Mi a neved?

J

ákób készül  a testvérével való találkozásra, belül nyugtalan, de igyekszik minél többet kihozni ebből a helyzetből (1Móz 32,23-33). Még mindig úgy gondolja, mire ő ér Ézsaú elé, elmúlik majd annak a haragja, és végül békében térhet haza, rendeződik minden. Előreküldi mindenét, ő pedig egyedül marad. Jákób egyedül maradt önmagával, senki és semmi nem zavarja, magába nézhet és megláthatja Isten kegyelmét is. A csend, az egyedüllét fontos eszköz Isten kezében, Ő alakítja úgy a körülményeket, hogy Jákób egyedül maradjon.

Tele van feszültséggel, ezért nem tud aludni, nem lehet alvásba menekülni, hanem szembe kell nézni önmagával. Azonban nem Jákób keresi az Urat, hanem az Úr jelenik meg a számára. Minden felülről indul, Isten a kezdeményező, itt is azt látjuk, az Úr megállítja Jákóbot, ad még egy lehetőséget a számára.

A folyópart is azt fejezi ki, hogy egy új, egy más világ vár Jákóbra. Ha átmegy a folyón, mindent maga mögött hagy, a víz elválasztja eddigi életétől, és megnyit előtte egy újat. Ha átlép ezen a vízen, a múlt lezáródik. Nem lehet rendezetlen ügyeket átvinni az új életbe. Jákób nagyon nehezen engedi el a régit, nehezen akar szembesülni önmagával. Mennyire ragaszkodunk a régi életünkhöz, az óemberünkhöz?  El merjük-e engedni eddigi életünket és rábízzuk-e magunkat teljesen az Úrra? Mert ez a lényeg, elengedni, ami eddig sokat jelentett, ami erőt és bátorságot adott és megfogni az Úr kezét.

Látjuk, hogy nem könnyű ez a döntés, az Úrnak tusakodni kell Jákób régi emberével, nehezen akar meghalni a régi, mert mindig mi akarunk élni. Én akarok élni, határozni önmagam felől. Isten pedig azt akarja, hogy eljussunk oda, ahová Pál is eljutott: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Többé pedig nem én élek, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Krisztus akar élni bennem, ehhez nekem távozni kell a keresztre, hogy Övé legyen a hely, a trón, az irányítás.

Ebbe  a tusakodásba belerokkan Jákób, nehezen adja meg magát, nehezen akarja elfogadni Isten hatalmát az élete fölött. Ma is megtörténik, hogy az Úrnak meg kell érinteni, hogy megadjuk magunkat. Van, amikor ebbe az érintésbe belerokkan a fizikai állapotunk, anyagi helyzetünk, de mindez azért történik, mert korábban nem álltunk meg, de Isten jót tervez felőlünk.

Az Úr érintése után döbben rá ez az ember, hogy kivel áll szemben, most látja meg, hogy a hamisan megszerzett áldás nem teljes, ezért kéri az Urat, áldja meg az életét. Most lesz valójában az övé mindaz, amit eddig maga akart megszerezni. Mert Isten áldását nem lehet erőszakkal magunkhoz ragadni, kikényszeríteni, azt Ő ajándékozza nekünk. Álljunk meg, és kérjük ezt az áldást, merjük elengedni saját szerzeményünket, terveinket, utainkat az Úrért. A tanítványok is ezt tették, elengedték amijük volt és megragadták Krisztust. Ragadjuk meg mi is Őt!

A fizikai megrendülést lelki megrendülés követi. Isten megkérdezi: Mi a neved? A vele tusakodó lényén keresztül szembesül önmagával, és most végre őszintén kimondja, ki is ő. Hiszen a Jákób név csalót jelent. És most megrendülten, összetörve mondja ki ez a férfi, csaló vagyok. Igen, Uram, ez vagyok én. Kimondom, elismerem, csalásra, hazugságra épült az életem. Ez a vallomás azt is jelzi, újat akar kezdeni.  Isten megjelenése, a tusakodás azt jelzi, lehetséges az Úrral újat kezdeni. Így kell nekünk is önmagunkba tekinteni. Ki kell mondani, ez vagyok én. A változás, az új élet akkor lesz a részem, ha őszintén, minden takargatás nélkül kimondom a nevet.  Engedjük, hogy ma felénk hangozzék a kérdés: Mi a neved? Addig ne menjünk tovább, amíg meg nem mondjuk. De ezt nekem kell kimondani. Azt a nevet, amit az Úr mutat, azt, aki valójában vagyok. Tehát nem azt kell elmondani, kinek mondanak az emberek, hanem azt, én kinek mondom magam, az Ige fényében. Enélkül az önlátás nélkül nincs új élet. Ezt a vallomást nem lehet megspórolni.

Pál lerántja rólunk a leplet, és rámutat arra, hogy a krisztusi élet nem a külsőn alapszik (Rm 2,25-29). Nem az a lényeg, ami látszik, a formalitás, a vallási formák megtartása, hanem a szív állapota. Az a hangsúlyos, ami a szívben van. Az számít, megtörtént-e a szívünk újjászületése, a Szentlélek által.

Sokan hivatkoznak arra, ők hívők, mert beletartoznak egy felekezet nyilvántartásába, vagy esetleg még néha részt is vesznek alkalmakon. Az Ige azonban arról beszél, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy az Úré-e az életem? Neki élek, és azt teszem, amit mond, ez a tanítványság lényege. Tehát nem a látszat, hanem a valóság számít, Istent nem tudjuk félrevezetni, látja szívünk tartalmát, ismeri életünket. Ő azt akarja, hogy valóban azok legyünk, akiknek mondjuk magunkat. Tanítvány csak Jézus kegyelme által lehetek. Amikor átélem, hogy megszólít és elhív az Úr, én pedig a hívó szóra elindulok a nyomában.

 Istenre bízom magamat

1. Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom; Ő formált, tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom. E világ szép formája Az ő keze munkája. Mit félek? - mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. -

2. Öröktől fogva ismerte, Hogy mire lesz szükségem, :/: Éltem határát kimérte, Szükségem s elégségem. Lelkem, hát ne süllyedezz, A hitben ne csüggedezz! Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak ő adhat, :/: De bölcs, Uram, te jóságod, Tudod, sok elmaradhat. Tudom: gondod reám nagy, Mivel édes Atyám vagy; Mint akarod, hát úgy légyen! Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja; :/: Nagy gazdagság és rakott bolt Nem fő jó, ritkán adja. Ki az Isten tanácsát, Megszívleli mondását, Azt ő Lelkével serkenti, Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége Igen hamar elmarad, :/: Kit ma gondok sújtnak, végre Holnap diadalt arat. Csak Atyámban bízhatom, Ő megsegít, jól tudom, Mert az igazaknak Atyja Hű szolgáját el nem hagyja.

Isten áldásával.