Eljöttünk, hogy imádjuk őt

A

 megtapasztalt szabadítás, az újrakezdett élet, a reménység valóra válása hálaéneket fakaszt Isten népe ajkán (Ézs 26,1-21). Olyan jó hallani, ahogyan dicsőítik az Urat, és mindenért Neki adnak hálát.  Fakadjon szívükből is a hála szava. Hiszen az életünk kegyelem. Az új élet, Isten megismerése kegyelem, hiszen nem rajtunk állt, hanem Ő jött el közénk és jelentette ki magát. Az Úr jó pásztorként indult el és keresett minket. Benézett minden bokor mögé, lement még a szakadékba is, csakhogy megtaláljon és visszavigyen a nyájhoz. Ha átéltük, hogy ránk talált, adjunk Neki hálát, ha még nem, akkor kiáltsunk, jelezzünk, fejezzük ki: Uram, eltévedtem, szabadításodra várok.

A nép mindenért hálát ad, megvallja: mindent te tettél, ami velünk történt. Nagy vallomás ez, benne van, semmi nem véletlen, még a nyomorúság, a szenvedés sem, mert ezek által is keres és formál az Úr. Az orvosi kezelés, a kórházban töltött idő sem véletlen, az Úr jelen van, és meg akar szólítani. Hányszor csak ilyenkor vagyunk fogékonyak a szavára. Amikor elesett állapotban vagyunk, segítségre, megértésre, szeretetre vágyunk, és az Úr jelen van, szól, ilyenkor van esély, hogy meg is halljuk Őt. A próféta is látja, hogy a nyomorúságban, a fenyítés idején az Urat keresik. Bár mindig Őt keresnénk, és mindig kiáltanánk Hozzá! Te mindig keresed? Akkor is, amikor minden rendben van, amikor jól megy az életed? Könnyen elmarad a kapcsolat ápolása, sokan csak a bajban keresik Istent, Ő pedig életünk részévé akar válni. Ő nem szerviz, akit felhívunk, ha elromlott valami, és ha elhárította a hibát, nem foglalkozunk tovább vele. Istenre, a Vele való kapcsolatra állandóan szükségünk van. Pontosan úgy, ahogyan a búvárnak a tenger mélyén az oxigénpalackra. Ha lecsatolja a készüléket, meghal. Ha lekapcsoljuk magunkat Istenről, halottá válunk. Lelki halottá.

Ha ma is nehéz helyzettel kell szembenézni, köszönjük meg, hogy nem leszünk egyedül, az Úr is ott lesz, merjünk Rá támaszkodni. Hívjuk segítségül Őt. Ő azt tanácsolja, menjünk be a szobánkba, zárjuk magunkra az ajtót. Vagyis keressük meg ma is azt a helyet, azt a pillanatot, amikor együtt lehetünk Atyánkkal. Mindentől félrevonulva csak Vele, mert jó Vele lenni. Ne azért keressük a szoba mélyét, hogy kapjunk valamit, vagy csak több ismerethez jussunk, hanem azért, hogy Vele lehessünk. A csoda mindig a szoba mélyén, lelkünk mélyén, az Úrral való áldott csöndben történik.

A szilárd jellemű az, aki megmarad az Úr mellett olyan időkben is, amikor ez nem látszik ésszerűnek, amikor a környezet mást javasol. Isten népének is azt mondták, tegyen meg mindent az ellenségtől való megszabadulásért, az élet jobbra fordulásáért. Harcot tanácsoltak, más néppel való összefogást, más esetben pedig azt, hogy tegyék le a fegyvert, adják meg magukat. Ezékiás király például nem figyelt ezekre a hangokra, amikor kigúnyolták és azt mondták, pusztulásba viszi a népet, hanem a templomba ment, és az Úr előtt tárta fel fájdalmas szívét és a helyzetet. Az Úr pedig szabadítást ajándékozott nekik.

Bízzatok mindenkor, ezt tanácsolja a próféta, az Úrban való teljes bizalomnál nincs jobb. Mert Ő kőszikla, bízzuk ma is Rá magunkat. Tanuljunk a magunk kudarcaiból, és végre engedjük az Urat cselekedni. Izráel is megvallja, erőlködtek, próbálkoztak, de csak szelet szültek, nem szereztek szabadulást. Miért? Mert a szabadulás az Úrtól jön, egyedül Tőle. Azért küldte el Jézust, a Szabadítót, hogy általa meneküljünk meg a bűnből és a kárhozattól.

A Szabadító megszületett, az Úr eljött, Isten a földre lépett (Mt 2,1-12). Szenzáció, igen, ez a szenzáció, ez a világraszóló hír: az Isten emberré lett. És lám, érkezik is néhány ember, akik ezt a hírt meghallva részesei kívánnak lenni ennek az eseménynek. A bölcsek nem kívülről, nem a híradóból figyelik a történéseket, hanem elmennek a helyszínre, találkozni akarnak Vele. A céljuk: eljöttünk, hogy imádjuk őt.

Mi a mi célunk? Miért jövünk az Úrhoz? Mi is imádni akarjuk? Olyan megragadó, hogy ezek az emberek sok kilométert megtesznek, és mégsem kérnek. Nincs listájuk, és nem mondják meg a Krisztusnak, mit várnak el tőle. Csak jönnek, hogy imádják. Nem Tőle várnak, hanem ők hoznak. Te hogyan jössz? Mindig csak kérsz, vagy hozod az imádatod? A mi ajándékunk legyen az életünk, adjuk át Neki, nem nagy valami, de Ő nem vár mást. Tőlünk nem vár sem aranyat, sem tömjént, sem mirhát, csak a bűnös szívünket. Azt várja, nyissuk ki végre szívünk ajtaját, és engedjük, hogy elfoglalja a méltó helyet, a trónt. Csak ennyit akar, a szívünket, jelen lenni benne.

A bölcsek komolyan vették az Úr értesítését, a jelet, vegyük mi is komolyan az Úr üzenetét, lássuk meg, minket hív. Nem másnak, hanem nekem szól a harang, nem a másiknak, hanem nekem olvassák fel az igét. Lássuk meg, azért van a Biblia a birtokunkban, hogy kézbe vegyük és olvassuk. A bölcseket csillag vezette, a mi csillagunk az ige, általa vezet az Úr. Figyeljünk ma is a szavára.

A üzenet hatására elindultak, induljunk el mi is Jézus felé. Mozduljunk meg, és szóljon mától kezdve a Jézus felé való haladásról az életünk. Szóljon arról minden napunk, hogy engedjük Általa vezettetni magunkat.

Heródes nem örül a hírnek, még ha úgy is tesz, hanem nyugtalanság fogja el. Miért? Mert tudja, Krisztus érkezése saját uralkodásának végét jelenti, át kell adni a trónt. Nem azért vagyunk mi is nyugtalanok, mert tudjuk, megjött az igazi király, de mi ragaszkodunk a trónunkhoz, nem akarjuk átengedni Neki?

A bölcsek végül célhoz értek. Volt egy kis kanyar is útjukban, mert amikor levesszük szemünket a csillagról, mert azt hisszük, tovább már ismerjük az utat, eltévedünk. De az Úr nem hagyta őket magukra, célhoz vezette őket. És amikor megérkeznek, leborulnak és imádják a Gyermeket. Nincs kultusz, nem kezdik el sem Máriát, sem Józsefet imádni. Nem is visznek magukkal fotókat róluk, de viszik a szívükben az Úr iránti szeretetet. Látták a Gyermeket, és ez nekik elég. Felismerték Benne az élő Istent, és nem kell számukra több. Aki találkozik Jézussal, és meglátja Benne az Istent, annak ma sem kell több. Jézus elég, Ő mindenre elég.

Jöjj, mondjunk hálaszót

1. Jöjj, mondjunk hálaszót Hű szájjal és hű szívvel, Mert rajtunk itt az Úr Nagy csoda dolgot mível. Már anyaölben is Volt mindig gondja ránk. A sok jót, mellyel áld, Ki sem mondhatja szánk.

2. Dús kincséből az Úr Jó békességet adjon, :/: Hogy szívünkben a kedv Víg és derűs maradjon. Ne hagyja híveit Bú-bajban sohasem; A rossztól óvja meg Itt s túl ez életen.

3. Az Atyát és Fiút És a Szentlelket áldom; :/: A menny Urát, kiben Szent egybe forrt a három; Aki úgy szól ma is, Ahogy régente szólt, Nem változik: Az Ő, És az lesz, aki volt.

Isten áldásával.