A hívők útja a keskeny út

J

eroboám gonosz úton indult el, és ezen vezette a népet is (1Kir 13,1-34). Gonosz út volt ez, mert a bálványok tiszteletét honosította meg. Nem Istenre figyelt, nem az igére hallgatott, hanem a bálványkultusz köré építette fel Izráel vallását, és ennek a kultusznak a szokásai szerint élt. Félretette az Úr papjait, lévitáit, és önként jelentkezőket állított be az áldozóhalmokra. Döbbenetes, hogy ki-ki maga jelentkezhet, és jelentkeznek is, mert ebből jól meg lehet élni. Nagyon modern Jeroboám, hiszen ma is hasonlóan mennek a dolgok, bárki jelentkezhet egyházi szolgálatra, nincs elhívás, nem fontos az Úr szava, az Iránta való szeretet.

Jeroboám és Izráel elfordult az Úrtól, de Isten nem így cselekedett, mindent megtesz értük. Egy prófétát küld Bételbe, aki megjövendöli Isten ítéletét: jön majd egy király, aki lerombolja az oltárt, megszünteti a kultuszt, megtisztítja Isten népét. A király azonban haraggal válaszol, nem tetszik neki, hogy valaki ellene mond, de Isten jelet ad, megbénul kinyújtott keze, majd a próféta imájára meg is gyógyul. Tehát az Úr keresi Jeroboámot, ezekre a jelekre el kellene gondolkodnia, dönteni kellene. A király ennek ellenére nem borul le az Úr előtt. Csak azért kérte a prófétát, hogy imádkozzon érte, mert a kezét akarta meggyógyíttatni, de a szíve maradt kemény. Hányszor csak akkor fordulunk az Úrhoz, ha baj van, és ha meghallgat, segít rajtunk, megyünk tovább a megkezdett úton. Mennyi csodát láttunk, és mégsem elég. Nem a csoda, hanem az élő ige formálja át a szíveket.

A király meghívja a prófétát, ha nem megy haraggal, próbálkozik szép szóval, vesztegetéssel. Tehát nem ő akar megváltozni, hanem Isten emberét akarja a maga oldalára állítani. Meg akarja venni a prófétát, ám őt nem lehet megvenni. Nem ijed meg a királytól, mer neki nemet mondani. Tudok-e én nemet mondani, el tudom-e utasítani a pénzbeli ajánlatot? Hányszor megváltozik a véleményünk, amikor ajándékot kínálnak. Ha valaki kész támogatást nyújtani az egyház számára, már nem is lényeges az, ahogyan él, már nem számít a bálványimádás, a bűn.

A folytatást talán nem értjük, de azt kell látnunk, hogy az ördög nem adja fel, hiszen nagy győzelem volna, ha Isten embere a király kultuszát kezdené el támogatni, a nevében lépne fel. Ha a király ajánlatát elutasítja, de majd ha egy próféta hívja, és Istenre hivatkozik, már nem fogja elutasítani. A sátán ma is alkalmazza ezt a taktikát, mert egy világi embert még csak elutasítunk, de ha egy másik hívő mondja, ha hivatkozik arra, hogy kijelentést kapott, akkor már nem olyan könnyű ellenállni. Mi is elbizonytalanodunk, amikor a másik azt mondja, én is olyan hívő vagyok, mint te, én is olyan szolgája vagyok az Úrnak, én is tanultam, és bizony, ilyen esetben könnyen elfogadjuk a hamis tanítást is.  Nem merjük azt mondani, ragaszkodom ahhoz, amit az Úr mondott.

Ennek a prófétának tudnia kellett volna, hogy Isten nem változtatja meg a véleményét, ha az előbb nem engedte, hogy ott egyen és igyon, akkor most sem, mert nem változott semmi. Ez a hely a bálványkultuszhoz kötődik, Isten embere nem vállalhat vele közösséget. De a próféta megtévedt, valószínűleg fáradt volt, és test hatalma befolyásolta, a kényelem utáni vágy döntött. Hányszor feladjuk Isten akaratát a test igényei végett. Vigyázzunk, hogy életvitelünkkel ne legalizáljuk a bűnt, mert ha az Úr gyermeke közösséget vállal a bűnnel, az emberek azt gondolják, Isten elfogadta. De az Úr a bálványimádást, a bűnt soha nem fogadja el.

Az engedetlenség a próféta halálába került. Halála és annak körülményei pedig jellé lettek a király számára, de ennek ellenére nem tért meg. A gonosz nehezen enged el. Ha még kultusz is épül köré, elhiteti, hogy minden rendben, mert hiszünk, megtartjuk az istentiszteletet, csak arról nem beszél, hogy már ez nem az élő Istenről szól, Ő nincs jelen benne. A jelek azért adatnak, hogy minderre rádöbbenjünk és megtérjünk Őhozzá. Mert a vallás, a kultusz nem elég. Nem elég megtartani hagyományainkat, Istennek a szívünkre van szüksége. Nem kultuszt kér, hanem az életünket, azt akarja, hogy Őt kövessük, akarata szerint éljünk, és dicsőítsük Őt.

A vacsora után zsoltárokat énekeltek, ez számunkra is útmutatás és segítség lehet (Mk 14,26-31). Olvassuk a zsoltárokat, amikor nehéz helyzetben vagyunk, terheket cipelünk, szenvedéssel kell szembenéznünk. A zsoltárok csodálatos erőforrást jelentenek, merítsünk belőlük. Ezen kívül a lelki énekek is fontosak, jó, hogy van mihez nyúlni, fel tudnak frissíteni, és új gondolatokat, új távlatot adnak. Az Úr a kereszt felé vezető úton fordult ezekhez, ha neki jó, akkor nekünk is jó az ige és az ének is.

Ezt követően szenvedéséről beszél, bejelenti, hogy meg fognak Benne botránkozni, de majd feltámad. Miért botránkoznak meg? Mert nem ezt várják. Nem értik Jézust, és nem szenvedést és halált várnak. Még mindig diadalmas Krisztusban gondolkodnak. Milyen Krisztust ismerek én? Én is azt gondolom, hogy a tanítványság diadalút? Az ige arra mutat rá, hogy a hívő útja a keskeny út. Itt nem álmaink és vágyaink teljesednek, nem a jólét vár, ez a kereszt útja, a szenvedés útja.

Péter hevessége, átgondolatlansága is ismét kiütközik, rávágja, ha mindenki megbotránkozik is, ő nem. Mennyire rosszul ismeri magát és az életet is. Mindig vannak váratlan élethelyzetek, amikre nem lehet felkészülni, és bizony, akkor oda lesz a magabiztosságunk. Saját erőnkből képtelenek vagyunk megállni. A gőgöt száműzni kell, mert én sem vagyok különb a többinél, tőlem is kitelik a megfutamodás.

Csendesedjünk el, és űzzük el a magabiztosságot, lássuk meg, hogy bizony, mi sem vagyunk különbek Péternél, olyan könnyen meghátrálunk, feladjuk, önmagunk féltése miatt elfordulunk Urunktól. Alázatra, hitre van szükségünk. Bele kell kapaszkodnunk Urunkba, mert csak Ő tehet képessé a hűségre. Ha Rá figyelünk, és mindig megmaradunk oltalmában, a váratlan helyzetekből is jól jöhetünk ki. De ha elbízzuk magunkat, el fogunk bukni.

Pétert az Úr figyelmezteti a veszélyre, de ő most nem hall senkit és semmit. Önigazultsága vakká tette, a vak azonban verembe esik. Az Úr könyörüljön rajtunk, hogy meghalljuk szavát, ne tartsuk jelentéktelennek a veszélyt, hanem meneküljünk az Úr oltalma, védőszárnyai alá.

Már keresztem vállra vettem

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat: Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem, Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-megérzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Megváltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykörébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösséggé lesz reményed, Égi látássá hited.

Isten áldásával.