Jézus elég

J

ósiás halála után nagy zűrzavar jellemzi Júdát (2Krón 36,1-10). Csupa kapkodás, emberi megoldások. Istent nem vonják be az élet dolgaiba, maguk adnak választ a felmerülő kérdésekre, és ezek nagyon emberi válaszok. Úgy cselekednek, mint mi. Oly gyakran kapkodunk, nem az Úr szava vezérel, hanem az élet eseményei, a váratlan helyzetek, és ezekben nem felfelé tekintünk, hanem magunkban akarjuk megoldani őket. A kapkodás nem jó irány. Nem segít, csak a higgadtság és a megtérés visz jó irányba.

Az ország népe fogja, és királlyá teszi Jóáházt. Olyan demokratikus megoldás, őt látják megfelelőnek a jelenlegi helyzetben, senki nem kérdezi: de kit akar az Úr? Kit választott Ő? Vagy legalább ha ott lenne bennük: olyan uralkodót akarunk, aki Istennél keresi a választ. A babiloni birodalom egyre nagyobb fenyegetést jelent, így próbálnak politikai szövetségeseket keresni, egy nagyobb, erősebb ország oltalmába igyekeznek húzódni. És itt a probléma, embernél, és nem az Úrnál keresnek oltalmat. Nem tanulnak múltjukból, pedig hányszor megtapasztalták, ha egy szomszédos ország hadseregében bíztak, mindig ráfizettek, amikor azonban az Úrra bízták életüket, mint Ezékiás idejében, csodálatos szabadulást tapasztaltak. Kire bízzuk magunkat? Nem keressük mindig az emberi megoldásokat? Merjük az Úrra bízni életünket, Ő sokkal hatékonyabb védelmet kínál, mint a világ. Tanuljunk az igéből, Isten népe történetéből, és a sajátunkból is.

Az emberi elképzelés nem jött be, Egyiptom hűbéressé tette Júdát. Amikor mástól és nem az Úrtól várjuk az oltalmat, még több bonyodalmat okozunk magunknak. Szabadság helyett rabsággal nézünk szembe. Így járt Jóáház és az egész nép, Egyiptom sarcát nyögték. Egyre kiszolgáltatottabbakká váltak. A nehéz, előre kiszámíthatatlan pillanatokban is is bízzuk magunkat Urunkra, az Ő oltalma és vezetése áldást és életet jelent. Ő nem sarcol meg, hanem mindent megtesz, hogy országában kiteljesedjünk. Saját országa gazdagságát bontakoztatja ki előttünk. Aki az Úrban bízik, nem csalódott még.

Nézzük meg az Istent számításaiból kihagyó embert, először ő választja meg vezetőjét. Így kezdődik, én döntök, én mondom meg, mi a jó, a számunkra megfelelő, majd egy idő után már a gonosz diktál. Most már nincs demokrácia, elvették jogaikat, Egyiptom királya azt helyezi föléjük, akit ő jónak lát, aki jobban kiszolgálja őt. A gonosz arra törekszik, hogy kivegye a kezünkből az élet irányítását, úgy indít, mintha mi döntenénk, mintha szabadok lennénk, és mi elhisszük, hogy magunktól választottunk, később azonban kiderül, hogy átveszi felettünk a hatalmat. A rosszat, a később szenvedélybetegségbe sodró dolgokat magunktól vesszük kézbe, és úgy véljük, képesek vagyunk kontroll alatt tartani, ám egy idő után már nem mi irányítunk.

Egyre rosszabbodik a helyzet. Így van ez, amikor nem figyelünk az Úr szavára, nincs bűnbánat, és nem térünk vissza Hozzá. A magunk erejéből nem javulnak az állapotok, hanem romlanak. Jójákim idejében megtörténik az első deportálás is. Babilónia fogságra viszi a királyt, népe előkelőit, és a templom kincseit is. Más bibliai könyvekből tudjuk, hogy az Úr ebben az időszakban is kereste övéi szívét, próbált velük beszélni, elküldte hozzájuk Jeremiás prófétát, de ők nem hallgattak rá. Olyan szomorú, az élet egyre rosszabbá válik, szenvedés, sok nyomorúság következik, és mégsem veszik komolyan, amit Isten mond. A bálványimádás kiölte belőlük az élő hitet. A világ, akit követni indulunk, kiöli a hitet, tompává tesz Isten szavára. Álljunk meg, és ne menjünk tovább ezen az úton, hanem magunkat megalázva bízzuk életünket Istenre.

Az új királyok mindig új lehetőséget jelentenek, még mindig lehet korrigálni, a megtérés igéi szólnak, Isten keze ki van nyújtva feléjük, belé lehet kapaszkodni. Ám ők emberekben, a kultuszban, a politikában bíznak. Miben bízol? Sajnos, ez a jellemző mai világunkra is, annyi mindennel próbálkozunk, csak épp az Urat nem keressük. Nem döbbentünk még rá, hogy a saját megoldásaink nem vezetnek eredményre, hanem pusztulást hoznak. Egyedüli megtartó az Úr.

