Isten elhívása visszavonhatatlan

A

 szenvedés elhomályosítja Jób látását, így gyötrelmein keresztül látja egész életét (Jób 7,1-21). Úgy tekint az életre, mintha az csupa szenvedésből állna, mintha nem lenne benne semmi jó. Vigyáznunk kell, hogy soha ne vegyük le tekintetünket az Úrról, bármilyen nyomorúságba kerüljünk, és váljon nehézzé az életünk, mindig figyeljünk felfelé. Ha nem így teszünk, megkeseredünk, és már azt is rossznak látjuk, ami jó volt. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni magunkra, mint akiknek csak szenvedés volt az élet. Jób most keserűvé vált, nem látja a múltját, az Istentől kapott sok jót, az áldásokat. Ha kézbe vesszük az Igét és általa átmossuk gondolatainkat és érzelmeinket, nem csüggedünk el. Ezt az állapotot elkerülhetjük, ha kívülről megtanulunk zsoltárokat, és más igehelyeket, és ezeket ismételgetjük, ezekről elmélkedünk a nehéz időszakokban. Az Ige segít reálisan látni magunkat, nemcsak az élet egyik oldalát emeli ki, hanem rámutat Isten kegyelmére, életünkben végzett munkájára is. Az Igéből reménységet is kapunk, átéljük, hogy az Úr most sincs távol tőlünk, Hozzá lehet fordulni, és a nagy mélységekben is együtt lehetünk Vele. Dávid azt írja: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Csodálatos ezt megtapasztalni, igen, a halál árnyéka völgyét nem kerüljük el, de ott is velünk van az Úr. Ahogyan Jézus is a kereszten az Atyához tudott kiáltani, és a kezébe helyezte lelkét, úgy cselekedhetünk mi is.

Jób nagyon szenved, óriási fájdalmai vannak, gondoljunk bele, hogy akkor nem rendelkeztek olyan fájdalomcsillapítókkal, mint ma. Jóbnak viselnie kellet a fájdalmakat, még az éjszakái sem adnak enyhülést, hiszen aludni sem nagyon bír. Ha pedig elalszik, rémálmai keletkeznek. Nagyon lényeges, hogy ha mi sem tudunk aludni és nyugtalanná válnak az éjszakáink, kezdjünk el imádkozni, meneküljünk az Úrhoz, gyakoroljuk az igei elmélkedést, mert az Úrral való kapcsolat a fájdalmat is enyhíti, és elveszi a nyugtalanságot és álom nélkül is lehet megújító, pihentető az éjszaka. Azonban csak akkor tudunk így tenni, ha már most megtanulunk az Úrhoz folyamodni, gondolatainkat ráirányítani. Ha folyamatosan nem alkalmazzuk ezeket, akkor a betegségben, nyomorúságban sem tudunk hirtelen Istenhez fordulni. Akkor ebben a helyzetben is csak magunkkal leszünk elfoglalva.

Megfigyelhetjük Jób beszédében is a miértek felbukkanását. Egy-egy baj esetén gyakran azt kérdezgetjük, miért történt mindez? Vagy feltesszük azt a kérdést, miért engedte Isten? Miért velem történik mindez, tör fel a szívünkből, azonban ezekre a kérdésekre ritkán találjuk meg a jó választ. Megkeseredünk és mindenkitől elzárkózva, megharagudva az egész világra beszűkül az életünk. Ezért helyesebb azt kérdezni, mit is akar az Úr elvégezni ezek által? Mi a célja ezekkel? Ha így teszünk már vigasztalást nyerünk, hisz felfedezzük, hogy Isten velünk van, nem véletlenül érnek még a bajok, betegségek sem, hanem ezek Isten művészi eszközei, amelyek által lefaragja rólunk mindazt, aminek nincs helye bennünk. Az Úr úgy formálja életünket, mint a szobrász, aki kalapáccsal és vésővel eltávolítja a görcsöket, az anyag szennyeződéseit, hogy így minél kifejezőbb legyen az alkotás. A vakon született élete Jézus látása szerint, azért alakult úgy, hogy meglátszódjon rajta Isten dicsősége. Vakságán keresztül megtapasztalja Jézus hatalmát.  Mi is saját nyomorúságainkon keresztül átélhetjük Urunk hatalmát, bűnbocsátó kegyelmét. Van terve életünkkel, van célja szenvedésünkkel, vannak akik, pont a szenvedések a nyomorúságok által ismerik mag az Úr Jézust. Sok embert az újszövetségben is a saját betegsége, személyes tragédiája vitt Jézushoz, amíg minden rendben volt, amíg látott esélyt a javulásra nem kereste Jézust. A vérfolyásos asszony is csak akkor indul Jézus felé, amikor kifogyott az emberi lehetőségekből. Isten országának gazdagságát, a kegyelem édességeit akkor ragadjuk meg, amikor nyomorúságainkkal Őhozzá fordulunk.

A római levél szívünkre helyezi, hogy amint Izráel egy időre félretétetett, úgy a pogányoknak is lejár az idejük (Rm 11,25-32). Amíg a pogányok teljes számban be nem mennek, mivel nem tudjuk mikor jön el ez az idő, vegyük komolyan Jézus hívogatását. Ne halogassuk, ne mondjuk, ráérünk, hanem éljünk a kegyelemmel. Amikor a pogányok teljes számmal bemennek, ismét megnyílik Izráel számára az üdvösség kapuja.

 „Mert Isten ajándékai és az ő elhívása visszavonhatatlanok,” írja az apostol, és ez csodálatos, erőt biztonságot adó kijelentés. Hányszor adott ez már erőt a számomra, csüggedések idején. Amikor már fel akartam adni, az Úr elém hozta ezt az évtizedekkel korábban kapott verset, és rámutatott, Ő nem vonta vissza elhívását. Vagyis a korábban átélt elhívatás ma is érvényes, nem rázhatom le, hanem Benne bízva, Ráhagyatkozva menjek tovább, végezzem, amit rámbízott. Milyen könnyen feladjuk hitünket, küldetésünket. Elég egy apró kellemetlenségnek jönni, és már meg akarunk futamodni, pedig Urunk végig hűséges volt. Ő nem futamodott meg, a katonák elől, nem bújt el a szenvedés elől, hanem vállalta értünk. Mi se meneküljünk, hanem Jézussal fussuk meg az előttünk lévő pályát, hittel és kitartással.

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.

Kitartó lelkigondozás

F

olytatódik Jób beszéde, amelyben azt mondja el, ahogyan ő látja helyzetét, amire, mint beteg most szüksége van, amit a barátai szem elől tévesztettek (Jób 6,14-30). Részvétre, megértő szeretetre vágyik. Arra lenne szüksége, hogy barátai megértően, segítően legyenek mellette, ezzel szemben ők vádolják. A megértő együttlét jelenthet segítséget, amikor a másik nyomorúságába igyekszünk beleélni magunkat, próbáljuk megérteni mit is érez. Eddig a barátok erre képtelenek voltak, de vajon én képes vagyok-e rá? Meg tudom-e érteni a másikat a mellettem élőt, a hozzám tartozót? Mert bizony mi is gyakran  úgy vagyunk, mivel nekünk nincs az a problémánk, nem érezzük azt a fájdalmat a másik szenvedését sem vesszük komolyan. Nagy kísértés még, hogy aki mellettünk van, közel hozzánk, annak a fájdalmait, lelki problémáit nem érzékeljük, azonban a tőlünk távol élő, vagy idegen személyek problémáira érzékenyen reagálunk. Miért van ez így? Könnyebb egy idegennel foglalkozni, aki tőlünk távol van, mint a mellettünk élővel. Az idegent elintézzük néhány könnycseppel, egy kis adománnyal, de nem kell hallgatni jajgatását, nem kell nézni gyötrelmeit. Az Úr azonban mindig a közelben levőkre irányítja figyelmünket. Azt akarja, hogy saját házunk népe közt éljük meg az Ő szeretetét és irgalmasságát.

Jób elmondja, mit hiányol, mi az amire ebben a helyzetben szüksége lenne. De meghallják-e barátai? És vajon mi meghalljuk-e amit a másik mond? Nagyon fontos, hogy meghalljam, komolyan vegyem, amit mond a másik, akkor is ha nekem fájdalmas, vagy esetleg bántó is. Azért kell komolyan venni, mert ő most így látja, nem vádaskodni akar, hanem így érzi, tehát, amit mond, abban van valami. Ha így közeledünk a másikhoz könnyebben megoldódnak a dolgok. Ha vizet kér valaki, akkor valószínűleg szomjas és nem csak ugráltatni akar. Ha vágyik a társaságunkra, beszélgetésre, akkor valószínűleg erre van szüksége, próbáljuk megadni számára. Urunk is megállt a kiáltozó mellett. Megszólította a vámszedőt, aki ki sem tudta vagy merte fejezni belső vágyát, igényét.

