Az eljövendőt keressük

J

eruzsálem népe úgy gondolja, vele nem történhet meg, ami más nagy városokkal megtörtént (Ézs 22,1-25). Őt az ellenség nem foglalja el, és nem rombolja le. Mire alapozza mindezt a váradalmát? Úgy vélik, mivel ők Isten népe, az Úr megmenti őket, a templom jelenléte oltalmat biztosít a számukra. Isten valóban védelmet ígért népének, de csak abban az esetben, ha hűek maradnak Hozzá. Azonban Júda is hűtlenné vált, inkább bízott a bálványokban és Egyiptomban, mint Istenben. Hiába figyelmezteti őket az ige, ha nem térnek meg, elvesznek. Ők ezt nem veszik komolyan.

Mi is hasonlóképpen gondolkodunk, úgy látjuk, ha beletartozunk egy felekezetbe, minden rendben van. Pedig Isten nem a formaságokat, nem egy kultusz szabályainak a megtartását igényli, hanem a szívünket kéri. Ő minket keres, és azt akarja, hogy minél jobban megismerjük és bízzuk Rá életünket. Ezáltal megszűnik a zavart kapkodás, mert tudjuk, az Úr jelen, és ha Ő jelen van, nem kell több. Hajlomosak vagyunk ezt elfelejteni. A tanítványok is gyakran megfeledkeztek erről, pedig az Úr velük volt, sőt, a hajójukban mégis úgy kapkodtak, mintha minden rajtuk múlna. Bizony, Jézus csak turista, díszlet volt, akit majd lehet mutogatni, de nem az élet Ura, Aki minden helyzetben magabiztos és teljhatalommal bír.

Jeruzsálemben mindent csinálnak, amire lehetőségük kínálkozik. Meg akarják mutatni, képesek magukat megvédeni. De az Urat nem hívják segítségül, az Úrral nem törődnek. Mi is mennyi mindent megteszünk magunk és családunk érdekében, minden lehetőséget megragadunk, hogy jobb legyen az élet. De figyelünk-e Istenre, törődünk-e Vele? Nem ragad-e el minket is a júdaiak életszemlélete: együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk? Mintha csak korunkról írta volna a próféta, úgy tűnik, semmit nem változik az ember, csak vigasság és öröm van, falják a húst, isszák a bort.  Döbbenetes, de nem látják a közelgő veszedelmet, nem hallják Isten szavát. Ma is erről szól az emberek élete, mulatság mulatság után, alig ér véget az egyik, és már szervezik a másikat, de nem figyelünk a jelekre, az idők szavára. Úgy élünk, mintha minden rendben lenne, de nincs bűnbánat, nem keressük az Urat.

Pedig az Úr sírásra és gyászolásra hív, vagyis bűnbánatra. De csak az tart bűnbánatot, aki látja is bűneit. Akinél minden rendben van, az nem fogja magát az Úr előtt megalázni. Az Úr Jézus is a betegeket, a bűnösöket kereste, azokat, akik felismerték a bajt életükben, és segítségre vártak. A vezetőknek azt vetette a szemére, hogy ők egészségeseknek vélik magukat, ezért nem fordulnak Hozzá. Hívjuk segítségül az Úr nevét, lássuk meg, hogy Ő tudja visszaadni a szabadulás örömét, csak Ő segíthet rajtunk.

Csodálatos és örök érvényű igét olvasunk ma: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,7-17.) Igen, Ő ugyanaz, nem változik. De mindig így hiszem ezt? Építek erre az igére nehéz helyzetekben? Ha nem változik az Úr, akkor most is itt van, nem hagy magamra, jelenlétével betölti lényemet. Most is beszélhetek Hozzá. Mi változunk, de Ő ugyanaz marad. Ugyanaz, Aki életét adta értünk. Ugyanaz, aki földi élete idején volt. Bátran megközelíthetjük bűneinkkel, minden nyomorúságunkkal együtt. Bátran keresd fel Őt ma is, csak Őt keresd, Utána vágyakozz, és feltöltődsz, erőt kapsz a továbblépéshez.

Mi erősít meg? A kegyelem, erre van mindennap szükségünk.  Ez azt jelenti, nem rajtam, hanem Jézuson múlnak a dolgok. Minden Őrajta, drága kegyelmén fordul meg, azon, hogy kész nekem, bűnösnek megbocsátani, és így lehetővé teszi az újrakezdést. Nem a rendelkezések megtartása, hanem a kegyelem ad új életet. Voltak, akik azt gondolták, az ószövetségi törvények ételekre vonatkozó rendelkezéseit meg kell tartaniuk, azonban az ige azt üzeni, az Úrral való élő kapcsolat a lényeg, a bűnbánó szív, az engedelmes élet.

Olyan megrendítő azt olvasni, hogy Jézus a táboron, a kapun kívül szenvedett. Ő, az Isten Fia, nem kapott elismerést munkájáért. Nem tüntették ki, nem jutalmazta a város vagy az ország vezetése, kivették, mint egy gonosztevőt. Az Ő emelvénye a kereszt, és nem tapsot kapott mindazért, amit az emberekért tett, hanem ökölrázást, "halál rá"-kiáltást. Mindezt értem tette az Úr, értem vállalta, hogy megmentsen. Ezzel szemben mi mennyire szeretjük az elismerést, vágyunk rá, hogy észrevegyenek és méltassák munkánkat. Milyen messze is vagyunk az Úrtól. Őt nem a dicséretek foglalkoztatták, hanem az ember megmentése. Kész volt értünk a gyalázatot vállalni és életét odaadni.

Menjünk ki mi is a táboron kívülre, az Ő gyalázatát hordozva. Pont a gyalázatot akarjuk elkerülni, Urunk pedig erre hív, kövess a gyalázat útján. Ne most várd az elismerést, a megelégedettséget, mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Kérdezzük meg magunktól: Valóban az eljövendőt keresem, az után vágyakozom?

 Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd

1. Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd, Fájdalmak útjain Mindig feléd. Ó, sok keresztje van, De ez az én utam, Mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd.

2. Ha este száll reám S csöndes helyen Álomra hajtanám Fáradt fejem: Nem lesz hol nyughatom, Kő lesz a vánkosom, De álomszárnyakon Szállok feléd.

3. Szívemtől trónodig - Mily szent csoda - Mennyei grádicsok Fényes sora, A szent angyalsereg Mind nékem integet; Ó, Uram, hadd megyek Én is feléd!

4. Álomlátás után Hajnal ha kél, Kínos kővánkosom Megáldom én. Templommá szentelem, Hogy fájdalmas szívem, Uram, hozzád vigyem, Mindig feléd!

5. Csillagvilágokat Elhagyva már, Elfáradt lelkem is Hazatalál. Hozzád ha eljutok, Lábadhoz roskadok: Ottan megnyugodhatok Örökre én!

Isten áldásával.