Én vagyok

A

 pásztorok felé szól az Úr szava, jajt mond a számukra (Ez 34,1-31). Jaj Izráel pásztorainak - miért? Mert nem törődtek a nyájjal, hagyták, hogy bálványokhoz forduljanak. Számukra csak az volt lényeg, hogy élhessenek belőlük. Mindegy volt, hogyan él a nép, csak jól meg lehessen élni belőlük. Elfelejtették, hogy ők vannak a juhokért, és nem fordítva. Nekik kellett volna a népért élni és mindent megtenni, hogy megismerjék az Urat, és megtartsák az Ő törvényét. Ám a pásztorok nem ezt tették, csak magukkal voltak elfoglalva, életminőségük javításán fáradoztak, ahelyett, hogy a rájuk bízottakat terelgették volna az Úr útján.

Nekünk, mai pásztoroknak is szembe kell nézni az igével. Fel kell tenni a kérdést: a nyájért élek vagy csak belőle? Mindent megteszek azért, hogy megismerjék az Úr kegyelmét? Hűségesen tolmácsolom az evangéliumot, és mindenkor igyekszem bizonyságot tenni Megváltó Uramról? Mert az Úr számon kéri a ránk bízottakat. Az Úr Jézus is mondott példázatot arról a szolgáról, aki azt gondolta, nem jön vissza az Ura, és visszaélt a bizalommal, erőszakoskodott szolgatársaival, de amikor megjött a Gazda, megbüntette őt.

Az Úr azt ígéri, hogy maga keresi meg nyáját, és gondoskodni fog róla. Ezt valósította meg, amikor Jézusban emberré lett. Mint jó pásztor járta a vidéket, utánament az elveszettnek, megkereste és hazavitte. Így keres a Pásztor ma is. Olyan jó látni, hogy kész a szakadékba, a legveszélyesebb helyre is utánunk jönni. Milyen helyekre elkóborlunk, mennyi mélységet megjárunk, mert nem akarunk az Úr útján haladni. Azonban Őt nem zavarják a mélységek, még a halál árnyéka völgyébe is utánunk jön, hogy megmentsen. Adjunk mindezért hálát, és örüljünk az Úr hűséges szeretetének.

Megszólal a jövő reménysége is a mai részben, hangzik az ígéret, hogy az Úr hazaviszi népét. Saját földjükön fognak lakni, és az Úr pásztorolja őket, és megtudják, hogy Istenük velük van.  Csodálatos ige, Isten velünk van a sötét élethelyzetekben is. Ő elérhető mindenkor. Amikor már úgy látszik, nincs semmi remény, megjelenik az Úr dicsősége, és meglátjuk, hogy az Ő számára semmi sem lehetetlen. Izráel Jeruzsálem eleste után összeomlott, a már fogságban élők is feladták, azt mondták, innen már nincs visszatérés. Isten azonban azt üzeni a számukra, bízzanak Benne, és meglátják, még onnan is lesz visszatérés, lesz újrakezdés.

A főpapi imádságot követően Jézus kimegy arra a helyre, ahová gyakran szokott menni, amit Júdás is ismert (Jn 18,1-11). Az imádságban feltöltekezett Jézus, és kész volt arra, hogy elvégezze a rábízottakat. Elmenekülhetett volna, nyugodtan mehetett volna olyan helyre, amire Júdás nem számít, ám Ő nem tér ki a fájdalom, a szenvedés elől. Nem hagy cserben minket, hanem végigjárja az utat, kiissza a poharat, és meghal értem és érted. Borulj le az Úr előtt, rendítsen meg ez a szeretet, ez az áldozat.

Csodálatos az Úr, elébemegy az Őt elfogni szándékozóknak. Nem kitér előlük, nem menti az életét tanítványait hátrahagyva, ahogyan sokan teszik. Ő kilép a tanítványok közül és megkérdezi, kit keresnek. Azok megmondják, a názáreti Jézust. Nem áll le vitázni, nem kérdi mit akarnak, nem is tagadja el, hogy Ő az, hanem így szól: Én vagyok. És ezek a szavak megrendítő erejűek, mert átélik, hogy Isten önkijelentésével találják magukat szembe. Jézus azt mondja, én vagyok az élő Isten, Aki megteremtettem a világot, Aki adta nektek is az életet.

Az elfogására érkező emberek a földre estek, nem bírták elviselni a kijelentés súlyát. Nem bírták elhordozni, hogy Istennel állnak szemben. Térdre esnek, mert Isten előtt az embernek térdre kell hullani. Ha nem tették szívből és önként, térdre kényszerülnek a Jézusból kiáradó erő által. Azt is mondhatjuk, hogy Jézus még most is keresi az embert, Júdást is, és azokat is, akik Ellene vonultak. Az Úr mindig keres és ad lehetőséget a megtérésre, a megállásra. Júdás még megállhatna, még visszafordulhatna, de nem borul le Jézus előtt. Nem él a lehetőséggel. Ne hagyd ki a lehetőséget, amikor az Úr felkínálja, ne menj el mellette érzéketlenül, hanem élj vele.

Jézus menti az övéit, ügyel arra, hogy ne érje őket bántódás, ezt az utat egyedül járja végig. Ennyire szereti az övéit, őket menti, magát felajánlja értük. Ő kész odaadni az életét értünk.

Péter nem bírja a feszültséget, a tehetetlenséget, és úgy gondolja, cselekednie kell. És mit tesz? Nem mondja, itt vagyok, vigyetek engem is, nem: ő odacsap. Még mindig emberi módszert használ, nem tanulta meg, hogy Jézus nem csap oda, Ő nem veszi el senki életét, nem okoz sebeket másoknak. Jézus maga vállal sebeket Péterért és értünk. Bizony, mennyire Péter alkata és magatartása van hozzánk közel, hányszor úgy gondoljuk, nincs más, oda kell csapni. Pedig nem ez a megoldás, hanem az, amit Jézus elénk él. Benne nincs harag, kész megbocsátani, és helyére téteti a kardot. Tegyük el mi is harci eszközeinket, tegyük félre a haragot, és alkalmazzuk a megbocsátást, ahogyan Ő tette.

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.