el nem fogja. Lássuk meg, hogy a hatalom és pénz
vágya mennyire átformálja az embert. Ha nem az Úr Lelkének fegyelme alatt
élünk, teljesen átformálódunk. És ez a formálódás nem előnyünkre válik, hanem
kárunkra. A hatalomhoz ragaszkodó ember elállatiasodik, ösztönei vezérlik és
veszélyessé válik. Saul - és a történelem során oly sok ember - szörnyeteggé vált, akik hatalomért képesek voltak emberek életét kioltani. Ebben a világban pozitív irányú változást
egyedül Isten képes elvégezni bennünk, minden más csak rossz irányba tereli
életünket. Ezért nem mindegy, mire vágyunk, kire figyelünk, és milyen
folyamatoknak engedünk. Figyeljünk Jézus szavára, engedjük, hogy Ő vezessen,
ahogyan Pál is kéri, az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban is
megvolt. Jézus indulata az elengedés és az alászállás indulata. Ő nem elvette
mások életét, hanem odaadta értük, még az ellenségeiért is Önmaga életét.
Kövessük Urunkat ma is.
Jézus azzal küldte el János követeit, hogy: "Menjetek el, és
jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak,
a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, és a
szegényeknek az evangéliumot hirdetik” (Mt 11,7-19). És ők úgy
mentek el, hogy vihették a hírt: Jézusból árad az élet, a nyomorult, beteg
emberek meggyógyulnak, a botladozók biztosan járnak, és még a halottak is
feltámadnak.
Arra gondoltam, vajon a mai egyház, a mai hívők életét látva mit mondanának
Jánosnak a követek, és mit reagálna ő? Mert mit is látnának? Az államtól kéregetett pénzből épített épületeinket, szórakoztató műsorainkat, amelyekről
dülöngélve mennek haza az emberek. Látnák, hogy ugyanolyan drága és luxus
járműveket, technikai eszközöket használnak Jézus követői, mint a világ, látnák,
hogy nekünk már aranyunk és ezüstünk van, de képtelenek vagyunk azt mondani a
bénának: kelj fel és járj. Bizony, erre Keresztelő János azt mondaná, én nem
erre vártam. De vajon mit mondanak ma a körülöttünk élők, erre várnak, amit
látnak? Pál azt írta, hogy a világ sóvárogva várja Isten fiainak a
megjelenését. Tehát azokat várja, akik Isten gyermekeként úgy igyekeznek élni,
mint ahogy Jézus is élt. De vajon ezt látják-e? Jézust láttatjuk-e életvitelünkkel?
Jézus rámutat, hogy János nagyobb volt a prófétáknál, mert ő nemcsak
megjövendölte a Messiás eljövetelét, hanem készítette is az útját. Ő már
közvetlenül a Krisztus előtt járt, és Isten országa eljövetelére készítette fel
az embereket. Azonban az Isten országában a legkisebb is nagyobb nála. Miért?
Mert ő még az ószövetséghez tartozott, még nem lépett be Isten országába, ő még
nem látta teljesen kibontakozni Jézus életét szolgálatát. Ő még nem élte át a
kegyelmet, nem állhatott meg a kereszt alatt, ő még nem tudja, hogy Jézusban az
élő Isten van jelen. Boldog, aki már leborulhatott a kereszt alatt, megtapasztalta bűnei bocsánatát és átélte a Lélektől való újjászületést.
Jézus kortársainak problémája, hogy mindig mást akartak, mint ami volt. Nem
látták meg koruk jelentőségét, nem ismerték fel Jézusban az Isten Fiát, a
Megváltót. Miért? Mert mindig valami másra vártak, mindig volt kifogás. Jánost azért nem fogadták el, mert túl
szigorú volt, mindenbe beleszólt. Jézust pedig túl lazának látták. Halljuk meg az Úr
szavát, lássunk túl a formaságokon, és boruljunk le az Úr előtt. Ne másra
várjunk, ne emberekben bízzunk, hanem bízzunk az Úr Jézusban. Csak Általa lehet
igazán mássá életünk.
Jézushoz jöjjetek megfáradtak
Jézushoz jöjjetek megfáradtak,
Igéje néktek is nyugalmat ad;
Terhe könnyű, irgalma nagy!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése