Az Úr közelébe

M

anassé törzsének feléről olvasunk, áldást kaptak az Úrtól, és ez meglátszott rajtuk (1Krón 5,23-41). Megnövekedtek létszámban, különféle terülteken képviselték törzsüket és hírnévre tettek szert. Az alázatos, engedelmes életnek gyümölcsei vannak. Ez meglátszik az életvezetésben és a mindennapi dolgaink végzésében is. Azonban ez a felfelé ívelő pálya egy idő után megtört, már nem Istenre figyeltek, talán megártott nekik a siker, a hírnév, és úgy gondolták, nincs már szükségük Istenre. Olyan szomorú látni, hogy csak egy darabig megy az Úrtól való növekedés, a sátán egy idő után közbelép, elcsábítja a szíveket.

Így járt Manassé fél törzse is, nem hála és megelégedettség volt a szívükben, hanem többre vágyás. Amikor nem Istentől várom már a többet, amikor nem Vele elégszem meg, sátán a világ fejlődése, gazdagsága által igyekszik elvonni az Úrtól. Szívünkbe ülteti a világ dolgai után való vágyakozást. Mi is azt szeretnénk, ami a világnak van. Nem akarunk lemaradni tőle, sőt, a jelszó már a világhoz való felzárkózás lesz.

Így voltak Manassé fiai is, egy idő után hűtlenné váltak az Úrhoz, mert elcsábította őket az ország népeinek az istene. Ezeknek az isteneknek a kultusza vonzó volt, életformájuk pedig lazább, mint a zsidóké. Ez csábította őket, a lazaság, a törvény fegyelme alól való kilépés. A világ célja, hogy ne Istenre figyeljünk, vallásosak lehetünk, de ne vegyük komolyan az Úr szavát. Amikor eltérünk az Úrtól, az hűtlenség.

A hűtlenségnek megvan a következménye és a büntetése. Isten nem tűri a hűtlenséget, hiszen Ő hűségesen, kitartóan szereti népét. Mennyi oka lenne a szakításra, mégsem teszi. Ő nem mond le róluk. Rólunk sem mond le, azért küldte el az Úr Jézust, hogy Általa visszaszeretgessen magához. Dicsérjük Istent kegyelméért, irgalmasságáért és hűségéért, amivel utánunk jön és megkeres. Mert nem akarja, hogy elvesszünk, hanem azt, hogy éljünk. Mi nagyon könnyen szakítunk, olyan hamar kimondjuk: nem megyek veled tovább, Isten azonban hű, és tovább jön, tovább szeret. És ez a szeretet a Golgotán csúcsosodik ki, amikor kész szeretett népétől a halált is elszenvedni. Áldott az Úr ezért a szeretetért, de ne éljünk vissza vele, hanem maradunk meg a Vele való élő közösségben.

Szombatnapi események következnek Lukács írásában, ezekből meglátjuk, hogy Jézus mindent kézben tart, semmi sem uralkodik rajta, és Ő sem szabja magát emberi hagyományokhoz (Lk 6,1-11). Az élő igéért, az Istennel való kapcsolat dinamizmusáért a konfrontációt is kész vállalni.  Nagyon céltudatos Ő, és teljes mértékben az Atyára figyel. Nem az álbékességre figyel, nem alkuszik meg a látszatért, hanem ha ütközést vált is ki, vállalja Isten akaratát. Vállalja azt az újat, amit hozott. Ez pedig nem más, mint a szabadság. Szabadság a hagyományoktól való függőségtől. Jézus ura a szombatnak, vagyis nem a szombat betűje, az emberek által meghatározott tartalma, hanem az Úrral való kapcsolat és az élet mentése vezeti minden lépésében. A lélek mentésének mindent alárendel, mert ez a legfontosabb.

Amikor látja Jézus, hogy mennyire figyelik, mit tesz szombaton, nem bújik el, és nem azonosul a farizeusok elvárásával, hanem vállalja a szombat eredeti tartalmát. Vállalja az Atyát. Hányszor megalkuszunk, mert nem merjük vállalni Urunkat, az igét. Félünk attól, hogy mit szólnak mások.

A farizeusok figyelik, mit tesz Jézus - nem az igét hallgatni vannak jelen, hanem támadni akarják, bele akarnak kötni abba, amit tesz. Milyen szomorú, amikor nem nyitott szívvel vagyunk jelen az istentiszteleten, amikor nem magamnak hallgatom az igét, hanem másnak. Az ige mindig nekem szól, és az Úr azért érkezik, hogy velem foglalkozzon. Engem akar gyógyítani, szabadítani.

Volt ott egy ember - Lukács számára ő is ember, ha beteg, akkor is. Az Úr pedig mindig azzal foglalkozik, aki ott van, ahol Ő. Azt veszi kezelésbe, aki beteg, akivel mások nem törődnek. A farizeusok számára csak eszköz volt ez az ember. Milyen sokan csak eszközt látnak a másik emberben, csak arra kell nekik, hogy céljaikat elérjék. Az Úr azonban nem így cselekszik, Ő odafigyel rá, a középre állítja. Ez az ember eddig félre volt állítva, soha nem volt középen, nem figyeltek rá. Most középre kerül. De nem ő akar középre kerülni, hanem Jézus állítja oda. Miért? Hogy mindenki meglássa, milyen hatalma van. Ennek az embernek az élete példa lesz, reményt fog mások számára közvetíteni. Mert aki látja, azt fogja mondani, ha Őt meggyógyította Jézus, akkor engem is meg fog.

Pál apostol is arról beszélt, hogy azért könyörült rajta az Úr, hogy példakánt legyen azok számára, akik keresik Istent, és majd megtérjenek.

A jelenlévők nem örülnek a gyógyulásnak, esztelen indulat szállja meg őket. Miért? Mert csak értelmükkel közelítettek Jézushoz, és nem a szívükkel. Hibába voltak közelében, a szívük távol volt Tőle. Mennyit vagyunk igeközelben, de a szívünk közel van-e? Hányszor szól az ige, de szívünk érintetlen marad. Vagy csak a felszínt érinti, de nem jut a mélybe. Engedjük, hogy az Úr szava átjárjon minket.

Jöjj szent közelébe

1. „Jöjj szent közelébe, Jézusod ölébe, búslakodó megtört szív!

Élted csupa bánat, lelked is oly fáradt: Jézus nyugalomra hív!

Jöjj ha szégyen ér is, mért habozol mégis. jól ismer Ő, megtört szív!

Higgy ígéretébe, Szent üzenetébe: Jézus nyugalomra hív.

Csendesség, békesség, üdvösség vár, tekints csak Jézusra fel!

Csendesség, békesség, üdvösség vár, ha egyszer övé leszel”.

2. Jöjj, hisz’ egyre várnak Az atyai háznak Tárt kapui tégedet!

Isten szeme látja, Bűnöd megbocsátja, Ha kiöntöd szívedet. Jöjj,

hisz’ egyre várnak! Ó, higgy szent szavának! Szenvedésből üdv

fakad. Bármi bánat érjen, Szíved csak reméljen, Jézus nyugodal-

mat ad. Csendesség, békesség...

3. Jöjj, öröm és bánat Szűnik, amint támad! Rád az Úrnak gond-

ja van. Bármi földi bajban Nála oltalmad van, Jézus pásztorod

marad. Jöjj szent közelébe, Jézusod ölébe, Búslakodó, megtört

szív! Élted csupa bánat, Lelked is oly fáradt, Jézus nyugalomra

hív. Csendesség, békesség…

Isten áldásával.