Élj a Rendben!

Z

soltárunk szerzője nemcsak Isten jelenlétét tapasztalja meg a természetet szemlélve, hanem felismeri a teremtett világ Istentől való rendjét is. Csodálatos rend szerint működik a világ. Az Úr megszabta mindennek a ritmusát, csodálatos harmóniát alakított, amelyek az élet tökéletes működését és az ember testi-lelki egészségét biztosítják. Ha megtörik a rend, felborul a lelki harmónia és beteggé válik az ember és megbetegíti környezetét is.

„Te alkottad a holdat” - vallja meg a zsoltáros, igen Ő nem tudományosan foglalkozik ezzel az égitesttel, hanem vallást tesz Isten teremtő munkájáról. Hiszi, hogy az Úr alkotta és helyezte az égboltra világító testként. Az a feladata, hogy az éjszakai sötétség idején visszaverje a nap fényét, így világosságot biztosítson a sötétben élők számára. Ilyen fényvisszaverőkként helyezi az Úr gyermekeit ebbe a sötét világba az a szerepük, hogy világítsanak, így mutassák az életre vezető utat, hiszen a sötétben könnyen eltévedhetünk. Világítunk-e igazán a magunk helyén?

Azután a holdnak még az a szerepe is van, hogy jelezze az ünnepeket, vagyis ezáltal tanítson megállásra. Az ünnep azt jelenti, meg állunk a mindennapi rohanásban és az Úr elé megyünk, hogy a Vele való közösségben feltöltődjünk. Az egészséges élethez a megállás és a feltöltődés is hozzá tartozik. Az embert Isten Lelke tette élő lélekké, vagyis emberré. Akkor marad meg embernek és növekszik emberségében, ha megmarad az Istennel való élő közösségben. Az ünnepek ezt szolgálják, közösségbe kerülhetünk Urunkkal, és Igéje által erősödünk, növekedünk és krisztusivá formálódunk. Az a cél, hogy homo krisztiánuszokká (krisztusi emberekké, Gyökössi Endre) váljunk.

Az éjszakának is meg van a szerepe, és nagyon nem jó, ha ezt a ritmust felborítjuk és az éjszakából is nappalt csinálunk. Az éjszaka vadállatok élettere, az ember számára pedig a pihenés ideje. Éjjel a vadállatok zsákmány után járnak, az ember pihen. „Ha felkél a nap, elrejtőznek és hajlékaikban heverésznek; Az ember munkájára megy ki, és az ő dolgára mind estvéig” (Károli). Érdemes csendben az Úr előtt elgondolkodni, mennyire felborítottuk ezt a harmóniát, a sok lelki betegség talán pont ennek a következménye. Mi lehet a megoldás? Visszaigazodni a rendhez, ráhangolódni az isteni ritmusra. Ha ebből kiesünk azt nem tudjuk kár nélkül elviselni. Pedig felborítottuk, sokan ma nappal heverésznek, éjjel pedig kizsigerelik önmagukat, felőrölik pszichikus energiájukat, majd összeroppannak. Ebből csakis az Úr kegyelme által van kivezető út, adja meg számunkra, hogy Igéje és Lelke által rátaláljunk.

A lelki békességhez vezető út, amikor elfogadom számomra is érvényesnek Isten rendjét, ráhangolódom és hagyom érvényesülni. Hálát adok azért, hogy ő vezeti életemet, hogy az Ige lámpásként mutatja számomra a jó utat, és hogy azon nekem is szabad járnom.

Ha most a római levélhez fordulunk (Róma 8,26-30) nagy segítséget találunk, mert Isten azért adta a Szentlelket, hogy segítségünkre legyen, ott ahol elakadunk. Ha úgy látjuk nem vagyunk képesek Isten rendje és akarata szerint élni, mert ez a világ hatalmasan kényszeríti ránk a saját ritmusát, akkor forduljunk Hozzá. A Lélek segít, imádkozni, de segít élni is. Pál másik levelében leírja, hogy amikor úgy gondolta, hogy a tövis miatt már képtelen megfelelően szolgálni az Urat és kérte annak eltávolítását, akkor megtudta, hogy nem a testi erő és képesség a lényeg, hanem az Úr kegyelme. Általa lehet ő is erős. Isten Szentlelke által lehetünk mi is erősek, találhatjuk meg a kivezető utat, ott ahol elakadtunk. A Lélek esedezik értünk, vagyis Ő is kéri számunkra az Úr tanácsát. Milyen csodálatos lehetőség ez, a Lélek is kéri számunkra az Úr segítségét, ezt látva öröm és reménység lehet a szívünkben, mert nem vagyunk magunkra hagyatva. Én plusz a Lélek legyőzhetetlen párost alkotunk. Így, ezzel a hittel és meggyőződéssel indult Dávid is Góliát ellen, nem is lehetett más, mint győzelem az eredménye. Induljunk mi is ezzel a meggyőződéssel utjainkra.

Milyen sokat idézett mondás a következő vers: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott” (28). De vajon amikor bajokon megyünk keresztül, próbák akadályozzák haladásunkat így lájuk-e. Ott van a szívünkben, én szeretem az Urat ezért ez a mostani helyzet is javamat fogja szolgálni. Lehet, hogy nem tudom miként lesz belőle jó, de higgyünk az Úrnak, és merítsünk erőt a bibliai szereplők életéből. Gondoljunk Józsefre, aki az életét ért sok atrocitás és nyomorúság után így szól testvéreihez: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” (1Mózes 50,20). Soha ne feledjük: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (Ézsaiás 5,8-9).

Lehet mindig hitben élni

Lehet mindig hitben élni,

Lehet mindabban remélni,

Amit megmondott és megígért az Úr.

Lehet ráállni és hinni,

Hogy Ő mindazt majd bevégzi,

Hogy Ő elkísér, és erőt ad nekem.

Akkor is kell tűrni, várni,

A hit útján bizton állni,

Ha nem látszik is a megvalósulás.

Nála kész a terv, a szándék,

Mit nagy gonddal épp hozzám mért,

Amit én talán ma meg sem érthetek.

Az időt és módot tudni

Nem is kell, s nem jó kutatni.

Csak Ő tudja, mikor s mi hasznos nekem.

Életem az Ő kezében,

Higgyek így ígéretében,

Hogy Ő mindig mindent a javamra tesz.

Isten áldásával.

Sóvárgás

A

 zsoltáros szinte belegyönyörködik Isten lényébe és jelenlétébe (Zsolt 104,1-18).  Megtapasztalja, hogy az Úr az ő személyes Istene. Nem egy távoli ismeretlen valaki, hanem életének Teremtője és Gazdája. Az Ő Ura, Akivel lehet beszélgetni, Akinek a lénye átjárja az övét. Ezért tudja Őt magasztalni. Csendességeinkben tapasztaljuk-e így az Úr közelségét, tudunk-e Benne gyönyörködni és magasztalja-e lelkünk Urunkat?

Szinte látjuk a szerzőt, amint kimegy a szabadba és a természet lágy ölén is megtapasztalja Isten közelségét.  Amint a természet szépségeiben gyönyörködik, meglátja mögötte a Teremtőt, azt, Akitől származik minden szépség és gazdagság. Nem a természetet imádja, hanem általa még közelebb kerül Istenhez. A természet szépsége és csöndje felemeli szívünket az Úrhoz, ezért jó ha ki tudunk menni a szabadba, egy olyan helyre ahol szemlélhetjük az eget, vagy egy virágot, vagy egy terebélyes fát. Mindezek segíthetnek, hogy Igeolvasás és imádság közben még jobban urunkra hangolódjunk, hogy igazi csöndet éljünk át, amely megcsendül, és Isten szavává, üzenetévé válik.

A zsoltáros számára a világban a biztonságot a Teremtő személye nyújtja. Azért érzi magát a földön biztonságban, mert Isten alkotta a világot és az Ő gondoskodó kezeiben tudja azt. Amikor az ember elveti a teremést, a biztonságot is ellöki magától és félelem költözik a helyére. Amikor az ember a világot a kezében akarja tartani és uralni kívánja, eltűnik a biztonság és megjelenik a félelem. Ahol az ember átveszi Istentől a hatalmat, ott mindig létbizonytalanság lesz. Dávid is azt ismerte fel, hogy jobb az Úr kezébe esni, mint emberekébe.

A zsoltáros biztonságát Isten ígérete jelentette, tudta, hogy megígérte, hogy többé a vizek nem önthetik el a földet. Ő pedig bízik az Úr szavában. Nekünk is meg kell tanulnunk bízni Isten kijelentésében, mindabban, amit a Bibliában számunkra megíratott, ha ezekben bízunk szilárd alapokon fog nyugodni az életünk. Akkor nem a mindennapi híradásoktól függ a hangulatunk, hanem kiegyensúlyozottakká válunk lelkünkben.

Istent jelenlétében gyönyörködve hálás az Úr gondviselő szeretetéért is. Tudja, hogy az ember és az állatvilág megélhetése is Isten kegyelmén alapszik. Ő gondoskodik kenyérről, és mindarról amire, szükségünk van. Aki ezt felismeri, annak a szívéből kiköltözik az aggodalmaskodás, mert tudja, Isten készletei nem fogynak el, és az Úrnak gondja van a Hozzá folyamodókra (Náhum 1,7). Gondja van az Úrnak, arra, hogy a földművelő embernek áldást nyújtson a föld. Ő áldja meg kezeink munkáját, és teszi azt maradandóvá.

Olyan megragadó, hogy Istennek az állatvilágra is gondja van. Fészket és búvóhelyet biztosít számukra. Szomorú, hogy az ember, akire rábízta Isten a teremtett világot, akinek őriznie kellene, pusztítja és kizsákmányolja azt.

Pál apostol tovább vezet bennünket a Krisztusban elrejtett élet áldásainak a megismerésében (Róma 8,18-25). Közben rámutat, hogy a Vele együtt való megdicsőülést megelőzi a vele együtt való szenvedés. Az apostolnak nagy tapasztalata volt ezen a téren, tudta, hogy a krisztusi életforma üldözést és szenvedést hoz magával. Ez a világ kiveti magából Isten gyermekeit. De ő nem az üldözésekre, a gyötrelmekre, fájdalmakra tekint, hanem mindezeken túl, meglátja azt a dicsőséget, amely vár Isten gyermekeire. Az eljövendő dicsőség, az új test reménysége ad erőt a keskeny úton való vándorláshoz, a bizonyságtevő élethez. Azonban ma sokaknál hiányzik az eljövendő dicsőség látomása, ezért elbizonytalanít a szenvedés és a mindenáron való gyógyulásra koncentrálunk. Kérjük, Urunkat adja meg ezt a látást számunkra, és tegye örömtelivé a hazafelé tartó utat. Adja meg számunkra azt a látást, hogy a halál által levetjük a régi, az elhasználódott öltözetet és magunkra öltjük az újat, a jobbat. Ha a ruházatunk lerongyolódna, és valaki azt mondaná, itt van egy teljesen új öltözet ruha, vesse le a régit és ezt öltse magára, vajon melyikünk mondaná, inkább maradok a rongyosban?

Ezért is mondja Pál, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, tehát az új teremtés idejét, amikor az egész teremtettség megújul.

De azért is mondja az apostol a fentieket, mert Isten gyermekei a mostani világban is olyan hatást képviselnek, mint a só. Mi vagyunk a föld sója, de komolyan vesszük-e ezt a küldetésünket és belekerülünk-e a világba, hogy ízt és konzerválást biztosítsunk a számára. A só gátolja a romlást, Urunk azért tart itt bennünket, hogy életünk és szolgálatunk által gátoljuk a romboló, pusztító folyamatokat.

 Hű pásztorunk

Hű pásztorunk,

vezesd a te árva nyájadat,

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,

Ó, halhatatlan ige, vezérünk, mesterünk.

Mert boldog az az ember,

ki dicsér tégedet.

És kóstolgatja mindennap

szent beszédedet.

Hát legeltessed igéddel

bolygó nyájadat,

És terelgessed lelkeddel juhocskáidat.

Szentlelkedet töltsd ránk ki,

mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert

ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen,

királyunk, mesterünk.

Isten áldásával.

 

Lélek szerint

A

 103. Zsoltár mai szakászának (103,15-22) tárgyalásánál tekintsünk vissza egy pillanatra a 14. versre. „Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.” Ő emlékszik rá, hogy porból lettünk, hogy teremtmények vagyunk, a mi emlékezetünkből azonban gyakran kiesik ez. Sőt ma már tudatosan ki akarjuk törölni gondolatainkból a teremtés fogalmát.  Azt gondoljuk, ha a mai technikával körülvesszük magunkat, feledtetni tudjuk azt, hogy teremtmények vagyunk. Pedig ha alázat van a szívünkben, rádöbbenünk, hogy Isten alkotta életünket és ezt soha semmilyen körülmények közt nem lehet átlépni. Az ember mindig teremtmény és halandó marad. Sőt a teremtettség tudta védelmet és biztonságot nyújt a számunkra. Nagyszerű dolog, hogy a teremtő Istent Atyánknak nevezhetjük és hogy az életünk nem az istenkendő ember, hanem a Mindenható kezében nyugszik.

Mivel a napjaink elmúlnak, úgy kell élnünk, hogy maradjon valami érték utánunk. Nem mindegy hogyan élünk, és mit hagyunk magunk után. Egyáltalán hagyunk-e még valamit a következő generáció számára? Fenyegeti a ma emberét az önzésnek az hatalma, amellyel mindent felél a következő nemzedék elől. Nagyon szükséges Pál apostol figyelmeztetése: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.  Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15-17).

A zsoltáros azt a tanácsot adja, hogy lázongás helyett áldjuk az Urat. Viszont áldani csak az tudja, aki ismeri, aki átéli szeretetét és nagy kegyelmét. Isten magasztalása mindig belülről fakad, és az Úr szabadításának, kegyelmének megtapasztalása indítja be.

Pál azt állítja a római gyülekezet tagjairól, hogy ők már nem test szerint, hanem Lélek szerint élnek. Vagyis az életüket már nem a test, az óember, hanem Isten Lelke irányítja. Sőt azt is határozottan állítja, hogy akiben nincs a Krisztus Lelke az nem az Övé. Lehet valaki egy felekezet tagja, de azáltal még nem válik automatikusan Krisztus tanítványává. Ahhoz, hogy az Övéi legyünk bennünk kell történni valaminek. Azt, hogy minek kell történni az Ige több helyen, elmondja: „Újonnan kell születnetek” (Jn 3,7). Hogyan megy ez végbe? Úgy, hogy bűnbánattal behívom az Úr Jézust az életembe, engedem, hogy Lelke által az én egész lényem felett átvegye az uralmat. Ami nem csupán egy alkalomra szóló élmény, hanem egy egész életen át tartó folyamat. Isten Lelke vezérel, ami azt jelenti, hogy Ő határozza meg mindennapjaimat, Ő irányítja tetteimet.

Az újjászületés által válunk Isten gyermekeivé, és mehetünk Hozzá gyermeki bizalommal. Sőt az a kiváltságunk is lesz, hogy Isten örököseivé válunk.

Jöjj, szabadíts meg

Jöjj, szabadíts meg, ó, kegyes Isten, a nyomorúságból,

Űzd el a rosszat, félelem átkát: végy ki a kínokból!

Nagy kegyelmeddel ha közeledtél, úgyse figyeltünk rád,

Másokon hányszor nem könyörültünk, s mondtuk a szép imát.

Zengve dicsérünk, s nem hiszünk benned, mozgat a rossz törvény,

Átkos a szívünk, fegyver a szájunk, elnyel a mély örvény!

Ó, szabadíts meg szent Fiad által, vedd el a rontó bűnt,

Moss meg egészen tiszta örömre, s Lelkedet add nékünk!

Nyisd meg az ajkunk, tárd ki a szívünk, adj hitet, Úr Isten,

Hogy neved áldjuk minden időben, szent Fiadért! Ámen.

Isten áldásával.

El ne feledd!

B

izony szükségünk van a zsoltáros figyelmeztetésére, hogy ne feledjük el mennyi jót tett velünk az Úr (Zsolt 103,1-14). Mert hajlamosak vagyunk Isten munkáját, a Tőle kapott jót, az áldásokat elfeledni és a rosszra emlékezni. Sőt az emlékezetünk megcselekszi még azt is, hogy inkább a rosszat, a minket ért sérelmeket raktározza el, és hozza felszínre. A rosszra való emlékezés nagymesterei vagyunk. Amit el kéne felejteni, mert nem használ, hanem inkább rombolja életünket és kapcsolatainkat, arra emlékezünk. Néha szándékosan húzzuk elő, mert olyan jól esik a másikkal éreztetni, hogy a kezünkben van. Azonban ez a magatartás nem biblikus, nem krisztusi.

Az Úr elveti vétkeinket, vagyis a megbánt vétket eltávolítja, az már többé nem létezik és így már nincs is mit előhúzni. Amit az Úr megbocsát, az már véglegesen le van zárva. Arról Ő már nem beszél, azt nem dörgöli többet a fejünkhöz. Csodálatos történet az, amelyben a feltámadott Úr találkozik az Őt megtagadó Péterrel, és háromszor kérdezi meg, hogy szereti-e Őt. Nem azt kérdezi, fogsz-e még megtagadni, hanem szeretsz-e, mintha azt mondani: ugye szeretsz, tudom, hogy még most is szeretsz. Ha mi így tudnánk a vétek után egymáshoz fordulni, hogy nem a másik bűnét elemezzük, hanem feltételezzük, hogy szeret, hogy testvér, akkor is ha korábban testvérietlenül viszonyult hozzánk. Pál a kolosséi levélben szívünkre is helyezi: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” (Kol 3,13). Itt a hangsúly azon van, ahogyan az Úr, úgy tegyetek ti is.

Próbáljuk ma összeszedni mindazt a jót, amivel Isten megajándékozott minket az elmúlt évek folyamán. Feltudjuk-e sorolni a Tőle kapott jók között házastársunkat, gyermekeinket? Úgy tekintünk-e rájuk, mint Isten ajándékaira. Ha így nézze őket, másként fogjuk látni az életüket. Akkor nem csak a bosszantó, kellemetlen tulajdonságokat vesszük észre, hanem a pozitívumokat is. Bizonyára, ha azt kérnék tőlünk, soroljuk fel a rossz, a kellemetlen tulajdonságaikat, vagy szokásaikat a körülöttünk élőknek, úgy gondolom, vég nélkül tudnánk őket sorolni. Legyen most az a feladat, hogy Isten előtt soroljuk fel a jó tulajdonságait, kedves szokásait férjünknek, feleségünknek, gyermekeinknek, apósunknak, anyósunknak, főnökünknek és a sort ki-ki, folytassa tovább.  A zsoltáros azt kéri, hogy ne feledjük el a jót, ugye milyen hamar elfeledjük, a jót, a szépet, a kedves és meghitt pillanatot, és mennyire frissebben emlékszünk a kellemetlen momentumokra. De azért kéri a jó dolgokra való emlékezést, mert a kegyelem által lehetséges.

Ami még megragadt, hogy minden bűnödet megbocsátja, tehát nem csak néhányat, nem mondja, hogy most már betelt a pohár, és többet nem, hanem minden bűnömet kész megbocsátani, alázattal és bűnbánattal kérem. Azt sem mondja zsarolásként, most az egyszer még megbocsátok, de ez volt az utolsó. Nem, Ő kész mindent megbocsátani, nincs az a bűn, amit ne lehetne Hozzá vinni, még a lator is Jézushoz fordulhatott a kereszten. Csodálatos ez a kegyelem.

Szívet melengető még a következő vers: „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk” (10). Hála legyen Urunknak, mert mi is lenne, ha bűneim szerint fizetne? Elvesznék. De Ő kifizette adósságomat, és az adóslevelemet keresztre szögezte, és így lehetek szabad.

A római levél (Rm 8,1-8) pedig tovább erősíti a fenti gondolatokat, és hangsúlyozza, hogy akik Krisztus Jézusban vannak, azok ellen nincs semmiféle kárhoztató ítélet. Amennyiben el vagyok Krisztusba rejtve, az Atya nem az én bűneimet, adósságaimat látja, hanem az Úr Jézus áldozatát. Érette élhetek királyi gyermekként. Jézus azért jött el ebbe a világba és halt meg a kereszten, mert Isten látta, hogy mi képtelenek vagyunk rendezni Vele életünket. Mi nem tudunk a bűn felett győzni, és amire én képtelen vagyok, azt tette meg helyettem, de érettem az Úr. Akik átélték az Úr győzelmét, azok már Lélek szerint, vagyis Isten Lelkének irányítása, vezetése alatt élnek.  Ami azt is jelenti, hogy immár a Lélek dolgaival törődünk, az a legfontosabb a számunkra. Ez a kijelentése az Igének egyfajta mérőzsinór is, megmutatja, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk-e. Amivel törődünk, ami kitölti gondolatainkat, időnket, ami leköti erőnket, az megmutatja, hogy test szerint vagy Lélek szerint járunk. Ha azt látjuk, hogy még inkább a test dolgai hoznak lázba, és azokért élünk, akkor még test szerint járunk. Azonban halljuk meg, amit mond az apostol: „Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt”. Jézus életében azért gyönyörködött az Atya, mert mindig az Ő akaratára figyelt, és azt cselekedte meg.

Amint vagyok, sok bűn alatt

1. Amint vagyok, sok bűn alatt, De hallva hí vó hangodat, Ki értem áldozád magad: Fogadj el, Jézusom!

2. Amint vagyok - nem várva, hogy Lelkemnek terhe, szennye fogy, Te, aki megtisztíthatod: - Fogadj el, Jézusom!

3. Amint vagyok - bár gyötrelem, S kétség rágódik lelkemen, Kívül harc, bennem félelem: - Fogadj el, Jézusom!

4. Amint vagyok - vak és szegény, Hogy kincset leljek benned én, S derüljön éjszakámra fény: - Fogadj el, Jézusom!

5. Amint vagyok - nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át; Hadd bízza lelkem rád magát: - Fogadj el, Jézusom!

6.      Amint vagyok - hogy a te szent Szerelmed tudjam, mit jelent Már itt s majd egykor odafent: - Fogadj el, Jézusom!

Isten áldásával.

Középpontváltás

A

 zsoltáros nyomán meglátjuk az Isten előtti csönd jelentőségét (Zsolt 102,13-29). Itt juthatunk helyes önértékelésre, meglátom, ki vagyok. A zsoltáros felismeri mulandóságát. Az imádság csöndjében ismerhetjük ezt fel, és vallhatjuk be magunknak őszintén. A lélek gyógyulásához a halandóság elfogadása is szükséges. A zsoltáros kimondja, hogy elmúlnak napjai, de az elmúláson keresztül az Örökkévaló felé halad. Itt időnk lejár, ezen nem lehet változtatni, de ha elfogadom, az ajándékba kapott éveket jól élhetem meg. Aki pedig Krisztusban örök életet kapott, az tudja, hogy Hozzá tart az. Mert az a fontos kérdésünk, hová megyünk a halálon keresztül? A Szentírás Jézusban ad kérdésünkre feleletet, és csakis Benne találhatjuk meg a választ. „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24).

Amikor Istennel őszintén találkozunk, átéljük kicsiségünket, mulandóságunkat és az Úr örökkévalóságát. Akkor az ember rádöbben, hogy Isten örökkévaló, és Őróla akkor is beszélnek, tetteit hirdetik és boldogan tesznek bizonyságot szabadításáról, amikor az én nevem és életem régen a feledés homályába merült. Annak a neve is letűnik, aki erre nem akar rádöbbenni, aki Isten létét tagadja. Aki azonban az örökkévalóságon keresztül látja önmagát, annak számára kitárul a kör. Már nemcsak önmagát látja, és így az imádságába mások is beleférnek.  Amikor meglátjuk a másik embert és tudunk érte imádkozni, elindultunk a gyógyulás útján.