János apostol második levele a mai újszövetségi rész (2Jn 1-13). Rövid írás, de árad belőle a szeretet, az agapé. János lényéből mindig az agapé árad, az annak ellenére való szeretet. Ez az Isten szeretete, annak ellenére szeret, hogy nem vagyunk szeretetre méltók. Mennyire nem volt emberileg szeretni való a kereszten megfeszített lator, mégis áradt felé Isten megbocsátó szeretete, és ebből megtérés és üdvösség támadt.

A címzett lehet egy gyülekezet és annak vezetője, de lehet egy női testvér is, akinek a házánál összejöttek az Úr tanítványai. Halljuk meg az apostol megszólítását - kiválasztott -, és ez csodálatos, Isten választott ki magának, még akkor, amikor a bűn útján jártam, amikor senki nem látott bennem semmi jót. Ő már kiválasztott magának, hogy gyermeke legyek, és Neki éljek. Isten nem emberi képességek alapján választ, nem a legtehetségesebbeket, a törtetőket, hanem a megvetett, lenézett, alkalmatlan személyeket, a bűnösöket hívja. Ki tartotta volna a halászokat alkalmasnak az evangélium hirdetésére, a világ misszionálására? Senki. Ma számításba sem jöhetnének, de az Úr a szíveket vizsgálja, és aki vágyakozik Utána, és engedelmeskedik a hívő szónak, nagy dolgokat élhet át.

Úgy mutatkozik be a levélíró, hogy az öreg, a vén, és ezt fontosnak tartom, mert nem biztos, hogy tisztséget értett a presbiter kifejezés alatt. Talán pont azt akarta megvallani, hogy korban és hitben előttük jár, és kész tapasztalataival segíteni őket. Szükségünk van hitben vénekre, akik ismerik az Urat, és a mindennapi életben is megtapasztalták jelenlétét, segítségét. Vén vagyok-e már hitben? Eljutottam-e az érett felnőttkorra?

Az igazság, amelyről szó van, maga az Úr Jézus Krisztus, hiszen a mi igazságunk nem elvont, hanem maga az élő Úr. Ő az igazság. Ő az, aki velünk marad mindörökké. Mert a világ igazságai változnak, elmúlnak, de az Úr mindörökké ugyanaz. Isten értékei nem változnak, nem veszítenek értékükből, minden korban ugyanolyan megbízhatóak. Bízzuk magunkat a jelenlévő Úrra. Velünk lesz, szól az ígéret, de nemcsak valamikor, hanem már ma is az övéivel van. Vele mehetünk a megoldásra váró nehéz helyzetekbe, Vele indulhatunk neki munkánk végzésének, mindig számíthatunk Rá. És ha Ő jelen, akkor jelen van a kegyelem, így átélhetem, hogy ha elbuktam valamiben, de megbántam, újra lehet kezdeni. A kegyelem lehajol és felemel mélységeinkből. A kegyelem Isten gyöngéden lehajló karja a bűnös ember felé. Rámutat a keresztre, és így szól: ne keseregj, ezt tettem érted, ezért van remény számodra. Van remény a megbékélésre, mert az Úr a békesség. Ahol Vele megbékülnek, rendezik a dolgokat, ott békesség lesz a szívben is.

Arra vagyunk elhíva, hogy mindenkor az Ő parancsolata, igéje szerint éljünk. Ő maga jár előttünk az úton, és tanácsol a naponkénti igeolvasással. Azonban a gonosz is ügyködik, támad, sokszor nem nyíltan, hanem tévtanítók által. Ez azért veszélyes, mert ők is tanítványnak néznek ki, de eltér az életük és a teológiájuk Jézustól. Túlmennek rajta, vagyis azt mondják, nem elég csak Jézus, nem elég csak az ige. Mi azonban ne rájuk figyeljünk, hanem az igére, amely által ezt üzeni az Úr: elég neked az én kegyelmem. Elég vagyok neked én! És ez így van.

CSODÁLVA, IMÁDVA TEKINTEK

1.  

Csodálva, imádva tekintek

Kegyelmének tengeribe,

És hallgatom édes örömmel,

Mit Róla tanít az Ige.

Szent vére bűnt befedez,

Tisztára mossa ruhám;

Bizalmamat ebbe vetem,

Reményem a Jézus csupán.

2.  

Ó, mennyi időt veszítettem,

Sóhajtva a terhek alatt,

De hogy magam Őneki adtam,

Lelkemről a súly leszakadt.

Szent vére bűnt befedez,

Tisztára mossa ruhám;

Bizalmamat ebbe vetem,

Reményem a Jézus csupán.

3.  

Gyöngéd keze szívemet érte:

„Meggyógyítalak, fiam, én”.

S megfogva ruhája szegélyét,

Erő s öröm szállt énbelém.

Szent vére bűnt befedez,

Tisztára mossa ruhám;

Bizalmamat ebbe vetem,

Reményem a Jézus csupán.

4.  

Most vélem a béke Királya,

Vezéreli lépteimet,

S oly édes az ajkán e szózat:

„Békém adom én teneked!”

Szent vére bűnt befedez,

Tisztára mossa ruhám;

Bizalmamat ebbe vetem,

Reményem a Jézus csupán.

Isten áldásával.