Immánuel: Jézus az út

ójádá főpap betelve az élettel meghalt (2Krón 24,15-27). Betelt az élettel - nem kiábrándult belőle, nem szabadulni akart tőle, hanem úgy halt meg, hogy elvégezte, ami rábízatott. Betelt az élettel, pedig nem volt ez az élet könnyű, állandóan harcolt a bálványimádással, az Úr ellenfeleivel, és ránehezedett a templom javításának, az istentisztelet helyreállításának összes gondja. Azonban mindezekben a küzdelmekben vele volt az Úr. Nem mindenki örült annak a munkának, amit elvégzett, hisz a halálát követően azonnal felbukkannak azok, akik a bálványimádás, a modern élet hívei voltak, de Jójádá életében nem merték ezt vállalni. Amíg a főpap élt, úgy tettek, mint akik az Úr követői. Kifelé azt mutatták, örülnek a megújulásnak, az Úr útjának, de belül a szívükben másképp voltak a dolgok. Most derül ki, hogy a király sem őszintén, hanem csak a tekintély hatása alatt élt hívő életet. Szív szerint ő is a családi hagyományt, Izráel királyainak útját követte. A tekintély meghalt, és utána kiderül, mi van a szívekben, ki mennyire volt őszinte.

Amikor csodálkozunk egy hirtelen fordulaton, legtöbbször ugyanez történik. Megbetegedett vagy meghalt az, aki eddig a tekintélyével, hatalmával egy irányba vitte a közösséget, és ettől kezdve minden megváltozik. Elmarad a templomba járás, már nem a hit, a kegyes élet a fontos. Mi csodálkozunk, miért van ez. Azért, mert nem őszinte megtérésen és odaszánáson alapultak a dolgok, hanem csak emberi tekintélyen és hagyományokon. Azt is megfigyelhetjük, hogy az ilyen fordulatok többször a gyerekek nagykorúvá válása idején következnek be, vagy amikor elköltöznek otthonról. Amíg muszáj volt, jártak a gyülekezetbe, de alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. Ezért oda kell figyelnünk, hogy környezetünk ne kényszerből, ne a mi kedvünkért, hanem saját meggyőződésből, személyes hitből gyakorolja a kegyességet. Az Úr egész szívünket, lényünket kéri, Ő nem albérlő akar lenni, hanem Úr.

Hamar hátat fordított a király és a nép is az Úrnak - milyen könnyedén el is csábul a szívünk. Mennyire elhisszük a világ propagandáját, bedőlünk a csábításnak, és a bálványoknak szolgálunk. Ilyenkor mindig azt hisszük, most lettünk szabadok, most lettünk önmagunk, ám pont ez az igazi rabság. Az Úr szolgálatában szabadság és kiteljesedés van, míg a bálványimádás rabsággal és leépüléssel jár. Ha összevetjük Jójádá és Jóás király életét, szintén ezt látjuk. A főpap az Úrnak szolgált, az Ő ügyéért fáradozott, rengeteg harcot kellet megvívnia, mégis az élettel betelve halt meg. Ellenben Jósiásra a képzelt szabadság háborút, súlyos betegséget és erőszakos halát hozott. A bálványimádás, a gonosz széles útja tönkretesz. Ezen az úton nem kiteljesedik az élet, hanem romhalmazzá válik.

Az Úr nem tűr el mindent, haragja száll Júdára. Azonban haragjában is menteni akarja őket. Rá akarja döbbenteni a királyt, hogy rossz úton jár, ő azonban nem hallgat a prófétákra. A gonosz annyira lesötétíti a szívet, az elmét, hogy az Úr szava már nem is jut el hozzájuk. Sokan azt gondolják, az a jó, ha letérnek a keskeny útról, ha félreteszik az Igét, a tízparancsolatot. Isten azt üzeni, nem válik ez javatokra. Ne csak a pillanatra tekintsetek, hanem nézzetek előbbre, és meglátjátok, hogy hosszútávon ez a lépés káros. Isten szerint nem válik a javunkra, ha elhagyjuk Őt. Gondoljunk a tékozló fiúra, ő is úgy vélte, idegenben jó lesz, ám nem így történt. Amikor az Úr szól, azért teszi, hogy megfordítsa életünk szekerét. Rajtunk áll, hogyan reagálunk. Jóás gyilkossággal válaszolt, megölette az Úr prófétáját. Most derül ki, hogy igazán a főpapot sem szerette, ezt az egészet csak kényszernek érezte. Sokan vannak így, megsértődnek, amikor az Ige szíven találja őket, és nem bűnbánatra jutnak, hanem távol maradnak az istentisztelettől. Urunk vegye ki szívünkből a sértődést, és amikor az Ige szól, vegyük komolyan, és igazítsuk hozzá életünket, változtassunk ott, ahol kéri.

Jézus szavai bizonyára felkavarták a tanítványokat, hiszen arról beszélt, hogy Ő elmegy, és nem mehetnek most Vele, meg Péter is meg fogja Őt tagadni (Jn 14,1-6). Hát mik is fognak itt történni? Mi lesz velünk? Mert mindig szinte csak ez a kérdés: mi lesz velem, mi lesz velünk? Nem igazán kapaszkodik Jézusba a hitük. Még nem történt szinte semmi, már bizonytalanok, már félnek. Nem így vagyunk mi is? Mindig félünk, mindig önmagunkat féltjük. Szomorú, hogy nincs igazán bizalom a szívünkben Jézus iránt.

Azonban az Úr ismeri övéit, és csodálatos szavakkal segít hitük helyreállásában. Meg kell tanulni bízni az Úrban, akkor is, ha már nem látja Őt földi szem. Eddig velük volt, hallották, látták, átélték csodáit, de most már más szintre kerül a kapcsolatuk. Ne nyugtalankodjék a szívetek, higgyetek Istenben. A nyugtalanság, a belső remegés és bizonytalanság ellenszere a hit, ami bizalmat is jelent. Bízzatok Istenben most és mindenkor, mondja az Úr. A nyugtalanság, a félelem csakis az Úrban való bizalom és hit által szűnik meg. Mert az Ő kezében éljük át, hogy biztonságban vagyunk. Jézus azért szól tanítványainak, hogy bármi is történik, ők továbbra is biztonságban lesznek, az Atya kezében.

Hinni kell, hogy az Úr az Atyához megy, tehát Ő él, és azért ment az Atyához, hogy övéinek helyet készítsen. Aki hisz Benne, aki átéli a kegyelmet, annak helye van Isten országában. De ezt a helyet nem mi építjük ki a magunk számára, nem is jár nekünk, hanem Jézus készíti. Csodálatos, hogy élete árán készíti az öröklakást a mennyben, Legyen hála ezért a szívünkben.

Az Atyához Jézus az út. Csak rajta keresztül juthatunk életre. Őt kikerülni semmilyen trükkel nem lehet. Nem minden hívő ember jut a mennybe, az Atyához, csak az, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus. Aki hiszi, hogy Jézus érette halt meg a kereszten, és ezen áldozat révén kegyelmet nyert az Atyától. Ingyen kegyelemből van üdvösségünk, és ez ma mindannyiunk számára elérhető.

A béke messze tőled

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen.