Immánuel: Vágyol-e elhagyni bűneidet?

huszonhatodik fejezetben folytatódik az élet megszervezése, biztonsági intézkedéseket vezettek be, kapu- és kincstárőröket neveztek ki (1Krón 26,1-27,15). Ezt követően a szolgálatok rendjét alakították ki. Mindenkinek megvan a maga helye, így nincs fejetlenség, és nem történhet meg az sem, hogy valaki többet dolgozik az előírásnál. A váltások időben megérkeznek. Ezek az őrök mind bátor emberek, alkalmasak a szolgálatra. Tehát nem minden mindegy alapon választották ki őket, hanem csak azokat, akik alkalmasak, és ennek megállapításához megvoltak a különféle szempontok is. Számunkra is fontos üzenet, az egyházban is figyelembe kell venni a szolgálatokra való alkalmasságot. Ne csak a jelentkezés vagy a hiányok betöltésének szükségessége lebegjen a szemünk előtt, hanem az alkalmasság is. Mert ez bizonyságtétel kifelé. A környezet látja az életünket, szolgálatunkat, és meg is tudja ítélni, alkalmasak vagyunk-e a szolgálat végzésére. Természetesen, nemcsak a képességbeli szempontokra kell figyelni, hanem lelki és etikai megnyilvánulásokra. Fontos, hogy aki szolgál, legyen újjászületett, az Urat szerető és mindenben Hozzá igazodó ember. De az elhívás is fontos, úgy végezzem az adott feladatot, hogy tudom, elhívott az Úr, ott a helyem.

A hadi élet terén is rend és fegyelem látható, ami különösen a zsákmány elosztásában nyilvánul meg. Nem mindet lehet szétosztani, hanem van, amit odaszentelnek az Úrnak. Ez lényeges, mert ezáltal rámutatnak: Isten ajándékozta nekik a győzelmet. A hadizsákmány odaszentelése hálás szívet takar. Dávid soha nem feledte, hogy katonai sikerei és az életben való növekedése mind Isten ajándékai. Adjunk hálát mindazért, amiben előrehaladtunk, köszönjük meg Urunk kegyelmét és naponkénti gondoskodását, hiszen ő napról napra gondot visel rólunk.

A védelmi rendszer is megszervezésre került, az év minden hónapjában felváltva szolgáltak Izráel fiai a csapattestekben. Ez is fontos, hiszen ellenséges, pogány népek vették körül Isten népét. Mindig készen kellett állni az önvédelemre. Sátán is mindig támad, ezért Isten mai népének is állandó harckészültségben kell lennie. Mi nem fegyveres katonákat állítunk hadrendbe, hanem a lelki fegyverzetbe öltözött hívő embereket. A gyülekezet tagjai Krisztus katonái ebben a világban, így mindenkor ébereknek kell lennünk. Ez elsősorban az imádságos életre és az igével való táplálkozásra vonatkozik. Pál apostol szüntelen imádkozásra utasítja az Úr tanítványait. Legyünk állandó kapcsolatban az Úrral, Ő táplál, készít fel a harcra, és Ő a mi parancsnokunk is. Az igeolvasás, a csendesség során a főparancsnok tart eligazítását számunkra. Itt kapjuk meg a napi parancsot, mert a katona nem a maga kedve szerint él, hanem mindig az elöljáró parancsát hajtja végre. Urunk is mindig az Atya akaratára figyelt, azt tartotta szem előtt, és azt cselekedte meg.

Urunk folytatja a példázatok sorát, amelyekből megtudjuk, hogy Isten országába nem beleszületés vagy érdemek alapján kerülünk be, hanem az Úr hívogatása alapján, és kegyelemből (Lk 14,15-15,32). Nem érdemli senki a menyegzőn való részvételt. Egyikőnk sem mondhatja, hogy ott a helyem, hanem a nagy vacsora példázata alapján szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a Gazda hív, és csak az mehet be, aki a hívást meghallja, és időben megérkezik a vacsorára. Isten az Úr Jézust küldte el, hívja a bűnösöket, hívja a Tőle elszakadt embert, és aki e hívást meghallja, és mindent maga mögött hagyva megy, az ott lesz.

Ebben a példázatban a meghívottak nem veszik komolyan a gazdát, minden fontosabb számukra, mint Ő. Komolyan veszem-e Isten hívását, a sok igehirdetést, az igei alkalmakat és elindulok-e Felé? Vagy esetleg számomra is minden fontosabb, mint a Gazda és a Vele való közösség? Mert ma is sokan kimentik magukat, annyira elfoglaltak, és ennek a világnak a kincsei, lehetőségei oly csábítóak, hogy inkább a Gazda vacsoráját mondják le. Rácsodálkoztunk-e már Isten szeretetére és kegyelmére? Ott van-e bennem: ha a mindenség Ura hív, nem tétovázom, megyek? A világ nem adhat semmit, ami pótolni tudná Őt és a vacsora áldásait. Mert itt a Vele való élő kapcsolatról van szó. Felismerem, hogy Istenre mindennél jobban szükségem van. Az Ő jelenlétét semmi nem pótolhatja, lelkem vágyódását semmi sem csillapítja.

Legyünk csendben, és gondoljuk végig, mivel mentjük ki magunkat? Mi az, ami miatt lemondjuk az Úrral való naponkénti találkozást? Mi a fontosabb, mit helyezek elébe Istennek? Mi az, ami miatt elhalasztom a reggeli csendességet, ami nem engedi, hogy istentiszteleten vegyek részt? Ne mentegessük magunkat, hanem menjünk addig, amíg lehetőségünk van rá. Mert a lehetőségek elmúlnak.

Ne ringassuk bele magunkat abba, hogy nem számít, ha most nem szakítok időt az Úrra, ha nem adom neki életemet, mert úgyis enyém lesz az üdvösség. Ez nem így van; azt látjuk, hogy akik elutasítják a gazdát, kívül maradnak, nem kóstolják meg a vacsorát. De nem marad üres a hely, mert az Úr hív másokat, olyanokat, akik mélyen átérzik méltatlanságukat, bűneiket, és nem tartják méltónak magukat arra, hogy Isten vendégei legyenek.

Az útszélről bevitt emberek soha nem gondolták, hogy egy asztalhoz ülhetnek a gazdával. Hányan mondhatjuk el: soha nem gondoltam volna, hogy még én is az Úr gyermekei között lehetek. Aki az útszélen volt, aki megjárta az élet mélységeit, reménység nélkül, Isten nélkül élt a világban, nem is gondolta, hogy Isten lehajol Hozzá. És mégis megtörtént, mert az Úr azért jött, hogy kiemeljen az élet mélységeiből, megtisztogasson, és kegyelmi vacsorájában részesítsen.

Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy Jézus mindennél és mindenkinél fontosabb a számomra, mert Benne az Életet találtam meg. És ha mások nem értenek meg, támadnak, én akkor is vállalom Őt. Kész vagyok vállalni kapcsolatok felbomlását, nehéz élethelyzeteket is Érte. Gyakran megtörtént, hogy aki felismerte Jézusban a Krisztust, azt saját családja tagadta ki. Mindennél jobban szeretem-e Őt? Jobban szeretem-e saját vágyamnál, karrieremnél, a megélhetésnél? Merem-e Őt vállalni, úgy, hogy mindent kész vagyok Érte elhagyni? Sokan álmaik beteljesülését várják Jézustól, holott a tanítványság azt jelenti, követem Őt, és az Ő akaratát igyekszem megvalósítani és Isten országát építeni.

A tizenötödik fejezet példázatfüzérei tovább mélyítik Isten elveszettek iránti szeretetét. Mindhárom példázatban elveszik valami, illetve valaki, és a gazda vagy az Atya keresi, várja vissza. Az egyik, amit látnunk kell, hogy aki elveszett, az nincs a helyén. Nincs ott, ahol lennie kellene, a pásztor és az atya mellett, illetve nincs ott a többi kilenc drachma között. Az elveszettség azt is jelenti, ha nem ott vagyok, ahol lennem kell, nem tölti be szerepét az életem, nem találom meg igazi célomat. Kallódok, sodródok, veszélybe kerülök, ahonnan a magam erejéből nem tudok kikerülni. A világ csábít, és ha bedőlünk neki, veszélybe, kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk. A bárány sem tud a pásztor nélkül meglenni, de a fiú sem az apja nélkül. Mindkettő azt gondolta, ismerik az életet, meglesznek magukban is, ám az derült ki, hogy nem tudnak a pásztor és az atya nélkül élni. Ez történik velünk is. Azt gondoljuk, Isten nélkül is megy az élet, ám szakadékba kerülünk, vagy a disznók vályúja mellé, ahonnan már nehéz visszatérni.

Jézus azonban pont azért mondja el, hogy rámutasson: ne veszítsük el a reményt, mert még onnan is van visszaút. De ez nem tőlünk függ csupán, elmenni könnyű, de visszatérni már nem olyan egyszerű. Azonban Ő azért jött el a világunkba, hogy a szakadékból, a vályú mellől visszavigyen az Atya házába és a nyáj közé. Az Atya nem törődik bele elveszett állapotunkba. Fáj ez Neki, és hiányzik Neki minden elveszett. Te is hiányzol! Mindent megtett, hogy visszakerülj az atyai házba. Szállj magadba, lásd meg: eljöttél, és így vétkeztél, kérd, hogy segítsen haza, mert Vele akarsz élni. A fiú már látja méltatlanságát, de vágyik haza, mert az atya nélkül élni nem lehet. Otthon van békesség és élet. Már a pozíció sem számít, megfelel a béres helye is, csak az atya közelében lehessen. Vágyol-e így az Atya mellé? Vágyol-e elhagyni bűneidet és egy új életet kezdeni Vele?

OTT A MESSZE FÖLDÖN

Ott a messze földön árván, hontalan,

Halld meg a kiáltást, fiam, fiam!

Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza,