Immánuel: Ne rejtsd el fényedet!

mikor egy nép más népek meghódítására törekszik, isteneiben bízik, győzelmeit bálványainak tulajdonítja (Jer 50,29-46). Tulajdonképpen istenek harcáról van szó, mert a hódítók úgy élik meg, isteneik hatalmasabbak, mint a legyőzött nép istenségei. Úgy tekintik a hódításokat, mint az istenük győzelmét. Így azután amikor elfoglalnak egy országot, birtokba veszik szentélyüket is, ez jelzi: totális győzelmet arattak, a legyőzöttnek nincs kiben reménykednie, mert istene is le van győzve.

Így indult el a Babiloni Birodalom is. Hatalmuk növekedését, győzelmeiket istenüknek tulajdonították. Amikor elfoglalták Jeruzsálemet és bevették a templomot, akkor is úgy gondolták, a zsidók Istenét is legyőzték. A zsidók feletti győzelem elbizakodottá tette őket, és visszaéltek hatalmukkal, erejükkel. Úgy vélték, övék a világ, mindenkinél hatalmasabbak, és azt tesznek, amit akarnak. Elhitték, hogy az ő hatalmuknak soha nem lesz vége, birodalmuk legyőzhetetlen. A próféta által szól Isten üzenete Babilon bukásáról. Az ige rámutat, eljön az ő büntetésük napja is. Igen, senki nem kerülheti el az Úr elé való állást. Nincs olyan földi személy vagy olyan hatalom, ami kikerülhetné Isten ítéletét. Mindnyájunknak számot kell adnunk életünkről, tetteinkről az Úrnak.

Az ige azt mutatja, hogy a birodalmak, a földi hatalmak nem csupán az ítéletkor kerülnek mérlegre, hanem már földi létük során is. Amennyiben nem ismerik el, hogy az élő Istentől kapták hatalmukat, és túllépnek hatáskörükön, az Úr kiszolgáltatja őket más népeknek. Egyik birodalom sem tart örökké, egyszer mindegyiknek lejár az ideje.

Babilon is azt gondolta, hogy senkinek nem tartozik elszámolással, nem akarta meglátni, hogy csak azért győzedelmeskedhetett Isten népe fölött, mert Ő a kezébe adta őket. Isten felhasználta Babilont népe formálásában, de nem bízta meg hatalma átlépésével. Mivel kevéllyé vált, el fog esni. Meg fogja tudni, hogy Izráel elbukott, de Isten nem. Istent nem lehet legyőzni, saját győzelmeit csak azért érhette el, mert az Úr engedélyt adott számára. De mivel nem így látta, nem az Urat dicsőítette eredményeivel, el fog bukni.

Nézzünk mi is a szívünkbe, vizsgáljuk meg életünket: az elért eredményekért adtunk-e hálát az Úrnak? Úgy látjuk-e, hogy mindent az Ő kezéből kaptunk? A növekedés, az eredményesség mind Isten ajándéka. Hányszor elfelejtünk hálát adni, magunknak tulajdonítjuk a sikert, a kudarcokért pedig Őt tesszük felelőssé. Legyünk hálásak, köszönjük meg az Úr ajándékait, és úgy éljünk velük, mint akiknek számot kell adniuk Gazdájuk előtt.

Amire senki nem gondol, megtörténik, a tanítvány megtagadja Mesterét (Lk 22,54-71). Talán pont azért történik meg, mert senki, még Péter sem gondolja, hogy ez vele megtörténhet. Pedig az Úr elmondta, mire számítson, és mégsem tudja elkerülni ezt a fájdalmas eseményt. Miért? Igen, miért nem volt képes elkerülni ezt a bukást? Talán azért, mert nem vette komolyan, hogy bajba kerülhet, másrészt úgy gondolhatta, hogy ha csak a főpap udvaráig megy, ha csak a tűz mellé húzódik, minden rendben lesz. Mivel nem vállalta nyíltan a Jézushoz való tartozást, azt gondolta, elkerüli a feltűnést, a lebukást.

Jó azonban megszívlelni: Jézust nem lehet titokban követni. Titkos tanítványság nem létezik, mert Ő nem bujkálásra, életünk mentésére, hanem bátor bizonyságtételre hívott el. Azt várja, hogy mindenkor vállaljuk hovatartozásunkat. Mindezt úgy kéri, hogy Ő is vállalt minket. Jézus soha nem bujkált, hanem nyíltan vállalta önmagát és küldetését, vállalta tanítványait is. Ezt láttuk a Gecsemáné-kertben is.

Péter azonban bujkál, titokban akarja tartani Jézushoz való tartozását, nem meri vállalni élete Urát. Mi mindig merjük vállalni? Nem történt még olyan, hogy nem akartuk, hogy kiderüljön a hitünk? Azonban Péter rossz helyre megy, a kényelmet helyezi előtérbe, és kiderül, hogy a tűz mellett az egyszerű emberek felismerik. Nem lehet elrejteni hitünket. Ő a világosság, és most elrejti fényét. Ne rejtsük el fényünket, vállaljuk fel mindig, hogy Jézus a világ Világossága.

Nem mindegy, milyen közösségbe megyünk, nem mindegy, hová tartozunk, Péter rossz helyre ment. A világ tüzénél nem melegedhet a tanítvány.

Pétert a kakas hangja emlékezteti Jézus szavaira, ennek nyomán rádöbben vétkére, és sírva fakad. Ez azt jelenti, hogy nem közömbös, mert fáj neki, amit tett. Most jön rá, hogy Jézus ismeri őt, tudja, mi lakik benne, de ő nem hitt az Úrnak. Péter sírása a bűnbánat megnyilvánulása, de nem reménytelen bánat ez, mert Jézus rátekint. Talán későnek gondolnánk, de nem késő, mert az Úr ránéz és jelzi, kész megbocsátani. Jézus tekintete megvigasztalja és felemeli Pétert. Ebben a tekintetben benne van: te megtagadtál engem, de én nem tagadlak meg téged. Igen, Ő nem tagad meg, továbbra is ad esélyt, mert terve van velünk.

Az emberiség legmélyebb pillanatai tárulnak szemünk elé, a példázatbeli Gazda Fiát, az Örököst csúfolják és bántalmazzák. Idáig süllyedt az emberiség, Teremtőjét megveri és halálra ítéli. De az is nagy lelki mélység, hogy más nyomorúságán tudnak szórakozni. Mennyire megkeményedik az ember, a szenvedésen is tud szórakozni. Mit mondjunk erre? Mi már saját lakásunkban brutális jeleneteket nézünk, és talán közben vacsorázunk. Urunk, könyörülj rajtunk. Csoda, hogy még mindig kapunk esélyt, csoda, hogy még tart a kegyelem ideje.

A vezetők vallomást várnak Jézustól, de amikor megerősíti őket, amikor kimondják, hogy Ő az Isten Fia, nem hisznek neki. Hiszem-e, hogy valóban Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia? Az első keresztyének bizonyságtétele volt ez, ami személyes meggyőződésből fakadt. Jézus nem egy jó ember, akire emlékezni kell, hanem Ő a Krisztus, a mi Segítőnk. Ő az, akire a mai embernek szüksége van. Ő az Ember.

Kicsiny kis fényemmel

|: Kicsiny kis fényemmel,

világítani fogok! :| 3x