Középpontváltás

A

 zsoltáros nyomán meglátjuk az Isten előtti csönd jelentőségét (Zsolt 102,13-29). Itt juthatunk helyes önértékelésre, meglátom, ki vagyok. A zsoltáros felismeri mulandóságát. Az imádság csöndjében ismerhetjük ezt fel, és vallhatjuk be magunknak őszintén. A lélek gyógyulásához a halandóság elfogadása is szükséges. A zsoltáros kimondja, hogy elmúlnak napjai, de az elmúláson keresztül az Örökkévaló felé halad. Itt időnk lejár, ezen nem lehet változtatni, de ha elfogadom, az ajándékba kapott éveket jól élhetem meg. Aki pedig Krisztusban örök életet kapott, az tudja, hogy Hozzá tart az. Mert az a fontos kérdésünk, hová megyünk a halálon keresztül? A Szentírás Jézusban ad kérdésünkre feleletet, és csakis Benne találhatjuk meg a választ. „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24).

Amikor Istennel őszintén találkozunk, átéljük kicsiségünket, mulandóságunkat és az Úr örökkévalóságát. Akkor az ember rádöbben, hogy Isten örökkévaló, és Őróla akkor is beszélnek, tetteit hirdetik és boldogan tesznek bizonyságot szabadításáról, amikor az én nevem és életem régen a feledés homályába merült. Annak a neve is letűnik, aki erre nem akar rádöbbenni, aki Isten létét tagadja. Aki azonban az örökkévalóságon keresztül látja önmagát, annak számára kitárul a kör. Már nemcsak önmagát látja, és így az imádságába mások is beleférnek.  Amikor meglátjuk a másik embert és tudunk érte imádkozni, elindultunk a gyógyulás útján.

Ezen az úton a következő lépcső, amikor meglátjuk, van feladatom, Isten rám is bízott valamit. A csüggedés lehúzza az embert, úgy látja, hogy nincs értelme és célja életének. Az Istennel való kapcsolatban felismerem a helyem és a feladatom. A zsoltáros, amikor átéli az Úr munkáját, megtapasztalja a Vele való közösség áldásait örömmel kiállt fel: „Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek.” Amit átélt arról bizonyságot kell tenni, mert az életem története a következő generáció számára segítség lehet abban, hogy a gödröket elkerülje, és idejében megtalálja az Úrral való kapcsolatot, a Tőle kapott feladatot és célt. Sok csapdát el lehetne kerülni, ha az előttünk járók hitelesen tudnának bizonyságot tenni Isten kegyelméről, a biblikus élet áldásáról és helyességéről. Az a baj, hogy sokan csak a vallásosságig jutnak el, de nem élik át a Feltámadott Úrral való találkozást, így az Ő élete és Igéje nem válik iránytűvé és normává a számukra. Ebből kifolyólag azután a legtöbben csak sodródnak a tömeggel és nem nincs saját céljuk. Pál apostolt is az Úr Jézustól kapott megbízatás lendítette előre. Azért tudott egy-egy súlyos megkövezés, hajótörés után megerősödve tovább menni, mert tudta miért él, Kinek szolgál, és mit akar elérni. Ezeknek az ismerete őrizte meg a depressziótól. Nem csüggedt el, mert nem önmagának élt, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt (2Kor 5,15). Pál apostolnak nem a testi élete, kényelme, megélhetése, hanem Jézus Krisztus volt a középpontban. Akinek az életében megtörténik a középpontváltás, annak az életében is minőségi változás megy végbe.

Az apostol azonban látja az ember valódi lehetőségeit. Nagyon őszinte önmagával és nem csapja saját magát. Nem mondja, hogy mindenre képes, hogy le tudja győzni a bűnt, vagy önmagát. Őszintén kimondja, hogy kettősség van benne, szeretné a jót, de képtelen kivitelezni, mert a kivitelező a tervek megvalósítója a bűn.  Engem nagyom megragad Pál őszintesége, mert mi nem nagyon akarjuk kimondani, hogy bennem nem lakik jó. Mi mindig szépítgetjük magunkat, védekezünk, nem is vagyok én annyira rossz. Pál lerántja ezt a díszletet és feltárja a valóságot, bennem nem lakik jó. A bűn lakik bennem. De ezt a felismerést nem azért mondja, hogy törődjünk bele a változhatatlanba, és hagyjuk, hogy a gonosz érvényesüljön. Azért írja le mindezt, hogy saját tehetetlenségünket átélve, keressünk segítséget. Döbbenjünk rá, hogy egyedül nem megy, nem tudjuk önmagunkat megváltoztatni, nem vagyunk képesek a bűnre, szenvedélyeinkre nemet mondani, mert nincs fölötte hatalmunk. Az önbecsapást fel kell adni és ki kell mondani, tehetetlen vagyok, ha ezt kimondom, Pál Jézusra mutat. Azt mondja, van segítség. Van Szabadító! Ez a szabadító Jézus Krisztus.

Ó, mi hű barát a Jézus

Ó, mi hű barát a Jézus,

Hordja bűnünk, bánatunk.

Mily dicsőség, hogy nevében

Istenhez fordulhatunk!

Mennyi békét elveszítünk,

Sírva hordjuk bánatunk,

S mind azért, mert hő imában

Őhozzá nem fordulunk.

Ér-e próba vagy kísértés?

Háborúság zaklat-é?

El ne csüggedj ám miatta:

Vidd imádban Őelé!

Volt-e már ily hű barátod,

Gondod így ki fölveszi?

Látja minden gyöngeséged,

Tárd ki bátran Őneki!

Nyomja-é bú gyönge vállad?

Földi bánat terhel-é?

Drága Megváltód az Orvos:

Vidd imádban Őelé!

Megvet, elhagy, kit szerettél?

Vidd imádban Őelé!

S Ő két karja közt ölelve

Visz a békesség felé.

Isten áldásával.