Ezen az úton a következő lépcső, amikor meglátjuk, van feladatom, Isten rám is bízott valamit. A csüggedés lehúzza az embert, úgy látja, hogy nincs értelme és célja életének. Az Istennel való kapcsolatban felismerem a helyem és a feladatom. A zsoltáros, amikor átéli az Úr munkáját, megtapasztalja a Vele való közösség áldásait örömmel kiállt fel: „Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek.” Amit átélt arról bizonyságot kell tenni, mert az életem története a következő generáció számára segítség lehet abban, hogy a gödröket elkerülje, és idejében megtalálja az Úrral való kapcsolatot, a Tőle kapott feladatot és célt. Sok csapdát el lehetne kerülni, ha az előttünk járók hitelesen tudnának bizonyságot tenni Isten kegyelméről, a biblikus élet áldásáról és helyességéről. Az a baj, hogy sokan csak a vallásosságig jutnak el, de nem élik át a Feltámadott Úrral való találkozást, így az Ő élete és Igéje nem válik iránytűvé és normává a számukra. Ebből kifolyólag azután a legtöbben csak sodródnak a tömeggel és nem nincs saját céljuk. Pál apostolt is az Úr Jézustól kapott megbízatás lendítette előre. Azért tudott egy-egy súlyos megkövezés, hajótörés után megerősödve tovább menni, mert tudta miért él, Kinek szolgál, és mit akar elérni. Ezeknek az ismerete őrizte meg a depressziótól. Nem csüggedt el, mert nem önmagának élt, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt (2Kor 5,15). Pál apostolnak nem a testi élete, kényelme, megélhetése, hanem Jézus Krisztus volt a középpontban. Akinek az életében megtörténik a középpontváltás, annak az életében is minőségi változás megy végbe.

Az apostol azonban látja az ember valódi lehetőségeit. Nagyon őszinte önmagával és nem csapja saját magát. Nem mondja, hogy mindenre képes, hogy le tudja győzni a bűnt, vagy önmagát. Őszintén kimondja, hogy kettősség van benne, szeretné a jót, de képtelen kivitelezni, mert a kivitelező a tervek megvalósítója a bűn.  Engem nagyom megragad Pál őszintesége, mert mi nem nagyon akarjuk kimondani, hogy bennem nem lakik jó. Mi mindig szépítgetjük magunkat, védekezünk, nem is vagyok én annyira rossz. Pál lerántja ezt a díszletet és feltárja a valóságot, bennem nem lakik jó. A bűn lakik bennem. De ezt a felismerést nem azért mondja, hogy törődjünk bele a változhatatlanba, és hagyjuk, hogy a gonosz érvényesüljön. Azért írja le mindezt, hogy saját tehetetlenségünket átélve, keressünk segítséget. Döbbenjünk rá, hogy egyedül nem megy, nem tudjuk önmagunkat megváltoztatni, nem vagyunk képesek a bűnre, szenvedélyeinkre nemet mondani, mert nincs fölötte hatalmunk. Az önbecsapást fel kell adni és ki kell mondani, tehetetlen vagyok, ha ezt kimondom, Pál Jézusra mutat. Azt mondja, van segítség. Van Szabadító! Ez a szabadító Jézus Krisztus.

Ó, mi hű barát a Jézus

Ó, mi hű barát a Jézus,

Hordja bűnünk, bánatunk.

Mily dicsőség, hogy nevében

Istenhez fordulhatunk!

Mennyi békét elveszítünk,

Sírva hordjuk bánatunk,

S mind azért, mert hő imában

Őhozzá nem fordulunk.

Ér-e próba vagy kísértés?

Háborúság zaklat-é?

El ne csüggedj ám miatta:

Vidd imádban Őelé!

Volt-e már ily hű barátod,

Gondod így ki fölveszi?

Látja minden gyöngeséged,

Tárd ki bátran Őneki!

Nyomja-é bú gyönge vállad?

Földi bánat terhel-é?

Drága Megváltód az Orvos:

Vidd imádban Őelé!

Megvet, elhagy, kit szerettél?

Vidd imádban Őelé!

S Ő két karja közt ölelve

Visz a békesség felé.

Isten áldásával.

Fő orvosom

A

 mai zsoltárunkból (102,1-12) meglátjuk, hogy amikor elcsüggedünk hová lehet fordulni. A zsoltáros számára magától értetődő, hogy panaszaival Istenhez fordul, Előtte önti ki a szívét. Ma már nem ez a természetes, hiszen sokféle gyógyulási lehetőség közt lehet választani. A szerző azonban rámutat, lehet Istenhez is fordulni, ha ezt a lehetőséget ma el is hanyagoltuk, vagy utolsó helyre soroltuk is. Meglehet próbálni elsőként a lélek szak orvosához, az Úrhoz fordulni. Mert Ő nemcsak a testnek alkotója, hanem az Ő lehelete nyomán lett az ember, élő lélekké. Így azután lelkünkhöz és minden pszichikai problémához Ő ért a legjobban. Természetesen nem csak nyomorúság idején jöhetünk, és nem csupán akkor van Rá szükségünk, hanem akkor is, amikor jól mennek életünk dolgai. Azonban fontos, hogy a speciális lelki problémáinkkal is merjünk Hozzá fordulni.

A zsoltáros elmondja, hogy az Úrhoz való fordulás legközvetlenebb és mindenki által gyakorolható módja az imádság. Imádkozni annyit tesz, beszélgetni Istennel. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson semmilyen berendezésre, anyagi ráfordításra nincs szükség. Elég egy kis csöndes helyet keresni, és őszintén elmondani azt, ami a szívünkben van, az élő Isten előtt. Az őszinteség lényeges eleme az imádságnak, mert igazán akkor gyógyul a lényünk, ha semmit el nem hallgatunk, ha semmit vissza nem tartunk, és teljes bizalommal fordulunk mennyei Atyánkhoz. Az imádság akkor válik beszélgetéssé, ha a másik fél tud nekem válaszolni. Ha csak kiöntöm a szívem, de nem hallgatom meg Istent, akkor az nem imádság, csak panaszáradat. Talán egy időre megkönnyebbülünk, mert kiöntöttük szívünk tartalmát, de azután visszatérnek a problémák, mert az Orvost nem hallgattam meg, az orvosságot nem fogadtam el. Isten válasza a Bibliaolvasás által érkezik meg számunkra, benne közli az orvosságot is.

A zsoltáros bemutatja az élet, és a lélekfeltáró imádság mélységeit. Bátran elmondja azt, ahogyan érzi és látja most magát. Egészen mélyen van most, a teljes kilátástalanság, tanácstalanság veszi körül. A lelke kiszáradt, és ez az állapot testi tünetekben is megnyilvánul. Ebből megláthatjuk, hogy vannak olyan testi panaszok, amelyek lelki problémákra vezethetők vissza. Már aludni sem tud, álmatlanság gyötri, de ebben a helyzetben megtalálja a gyógyuláshoz vezető út első lépését, ez pedig az imádság. Amikor mindent elmond az Úrnak, feltisztul a szíve, lehullik a csüggedés, és az Atya szava nyomán a lelkét megújító folyam járja át. Tehát amit most ebből szívünkbe zárhatunk, az, hogy ha igazán meg szeretnénk gyógyulni, kezdjünk el beszélgetni Istennel. Az sem baj, ha eddig soha nem tettük, egyszer el kell kezdeni, és erre most van a legmegfelelőbb pillanat. Miért kell mindig kerülő úton eljutni a Főorvoshoz, mint a vérfolyásos asszony is? Lássuk meg, mehetünk egyenesen az Úrhoz.

Nézzük most a Római levél mai szakaszát (7,7-13), mit mond általa számunkra az Úr Jézus Krisztus? Nemcsak a betegség idejére kínál orvosságot Igéjében, hanem már a betegség elkerülésére is felkészít. Isten az Igében a prevencióra, a megelőzésre is hangsúlyt fektet. Mert aki az Igét, a Törvényt komolyan veszi, elkerülheti a csapdákat, a bűn pusztítását. 

Azért adta a Tízparancsolatot is a zsidók számára, hogy általa a helyes úton járjanak, és elkerüljék mind az egyéni, mind a közösségi bajokat. Azonban a bűn kihasználta az ember gyengeségét azt, hogy képtelen a maga erejéből megtartani a törvényt, és ennek érdekében a kívánság felgerjesztésére tette a hangsúlyt. Gyakran úgy éri el célját, hogy kihangsúlyozza a tiltást és az emberben kialakul, hogy amit tiltanak, azt igazán szeretné elérni. Jézus Krisztus szabadítását átélve, már nem a tiltásé, a kényszeré lesz a főszerep, hanem a szabadságé. Krisztus természete enyém lesz és általa már szabad lesz nekem a bűn számára nemet mondani, illetve Jézus akaratára igent. A tanítványság nem kényszer, hanem önként való követése az Úrnak. Ez pedig kegyelem, kegyelem, hogy még én is követhetem Őt.

Teremtő Istenünk

1. Teremtő Istenünk, Édes Atyánk nékünk! Hatalmas vagy, Irgalmad nagy: Ínségemben, Szükségemben, Kérlek, engem ne hagyj!

2. Szívem benned bízik, :/: Hozzád fohászkodik; Nézz csendesen, Kegyelmesen, Fájdalmimon, Bánatimon Könyörülj kegyesen.

3. Tudom, hogy kegyelmed :/: Enyhít mindeneket, Bús szíveket, Sebeseket, Szegénységben, Betegségben ellankadt fejeket.

4. Jelen van az idő, :/: Hogy te, jó segítő, Meghallgatod Siralmimat, Nékem adod Tanácsodat, Mert tudod sorsomat.

5. Megváltó Istenünk, :/: Szabadító Urunk: Vagy paizsom, Fő orvosom, Reménységem, Idvességem És gyönyörűségem.

6. Azért, ó, Jézusom, :/: Legbölcsebb orvosom, Siess, siess, És lelkemnek Segítője Légy testemnek, Megepedt szívemnek!

7. Nálad lehetetlen, :/: Tudom, semmi sincsen. Nyújtsd kezedet: Bús szívemet, Erősítsd bágyadt lelkemet, Mert áldlak tégedet.

8. Szent Lélek Istenünk, :/: Vigasztaló Urunk: Bátoríts meg, Oltalmazz meg, Igaz hitben, Szerelmedben Minden jókkal áldj meg!

9. Keresztemben tűrést, :/: Adj boldog szenvedést, Hogy abban ne Zúgolódjam, És búban ne Tántorodjam, Hozzád folyamodjam.

10. Légy erős gyámolom, :/: Csak rád támaszkodom. E világi Életemben, Halálom után mennyégben Véled legyek, Ámen.

Új Zengedező Mennyei Kar, 1743

Isten áldásával.

Tökéletes út

A

 101. Zsoltár Dávid imádsága, a Károli fordítás címe szerint: a király vallomás Isten előtt. Vagyis a Izráel királya mindennap Isten elé áll és szeretetéről, törvényéről zeng. Útmutatás ez számunkra, mindennap álljunk Isten elé, kezdjük Vele napunkat, tárjuk fel előtte szívünket és várjuk válaszát, útmutatását. Dávid pont azért volt Isten szíve szerinti uralkodó, mert soha nem akarta magát Istentől függetleníteni, nem akart a saját útján járni, hanem mindig Istenhez igazodott.

Megragadott a király vallomása: „Gondom van a tökéletes útra.” Gondja van a tökéletes, vagyis az Isten szerinti út megismerésére, mint király mindent megtesz, hogy népe megismerje Isten akaratát, hiszen Isten útja az egyedüli tökéletes út. Benne van az is ebben az Igében, hogy a saját életében is mindent megtesz, hogy Isten akarata érvényesüljön. Tehát nemcsak másoktól várja el a rendet, Isten szavának komolyan vételét, hanem önmagától is. Törvényei rá is vonatkoznak. Ez is példaértékű lehet a mi számunkra is, ne csak másoktól várjuk a kegyes életet, hanem mi is, én is vegyem mindenben komolyan Isten szavát.

Az is megfigyelhető, hogy a mai kormányok milliárdokat áldoznak az utak minőségének javítására, de az életre vezető úttal nagyon kevesen törődnek. Pedig az Isten útján, a keskeny úton való járáshoz nincs szükség nagy beruházásokra, csak bűnbánatra, megtérésre. De úgy látszik könnyebb és kifizetődőbb milliárdokért aszfalt utakat készíteni, mint az új életet kegyelemből elfogadni. Könnyebb a mammont, mint Istent szolgálni. Pedig az Ige arról tesz bizonyságot, hogy a feltámadott Jézus az út, az igazság és az élet. Húsvét csendjében nézzük meg, mi gátol abban, hogy rálépjek az életre vezető keskeny útra?

A Róma 7,1-6 verseiben Pál tovább erősíti azt a látást, hogy Krisztus halála által, halottak vagyunk a törvény számára, és most már a feltámadott Úr tulajdonai vagyunk. Csodálatos kimondani, nem a bűné, hanem az Úré vagyok. Legyőzte az ellenséget és megszabadított halála által. Legyőzte azt a gonoszt, akivel én nem bírtam. Legyőzte a bennem élő Barabbást, a lázadót, hogy most már Neki éljek és teremjek gyümölcsöt.

Más helyen önmagáról írva is megerősíti ezt a tételt, minthogy ő Krisztussal keresztre van feszítve, és ezáltal többé már nem ő él, hanem Krisztus él benne (Gal 2,20). Ezért a cseréért adhatunk hálát, mert csak a bennünk élő Krisztus képes Istennek gyümölcsöt teremni.

A törvénytől megszabadult életben már a Lélek szerint, a Lélek vezetése által élhetünk. Lélek pedig már nem a régi, a mindenki által elfogadott széles úton vezet, hanem átvisz a szoros kapun, és a keskeny út vándorává formál. Ezen az úton a Lélek fényében megértett Ige a kalauzunk és a zsinórmértékünk.

Velem vándorol utamon Jézus

1.Velem vándorol utamon Jézus,

Gond és félelem el nem ér.

Elvisz, elsegít engem a célhoz,

Ő, a győzelmes, hű vezér,

Ő, a győzelmes, hű vezér.

2. Velem vándorol utamon Jézus,

Ott az oltalom hű szívén.

Ha a szép napot fellegek rejtik,

Ő az éltető, tiszta fény.

Ő az éltető, tiszta fény.

3. Velem vándorol utamon Jézus,

Ez a vigaszom, baj ha jő.

Bármi súlyosak rajtam a terhek,

Segít hordani, ott van Ő,

Segít hordani, ott van Ő.

4. Velem vándorol utamon Jézus,

Bár az út néha oly sötét.

Soha nincs okom félni a bajtól,

Amíg irgalmas karja véd,

Amíg irgalmas karja véd.

5. Velem vándorol utamon Jézus,

Túl a sír sötét éjjelén.

Fenn a mennyei, angyali karban

Nevét végtelen áldom én,

Nevét végtelen áldom én.

Isten áldásával.

Lánc nélkül

M

ár a 100. Zsoltárt olvassuk és benne az Úr előtti ujjongásra kapunk felszólítást. Hát lehet most ujjongani, tud az örülni, aki lénye mélyéig átélte azt, ami a Golgotán történt? Hát most örülhetnek, ujjonghatnak a tanítványok, amikor Mesterüket megölték és a sírban van. Amikor egy számunkra kedves személy haláláról értesülünk nagyon távol áll tőlünk az ujjongás, szívünket a fájdalom szorongatja, gyakran a temetés után alig tudunk elszakadni a sírtól, nem bírjuk feldolgozni a fájdalmat elfogadni a veszteséget. Hát most ujjongjunk? Nem arról van szó, hogy ne lássuk meg felelősségünket, mert azt meg kell látni, de aki bűnbánattal járul a kereszt alá, az átéli bűnei bocsánatát. A bűnbocsánat pedig mérhetetlen nagy örömmel tölti be a szívünket.

 Amikor a zsoltárossal ujjongunk, akkor nem Jézus halála felett örvendünk, mert ha látjuk, amit az ember nagypénteken tett, akkor egész lényünkből zokogni kel. Zokogni, mert Isten egyszülött Fiát megöltük. De amikor túlnézünk, az emberen meglátjuk Isten munkáját, felismerjük, hogy ami a kereszten végbement az nem pusztán az ember tette, hanem a szent, élő Isten váltság munkája ez, ami által minket a kárhozatból mentett meg.  A kereszten Jézus az én számlámat fizette ki, adósságomat törölte el. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad vagyok, kegyelmet kaptam, adósságom elengedve, új életet kezdhetek. A kereszten Jézus „Magára vette szennyes ruhámat, Így békíté meg Istent, Atyámat, Így békíté meg, így békíté meg Istent, Atyámat,” Ujjongásunk tehát ebből fakad, leomlott a teher a kereszt alatt, és én mehetek boldogan, az Ő útján.

A bűn teher alól felszabadult ember most már az Úrnak szolgál, de ez nem kényszer, hanem önkéntes szolgálat, hiszen belső öröm táplálja. A gadarai Jézussal akart menni gyógyulása után, hiszen Ő vette le róla a légió rabigáját. Fekete István mondja el Tüskevár című regényében, hogy a harapós kutya sem veszélyes már arra az emberre, aki leoldotta róla a láncot, mert nem felejti el, ki adta vissza a szabadságát. Így az az ember is, aki átélte a gonosz, a bűn hatalma alól való szabadulást nem felejtheti el, kinek köszönheti a szabad életet. Köszönetünket Neki szentelt élettel, szolgálattal fejezhetjük ki.

A zsoltáros határozottan leírja, hogy jó az Úr, örökké tart szeretete. A húsvéti ünnepkör tartalma mutatja be számunkra igazán Isten jóságát és szeretetét. A kereszten kész volt a megfeszítőinek is megbocsátani. Utána megy az Őt elhagyóknak, és keresi a tagadó Pétert is. Így jön utánunk és keres bennünket is. Akkor is ha elhagytuk, ha már régen nem kerestük Őt, nem fordultunk Hozzá, most újra várja, hogy elinduljunk Felé. Szerető megbocsátással vár.

Folytatja Pál apostol a Római levélben a bűntől való megszabadulás következményeit (Rm 6,18-23). Aki megszabadult a bűntől az Jézus uralma alá kerül. Most már Őhozzá tartozunk, de Ő nem zsarnok ezért szólít fel az apostol arra, hogy adjuk át tagjainkat az igazság szolgálatára.

Átadni valamit azt jelenti, hogy amit a másiknak átadok, a fölött többé nem én rendelkezem, hanem az, akinek átadtam. Így nekem kell mindennap az Úr rendelkezésére bocsátani magamat, hogy Ő használhassa egész lényemet a szolgálatában, életek mentésére. Talán nehéznek tartjuk önmagunkat, tehát egész testünket, minden tagunkat az Úr rendelkezésére bocsátani, de tekintsük meg. hogy mit adott a bűn? A bűn szolgálata elvette szabadságunkat, kivetkőztetett emberi formánkból, teljesen átalakított, talán még mi sem ismerünk önmagunkra.  A vége pedig a halál, sokszor idő előtti halál.

Ezzel szemben az Úr Jézus a neki való szolgálatban szent élettel ajándékoz meg. Olyanná formál, amit soha nem is gondoltunk. Isten akarata szerinti élettel ajándékoz meg, képesekké válunk az Ige szerint élni, olyan belső tulajdonságokban részesülünk, amikre mindig vágytunk, de soha nem értük el. Képesek leszünk megbocsátani és felejteni, szeretni, segíteni, szívünkből öröm árad. A vége pedig ennek az életnek örök életbe torkollik, vagyis az Istenben való életnek nincs vége.  Isten gyermekeinek élete nem ér véget.

Jézus, Te égi, szép

Jézus, Te égi, szép, tündöklő fényű név,

Legszentebb itt alant e föld ölén.

Benned van irgalom, Terólad zeng dalom,

Erőd magasztalom, ragyogj felém!

Az élet száz veszély - én lelkem mégse félj,

Míg Ő hord karjain, hű Mestered,

Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled.

Töröld le könnyedet, Jézus szeret.

Akaratod nekem mutasd meg szüntelen,

Ne rejtsd el Mesterem tetszésedet,

Alázattal tele, hadd merüljek bele,

Hisz idegenbe’ jár itt gyermeked.

Tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen

Fényedből fénysugár az életem,

Míg a homályon át a lelkem otthonát,

Világosságodat elérhetem.

Isten áldásával.

A Bárány halála

F

enségesen hirdeti a 99. Zsoltár első verse, „Uralkodik az Úr” (Zsolt 99,1-9)!  Talán a mai napon azt gondoljuk, mindez nagypéntekre nem igaz. Hiszen ott a Golgotán nagyon is úgy tűnik mintha kicsúszott volna a gyeplő egy pillanatra Isten kezéből. A magából kifordult, gyűlöletétől elvakult, a mások által könnyen befolyásolható embert látjuk. Azt az embert, aki elvakultságában Isten Fiát feszíti keresztre, utasítja el az életéből.

A kereszten két bűnös között az a Jézus, akit a szent Isten Fiának neveznek. Ott van kiszolgáltatva ég és föld között, nem könyörül rajta senki, nem kiáltja senki, elég, hagyjátok, Ő ártatlan, még itt is, még most is szeret. Inkább borulj le előtte, és fordulj Hozzá, mint az egyik lator, mond ki te is, mi jogosan vagyunk ítélet alatt, de Ő semmi rosszat nem követett el. De milyen nehéz is kimondani, én jogosan vagyok ítélet alatt, mennyivel könnyebb a másik bűnét látni és sorolni, magunkat mentegetni. Ennyi telt az embertől, öklöt rázott, feszítsd meg-et kiáltott, de nem jutott el bűnbánatra.

Most itt az alakalom, még odamehetünk a kereszt alá bűneinket megvallva, kegyelemért esedezve. Odamehetünk, mert ami ott végbement az értünk történt. Nem csúszott ki az irányítás az Atya kezéből, hanem irántunk való szeretetének pohara csordult túl. Úgy szeret minket, hogy fia vérének ontását szenvedte el értünk, annyira szeretett, hogy értünk meg kellett mindennek történnie, mert a szabadulás, az élet, a megújulás érdekében a Báránynak meg kellett halni. A Bárány halála életet ment.

Magasztaljuk mi az Urat mindazért, amit értünk tett. Forduljunk Hozzá, mert Ő válaszol azoknak, akik kérdezik. Ezt tapasztalták meg Izráel nagy személyiségei Mózes és Áron is. Mi pedig tudjuk, hogy az Istentől elfordult, az Őt gyűlölő ember számára a kereszt az Atya válasza. Amikor fájdalmában az ég felé öklét rázva, kiáltva kérdezi az ember: Isten szeretsz? Isten, hol vagy? Akkor azt feleli: Nézd, itt vagyok érted a kereszten, lásd, így szeretlek téged.

Hát lássuk meg ezen a nagypénteken Urunk szeretetét, és minden eddigi vádunkat, haragunkat engedjük Jézus keresztről aláhulló vére által eltöröltetni. Engedjük, hogy Isten szeretete ölelje körül a lényünket, és a kereszt szemüvegén tekintsünk ezentúl a másikra. Őt is így szereti az Úr.

A zsoltárból is megláthatjuk, hogy Isten jelenléte, és a kereszt nem csupán kellék, az ünnep díszlete, hanem következménye van. Jelenléte által az Atya szól hozzánk, a kereszt által üzen, bele szól az életünkbe. Izráel népének is rendelkezéseket adott, azokon keresztül formálta őket néppé, vezette őket az élet, az örökkévalóság útján. A kereszten megnyilvánuló kegyelem által vezeti mai népét az Úr. Vezet a megbocsátás, a szolgálat, a bizonyságtétel útján.

A mai nap legyen számunkra is a magasztalás és az imádás napja. Jézus értünk való áldozata késztessen hálaadásra, magasztalásra, Őt dicsőítő életre.

Pál apostol határozottan kijelenti, hogy a bűnnek való meghalás által uralom váltás történt az életünkben. A bűn helyett Jézus Krisztus a főparancsnok. Most már szabad és lehet Neki engedelmeskedni. Mindez azonban úgy valósul meg, hogy naponként nekem kell a bűn számára nemet mondani.  A Krisztusban való lét azt eredményezi, hogy mostantól fogva tudok nemet mondani a bűnnek. Amíg a gonosz irányítása alatt voltam, addig képtelen voltam nemet mondani. Krisztusban most már képessé válok erre. Tehát a bűn továbbra is próbálkozik, talán még nagyobb erővel, mint eddig, mert soha nem adja fel, de ha nemet mondok neki, elveszíti hatalmát felettem. Ha nem teljesítem kívánságát, erejét veszti. Az is benne van viszont az igében, hogy a testünkben lévő kívánság az egyik fő fegyvere, de Jézusban most már van lehetőségünk ezt a kívánságot megtagadni.

Sőt Pál apostol elmondja mi a győztes élet titka. Nem a bűn elleni állandó harc, mert azt mi úgysem nyernénk meg, hanem a megoldás, ha tagjainkat, vagyis egész valónkat Isten kezébe tesszük és engedjük, hogy Ő használja az igazság fegyvereiként. Másként, ha egész lényünkkel Isten szolgálatába állunk, és lefoglal minket az Ő országa, és az Ő akaratának cselekvése nem marad szabad hely a bűn számára. Foglaltak leszünk Krisztus szolgálatára. A Krisztusnak át nem adott élet jobban kísérthető.

Ó, Krisztusfő, te zúzott

1. Ó, Krisztusfő, te zúzott, Te véres szenvedő, Te töviskoszorúzott Kigúnyolt drága fő, Ki szépség tükre voltál, Ékes, csodás remek, De most megcsúfolódtál: Szent fő, köszöntelek!

2. Ékességed, te drága, Melytől máskor remeg :/: Világ hatalmassága, Köpés mocskolta meg. Milyen halványra váltál! Szemed fényét, amely Szebb volt minden sugárnál, Ki rútította el?

3. Mind, ami kín, ütés ért, Magam hoztam Reád; :/: Uram, e szenvedésért Lelkemben ég a vád. Feddő szót érdemelve itt állok én, szegény, S kérlek, lelked kegyelme Sugározzék felém.

4. Itt állok - ó, ne vess meg - A gyötrelmek helyén; :/: Amíg ki nem hűl tested, El nem mozdulok én. S ha életed kilobban, Alácsuklik fejed, Ölemben és karomban Lesz nyugtató helyed.

5. Ó, légy érette áldott, Jézus, Egyetlenem, :/: Hogy szörnyű kínhalálod Nagy jót akar velem. Add, hogy hódolva híven Tőled ne térjek el, S ha hűlni kezd a szívem, Benned pihenjek el.

6. Mellőlem el ne távozz, Ha majd én távozom, :/: A kínban, mit halál hoz, Állj mellém, Jézusom. Ha lelkem félve reszket, S rettent a meghalás, Nagy kínod és kereszted Legyen vigasztalás.

7.      Légy pajzsom és reményem, Ha kétség látogat, :/: Véssem szívembe mélyen Kereszthalálodat. Rád nézzek, Rád szünetlen, S ha majd szívem megáll, Öleljen át a lelkem - Így halni: jó halál.

Isten áldásával.

Hömpölygő ének

T

ovább árad a Zsoltárokból az Isten iránti hála, a szívből fakadó éneklés. A zsoltáros szívéből, mint egy állandó, kiapadhatatlan mély forrásból hömpölyög az Urat magasztaló ének (98,1-9). Erre biztat bennünket is, énekeljünk szüntelen az Úrnak, mert az ének megtisztít, és új gondolatokkal tölt fel. A mai ember sokat hallgat zenét, szinte mindig és mindenütt szól valami. Mára természetessé vált, hogy buszon, bevásárlóközpontban és egyéb helyeken is idegen nyelvű zeneszámok zúdulnak mindenki nyakába, ha akarjuk, ha nem, hallgatni kell. Vajon mai tanítványok tudunk-e Istenünkről énekelni és az Ő neve dicséretére serkenteni másokat is. A világ által elfogadott szokások szinte mindenki számára megszokottá váltak, de mi tudunk-e mást felmutatni? Éneklünk-e Urunknak, amikor öröm ér, vagy mi is a világi zenét üvöltetjük, vagy hallgatjuk az mp3 lejátszón. Az Ige által ihletett ének az Úrhoz visz közelebb, megnyugtat csendet, és békességet idéz elő szívünkben.

Mi lehet a forrása a zsoltáros áradó éneklésének? Hogyan lehet, hogy fejezeteken keresztül Isten dicséret, hálaadás és magasztalás jön fel szíve mélyéből, és nyomát sem látjuk panasznak, siránkozásnak? Mennyivel másabb ő, mint mi, akik néha reggeltől, estig zúdítjuk egymás nyakába sirámainkat és gyűlöletünket. Mitől ez a különbség, Szövegünk szerint az Istennel való belső kapcsolatból fakad a zsoltáros éneke. Személyesen megtapasztalta szabadítását, csodáit. Mert az Úrnak énekelni csak úgy tudunk, csak akkor lesz eleven és másokat is megújító a bizonyságtételünk, ha személyes tapasztalatból fakad. Gondoljunk Mózesre, aki átélte Isten szabadítását, amikor Egyiptomból kivezette népét, mennyire fel volt töltve örömmel, hálával és bizalommal. Ezt a töltést szavakba formálta. Talán azért szegényes olykor igehirdetésünk, bizonyságtételünk, mert nincs mit szavakba önteni. Amit el tudunk mondani, azt már belepte a por, muzeális értékű, Isten azonban mindennap jelen van, mindennap cselekszik, mindennap szól és életünk énekének ebből kellene táplálkoznia. Isten gyermekei nem múzeumigazgatók, akik a régi tárlatokat mutogatják, és a közönséggel együtt nosztalgiáznak, hanem élő tanúk, akik bátran odaállnak az emberek elé és így kiáltanak: nézzétek, milyen nagydolgot tett az Úr velem és hogyan könyörült meg rajtam (Mk 5,19).

A tanítványok örvendező éneke, nem önszuggesszió, hanem hálaadásból fakadó Istenre várás. Az öröm abból a tudatból fakad, hogy Isten érkezik. Érkezik ahhoz, aki hívja és kész könyörülni életünkön. Az Úr érkezik és igazságosan ítél, igazságának alapja, a kegyelem. Ez azt jelenti, hogy én nem érdemlem, nekem nem jár Tőle semmi, csak a kárhozat, Krisztusért mégis megkönyörül rajtam. Még az utolsóként érkezőnek is ugyanannyit juttat országa áldásaiból, mint a korábban érkezőknek (Mt 20,1-16). Ezért tétovázás nélkül álljunk szolgálatába, még ma, még Jézus hív.

A római levél mai részében új szemlélettel ajándékoz meg bennünket Pál apostol. Mert tegnap már láttuk, hogy nagyon lényeges kire, vagy mire nézünk. Megkaptuk a választ is, ne a kőre, hanem Krisztusra tekintsünk. Azonban ugyanolyan lényeges az is miként tekintünk magunkra. Hogyan látjuk önmagunkat? Igénk szerint egy új látást kell elsajátítani, mégpedig úgy lássuk magunkat, mint egy halottat. Krisztusban óemberünk megfeszíttetett, vagyis meghalt, a halott pedig már közömbös mindarra, ami körülötte történik. Ha régi emberünk halott, akkor már nem lehet érzékeny a világ történéseire, nem lehet rá hatással a világ kívánsága. Ha valaki kedvenc futball csapatának mérkőzését nézi és közben szívinfarktus következtében meghal, hiába szerez a következő percekben csapata gólt, az már nincs rá hatással. Így látja a régi életet Pál, Krisztusban meghalt és így már nincs a bűnnek hatalma felette. Szabad, és innentől kezdve Istennek él. A mindennapokban nézhetek úgy magamra, hogy e világ számára Krisztusban meghaltam, így annak semmilyen csábítása, kívánsága nincs rám hatással. Mivel halott vagyok a bűn számára nem hallom hívását, de most már örömmel követem Uram hangját, mert szívem és életem az Övé lett. Aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, mondja Pál, így a múlt, a régi élet teljesen le van zárva. Hiszen a halottat nem érdekli semmi, nem vár el semmit. Mégis mennyire tele vagyunk elvárásokkal, fontos hogyan viselkednek velünk szemben, vagy mi a vélemény rólunk.

Azonban ha meghaltam a bűnnek, akkor innentől kezdve csak Neki élek, az a gondolkodás, és az a magatartás, amely a bűnhöz tartozik szintén a múlté. Nem elméleti, hanem gyakorlati Krisztus munkája az életünkben. Az eddigi beidegződések, magatartásminták is a múltéi, Krisztussal új természet részesei leszünk. Az új természet pedig már Isten elvárásaira van tekintettel, Neki akar megfelelni, és Neki kíván szolgálni.

Krisztus feltámadása pedig előre mutat, nemcsak a bűn, hanem a halál is elveszti fölöttünk uralmát. Mert, aki Vele meghalt, és Benne hisz, az Vele együtt fog élni is.

Hűséged végtelen

Hűséged végtelen, Atyám, nagy Isten,

Elhat a mélybe s az egek fölé,

Irgalmad nem fogy a múló idővel,

Ki voltál az maradsz mindörökké.

Hűséged végtelen, hűséged végtelen,

Minden nap új áldás árad reám.

Hiányom pótolod hatalmas kézzel,

Hűséged végtelen, Uram, hozzám!

A tél, a nyár, az ősz, a feslő tavasz,

A nap, a hold s a nagy csillagsereg,

Ezt zengi szüntelen együttes karban:

Te vagy az irgalom, a szeretet.

Hűséged végtelen ...

Eltörlöd bűnömet, béke leng körül,

Velem vagy s lényed úgy megvidámít,

Erőt adsz mára, a holnapra reményt,

Áldásod ontja rám bő árjait.

Hűséged végtelen ...

Isten áldásával.

Eltemetve

A

 mai zsoltárunk határozottan jelenti ki, „uralkodik az Úr” (Zsolt 97)! Ez pedig azt jelenti a számomra, hogy mindig Tőle indulok dolgaimra és Hozzá érkezem meg. Ennek a ritmusnak kell lüktetnie a tanítvány mindennapjaiban. Mindig az Úr, a Király, így hát készségesen elé állok és kérdezem: „mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Amikor pedig úton vagyok és végzem, amit rám bízott, és közben ezt az imádságot mondom magamban: „Szólj, URam, mert hallja a te szolgád” (1Sám 3,9)! Mindezt azzal az örömmel teszem, hogy nagy kiváltság, hogy még én is, és még ma is az Úr elé állhatok. Örülsz-e ennek? Boldogon Vele kezded-e a napod? Hozzá száll-e első gondolatod, mint a szerelmesnek a távol lévő szerelme felé?  Nagyon jó, hogy van kihez odamenni, van kitől kérdezni, és van kivel megbeszélni dolgainkat. Így nem kell csak a saját kútfőre támaszkodni, hanem mennyei Atyánk vezetése alatt léphetünk ki az életbe.

Isten irányítása, uralma alatt élni egészen más, mint emberi uralom alatt. A király itt mindent megtesz övéiért. Nem akarja őket kizsákmányolni, tönkretenni, elpusztítani, rabszolgaságba dönteni. Nem, Ő azt akarja, „hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn10,10). Aki Isten országának a polgára annak szívében öröm van, amiért bele tartozhat. Itt nincs igazságtalanság, nincs kenyér hiány, nem kell aggódni, hogy miként fogunk kijönni jövedelmünkből, mi lesz gyermekeinkkel, mert a Király gondoskodik övéiről. Hiszen Ő maga mondta: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).

A 10. vers „Ti, akik szeretitek az URat, gyűlöljétek a gonoszságot” megragadott, mivel határozottan ki mondja, az Úrnak a gonoszsághoz nincs köze. Isten és a gonosz nem fér meg egy helyen. Ezt látjuk az Úr Jézus fellépésekor is, ahol megjelent a gonosz lelkek menekültek. A gadaraival való találkozáskor is a benne levő légió tudta, ha Jézus itt van, neki menni kell. Mert Ő azért jött, hogy a gonosz hatalma alól felszabadítson minket. Ha úgy szorongat, kényszerít és hajt a gonosz, mint a gadarait, jöjj Hozzá, és megszabadulsz. A tanítványnak pedig ezt mindenkor szem előtt kell tartani, Isten gyűlöli a gonosz minden formáját, így én se flörtöljek vele, hanem legyen a számomra is gyűlöletes, amely ellen harcolni kell, Isten Igéje segítségével. Bizony amennyiben felvállaljuk a gonosz elleni küzdelmet egész életfolytatásunkkal, annak hatása lesz az egész társadalomban. Ha minden keresztyén Isten Igéje szerint élne, kevesebb lenne a pazarlás, így az éhező, jutna mindenkinek munka, jobbá és elérhetőbbé válnának az életfeltételek az emberek számára. 

A Róma 6,1-5-ben kifejti, hogy a Krisztusnak átadott élet a bűn a régi élet számára halott. Amikor Krisztus élete megszületik bennem, a régi élet lezárul. Átéljük a Krisztusban a halálunkat, a régi ember halálát. Így a bűn már nem uralkodik fölöttünk, hiszen a halottra már semmi nincs hatással.  Ezért nem érvényesül az a Rómában elterjedt vélemény, hogy ha minél többet vétkezik valaki, annál jobban megtapasztalja a kegyelmet. A kegyelemben Isten eltörli a bűnt, lezárja a múltat a jelenben pedig új életre ösztönöz. A keresztség szimbolizálja az Ő halálába való eltemettetést, tehát a régi életem meghalt és Krisztussal el lett temetve. Jézus feltámadásával pedig a Benne hívő is egy új életre támadt fel. A régi megsemmisült, ahhoz már nincs közünk, de elkezdődik egy új életforma, amiben napról-napra növekedünk.  Egy régi történet szerint az ébredés idején egy addig részeges ember, hitre jutott és megtért. Amikor az alkalomról hazaért kiment a kertjébe, ásott egy gödröt, majd belehordta mindazt, ami a régi életéhez kötődött, pálinkásüveg, cigaretta, és mindaz, ami korábban kedves volt a testi ember számára. Miután végzett, betemette a gödröt, keresztet állított, ráírta a nevét és az életkorát. Ezzel szimbolikusan is lezárta a régi életét, kifejezte, hogy azaz ember, aki eddig volt, meghalt, mostantól egy új ember él tovább, Jézus Krisztus által. Ezt a múlt lezárást a régi élettel való gyökeres szakítást nekünk is meg kell tenni. Akkor lesz áldás az életünkön, ha mi is halottnak tekintjük régi személyünket.

Pál azt is kifejti, hogy aki újjászületett ember, már nem akar készakarva pocsolyába lépni. Aki megtisztul, nem szennyezi be magát szándékosan, hanem őrzi tisztaságát. Ha az élet útján mégis beszennyeződik fehér ruhája, az már nem jelent örömet, már nem csibészségként éli meg, hanem fáj neki, és igyekszik az Úrnál ismét megtisztulni.

Szólsz hozzám, Istenem

1. Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen Mármár megindulok, hogy rád bízzam magam, De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem, Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó, Uram.

2. Sok szép ígéretem, ó, hányszor megtagadtam, A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem. A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam, És törvényed szerint nem éltem semmiben.

3. Ha jót tettél velem, ha áldva látogattál: Én nem dicsértelek s nem hirdettem neved; Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, Hogy ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet?

4. Köt még a földi jó, a bűn, a földi örvény, S tehozzád bűnömért, lásd, el nem juthatok. A béklyó súlya nyom, levetném, összetörném, De lelkem gyenge még s jaj, összeroskadok.

5. Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed, Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked. Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged, Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.

6.       Nagy lelked élt, Uram, a prófétás időkben, Az fénylett át a szent s apostol életén; Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven, Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.

Isten áldásával.