Isten megbízható

L

egutóbb láttuk Ezékiást királyt, amint maga is oda borult az Úr elé és kitárta előtte szívét, ismertette Vele a jelenlegi helyzetet. Nemcsak a prófétától várta el az imádkozást, Isten orcájának a keresését, hanem maga is így cselekedett. Védelmi stratégiák kidolgozása, más népek segítségül hívása helyett teljes szívével az Úrhoz fordult, csak Tőle várta a segítséget. Bár mi is ilyen bizalommal fordulnánk minden dologban Urunkhoz. Az előző királyok bíztak ugyan Istenben, de igyekeztek emberileg is bebiztosítani magukat. Keresték Egyiptom vagy más ország szövetségét, mert így érezték magukat biztonságban. Úgy gondolták, ha ezt az utat járják mindent megtettek népük érdekében. Hányszor mi is hasonlóképpen vagyunk. Ismeretlen helyen kell elrendeznünk ügyeket, elmondjuk ugyan az Úrnak és kérjük segítségét, de azt követően minden ismerőst körbekérdezünk. Ezékiás ezt nem tette. Ő valóban „egyedül az Úrban, Izráel Istenében bízott.” Tudta, hogy az Úrra számíthat, mert sohasem hagyja cserben övéit.

Isten választ küld a királynak (2Kir 19,20-37), meghallgatta könyörgését, tehát nem hiábavaló, az igaz ember buzgó könyörgése (Jak 5,16). A választ Asszíriáról szóló kijelentésbe csomagolva kapja meg. Isten visszavezeti az ellenséges haderőt oda, ahonnan Júda ellen felvonult. Istennel szemben nincs hatalma. Ezékiás számára békességet ad, amikor megtudja, hogy az Úr számára a rettegett király, annyi, mint az ember számára a lova, vagy a tehene, amelyre kötőféket helyez és általa vezeti, kézben tartja. Így tartja kézben Urunk a sátánt és minden ellenségünket, ezért soha nem kell félni, a gonosz tombolásától, az Úr biztosan tartja kezeiben a kötőféket.

Megtudjuk ebből a szakaszból, hogy az asszír király, amikor a zsidókat gyalázta, Istent káromolta. Az Úr a népét ért sérelmet magának tulajdonítja. Ezt tapasztalta meg Saul is, amikor Jézus követőit üldözte. Az Úr így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem” (ApCsel 9,4)? Aki Isten gyermekeit szidja, vagy üldözi magával a feltámadott Úrral kerül szembe. Csodálatos védelme van Isten gyermekeinek. Milyen szomorú, hogy ennek ellenére mégis annyiszor a félelem szorongatja szívünket.

Az Úr jövőképet is ajándékoz imádkozó királya számára. Megtudja, hogy tartós lesz a szabadulás, bátran végezhetik munkájukat, mert gyümölcse beérik. Nem jön vissza a pusztító, amit termelnek az övék lesz. Jövőkép csak térden állva nyerhető.

Végig arról van szó igénkben, hogy Isten maga cselekszik, népét megoltalmazza és megszabadítja. Mindent maga cselekszik, nincs szüksége segítségre. Amikor besegítünk Istennek, mindig mindent elrontunk, ezért csak bízzuk Rá magunkat bátran. Nincs az életnek olyan területe, amelyből ne lenne az Úr felkészülve. Ő mindenütt szakértő, hiszen kezéből származik minden.

Pál apostol az antiókhiai zsinagógában Izráel őstörténetén keresztül tesz bizonyságot Isten szabadító munkájáról, és mutat rá a kegyelem szükségességére (ApCsel 13,23-33). Rámutat arra, hogy Jézus Dávid családjából származik, Ő az a korábban megígért Üdvözítő. Őt küldte el szabadítóul Isten.  Már Keresztelő János is Jézusra mutatott, Ő lesz az, akinek saruját nem méltó János leoldani. Tehát nem János, hanem Jézus a Szabadító. A Hozzávaló tartozáshoz megtérésre van szükségünk. Ez azt jelenti, hogy megbánjuk bűneinket, elfordulunk tőle, és Jézus követjük. A követés pedig az Ő útján való járást, a Neki való engedelmességet jelenti.

Pál megszólítja hallgatóit és kijelenti, hogy az üdvösségnek csodálatos Igéje nekik, zsidóknak küldetett el. Isten az Ő kegyelméből, őket ajándékozta meg Fiában, Önmagával. Ők részesültek abban a kiváltságban, hogy közülük származott test szerint az Úr. Az Úr szava, az üdvösség beszéde mindig azoknak szól, akik hallják, akik valamilyen formában találkoznak vele. Így mindenki, aki már hallotta Isten Igéjét, tudja mit tett érte az Úr, felelős azért, hogy mindezzel mit kezd. Így mi is felelősek vagyunk, hiszen már annyi igehirdetésben volt részünk, sok könyvet elolvastunk, a bibliát is többször elejétől a végéig átvettük. De mi lett a drága vetőmaggal? Felnövekedett és termést hozott? Vagy úgy járt, mint a magvető példázatában, hogy valami mindig megfojtotta (Lk 8,4-15)?

 Ők azonban nem becsülték ezt meg, az ajándékot elutasították, fára szegezve megölték. Az emberiség mélypontja volt ez a pillanat. Az Úr, egyszülött Fiát, magát az Életet adja nekünk, mi pedig elvetjük. Mit kezdünk ma Isten Ajándékával, örömmel fogadjuk, és hálásak vagyunk, hogy általa megoldást, tiszta, szent életlehetőséget kínál, vagy elvetjük, és a bűn útján járunk, a szennyben fürdünk?

Isten azonban, akit az ember megölt, feltámasztotta. Ezért van nekünk lehetőségünk az új életre. A feltámadott Úrhoz odamehetünk, keresztjénél leborulhatunk. Így a megbánt bűneinkre van bocsánat, eltörli őket, mint a felleget.

Pál rámutat, hogy Isten az Atyáknak tett ígéretet beteljesítette Jézusban. Isten megbízható, amit ígért azt teljesíti. Azt azonban meg kell látnunk, hogy terveit nem a mi időbeosztásunk szerint valósítja meg. Ezért türelemre van szükségünk. Soha ne feledkezzünk meg arról, amit Péter apostol ír: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pét 3,8-9).

 Ím, béjöttünk nagy örömben

1. Ím, béjöttünk nagy örömben, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges Atya Isten.

2. Itt megállunk teelőtted, Felséges Isten! És igaz hitből áldozunk előtted, Vallást teszünk rólad, Felséges Atya Isten!

3. Vágyik lelkünk szent Igédhez, Felséges Isten! Mint a szomjúhozó szarvas a vízhez, A hideg kútfőhöz, Felséges Atya Isten!

4. Örvendezünk mi szívünkben, Felséges Isten! Mert bejutottunk immár teelődbe, A te templomodba, Felséges Atya Isten!

5. Csak ez nékünk vigasságunk, Felséges Isten! Hogy lakozik a te neved közöttünk, Dicsértetel tőlünk, Felséges Atya Isten!

6. Tartsd meg azért békességben, Felséges Isten, E kicsiny seregecskét igaz hitben, Te tiszteletedben, Felséges Atya Isten!

7. Prédikáltasd szent igédet, Felséges Isten! Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket, Áldd meg életünket, Felséges Atya Isten!

8. Zengedeznek mi ajakink, Felséges Isten! Örvendetes szókban, dicséretekben, Ékes énekekben, Felséges Atya Isten!

9.      Áldott vagy te magas mennyben, Felséges Isten! Kit illet dicséret a szent templomban, Anyaszentegyházban, Felséges Atya Isten!

Isten áldásával.

Imádkozz!

