Ú
|
jra szól az Úr Ezékielhez, ám nem közvetlenül a fogságban
levők felé kell fordulnia, hanem a Jeruzsálemben maradtak számára hirdeti az Úr
üzenetét (Ez 6,1-14). Még nem vigasztalást, nem reménységet szól, hanem
továbbra is ítéletet. A fogságban levők a szabadulás ígéretére várnak, remélik,
hogy hamarosan hazamehetnek, erre azt mondja az Úr, hogy Jeruzsálem is elpusztul.
Nem javulás következik, hanem tovább romlik a helyzet, mélyül a nyomorúság.
Miért? Miért nem fordul már jobbra az életük, hiszen ők Isten népe? Azért, mert
még mindig nem néztek önmagukba, nem akarják meglátni, hogy az Úr büntetése van
rajtuk. A probléma mindig mélyül, ha nem ismerjük fel a saját felelősségünket,
ha nem akarjuk meglátni, hogy vétkeztünk.
A Jeruzsálemnek címzett prófécia a fogságban élő
néphez is szól. Az otthon maradottak pusztulása számukra is üzenet, azt
jelenti, készüljenek fel a maradásra, úgy rendezkedjenek be az idegen földön,
hogy évtizedekig itt kell élniük, és úgy éljenek, hogy ne veszítsék el
reménységüket, ne olvadjanak be, ne adják fel hitüket. Fel kell készülni a még
rosszabbra, arra, hogy azonnal nem ér véget ez a helyzet, de ha megtérnek,
átélik, hogy az Úr itt is velük van. Nem mindig az a lényeg milyenek a
körülményeink, hiszen azokat hosszútávon nem biztos, hogy fenn lehet tartani,
az számít, hogy meglássam bárhol is vagyok, bármilyen is az élet, az Úr kezében
van az életem. Pál Jézussal együtt volt a börtönben és így ott megelégedett
volt. Tudott hálát adni mindenért, és mindenkor örült. A fogság lecke, meg kell
tanulni azt, amit otthon rendezett körülmények közt a jólétben elfelejtettek.
Mindent az Úrnak köszönhetnek, meg kell tanulni hálát adni.
Az életkörülmények további romlásának, a nyomorúság
megtapasztalásának az a célja, hogy felismerjék a bálványok, akikhez fordultak
nem képesek segítséget nyújtani. Egyedül Isten az Úr. Isten mindig azt akarja elvégezni bennünk,
hogy rádöbbenjünk bálványaink tehetetlenségére. Azt akarja, hogy felismerjük mindaz,
amitől vártuk a segítséget nem isten, egyedül a Biblia Istene, Jézus Krisztus
az Isten. Ő a teremtő, az Ő keze alkotott mindent, Tőle kaptuk mindazt, amivel
rendelkezünk.
Azonban az ítéletben is felragyog az Úr kegyelme.
Mert Ő ugyan megsebez, de be is kötöz. „Mert ő megsebez, de be is kötöz,
összezúz, de keze meg is gyógyít” (Jób 5,18 ). Hiszen nem az a célja, hogy
elpusztítson, megsemmisítsen, hanem az, hogy helyes ön és Isten ismeretre,
megújult életre segítsen. Igen, az Úr keze gyógyító kéz. Ő teljes gyógyulást
kíván adni, ám ehhez fel kell tárni a bajokat, sebet kell okozni.
Isten mindig gyógyítólag használja a fenyítést, el
akarja érni, hogy végre megundorodjanak maguktól, végre meg lássák
gonoszságukat. Amikor Péter apostol átéli Jézus hatalmát, ugyanezt az undort
érzi magával szemben, ezért mondja: menj el tőlem Uram, mert én bűnös ember
vagyok. Csak akkor kezd gyógyulni az életünk, akkor tapasztaljuk Isten áldását,
ha kiábrándulunk magunkból, és teljen kezére bízzuk az életünket.
Tegnap láttuk, az apostol megdicséri a gyülekezetet,
mert dicséretre, pozitív megerősítésre szükség van (1Kor 11,17-22). Ez ad
további lendületet a szolgálat folytatásához. Azonban ez nem azt jelenti, hogy
minden rendben van. Pál rámutat, hogy olyan gyakorlatról értesült, amit nem
lehet megdicsérni, ami nem való Isten népe közé. Tehát Pál nemcsak dicsér,
hanem a valóságot mindig őszintén meglátva, ha kell el is marasztal. Mer a
hibákról is beszélni, megmondja őszintén, ha valami nem jó. Bizony erre is
szükség van, ami rossz, arra nem lehet azt mondani, hogy jó, akkor sem, ha
ezáltal sebek szakadnak fel, vagy némelyek megsértődnek.
Azt is megláthatjuk, hogy a mi kezünkben minden el
tud romlani. Még az úrvacsorai közösség is, amelynek az Úr szenvedését és
halálát kellene demonstrálni, dőzsöléssé válik.
Az istentisztelet nem azért adatik, hogy ott az egzisztenciális
különbségek megnyilvánuljanak, hanem azért, hogy átéljük az Úr jelenlétét és
kegyelmét. Krisztusba már nincs, már nem lehet gazdag és szegény. Van aminek
nincs helye a gyülekezetben. Az istentisztelet célja nem a szórakozás,, hanem a
hitben való elmélyülés, a testvériség megélése és kifejezése. A javakat is
azért kapjuk, hogy szolgáljunk velük. A tizedik fejezetben már leírta az
apostol a hívő ember magatartásának irányvonalát: „Akár esztek tehát, akár
isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor
10,31).
Áldjad, én lelkem, a dicsőség
1. Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát!
Őnéki menynyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang,
Mind az ő szent nevét áldják!
2. Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen
intézett! :/: Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát
Naponként tölti ki rád: Áldását mindenben érzed.
3. Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged,
:/: Elkísér utadon, tőle van testi épséged. Sok baj között Erőd volt és örömöd:
Szárnyával takarva védett.
4. Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat,
:/: Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. Lásd: mit tehet Jóságos Lelke
veled, És hited tőle mit várhat.
5.
Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem!
:/: Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! El ne feledd:
Napfényed Ő teneked! Őt áldjad örökké! Ámen.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése