Először

B

enjámin leszármazottainak névsorával megérkeztünk a királyság korához (1Krón 8,1-40). Saul az első király, aki nem is gondolta, hogy a nép kívánságára, király utáni vágyára, ő lesz a válasz.  Az egész történet azzal indul, hogy apja szamarai elvesznek, Saul pedig a keresésükre indul. Egy kárral, néhány jószág eltűnésével indul Saul életének nagy lehetősége.  Ő nem tudta azonnal, hogy ezzel a történettel Isten keresi őt.  Nem is sejtette, hogy mindez nem véletlen. Hányszor véletlennek gondolunk eseményeket, és lehet, általuk Isten közeledik felénk. A szamarak eltűnése által, az Úr keresi Sault. Kivonja őt a hétköznapok forgatagából és elvezeti a prófétához. Ha nem vesznek el a szamarak, Saul nem keresi Sámuelt.

Ahhoz, hogy Saul megkérdezze a prófétát és rajta keresztül Istent, el kellett a szamaraknak vesznie. Ma is gyakran csak akkor kérdezzük Istent, amikor valami nem sikerül, vagy valamilyen baj történik az életünkben. Saul korábban nem fordult a prófétához, csak most keresi fel.  Ha ő nem keresi Istent, hát keresi Őt az Út. Ma is így keres, nem mi indulunk felé, hanem Ő kezd el keresni. Az Úr Jézus azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt ami elveszett. Isten fontos munkája a keresés, ő nem ismer elveszett embert, lehetetlen esetet. Ez biztató a számunkra.

Saul nem akart király lenni, de az Úrnak terve volt vele.  Alkalmatlannak tartotta magát, el is bújt, de Isten mégis adott lehetőséget a számára, és uralkodásra alkalmassá tette. Mert a mi alkalmasságunk Istentől van. Ma is Ő tesz alkalmassá. Egy kicsi törzs gyermeke eszköz lehet Isten kezében. Nem a származásunk, képességünk számít, hanem egyedül az Úr munkája. Az Ő kezében mi is lehetünk eszközök Isten országa építésében.

Urunk tovább folytatja beszédét, amely rámutat, az új élet mennyire nem telik tőlünk (Lk 6,37-49).  Mert itt nem arról van szó, hogy mi próbáljuk összeszedni magunkat, megmutatni mire is vagyunk képesek.  Jézus szembesít a saját tehetetlenségünkkel és általa odaterel minket az Úr kegyelméhez. Csakis Isten munkája képes elvégezni bennünk azt a változást, ami által képesek leszünk nem ítélni. Eredeti természetünk elítéli a másikat, önmagát pedig felmenti. Mindenki bűnös szerinte, csak ő nem. Azonban Jézus új, isteni természet részesévé tesz.  Olyan természetté, amely Isten megbocsátása által képessé válik maga is megbocsátani, ítélet helyett, irgalmasságot megjeleníteni.

Számunkra Jézus élete a minta. Nem lehetünk feljebb valók Nála, ha az Ő útja szenvedés volt, akkor a miénk sem lehet más. Fel kell készülni a szenvedés hordozására, ne akarjunk Jézusnál jobbak lenni.

Az Úr rámutat a helyes sorrendre, először a saját szememből vessem ki a gerendát. Mennyire elfelejtjük ezt, inkább mások szálkájával foglalkozunk, mint a saját gerendákkal. Ezzel Jézus rámutat, a saját életünkben nagyobb a probléma, mint a másikéban, mint azéban, akit fegyelmezni, vagy megváltoztatni akarunk.  Ezért ne a másikat akarjuk megváltoztatni, hanem tegyük rendbe a saját életünket. Vigyük az Úr elé, Ő képes rendbe hozni, azt ami elromlott. Gyakran látjuk, hogy olyan emberek akarnak másokat segíteni, akik maguk is segítségre szorulnak, akiknél még nagyobb a baj, mint annál, akit gondoznak. Így tehát vegyük komolyan az Úr szavát, először a saját életünket vigyük Urunkhoz, tegyük a kezébe és kérjük, tegyen rendbe, és amikor ez megtörténik, csak ezután lássunk hozzá mások életének a rendbetételéhez.

Az is fontos üzenet, a beszédünk elárulja milyen a szívünk. Mert a benne lévő tartalomról fogunk beszélni. Az ige így mondja, amivel csordultig van a szív. A szív tartalma a szájon keresztül csordul ki, vagyis válik láthatóvá. Mivel van csordultig a szívem? Mi az, ami túlfolyik rajtam?  Az evangélium? Krisztusról beszélek, ha igen, ez azt jelzi, Vele van tele a szívem, nem tudom magamban tartani és beszélni kell róla.

A keresztyén élet lényegét is megtudjuk, tenni, amit Jézus mond. Vagy másképp, úgy élni, ahogyan Ő élt. Ez a lényeg, ez a legfontosabb. De vajon így van-e az életemben?  Ha nem élem, akkor olyan vagyok, mint az alap nélkül építő ember, bolond. Mert nincs nagyobb bolondság, mint homokra építeni. Hiszen viharra, áradásra számítani kell, és csak az alapra épített ház marad meg. Az alap a megélt, a komolyan vett ige.

Az igére érdemes építeni, ha így teszünk, stabillá válik az életünk. A Szentírás nem probléma, vagy viharmentes életről beszél, hanem viharokról, pusztító áradásokról, de az alapra épített ház megmarad.  Sok élet hever ma romokban, látható rajtuk, hogy nincs alapjuk. Nincs lelküknek alapja, mert az egyetlen igazi és tartós alap az Isten szava. Az a szó, amely világokat formált, életet hozott létre, ma is ez a szó, az ige formál újjá és tart meg. Azonban az ige akkor válik tartóssá, ha megcselekedjük. Mert Jézus nem elméletet, hanem gyakorlatot hozott. Ne áltassuk magunkat, a gonosz célja ma is, a teljes pusztulás. Azt akarja, hogy összeomoljunk és elpusztuljunk. Hányan kapnak ma idegösszeomlást, mert nem ismerik az alapot, Isten igéjét.

Aki értem megnyíltál

1. Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál! Az a víz s a drága vér, Melyet ontál a bűnér', Gyógyír légyen lelkemnek, Bűntől s vádtól mentsen meg!

2. Törvényednek eleget Bűnös ember nem tehet; Buzgóságom égne bár, S folyna könnyem, mint az ár: Elégtételt az nem ad, Csak te válthatsz meg magad.

3. Jövök, semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz; Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le, ó, mert megemészt!

4. Ha bevégzem életem, és lezárul már szemem, Ismeretlen bár az út, Hozzád lelkem mennybe jut: Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál!

Isten áldásával.