A

z asszír hadsereg Jeruzsálem falai alatt táborozik és a lelki hadviselést folytat a városfalon belül levőkkel (2Kir 18,26-19,19). Az ellenség minden eszközt felhasznál, hogy a védők ellenállását csökkentse, lelkileg felőrölje őket. Különösen hitüket, az Úrba vetett bizalmukat próbálja kikezdeni. Az ellenség jól tudja, hogy mihelyst meggyengül a hitünk és kétség támad a szívünkben Isten hatalmát és szeretetét illetően, sebezhetőek leszünk.

Először azt állítja, hogy az Úr parancsolta neki, hogy felvonuljon Júda ellen. Nagyon elbizonytalanító lehet az, amikor Istenre hivatkoznak velünk szemben, nagy igeismeretre, és Isten ismeretre van szükségünk ahhoz, hogy átlássuk a helyzetet és felismerjük a valóságot. Nem az Úr parancsolta számára ezt a hadműveletet, de felhasználja a zsidók hitének próbájaként. Az asszír király itt túllépte hatáskörét, ezt a birodalmat felhasználta Isten az északi országrész felé, az ítélet végrehajtásában. Azonban Júdába nem kapott parancsot. Csak ő gondolta úgy, ha már idáig kiterjesztette hatalmát, akkor ezt a kis népet is bekebelezi. A gonosz az Úr Jézust is Istenre, az Igére való hivatkozással próbálta eltéríteni a kereszt felé vezető útról. Ő azonban átlátott a sátánon, és elutasította. Továbbra is az Atyára figyelt és értünk, hogy nekünk életünk lehessen vállalta a keresztet.

A kincstárnok meg akarja bontani az egységet. Ennek érdekében a királyban való bizalmat is támadja. Ha a nép elveszíti hitét és bizalmát, ha a úgy véli nincs biztonságban fellázad. A gonosz ma is, sok esetben úgy próbálja szétdobálni Isten népét, a gyülekezetet, hogy bizalmatlanságot támaszt a gyülekezet vezetőjével szemben. Ha ezt sikerül elérni nyert ügye van. Ezt a taktikát alkalmazza a családokkal szemben is, ha sikerül a gyermekeket szembefordítani szüleikkel bomlásnak indul a család. Itt, Isten népét nem sikerült szembefordítani királyukkal, mert nem a követre, hanem Istenre figyeltek. Nem álltak szóba az ellenséggel. Így lehet a legkönnyebben távol tartani a gonoszt, ha nem állunk vele szóba. Jakab ezt írja: „álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek” (Jak 4,7).

Féligazságokkal is operál az ellenség. „Ne hagyjátok, hogy rászedjen benneteket Ezékiás, mert ő nem tud megmenteni benneteket a kezemből” (29). Ez igaz, Ezékiás valóban nem tudja őket megmenteni, de az Úr igen. Ő népe Megmentője. Tulajdonképpen erre a felismerésre kell nekünk is eljutni. Sem én, sem egy másik ember nem tud rajtam segíteni. A bűn hatalmából senki nem tud kiszabadítani, csak egyedül Jézus. Úgy vagyunk a bűnnel, a különféle szenvedélyekkel, az elrontott életünkkel, mint Péter volt a börtönben. Rajtunk vannak a bilincsek, és ezekből nincs esélyünk szabadulni. Péter azonban jól tudta ezt ezért rábízta magát az Úr kegyelmére. Nem áltatta önmagát, hogy majd megszabadítja magát, vagy meggondolja Heródes és szabadon engedi. Ő egyedül az Úrban bízott. Ő pedig nem hagyta cserben, Szabadítót küldött, Akinek a jelenlétében lehulltak a bilincsek. Ahol az Úr megjelenik, ott maguktól hullanak le az életünket gúzsba kötő erők. Jézus jelenlétében nincs esélye semmi pusztító és romboló erőnek, rossz természetnek, mert Lénye ereje által átformálja szívünket.

Felhozza még a kincstárnok a többi nép istenének a tehetetlenségét velük szemben. Itt már csak annak van esélye a megmaradásra, akinek a hite nem formális, nem csupán a tradíciókban merül ki, hanem élő kapcsolatban van Gazdájával. Az képes tovább bízni, aki már maga is átélte, hogy Jézus feltámadott, élő valóság, aki megtapasztalta hatalmát, aki átélte kegyelmét. Ezért fontos, hogy mindig lássuk az Úr munkáját életünkben, mert ha korábban megtapasztaltuk segítségét, akkor az a jelenben is erőt ad. Ebben az esetben tudni fogjuk, ahogy korábban megszabadított, úgy fog ma is cselekedni, mert az Úr soha nem változik. Az idő haladtával az Ő ereje nem kopik. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).

Nézzük meg, miként reagálnak erre az üzenetre Isten gyermekei. Sebná kancellár és társa megszaggatja a ruháit, a bűnbánat jeleként, majd a királyhoz mennek az üzenettel. Tudják mi tartozik rájuk és mi nem. Nem szólnak vissza, nem tervezik meg a tennivalókat, csak tovább adják az asszírok üzenetét a király számára. Ez a feladatuk, ez bízatott rájuk. A többi már nem rájuk tartozik, nem az ő felelősségük. Azért van királyuk, hogy cselekedjék és megvédje népét. Ezt kell nekünk is meg tanulnunk. Van Királyunk, Ő megvéd és gondoskodik rólunk. A dolgunk, hogy tájékoztassuk életünk eseményeiről, tovább adjuk a kapott üzenetet, a többit pedig bízzuk Rá.

A király is bűnbánattal és gyásszal reagál, tehát megalázza magát az Úr előtt és a prófétához fordul. Milyen jó, hogy tudja, van országában Istennek embere, akihez bátran lehet fordulni. Üzenetében kifejezi az Úr iránti bizalmát, tudja, hogy Isten hallotta az ellenség szavait és számon kéri azt rajtuk. Egyben kéri Ézsaiást, hogy imádkozzon a még meglevő maradékért. Nem siránkozik, hogy milyen kevesen vannak, hanem felszólít az értük való imára. Bizony mi is gyakran csak siránkozunk azon, hogy milyen kevesen vagyunk, de tudunk-e a maradékért imádkozni, hogy e kicsiny nyáj életét úgy áldja meg az Úr, hogy erőt nyerve, bizonyságtétel lehessen és életüket látva, környezetük is átalakuljon. A király szava: imádkozz, hozzánk is. Minket is felszólít az imádság komolyan vételére, mert ez a leghatásosabb fegyver, ami számunkra adatott.

A próféta bátorító üzenettel küldi vissza a király embereit. Ne ijedj meg, a beszédektől. Ez nagyon fontos, ne az ellenség beszédére, hanem az Úr Igéjére figyeljünk. Amit Isten mond nekünk, azt vegyük komolyan. Ha így teszünk, múlik a félelem. Bízz akkor is az Úr szavában, ha az elhangzás pillanatában  még nem történt változás. Az ellenséges csapatok még ott állnak, de bízz, mert amit az Úr megmondott, az megtörténik. Így volt ebben az esetben is.

A király az újabb fenyegető üzenettel már a templomba megy és azt az Úr előtt kiterítve imádkozik. Ez is fontos útmutatás. Amikor rágalmazó, támadó, vagy olyan üzenet érkezik, amivel nem tudunk mit kezdeni, terítsük ki az Úr elé, vagyis mondjuk el Neki. A levél kiterítése mellett Ezékiás megvallja hitét. Elmondja, hogy Ő kinek ismeri Istent, és megvallja azt is, hogy a környező népek istenei, nem is istenek, csak emberi elme és kéz alkotásai. Adja Urunk, hogy mi is így ismerjük Őt, és a minket körülvevő isteneket. Meglássuk, hogy bizony nem istenek azok, amiket annak gondoltunk. Azért szenvedtünk az életben vereséget, azért hullott minden darabjaira, mert nem az élő Urat, hanem önmagunkat, bálványainkat szolgáltuk. Ha erre a felismerésre eljutunk, rálépünk a szabadulás felé vezető útra. Jézus a szabadító.

Isten kis csapata elindult és viszi drága terhét, az evangéliumot (ApCsel 13,1-22). Néhány egyszerű emberen keresztül megkezdi az Úr a világ evangelizálását. Pál és társai megkezdik az élet Igéjének, a drága vetőmagnak a széthintését. Ez a mag pedig mindenütt talál megfelelő talajt. 

Van akadály is, de ők tudják, hogy az Úr menetelését senki nem állíthatja meg. Így azután Pál bátran szembefordul a megtévesztés gonosz emberével, mert Jézus hatalmasabb nála. Jó látni, hogy Pál nem hátrál meg. Miért? Mert ismeri küldőjét, ismeri megbízatását, és ismeri a vetőmagot. Tudja, hogy jó mag bízatott rá, hogy erre van szüksége a világnak, mert ez jelenti az életet számára. Bárcsak mi is ilyen magabiztosak lennénk, az Ige és küldetésünk felől. Mi gyakran meghátrálunk, nem merjük felvállalni, hogy amit élünk és hirdetünk, nemcsak a mi magánügyünk, hanem az egész világ sorsa függ tőle.

Kiemelném, még, hogy Barjézus nem az, akinek a neve mutatja: Jézus fia. Fontos felismerni, hogy a másik az e belülről, akinek látszik. Önmagunk felé is fontos ezt tisztázni, az vagyok-e, akinek látszom, akinek gondolom magam? Tanítvány vagyok-e igazán?

Ciprusról tovább mentek és Pál, amikor szót kap a zsinagógában, azonnal az Úr Jézusról beszél. Az üdvtörténet eseményein keresztül teszi számukra világossá Isten munkáját és akaratát.

János Márk a segítőjük nagyon korán visszafordul. Nincs leírva mi az oka távozásának. Én azonban arra gondolok, hogy nem tudta elfogadni a maga helyét és szerepét Pál és Barnabás mellett. Márk Jézus életének szemtanúja, több áldott esemény résztvevője, a tanítványi kör ismerője. Itt csak a másik kettő segítője. Az eredeti szöveg szerint, evezős szolga. Tehát nem az övé a főszerep, ő csak az alantas munkákat végzi. Márk úgy látszik, nem akart ilyen szolga lenni, nagyobb feladatokra vágyott. A tanítványság, az Úr szolgálata, mindig lent kezdődik.  Jézus sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, ez az övéinek is az útja. Ő még a lábmosást, a rabszolga feladatát is szó nélkül elvégezte. Legyen hála a szívünkben a legapróbb, a legjelentősebb szolgálatért, azért, hogy a nagy Királynak szolgálhatunk. „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Lk 16,10-13).

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed

1. Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel! Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

2. Lásd: millióknak lelke megkötözve, Rabláncként hordoz sötét bűnöket; Nincs kitől hallja: Megváltónk keresztje Mily gazdag élet kútja lett neked. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a szabadító elközelgetett!

3. Mondd minden népnek: elveszett juháért Mit tett a Pásztor - csuda szerelem - Földig hajolt a kárhozott világért S meghalt alant, hogy élhess odafenn. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

4. Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad; Öntsd lelked értük győzelmes imába: Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

5.      Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

Isten áldásával.

Anyahajó

E

zékiás a Dávid útján járó, az Úr előtt helyesen cselekvő király az Asszír sereg támadásával néz most szembe (2Kir 18,13-25). Hogyan is van ez? Izráelt elfoglalták az asszírok, lakosságát deportálták, minderre azt mondjuk, rendben van, mert nem hallgattak az Úrra és nem teljesítették parancsait. De Ezékiás nagyon is komolyan vette Isten szavát. Láttuk, hogy a szentként tisztelt ereklyéktől is megszabadította a templomot, mert felismerte, bálványnak nincs helye a templomban és Isten népe életében. Akkor miért ez a veszély helyzet?

Én úgy látom, hogy az Úr megpróbálja Ezékiás életét.  Miért? Mert a próbákban teljesen megtisztul a szív. Lehull a salak és visszamarad az értékes, tiszta nemesfém. Az Úr tovább tisztogatja Ezékiás életét. Minket is így vesz kézbe az Úr és tisztogat, mert ránk is rakodik szennyeződés ebből a világból, ám Urunk nem hagyja, hogy teljesen beborítson a szenny, ezért megtisztít.

A próba nemcsak a szív tisztítását végzi el, hanem megmutatja életünk értékeit, hitünk mélységét. Itt az Úr megvizsgálja, hogy egy ilyen nagymérvű fenyegetés idején mit tesz a király? Valóban egyedül csak benne bízik? Ez a helyzet mutatja meg, hogy képes csakis Istenre hagyatkozni, vagy ő is kora lehetőségeit veszi igénybe.

Ezékiás első reakciója a behódolás volt. Vállalta a kivetett adót, még a templom ajtóinak arany borításait is elküldte Asszíria királyának. Ám a birodalom nem áll meg Júda határainál, hanem bekeríti Jeruzsálemet. Most tudja meg Júda királya, hogy Isten gyermeke nem a világ módszereinek a bevetése által menekül meg, hanem az Úr részesíti szabadításában. A legfélelmetesebb ellenségtől, a legváratlanabb helyzettől sem kell megrémülnünk. Mindig és minden körülmény közepette bízhatunk Urunkban. Mindig érvényes Elizeus felismerése: többen vannak velünk, mint ellenünk. Ez adjon erőt a helytálláshoz, a szolgálat folytatásához.

Asszíria királyának kincstárnoka tolmácsolja a király üzenetét Ezékiás számára. Az üzenet lélektani hadviselés. Meg akarják félemlíteni a királyt és népét. A nagy király üzeni, Ezékiás azonban nem rémül meg, mert ő egy még hatalmasabb király szolgál. Ez a Király Asszíria vezetőjének is Ura. Akkor nem rémülünk meg semmitől és senkitől, ha mindennap megállunk a nagy Király előtt. Aki számára az Úr Jézus valóságos személy, az nem ijed meg, az nem dől be az ellenségnek, hanem továbbra is ragaszkodik Isten akaratához, mert tudja, élete az Úr kezében van.

Asszíria királyának a kérdése: „Miben bízol”, számunkra is végig gondolandó? Legyen a mai napon csendes időnk arra, hogy ezt a kérdést őszintén megválaszoljuk. Ha tisztában vagyunk azzal, kiben is hiszünk, sok nehéz helyzeten átlendülhetünk. Pál apostol megvallja Timóteus számára: „Tudom, kiben hiszek”. Ez a vallomás, hitének ez a letisztázása ad számára erőt a szenvedések közötti helytállásban, illetve erősíti meg abban, hogy jó irányban halad az élete. A külső helyzet, a fogság ellenére is jó döntést hozott, amikor igent mondott az Úr Jézusnak. Pál ismeri Jézust. Tudja kicsoda Ő. Nekünk is a magunk csendjében végig kell gondolni, kinek ismerem Őt? Kicsoda Jézus a számomra? Tamás válasza így hangzott húsvétkor: „Én Uram, és én Istenem” (Jn 20,28)! Tehát, kiben bízom? Jézusban, vagy emberekben, esetleg a bankszámlánkban? Boldog, aki Jézusban bízik teljes szívvel, mert felismerte, amit Péter apostol mondott: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6,68).

Pált és Barnabást követjük Antiókhiába (ApCsel 13,1-3), abba a gyülekezetbe, ahol Isten erőteljesen munkálkodott, ahol először nevezték Jézus tanítványait keresztyéneknek. Ezt az elnevezést csúf névként használták Antiókhiában.  Az olyan emberekre mutogattak és mondták rá, hogy krisztuskodó, akik számára Jézus élete, és akarata volt a mérvadó. Azokat illették ezzel a névvel, akik egy-egy élethelyzetben nem úgy cselekedtek, ahogyan addig, és ahogyan a kortársaik, hanem úgy, ahogyan Jézus Krisztus is cselekedett volna a helyükben. Vajon ránk tudnák-e mondani, hogy olyan krisztusiak, Krisztushoz hasonlók vagyunk?

Ha jól megfigyeljük Pál apostol munkálkodását, akkor igazat adunk Gyökössy Endrének, aki az Antiókhiai gyülekezetet, anyahajó közösségnek titulálta.  Azért nevezte így ezt a helyet, mert mindig innen indul, és ide érkezik vissza az apostol. Antiókhia valóban olyan a számára, mint a repülőgép anyahajó. Elindul a küldetés végrehajtására, majd ide tér vissza, hogy feltöltődjön, majd ismét bevetésre induljon. Annyi a különbség, hogy erről az anyahajóról nem életet pusztító bombákat juttatnak célba, hanem magát az életet, az Úr Jézus Krisztust.

Ebben a közösségben fel lehetett töltődni, volt muníció. Honnan tudjuk? Az életük eredményéből. Szaporodtak, növekedtek és másoknak is tovább adták az evangéliumot. Az akkori világot az Antiókhiából kiáradó evangélium formálta át. Itt az Úr volt a középpontban. Semmit nem cselekedtek maguktól. Most is azt látjuk, hogy böjtölve és imádkozva tudakolják az Úr akaratát. Isten terveibe kívánnak belesimulni. Itt nem önként jelentkezőkkel, pályázókkal, szavazás útján megválasztottakkal találkozunk. Itt a Szentlélek mondja meg, hogy kit válasszanak ki arra a munkára, amelyet az Úr eltervezett. Ez számunkra is útmutatás. Kérjük el mi is feladatunkat, és azokat az embereket, akik által az Úr el kívánja végeztetni munkáját.

Áldó hatalmak oltalmába rejtve

1. Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten ő-riz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

2. Ha gyötri, bántja szívünket a régi, És múlt napoknak terhe ránk szakad, Megrettent lelkünk vigaszodat kéri, Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.

3. S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű s nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

4. És ha az úton örömöt adsz nékünk, Ha szép napod ragyogva ránk nevet, Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk, Hogy életünket szenteljük neked!

5.      A csend köröttünk mélyen szerteárad. Hadd halljuk azt a tiszta éneket, Amely betölti rejtett, szép világod, Hol téged dicsér minden gyermeked!

Isten áldásával.

Egyedül Jézus

E

zékiásról, Júda királyáról olvasunk ma (2Kir 18,1-12). Az ő értékelése teljesen pozitív, úgy látják Ezékiás életét, hogy egészen úgy követte az urat, mint Dávid. Ezzel rámutatnak arra, hogy ami Dávid számára lehetséges volt, az lehet mások számára is. Isten kegyelme mindenki számára elérhető. Nem kell leírni önmagunkat és azt mondani, nekem úgy sem megy. Én nem tudom követni az urat, nem tudok úgy engedelmeskedni, mint az előttem járók. Ezékiás élete bizonyítja, hogy lehetséges. Hogyan? Az Úr ereje által.

Miben nyilvánult meg a Dávidhoz hasonló hit? Abban, hogy Ezékiás bátran eltávolította és megszüntette azokat a pogány kultuszhelyeket és tárgyakat, amelyekhez az évszázadok folyamán elődei nem mertek hozzányúlni. Sőt felismerte, hogy a rézkígyó is bálvánnyá lett, Isten helyett benne látták a szabadítót, ezért ezt is összetörette. Ezékiás ezen tettei azt jelzik, hogy élő kapcsolatban volt az Úrral. Naponta kereste Őt, és ezért volt képes, a már szent hagyományként beépült bálványokat eltávolítani.

Nekünk is oda kell állni az Úr elé és meg kell vizsgálnunk lényébe tekintve, van-e olyan szokás, vagy tárgy, valamilyen használati eszköz, vagy személy az életünkben, aki már bálvánnyá lett? Vannak-e olyan személyek és dolgok, szokások, természetünk olyan része, amely érinthetetlen volt eddig. Az Úr azt akarja, hogy bármi, ami elfoglalta a szívünket, és nem hagyott teret az Ő számára, kikerüljön onnan. Ő az egész életünket kéri, nemcsak egy szeletet belőle.

Mi jellemezte Ezékiás király életét? „Bízott az Úrban, Izráel Istenében,” a Károli fordítás szerint: „Egyedül az Úrban, Izráel Istenében bízott.” Tehát nem csupán bízott az Úrban, hanem egyedül csak Benne bízott, és nem tett mellé semmi mást. Hiszen előtte is voltak olyan királyok, akik bíztak az Úrban, de ők még az Úr mellé oda tettek, vagy korábbról meghagytak biztosítékokat. Ez azt jelentette, hogy baj esetén, még az áldozóhalmon is mutattak be áldozatot, és úgy gondolták ezért biztosan meghallgatja őket az Úr. Azonban semmilyen biztosítékra, kiegészítő cselekményre nincs szükség. Egyedül a teljes szívvel való bizalom, az engedelmes és tiszta élet a mérvadó.

Ez a lényeges ma is, egyedül Benne bízzunk. Ez azt jelenti, hogy az Úron kívül minden egyéb dolgot kitakarítunk az életünkből. Jézus mellett nincs helye, horoszkópnak, jósoknak, keleti vallásoknak és praktikáknak, sem a pénzben, politikában való bizalomnak. Vagy Rábízzuk magunkat teljes szívből, vagy megosztjuk az életünket. Ő azonban nem hajlandó osztozkodni senkivel.

Fontos még a király életében az Úrhoz való ragaszkodás. Ez azt jelentette, hogy amikor mások mást tartottak volna ésszerűnek, ő akkor is komolyan vette Isten Igéjét, a Mózesnek adott törvényeket és azok szerint élt. Gondoljunk a Saul elől menekülő Dávidra, akinek azt javasolták ölje meg a királyt, amikor rátalált a barlangban. Ő azonban nem a barátai tanácsára figyelt, hanem az Úr szavához és akaratához ragaszkodott, ezért életben hagyta Sault és tovább bujdosott. Az Úrhoz való ragaszkodás Ezékiást igazolta. Munkássága eredményes volt, mert csak azt tette, amivel az Úr megbízta. A mai tanítványok is akkor lesznek eredményesek, ha minden helyzetben az Úrhoz ragaszkodnak. Ez volt az Úr Jézusra is a jellemző egész földi szolgálata során. Soha nem a mellette levők véleménye, vagy a körülmények alakulása határozta meg a tetteit, hanem mindig Isten akarata. Mondhatták a tanítványok, hogy küldje el az utánuk kiáltozó pogány nőt, nem hallgatott rájuk, mert a Ő számára is hozta Isten kedves esztendejét. Ugyanígy nem kért tüzet a samaritánus falura, amikor nem fogadták be, de nem vette igénybe tanítványai védelmét sem, amikor a elfogására kivonultak a fegyveresek. Mivel csak felfelé, az Atyára figyelt, a kereszten így tudott kiáltani: „Elvégeztetett.” Ez az eredmény, elvégezni azt, amivel a Gazdám megbízott. Nem az a lényeg, hogy mindent megcsináltunk-e, amit elvártak tőlünk, hanem az, hogy amit az Úr kért, amit rám bízott, azt elvégeztem-e (Lk 12,41-48)?

Az újszövetségi rész megdöbbentő és egyben bátorító is a tanítványok számára (ApCsel 12,20-25). Megdöbbentő, hogy az a Heródes, aki hatalma megőrzése érdekében ki akarta pusztítani a keresztyéneket, nyomorultul elpusztult, míg a kiirtásra szánt közösség növekedett, és az Úr igéje terjedt.

Azt is meglátjuk miért volt ellenséges indulattal Heródes az Úr tanítványai iránt. Magát istenítette, és nem volt hajlandó meghódolni Jézus Krisztus előtt. Sem a királyi, sem az isteni méltóságot nem akarta Jézusnak adni. Azonban Isten az Ő dicsőségét embernek nem adja.

A tanítványoknak soha nem kell a félelmekre, az istenkedőkre tekinteni, az ő idejük is lejár. A tanítvány feladata, hogy mindig a szolgálatra koncentráljon. Felismerje, hol a helye, hol meddig kell tartózkodnia. Pál és Barnabás is világosan látta meddig kell a fővárosban tartózkodniuk. Hiába voltak ott a tizenkettes kör tagjai, ők visszaindultak oda, ahová korábban állította őket az Úr. Visszatértek, de kaptak egy olyan társat, aki személyesen is jelen volt több Jézus által véghezvitt eseménynél. Szolgálatukat, igehirdetésüket, Márk személyes bizonyságtétele is erősítette. Mindig szükség van más testvérek bizonyságtételére is. Kérjük Urunkat, végezze el, hogy ma is növekedjen és terjedjen az Ő Igéje. Ne akarjuk mással helyettesíteni az Igét, mert egyedül csak ez által munkálkodik az Úr. Ha mást teszünk a helyére, megmozgathatunk tömegeket, de nem nyerünk tanítványokat. A mi feladatunk pedig pontosan ez: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20).

Nem szeret senki

1. Nem szeret senki, senki igazán, Nem érzi más azt, ha valami fáj. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

2. Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

3. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

4.      Hálánk jeléül szálljon énekünk, Énekünk Jézus, Jézus egyedül. Hálánk jeléül szálljon énekünk, Énekünk Jézus, Jézus egyedül. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

Isten áldásával.

Helyes tisztelet

A

sszíria királya fogságba vitte Izráelt. A lakosait elvesztett országba idegen népeket telepített le, akik az ott maradt kis létszámú egyszerű néppel élt együtt azon a területen. A betelepített népek a maguk addigi hite és szokásai szerint éltek, ám egy idő után azt tapasztalták, hogy különös oroszlántámadásokkal kell szembenézniük. Rájöttek, hogy nem véletlenül támadnak rájuk az oroszlánok, hanem annak a földnek az Istene küldi őket.  Ebből meglátjuk, hogy Isten keresi ezeket az idegeneket is. Velük is meg akarja ismertetni magát. Kánaán földje az Úré, ezért, akik ott letelepednek meg kell, hogy Őt ismerjék, mert nem lehet akárhogy élni, az Úr földjén. Mi már tudjuk, hogy az Úré a föld teljessége, ezért igyekeznünk kell, a tulajdonost megismernünk. Még a vonaton is ki van függesztve egy magatartási szabályzat. Az üzemeltető társaság elvárja, hogy aki igénybe veszi, a vasúti közlekedést az alkalmazkodjon az ő szabályaihoz, ha nem teszi, megszakíttatják vele az utazást.  Ugyanígy, a földön sem lehet úgy élni és viselkedni, ahogyan én akarom. Isten megszabta az utazás feltételeit, és ehhez alkalmazkodnunk kell. Ezért keresi az Úr a betelepült embereket.

Az Úr tehát számukra is megadta a lehetőséget, papot küldtek számukra, aki megismertette velük az élő Isten tiszteletének a módját. Azt olvassuk megtanította, hogyan féljék az urat.  Nem mindegy hogyan tiszteljük, nem úgy, ahogyan mi akarjuk, hanem úgy ahogyan Ő megszabja, ahogy elvárja tőlünk. Ha a magunk módján tiszteljük, akkor saját vallást hoztunk létre, a magunk által kitalált istent tiszteljük, a magunk alkotta istentisztelet szerint. Ez azonban bálványimádás. Istent akkor tiszteljük helyesen, ha azt tesszük, amit Ő kér. Az Úr Jézus pont a samaritánusok földjén, a samáriai asszonynak mondta el, hogy: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24).

Ezek a népek meg lettek tanítva Isten helyes imádására, az igazi istentiszteletre. Megtudták, mi az, amit Isten elvár, és mi az, ami utálatos a szemei előtt. Ezért érthetetlen, amit olvasunk.  Azt látjuk „De azért mindegyik pogány nép megcsinálta a maga istenét is, és elhelyezte az áldozóhalmokon levő templomokba, amelyeket a samáriabeliek készítettek: mindegyik nép abban a városban, amelyben lakott.” Hallották hogyan kell Istent tisztelni, de ők engedetlenné váltak, ragaszkodtak a maguk isteneihez. Minket is megkísért ez a gondolkodás. Olvassuk az Igét, tudjuk mi Isten akarata, mégis a magunk akaratához, bálványaihoz, szokásaihoz ragaszkodunk. Bizony gyakran mi is engedetlenek vagyunk.

Ki kell még emelni a 33. verset: „Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket.” Ezek szerint egy repertoárbővítést hajtottak végre. A régi isteneik mellé felvették az urat is.  Isten azonban nem így gondolta. Ő nem egy akar lenni a sok közül, hanem Ő az egyedüli Isten és nincs más isten rajta kívül. Samáriában kialakítottak egy is-is vallást. Istent is tiszteljük és a magunk isteneit is. Vizsgáljuk meg a saját szívünket, hogy nem estünk-e mi is ebbe a csapdába, hogy is-is hívőkké váltunk? Követni akarjuk Jézust, de meg akarjuk tartani bálványainkat is. Istentiszteletre járunk, de a pénz, az ital, a média, az internet, a telefon és egyéb dolgok irányítják életünket. Jézus nem ismeri el az is-is vallás létjogosultságát, hanem határozottan kijelenti: két úrnak szolgálni nem lehet (Mt 6,24). Ő a teljes életünket kéri. Nem osztozik senkivel.

Péter csodálatos szabadulása után az érte imádkozó gyülekezetet keresi fel. Amikor meghallják a szolgáló leánytól, hogy Péter áll az ajtóban, nem hiszik el. Megdöbbentő, hogy a szabadításért, az Úr beavatkozásáért imádkoznak, és nem hiszik, hogy meghallgattatott könyörgésük. Nem hiszik, hogy Isten megcselekedte, amit kértek. Bizony mi is hányszor vagyunk így. Imádkozunk és nem hisszük, hogy az Úr kész megcselekedni, amit kérünk. Pedig az Úr Jézus a szívünkre helyezte, ha kételkedés nélkül hisszük, amit kérünk, megtörténik az (Mk 11,22).

Az álmélkodóknak Péter elbeszélte, hogyan vezette ki az Úr a börtönből.  Tehát nem azt mondta, hogy ő hogyan szökött meg, vagy hogyan szabadította meg magát, hanem meg vallja, hogy az Úr Jézus cselekedett. Az igazi bizonyságtétel mindig az Úr munkájáról szól. Azt hangsúlyozza, amit Jézus tett.  Az igazi szabadítás soha nem az én művem. Nem az én nagy akaraterőm, ügyességem eredménye az új élet, hanem Isten ajándéka, kegyelemből.

Heródes, amikor szembesült Péter szabadulásával, nem ismeri fel az Úr munkáját. Nem veszi komolyan, hogy Jézus cselekedett, és nem tér meg. Mi hányszor hallottunk Isten munkájáról, de komolyan vettük-e már a magunk életére nézve?

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5.      Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.

Ma még lehet

M

ai igeszakaszunkból (2Kir 17,1-23) néhány dolgot szeretnék kiemelni. Az első, ami számomra is fontos, hogy Isten országában rend van, ezért nem mehetnek a végtelenségig változatlanul a dolgok, eljön az idő, amikor Isten keményebben szól, és a megtérni, illetve gyümölcsöt teremni nem akaró fügefát (Izraelt) kivágatja. Az ítélet végrehajtásában Asszíria királya Isten eszköze. Ezt ma is látni kell, hogy amikor Isten népe, gyermeke pogányoktól gyötörtetik, vagy súlyos eseményeken kell  keresztülmennie, az nem a véletlen műve. De nem is arról van szó csupán, hogy társadalmi és politikai változások játékszerei vagyunk, hanem Isten szól, fegyelmez, vagy új pályára állít bennünket.

Izráel királya azonban mindezt nem ismerte fel, így mindig olyan megoldást választott, ami számára abban a pillanatban jónak tűnt. Ezért látjuk a kapkodást: az egyik pillanatban behódol az asszír királynak, a másikban pedig Egyiptomhoz fordul segítségért. Ez a történet szemlélteti a mai tanítványok életét is, amikor nem az Úrhoz fordulunk, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelően döntünk. Amikor így teszünk, eláruljuk, hogy nem vagyunk kapcsolatban az Úrral és nincs látásunk. Ha pedig nincs látásunk az Úrtól, akkor mi is ugyanolyan fejetlenül cselekszünk, mint a világ gyermekei.

Amennyiben Izráel királya felismeri, hogy az asszír sereg támadása Istentől van, akkor alázattal elfogadja az ÚR kezéből a fenyítést. Ennek nyomán talán még bűnbánatra is jut, és akkor Isten kegyelmet gyakorolt volna, és szabadításban részesítette volna őket. Áház azonban maga akarta megszabadítani önmagát, ez pedig nem sikerülhet.

A szentíró a 7. verstől kezdve a Biblia mércéje alá állítja Izráel történelmét. Nem emberi szempontok szerint értékeli a múltat, hanem Isten Igéje alapján. Ilyen történetszemléletre van nekünk is szükségünk. Az Ige mércéje alapján kell életünk, egyházunk, népünk történelmét is szemlélnünk. Ebben az összefüggésben a szentíró rámutat, hogy ami most történik, az nem a véletlen műve, hanem Isten ellen való vétkük következménye. Fontos megemlíteni, hogy az Isten ellen való vétket a szokások hozták be az életükbe. Ártatlanul kezdődött, csak átvettek néhány számukra kedves szokást, ami azonban Isten szemében bűn volt, és ez az ártatlan szokás rögzült az életükben, mert nemcsak jó, hanem rossz szokások is vannak. Ezért lényeges, hogy szokásainkat is vigyük az ÚR világossága alá, és amiről kiderül, hogy rossz, azt ne dédelgessük, hanem engedjük, hogy az ÚR megszabadítson tőle. Mert ami már szokássá válik, az annyira belénk rögzül, hogy mi azt már nem tudjuk abbahagyni, nem tudunk tőle megválni, egyedül a kegyelem tehet szabaddá. Ezért lényeges az is, hogy amiről felismertük, hogy rossz vagy az ÚR előtt utálatos, addig szakítsunk vele, amíg nem válik szokássá, amíg nem uralja le az életünket.

A 15. versben rámutat az Írás arra a tényre, hogy amivel foglalkozunk, amilyen gondolatot beengedünk az életünkbe, amit komolyan veszünk, az mind  hatással van ránk, és formál bennünket. Ha a világ dolgaival, pogány gondolatokkal, a bűnnel foglalkozunk, akkor mi is átitatódunk ezekkel, és használhatatlanná válunk az ÚR kezében, ahogyan Izráel népe is hiábavalóságot követett és hiábavalóvá vált Isten számára. Meg kell jegyeznünk azt, hogy Izráel életében amit Isten hiábavalóságnak mond, azt a külső szemlélő és maga Izráel népe is nem annak látta. Ők a bálványimádásban is fejlődést, növekedést, kiteljesedést, szabadságot, önmegvalósítást láttak. Ez azért lényeges, mert mi is becsapódunk, mert azt gondoljuk, hogy ami a világ mércéje szerint haladás, kiteljesedés, az Isten szemével is az. Azonban Isten a bűnt, az engedetlenséget, az Ellene való lázadást soha nem nevezi fejlődésnek, és soha nem fogadja el. Az ÚR őszinte bűnbánatot és megtérést vár népétől. Mivel ez nem következett be, eltávolította őket színe elől (18. vers).

Mindez számunkra azért fontos, mert az ÚR Jézus a már körvonalakban említett fügefa példázatában tanítványainak is hangsúlyozza, hogy az ÚR ad kegyelmi időt a megtérésre, a változtatásra, gyümölcstermővé való változásra, de ha nem vesszük ezt komolyan, mi is kivágattatunk. Izráel népének hosszú időn keresztül próféták sora hirdette a megtérés szükségességét és azt, hogy ha nem veszik komolyan az ÚR szavát, eltávolíttatnak földjükről, szolgaságba jutnak. De mivel nem történt meg azonnal a prófécia beteljesedése, Isten ítélete, mert az ÚR türelmesen várt, úgy gondolták, soha nem kerül sor az ítéletes Igék megvalósulására. Legyen intő jel számunkra Izráel története, és vegyük komolyan, hogy amit Isten mond, azt nem viccből mondja, hanem azért, hogy megcselekedjük, mert egyszer a mostani kegyelmi időszak is végére ér. Adjunk hálát az Úrnak kegyelméért, hogy negyven éves szorongattatás után ma élhet az egyház, élhetünk az Igével, kereshetjük az Urat, azonban ne gondoljuk, hogy ez az időszak a végtelenségig tart. Egyszer „lezárul a kegyelmi út, s lelked örök halálba jut”, ezért ne éljünk vissza Isten türelmével.

Figyelemre méltó ebben a bekezdésben (ApCsel 12,6-11), hogy sem a gyülekezet, sem Péter nem tesz konkrét lépéseket a szabadulás érdekében. Sőt, Péter teljes nyugalommal az Úrra bízza magát. Nincs szívében félelem, sem aggódás, mi lesz holnap, hanem nyugodtan alszik, annyira nyugodtan, hogy még felébreszteni sem egyszerű, úgy kell felrázni. Amíg ő az ÚR kezében békésen szunyókál, addig Isten cselekszik. Itt nincs erőlködés, izzadtságszag, kapkodás, minden magától megy. Magától hullik le a bilincs, magától nyílik meg a vaskapu, tulajdonképpen ez a magától Reményik Sándor szavaival mondva a kegyelem. Amikor a kegyelem munkálkodik, akkor magától tárul az ajtó, nyílik a szív. Adja az ÚR, hogy a mi életünkben is ilyen magától működjön a kegyelem, magától nyíljanak a szívek, táruljanak az ajtók, mozduljanak a kezek, a lábak az ÚR dicséretére, szolgálatára.

Siessetek, hamar lejár

Siessetek hamar lejár,

kegyelme már régóta vár.

Ma még lehet, ma még szabad,

borulj le a kereszt alatt.

Ha elkésel, mi lesz veled,

ki menti meg a lelkedet,

lezárul a kegyelmi út,

lelked örök halálba jut.

Elszáll a perc, az életed,

ma még ha jössz, elérheted.

Ne késs tovább, ne várj tovább,

ma kérd Atyád bocsánatát!

Isten áldásával.

2011. aug. 2.

A

 mai igeszakaszunk (2Kir 16,10-19) így kezdődik: „Ezután elment Áház király”. Tehát mindannak, amit most olvasunk, előzménye van. Júda királya letért Isten útjáról, és rálépett a pogány bálványok széles útjára, amelyen egyre mélyebbre jutott. Ha ezen az úton elindul valaki, önerőből képtelenség megállni és visszafordulni. Áház sem tudott. A világ széles útján a külsőségen van a hangsúly. Már nem Istentől tanul, nem az Úrtól való minta szerint alakítja életét, gyakorolja hitét, hanem a pogány nagy birodalom királyához fordul. Ott megragadja az üres kultusz csillogása, és ő is olyat akar készíteni magának.

Tulajdonképpen ma is így von el az Úrtól a sátán, a keskeny út egyszerűsége mellé odaállítja a széles út ragyogó csábítását, az önmegvalósítás lehetőségét, és sokan ezt kezdik másolni. Sok ember számára ma ez a vonzó, még a hívőket is csábítja, azonban az Úr Jézus elutasította a kísértő ajánlatát, amikor az egész ragyogó, csillogó, sikerekkel, hatalommal megtűzdelt világot felajánlotta a számára. Jézus az Atya útját, a Neki való engedelmességet, a keresztet választotta. Ebből a keresztből élet fakad mindazok számára, akik megcsömörlöttek a világ gazdagságától.

Nagyon megrázó az a merészség, amivel Áház az Isten utasítása alapján készült templom berendezési tárgyait eltávolítja, átalakítja. Ő a templomot alakítja a maga elképzelése szerint, és nem az életét Isten igéjéhez, akaratához. Mennyire becsapja magát az ember, amikor úgy gondolja, ha átalakítja Isten Igéjét, eltávolítja belőle azokat, amelyek számára kényelmetlenek, s úgy gondolja, minden rendben van. Nekünk nem az Igén, az Isten által lefektetett erkölcsi törvényeken kell változtatni, hanem a szívünkön és az életünkön.

Áház király magatartásánál még megdöbbentőbb Úrijjá pap cselekedete, akinek az volt a feladata, hogy Isten akaratát hajtsa végre pontosan. Ő ellenben a Teremtő Szent Isten szavát semmibe vette, helyette egy ember, a király szavát hajtotta végre pontosan. Hányszor mi is egy vezető szavát nagyobb buzgósággal igyekszünk végrehajtani, mint az Úr Jézus parancsát. Ha egy ember mond nekünk valamit, igyekszünk maradéktalanul teljesíteni, s ha nem sikerül, kényelmetlenül érezzük magunkat, de bánt-e bennünket, ha nem tettük meg, amit Urunk kért tőlünk? Komolyan vesszük-e azokat, amiket az Újszövetségben olvasunk, pl. ne menjen le a nap a haragunkkal, fordítsuk oda a másik orcánkat, menjünk el a második mérföldre, ne szeressük a világot, ne igazodjunk hozzá, és így tovább? Egy nap végén bánt-e minket, ha ezeknek nem tudtunk megfelelni, bánt-e minket annyira, mint egy elmaradt vásárlás, lemaradás egy kedvenc filmről, egy el nem végzett munka, vagy ezek fájnak, míg az előbbiek nem lényegesek? Pedig pont az előbbiek fölött kellene szomorkodni, bűnbánatot tartani, hisz azokat az Úr Jézus, Isten országának Királya várja el tőlünk.

Az újszövetségi Igénk (ApCsel 12,1-5) is összhangban van az Ószövetséggel, hiszen itt is azt látjuk, könnyebb mást okolni, mint önmagunkban keresni a hibát, és bűnbánatra jutni. Heródes király valószínűleg a keresztyénekben látja az országát sújtó éhínség okait. A saját felelősségével való szembenézés helyett másokat okol, áthárítja azt másokra. Mivel gyáva szembenézni önmagával, ezért kegyetlenkedni kezd, mert könnyebb Jakabot lefejeztetni, mint önmagát keresztre feszíteni.

Gyakran mi is hasonlóan járunk el, mint Heródes király. Amikor súlyos problémákkal kell szembenézni, vagy eltérően látunk dolgokat, nem a magunk felelősségét firtatjuk, nem önmagunkkal nézünk szembe, nem magunkat tagadjuk meg, ahogy az Úr Jézus kérte, és vesszük fel a keresztet, hanem a másikat akarjuk megfeszíteni. Pál apostol azonban a Jézussal való találkozás után így vallott: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Problémáink akkor fognak rendeződni, ha nem a másikat akarjuk legyőzni, hanem mi fekszünk a keresztre. Heródes nem így cselekedett, ő Krisztus népét pusztította. Mindezt számításból tette, mert tudta, hogy a zsidók Krisztus követőit gyűlölik, és ha ő is ellenük fordul, meggyöngült pozícióját erősítheti. Vizsgáljuk meg szívünket, nem vagyunk-e mi is hajlamosak ilyen számításból cselekedni, nem vagyunk-e képesek bármit megtenni, ha azzal magasabb polcra léphetünk, több fizetéshez juthatunk, nem törődve azzal, hogy így másoknak okozunk fájdalmat, és Istennel kerülünk szembe. Miután Heródes Jakab halálát követően Pétert is börtönbe juttatta, az imádkozó gyülekezet képe tárul elénk. Megragadó, hogy ebben a helyzetben fő megoldási eszközük az imádság. Nem fordulnak emberekhez, vezetőkhöz segítségért, nem próbálnak megvesztegetni senkit Péter szabadulása érdekében, hanem az ő élő Urukhoz fordulnak. Tőle várnak segítséget. Figyelemre méltó, hogy nem ők akarják kiszabadítani az apostolt, nem ők akarnak tenni valamit, hanem mindent az Úrtól várnak. Péter szabadulásáért kitartóan imádkoztak. Az ő cselekedetük számunkra is iránymutató a megoldások keresésében.

Imádkozzatok és buzgón kérjetek!

1. "Imádkozzatok és buzgón kérjetek!" Bűnös voltunkért, Uram, ó, ne vess meg! Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk, Hallgass meg Fiad nevébe', ha kérünk.

2. „Keressetek buzgón és megtaláltok!” - Téged keresünk, Uram: hogy bűn s átok Erőt ne vegyen mirajtunk, légy nékünk Égi utunk, igazságunk, életünk!

3.      „Zörgessetek buzgón Isten ajtaján!” - Elfáradtunk, Uram, e világ zaján; Ó, nyisd meg az égi béke szép honát, Add, hogy zenghessünk örök halleluját!

Isten áldásával.

Őszinteség

A tegnapi Igébe tekintsünk előbb bele és keressük Urunk mai napra szóló üzenetét (2Kir 15,23-38). Mert Ő most is, hozzánk is szól. A meghallott Igét pedig vegyük komolyan. Merjük azt, amit olvasunk magunkra alkalmazni. Olvassuk úgy, hogy ezt a részt nekünk írták, nem másoknak és másokról szól, hanem nekem és rólam. Így nézzük most ezt a szakaszt is.

Izráel utolsó királyairól beszél a Szentírás. Utolsó, mert lezárul számukra kegyelmi idő, mert egyszer az is véget ér. Számunkra is véget ér. Ezért lényeges, hogy a jelen pillanatot Isten kegyel-mében, az Ő akaratát teljesítve éljük meg. Mindig a most a fontos, mert ezzel rendelkezünk, a következő perc, a holnap még nem a miénk. Így tehát ne a holnapot tervezzük, hanem a mai napot éljük, mégpedig Isten dicsőségére.

Kiemelném a Biblia őszinteségét, amellyel megemlíti Izráel királyainak véres dolgait. Nem hallgatja el ezeket, úgy, mint gyakran a világi társadalomban, hogy a vezetők bűneit eltitkolják, és csak a pozitív dolgokat hangsúlyozzák. A Biblia őszintén bemutatja az embert, ilyen az Úr nélkül. Ugyanígy bennünk is jelen vannak a pusztító, romboló indulatok, ezeket csak az Úr Jézus tudja megfékezni és átalakítani. Legyünk mi is őszinték és ismerjük el a bennünk lévő erőszakos, gonosz indulatokat. Ne csak a másikban, hanem a saját szívünkben lássuk meg. Mert a felismert és megval-lott bűnökre van bocsánat.

Júdában Jótám uralkodott ez időben, aki azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Mégis azt olvassuk: „Abban az időben kezdte az Úr rászabadítani Júdára Recínt, Arám királyát és Pekahot, Remaljáhú fiát” (37). Ha mindent helyesen tett, akkor miért szabadította rá Isten a szomszéd királyokat? Ez a háború lehetett próba is, mert mindig a nehéz időkben nyilvánul meg hitünk minősége és valódi arca. Amikor a megszokottól eltér az életünk, megszűnik az addigi kényelem, nem értenek meg, mellőznek vagy bántanak, akkor derül ki, mi van a szívünkben. Akkor látja meg az Úr, hogy most is kimondjuk-e legyen meg az Úr akarata, vagy sértődés, harag fakad fel a szívünkből. Egyszer ezt is tisztázni kell, jó ha őszintén látjuk hol tartunk. Ott vagyok-e ahol gondolom, vagy messze elmarad-tam a krisztusi példától. Az Ő természete, indulata árad belőlem, vagy a saját indulatom? Pál ezt írja: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5).

A tizenhatodik fejezet első bekezdésében Áház uralkodásáról olvasunk (2Kir 16,1-9). Ő a dávidi minta helyett Izráel királyainak a példáját követte az ő útjaikon járt. Sőt még túl is licitálta őket. Mivel nem az Istentől kijelölt úton járt, nem az őse, Dávid példáját követte, hanem a testvérnép életéhez igazodott, egy idő után még a példaképen is túl akart tenni, ezáltal azonban nagy mélységbe jutott. A fiát is elégette áldozatul. Elgondolkodtató, hogy azt, amit a törvényben kért Isten, azt nem tette meg, de amit a pogányság diktált azt végrehajtotta. Isten nem kért gyermekáldozatot, sőt utálatos az a szemei előtt. Velünk is gyakran előfordul, hogy Isten elvárásait nehéznek tartjuk, de amit a világ kér, sokszor sokkal nehezebbet, azt készek vagyunk megtenni. Sajnálunk az Úrtól napi néhány percet, zúgolódunk, ha kér a javainkból, amit pedig Tőle kaptunk. Ellenben mennyi időt eltöltünk, milyen sok pénzt ráfordítunk szenvedélyeinkre. Ha őszinték vagyunk, akkor ki kell mondani, hogy a mostani gazdasági válság, az eladósodás sem az adakozásunk következménye. Nem azért megyünk tönkre, mert sok pénzt fordítottunk Isten dolgaira. Hanem inkább minden anyagi problémánk abból fakad, hogy nem adunk az Úrnak. Nem adjuk Neki mindenünk, nem engedjük, hogy Ő rendelkezzen Vele, hanem mi vagyunk a pénztárosok. Amennyiben az Úr rendelkezésére bocsátjuk pénztárcánkat és csak arra költünk, amire Ő is költene, rendbe jön anyagi helyzetünk. Aki bőven vet az Úrnak, bőven is arat.

Amennyiben a Jézus Krisztus által lefektetett úton járunk, kiteljesedik az életünk. Azon az úton Ő jár előttünk, sőt Ő maga az Út. Jézus jó irányba vezet bennünket, csak bízzunk Benne. Lehet, hogy az út keskeny, de életre vezet. Keskeny, mert Isten országa törvénye érvényes rajta. Itt nincs önzés, itt nem én vagyok a középpontban, itt nem rólam, hanem minden Róla szól. Így járom-e Jézus lábnyomát? Neki zeng-e a szívem? Az Ő lénye határozza-e meg a hangulatom, vagy a saját borús hangulatom határozza meg a napomat. Kövessük a napraforgó példáját, amely mindig ragyog, mert együtt mozog a nappal. Ha mi is mindig együtt mozgunk az Úrral, sugárzó emberekké válunk.

Mivel Áház a környező népek szokása szerint élt, a fenyegetettség idején is hozzájuk hasonlóan oldotta meg a helyzetet. Ő már nem ismeri Izráel Istenét. Nem tudja, hogy Ő a szabadító, ő már nem tudja mondani: „Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram” (Zsolt 18,3)! Ez bizony szomorú! Isten népe nem tudja, hogy az Úr az Ő vára, és megmentője. Nincs annál nagyobb tragédia, mint amikor Isten gyermekei nem ismerik Urukat, és a világtól kérnek oltalmat. Az egyház mindig mélyponton van, amikor a világi hatalom segítségére támaszkodik. Ebből az állapotból is csak az Úr kegyelme képes kiemelni. Kire támaszkodom én a mindennapokban? Kitől várok segítséget és oltalmat? Az Úrtól, vagy a világtól?

Az újszövetségben az evangélium diadalmenetét láthatjuk (ApCsel 11,19-26). Ebben a menetben nem tudósok, az értelmiség, a vezetők, hanem az Úr Jézus egyszerű tanítványai vesznek részt. Olyan emberek, akiknek menekülniük kell hitük miatt szülőföldjükről, de nem megkeserednek, hanem viszik szívükben magukkal a drága kincset, az élő magot, az Igét. Amerre mennek, hintik a magot, és Isten Lelke által ez az áldott vetőmag jó talajba kerül és kihajt. A friss hajtást pedig tovább gondozzák. Erre a feladatra Barnabást hívta el Urunk.

Barnabás teljesen a Szentlélek vezetése alatt élt. Egy idő után meglátta, hogy ő nem tudja tovább vezetni az egyre növekvő antiókhiai közösséget, ezért elmegy Tárzusba Saulért. Csodálatos ez a fel-ismerés, és az az alázat, amellyel elfogadja, hogy innentől más lesz a főnök. Azonban Saul is tud második lenni. Mert egy évig, csak tanuló. Jó látni, hogy még Pál apostol sem lesz azonnal vezető, nem mindjárt küldik ki missziói munkára. Előbb neki is a gyülekezet tagjává kell válnia. Így készíti fel az Úr, és teszi alkalmassá arra a szolgálatra, amire kiválasztotta. Isten Országában a tanuló időt nem lehet megspórolni. Hibát követünk el, ha ezt a lépcsőt kihagyjuk, és azonnal tisztséggel bízzuk meg a friss gyülekezeti tagot.

A mai szakaszból (ApCsel 11,27-30) az ragadott meg, hogy amikor az antiókhiai tanítványok ér-tesülnek a próféta által az elközelgő éhínségről, akkor nem magukat mentik. Nem azon fáradoznak, hogy őket elkerülje ez a baj, vagy lehetőleg minél kevesebbet szenvedjenek, hanem a Júdeában még nehezebb helyzetben lévő testvérekre gondolnak. Nemcsak gondolnak rájuk, hanem lehetőségeikhez mérten segítenek is rajtuk. Ez az evangéliumi, felelős hozzáállás. Nem azt kell várni, hogy mi kimaradjunk a megpróbáltatásokból, hanem keresni a lehetőséget, hogyan segíthetünk azoknak, akiket még nálunk is jobban sújt a csapás.

A tanítványok sohasem a moziból figyelik mások szenvedéseit, és örülnek, hogy ők ebből kima-radtak, hanem részt vesznek benne, és segítenek a bajbajutottatokon. Segítenek a másik testvérnek, vagy bizonyságot tesznek azok számára, akik még nem ismerik az Úr kegyelmét. Az Antiókhiai gyülekezet a mai gyülekezetek számára is például szolgálnak.

Tudom, hogy Jézus él

1. Tudom, hogy Jézus él, Tudom, hogy ő segél, Nem bánthat gond és félelem, Ő van mindig ve-lem.

2. Jó pásztor ő nagyon, Szeme juhán vagyon, Legeltet szép zöld pázsiton, Ég harmatát iszom.

3. Mikor leszáll az est, Sötétje bánt, ijeszt, Az éjszakában is tudom, Hogy megvéd Jézusom.

4. Ha lábam tévedez, Bánt a világ, sebez, Jézus szívén a menhelyem, Ő gyógyírt ad nekem.

5. Ha rája néz szemem, Úgy megvan mindenem, Boldog vagyok, hogy tudhatom, Jézus szeret nagyon.

Isten áldásával.