S
|
ámuel
szolgálata letelt, befejezte földi pályafutását (1Sám 25,1-44). Sok nehéz
szolgálata volt ennek a hűséges embernek. Kora gyermekségétől fogva szerette és
szolgálta az Urat. Mindig figyelt Isten szavára, és a meghallott Igét nem
engedte földre hullani, hanem megcselekedte. Nemcsak a saját életére nézve
becsülte meg az Úr szavát, hanem hűségesen tolmácsolta népe számára. Sámuel
élete példa a számunkra, szívünkre helyezi az Úrral való állandó kapcsolat
szükségességét. Elgondolkodtat és felhívja figyelmünket arra, hogy mindenkor
álljunk az Úr rendelkezésére, úgy, ahogyan Sámuel is, hiszen még pihenés közben
is megszólítható volt. Mindig megszólítható vagyok-e? Van-e mindig időm az Úr
számára?
Amikor meghalt Sámuel, a nép megsiratta. Igen, most sírnak, de amikor ő sírt miattuk, azt nem vették komolyan. Amikor királyt kértek és elmondta, hogy
ez nem helyes, mert ezzel a tettükkel Istent utasítják el, nem hallgattak rá.
Könnyű a koporsó mellett síni, de inkább életében kellett volna rá hallgatni.
Hányszor vagyunk mi is így, bánkódunk a múlt miatt, de amikor lehetőségünk
volt, nem úgy cselekedtünk, ahogy kellett volna. Sokszor utólag sírunk, mert
rádöbbenünk, hogy amikor velünk volt az, aki eltávozott, nem szántunk rá elég időt. A nagy siratás gyakran a rossz lelkiismeretet jelenti.
Közben az élet megy tovább, Dávid tanulgatja az életet, mindig újabb
osztályba lép az Úr iskolájában. Hányadik osztálynál tartunk? Talán évtizedek
óta ugyanazt a vizsgát ismételjük, és nem sikerül átmenni rajta? Dávid most azt a
leckét tanulja, hogy ne maga szerezzen elégtételt, ne álljon bosszút, ne
hirtelen felindulásból cselekedjen.
Dávid és emberei védelmezték a bujdosásuk környékén élőket. Ezt
tapasztalták Nábál pásztorai is, és Dávid úgy gondolta, számíthat ennek ez
embernek a hálájára, de nem így történt. Nábál elutasította Dávidot, ő pedig
ezt az elutasítást sérelemként élte meg, és elindult, hogy haragját szabadjára
engedje Nábál birtokán. Gondolkodjunk most el azon, hogyan viseljük az
elutasítást? Hogyan reagálunk, amikor nem kapjuk meg azt, amire számítunk,
amiről azt gondoljuk, jár nekünk? Miként viseljük el az igazságtalanságot? Ha
őszinték vagyunk, kimondjuk, hogy bizony gyakran mi is kirobbanunk, úgy ahogyan
Dávid is tette. Gyakran nekünk is a megfizetés az első gondolatunk, talán még
neki is rontunk a sérelmet okozónak, ahogy ez az ember is tette. Számunkra
azonban nem ez a követendő példa, hanem az Úr Krisztus, aki nem állt bosszút
magáért, és a tanítványai haragos természetét is békés természetté formálta.
Dávidot sem engedi az Úr, hogy indulata elragadja, hanem küld számára
segítséget Abagail által. Ez a bátor asszony megőrzi a gyilkosságtól, mert túllát a bujdosó öltözetén, és felismeri a leendő királyt. Dávid tulajdonképpen
király álruhában. Nábál nem látta meg, kivel áll szemben, és elutasította.
Abigail azonban látja Isten választottját, és alázattal borul le előtte. Jézus
úgy jött el világunkba, hogy ő az álruhás Isten. Aki találkozik Vele, annak az
emberi öltözet mögött meg kell látnia a rejtőzködő, de jelenlévő Istent. Élete
és tettei által ismerhetjük fel az előttünk álló Jézusban a Krisztust.
Látjuk-e már Jézusban az Istent, személyes Megváltónkat?
Amikor Abigail és Dávid találkoznak, Isten gyermeke felismeri, hogy az Úr
küldte ezt az asszonyt, és kész megváltoztatni szándékát, eláll a bosszútól.
Dávid meglátja, hogy az Úr akadályozta meg abban, hogy rosszul cselekedjen.
Isten embere mindig kész elfogadni az Úr tanácsát, kész és képes megváltoztatni
szándékát, ha az Úr más lépést mutat a számára. Jó, ha mielőtt cselekszünk, kézbe
vesszük az Igét, és engedjük, hogy az beszélgessen szívünkkel, és meggyőzzön a
saját akaratáról. Engedjük, hogy Urunk lebeszéljen arról, hogy magunknak
szerezzünk elégtételt.
Az Úr Jézus éli is, amit tanít. Az előző szakaszban azt mondta: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és most cselekszik (Mt 12,9-21). Most
bemutatja, mennyire irgalmas is Ő. Meglátjuk, hogy valóban aszerint él, amit
hirdet, nemcsak másoktól várja el, hanem maga is aszerint cselekszik. Mégpedig
úgy éli meg az irgalmasságot, hogy a saját népszerűségét veszélyezteti,
támadhatóvá válik. Mi éljük-e mindig azt, amit hiszünk, amiről másokat
meggyőzünk? Hányszor csak elméletben tudjuk a dolgokat, de amikor meg kellene
valósítani az aranymondásokat, nem megy.
Egy sorvadt kezű embert állítottak a zsinagógába, és Jézusnak szegezték a
kérdést: szabad-e szombaton gyógyítani? Vagyis törvény vagy irgalom? Gyakran ez
a kérdés a mi számunkra is. Urunk könyörüljön, hogy Mesterünk nyomán mi is
mindenkor az irgalmasságot gyakoroljuk. Tulajdonképpen ez a szemlélet a helyes
döntésben is segítségünkre van.
A kérdésre a feleletet a legérzékenyebb területen, az anyagiakon mutatja
meg a jelenlevőknek. Jézus nagyon jól tudja, hogy a veszélybe került javait,
értékeit még szombaton is megmenti az ember. Nem hagyják elpusztulni
szombatnapon sem állataikat. Így azután rámutat, hogy az ember értékesebb a
legnagyobb vagyonnál, minden földi kincsnél. A legnagyobb érték az ember élete.
Az általunk sérültnek, megrepedt nádnak titulált élet is olyan drága Isten
szemében, hogy a Fia életét adta érte a kereszten.
Ez azt is jelenti, hogy mindenki bizalommal fordulhat az Úrhoz, senkit
nem tart értéktelennek, jelentéktelennek. A beteg, idős, tehetetlen élet is fontos a számára. Úgy jöhetünk, hogy Ő
számunkra is a reménység forrása. Általa helyére kerülhet az életünk, és a Vele
való élő közösségben meglátjuk saját értékeinket. Isten előtt minden élet
érték, és Neki van hatalma arra, hogy ezt velünk is megláttassa.
Egyedüli reményem
1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem,
Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr
Isten, el ne hagyj!
2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram,
te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg,
Istenem!
3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni
megtanít!
4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse
Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy
meghalunk.
5. Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat
Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el
ne hagyd!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése