Állj veszteg!

J

ósáfát király az Úr törvényére tanította népét, otthon folytatta a missziót (2Krón 20,1-19). Mindent megtett, hogy Izráel életének minden területén Isten Igéje jusson érvényre. Fontos, hogy az életünket, mindennapjainkat átjárja az Ige, mert így válhatunk biblikusakká, és lehetünk világító tanítványok. Azonban nemcsak Jósáfát munkálkodik, hanem a körülöttük élő népek is, nem nézik jó szemmel Isten népe megerősödését, és összefognak ellene. Közös támadást terveznek, Moáb és Ammón együtt akarja Júdát lerohanni. Az ellenség mindig igyekszik az Úr tanítványait támadni, ezen soha ne lepődjünk meg, de ezek a támadások egyben próbák is, amelyekben kiderül, hogyan reagálunk, mit teszünk?

Amikor a király értesül az ellene készülő támadásról, sőt meghallja, hogy el is indult az ellenség, félni kezd. De a félelmét az Úr elé viszi. Jósáfát is fél, mint a legtöbben, de nem engedi át magát a félelemnek, hanem az Urat keresi ebben a helyzetben. Ez nem azt jelenti, hogy eddig nem kereste, hiszen olvastuk, hogy komolyan vette az Úrral való kapcsolatot, arról van szó, hogy ebben a nehéz helyzetben is, mielőtt bármit tenne, az Úr elé járul. Legyen ez példa a számunkra, bármilyen nehéz, súlyos, azonnali intézkedést kívánó dologról is legyen szó, előbb mindig keressük az Urat.

Ez a keresés nem formalitás volt, hanem nagyon komoly cselekedet.  Böjtölni kezdtek - azt jelenti ez, hogy mielőtt bármit is tettek volna, egy időre félrevonultak és imádságban Isten akaratát keresték. Ez az imádkozás nem gyorsan elhadart néhány mondat, vagy egy-két jajkiáltás volt. Böjt idején hosszabb időre lemondtak az étkezésről, és ha kellett, az alvásról is, és ezt az időt is imádkozással, Isten akaratának keresésével töltötték.  Ilyen komolyan kell nekünk is venni az imádságot, az Úr akaratának keresését. Ne csapjuk össze a csendességet, ne csak túl akarjunk rajta lenni, hanem őszintén keressük az Urat, örömmel legyünk Vele együtt.

A közös istentisztelet alkalmával a király a nép nevében áll az Úr elé. Ezt is figyeljük meg, ilyen veszélyes helyzetben is első az istentisztelet, előbb az Úr elé állás, aztán majd együtt mennek megcselekedni, amit Isten mond. Úgy is mondhatjuk, rádöbbennek, hogy Isten a főparancsnok, mielőtt elindulnának, meg kell várni a haditervet, és ezt a parancsnok közli velük. Álljunk mi is minden tettünk előtt a parancsnok elé, várjuk meg a haditervet.

Érdemes a király imáját is alaposan szemügyre venni. Én most néhány gondolatot emelek ki, de a saját csendességünkben jól gondoljuk át, sőt olvassuk el többször is. Először is, Isten atyáik Istene, nem ismeretlen, van tapasztalat Vele kapcsolatban. Azért nem ismeretlen számukra Isten, mert atyáik beszéltek Róla nekik. Beszéljünk mi is gyermekeinknek Isten tetteiről.

Hitvallás is az imádság, mert kifejezi, hogy Isten egyedüli Isten, és Úr minden nép felett. Ez fontos és erőt adó felismerés és meggyőződés. Isten a szomszédos és ellenséges szándékú népeknek is Ura. Ezért nem kell félni. Az Úr erős Isten, minden hatalom az Ő kezében összpontosul. Számukra Isten hatalommal bíró uralkodó.

Az imádságban jelen van a korábbi ígéretekre való hivatkozás. Ez is fontos, merjünk Isten ígéreteire hivatkozni, rájuk építeni. Azért vannak az ígéretek, hogy bízzunk bennük. A végén megvallják, hogy ők gyengék az ellenséggel szemben, de várják, hogy az Úr megkönyörül rajtuk és megszabadítja övéit.

Egy prófétán keresztül választ ad számukra az Úr. Milyen jó, hogy vártak, hogy keresték az Urat. Megtudják, hogy tulajdonképpen nem is kell harcolniuk. Az Úr maga elvégzi, nekik szinte csak csodálni kell az Úr szabadítását. De talán ez a legnehezebb, amit kérhet az Úr: „csak álljatok veszteg, és meglátjátok, hogyan szabadít meg titeket az ÚR.” Ennél nehezebb nincs, jön az ellenség, és csak állni és várni. Hát ezt mi nem szeretjük. Inkább cselekedni akarunk, azonban az Úr azt kéri, álljunk meg, legyünk nyugton végre egy kicsit, és engedjük Őt harcolni. Ha azt mondja az Úr, veszteg figyeljünk, akkor vegyük komolyan. Ha nem hallgatunk Rá, és mi akarunk tenni, csak elrontjuk a dolgokat.

Többször is elhangzik a biztatás: ne féljetek és ne rettegjetek, mert veletek lesz az Úr. Miért kellene félnem, ha az Úr velem? Egyedül gyakran félünk, de ha magunk mellé veszünk valakit és együtt haladunk éjszaka az utcán, már nem félünk. Ha az Urat odaengedjük magunk mellé, eltűnik a félelem, mert nem vagyunk magunk. Ha veled az Úr, nem vagy magad. Hányszor elfeledjük ezt, mondogatjuk ugyan, hogy velem az Úr, de csak a félelmet látják bennünk. Ha velem az Úr, akkor Ő látszik, akkor az Ő jelenléte, a belőle fakadó békesség fog áradni mások felé.

János apostol úgy néz a jelenlévő zsidókra, mint akik sok jelet kaptak az Úrtól (Jn 12,37-43). Sokféle módon jelezte számukra, hogy kicsoda Ő. Segített nekik dönteni, azonban mégsem hittek Benne. A sok jel és csoda sem segített rajtuk, maradtak hitetlenségükben. Vajon az sok jel, amit már mi kaptunk az elmúlt évek során, elég-e számunkra? Az Úr sok tette meggyőzi-e a szívünket?

Az apostol úgy látja, hogy Ézsaiás prófétai szavai teljesedtek be a népen. Nem hisznek, mert nem is akarnak hinni. Annyira megkeményedtek az Úrral szemben, hogy amikor ott áll előttük, már nem tudnak hinni. Nem akarják, hogy az Úr meggyógyítsa őket, a bűn, a világ szeretete vakká tette őket. Jó nekik az, amiben vannak, nem látják, hogy betegek, ezért meg sem lehet gyógyítani őket. Ragaszkodnak saját utaikhoz, és azt mondogatják, náluk minden rendben van, nekik nincs szükségük segítségre. Így azután maguk maradnak.

Azonban még ilyen kemény ellenállás ellenére is voltak, akikhez eljutott a jó hír, és hitre jutottak. De az ellenség nagyon ügyes, mindjárt van ötlete, hogyan lehet kifogni a szelet a vitorlákból. Ha már a hitre jutást nem sikerült megakadályoznia, akkor mindent megtesz azért, hogy megakadályozza a bizonyságtételt. Néma hívővé alakítja őket. Higgyetek, csak ne beszéljetek róla. Ne adjátok tovább, amit kaptatok. Ezt ma is igyekszik elvégezni, sok néma hívő van. Miért lettek némák? Azért, mert hittek ugyan Jézusban, de féltek a következményektől. Hittek, de a világ elismerését, annak javait fontosabbnak tartották Jézusnál. A világot szerették és nem Jézust. Te kit szeretsz?

HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat

1. HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat, Ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad. Ki az eget hordozza, Oszlat felhőt, szelet, Napját rád is felhozza, Atyád ő, áld, szeret.

2. AZ ÚRRA bízzad dolgod: Könnyebbül a teher; :/: Ezer baj közt is boldog, Aki nem csügged el. Minek a gond, a bánat? Mit gyötröd lelkedet? Az Istent kérjed, várjad, S megnyered ügyedet.

3. A TE irgalmasságod Van rajtam, Istenem, :/: Te jól tudod, jól látod, Hogy mi használ nekem. Sorsomat úgy intézed, Amint te akarod; Bölcs a te végzésed, Ha áld, ha sújt karod.

4. UTAD van számtalan sok, Uram, és eszközöd; :/: Reánk is szent áldásod Bőséggel öntözöd. Művednek akadálya, Szünetje nincs soha; Úgy téssz, amint kívánja Gyermekeid java.

5. BíZZáL, bánatos lélek! Mit bánt a bú, a gond? :/: Él még, ki annyi vészek Torkából már kivont. Bajaidból kiment ő, Szűnnek keserveid; Rád még a jó Teremtő Víg napot is derít.

6. ŐBENNE vesd halálig Jó reménységedet: :/: Ő biztos révbe szállít A bajból tégedet. Bár késik a segítség És nem találsz vigaszt: Eloszlik gond és kétség Előbb, mint véled azt.

7. Ő MEGCSELEKSZI végre Velünk azt, ami jó; :/: Ösvényünk erőssége Te vagy, Mindenható! Bár nehéz földi pályánk, Könny lepi és tövis, De örök pálma vár ránk: Utunk a mennybe visz.

Isten áldásával.