Jób úgy látja barátai elhagyták, pedig ott vannak fizikailag mellette. Egy helyen tartózkodnak vele, időt is szakítanak rá, de nem akarják őt megérteni. Az igazi másikkal való lét, amikor nem csak egy helyen tartózkodunk, együtt töltjük el az időt, hanem amikor a másikat, a benne zajló lelki folyamatokat is meg akarjuk érteni.  Amikor úgy tudunk a másik mellett lenni, hogy érdekel minket ki is ő valójában? Milyen kérdései, problémái vannak a másiknak? Mi az ami érdekli, mire vágyik lénye mélyén? Az a jó ha arról is tudunk beszélni, mit jelent a másiknak Krisztus. Hogyan ismeri az Urat, mit kapott tőle, vagy hogyan szeretne Neki szolgálni? Megbeszélhetjük azt is, a másik hogyan ért egy adott Igét, vagy mit kaptunk a ma olvasott szakaszból. Annyi mindenről tudunk beszélni, de ezek a kérdések előjönnek-e, fontosak-e a számunkra? Adja Urunk, hogy így tudjunk egymással lenni, ne csak felületesen foglalkozzunk egymással, hanem igyekezzünk az élet, az örök élet, a lélek mélységeinek kérdéseivel is foglalkozni.

A barátok nem tudnak odaállni szenvedő társuk mellé, mennek a maguk útjukon, mondják a saját véleményüket. Elbeszélnek Jób mellett. Olyan megragadó, ahogyan a feltámadott Úr hosszú kilométereken keresztül kíséri a két emmausi tanítványt. Nem csak gyalogol mellettük, hanem meghallgatja őket, majd szépen ráirányítja figyelmüket a történtek igei összefüggésére, és végül megismerteti magát velük. Legyünk mi ilyen türelmesek, kitartóak, menjünk addig a másikkal, amíg maga fel nem fedezi Krisztus jelenlétét, vigasztalását. Bizony gyakran kell tovább kísérni a másikat, mint ahogy gondoltuk, időt kell szánni egymásra.

Pál apostol szavait olvasva van miért bűnbánatot tartanunk, van miért bocsánatot kérni a pogányokból lett keresztyéneknek (Rm 11,17-24). Van, mert bizony elfelejtettük, hogy mi vadolajfák vagyunk, nem természetes ágak, hanem kegyelemből oltattunk be. A zsidók hitetlenség miatt törettek ki, azért, hogy mi lehetőséget kapjunk. Tehát felelősek vagyunk értük. Nem a fölöttük való ítélet, hanem az evangélium feléjük való hirdetése a feladatunk. Köszönjük meg Istennek, hogy hozzánk is eljutott az evangélium, de ez nem jelenti azt, hogy mi különbek vagyunk. Nekünk is kegyelemből van üdvösségünk. A kereszt által felkínálja számunkra is az Úr a bűnbánat lehetőségét. A kereszten függő Isten Bárányára letehetjük múltunk minden bűnét. Nagypéntek hirdeti, van még számomra is bocsánat. Éljünk ezzel a lehetőséggel.

Pál rámutat, hogy mi sem élhetünk vissza az Úr jóságával. Ha nem hitből élünk, mi is megítéltetünk. Ahogyan a természetes ágak kitörettek, úgy a beoltott ágak is kitörettethetnek. Isten az újszövetségi népét is megítéli. A Jelenések könyvében már figyelmezteti is az Úr a gyülekezeteket, ha nem térnek meg, ha nem térnek vissza Hozzá, gyertyatartójukat kimozdítja. Bizony az idő múlásával, ki is mozdíttattak azok a gyertyatartók. Eltűntek azok a gyülekezetek. Ha ez azokkal a közösségekkel megtörténhetett, ne gondoljuk, hogy a mi időnkben nem történhet meg.

Arra is rámutat Pál, hogy a kitöretett természetes ágak újra beoltatnak az ő saját olajfájukba. Igen, ezt nem szabad szem elöl téveszteni, mert az Úr számára minden lehetséges.

Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én

1. Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én, És lelkem béke várja Ott a kereszt tövén. A szívem mindenestül Az Úr elé viszem, Megtisztul minden szennytül A Jézus vériben, A Jézus vériben.

2. Megtörve és üresen Adom magam neki, :/: Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki. Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom, Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.

3. Örök kőszálra állva A lelkem megpihen; :/: Nyugszom Atyám házába’ Jézus kegyelmiben. Az ő nevét imádom Most mindenek felett; Jézus az én királyom, Imámra felelet, Imámra felelet.

4. Szeretnék lenni, mint ő, Alázatos, szelíd, :/: Követni híven, mint ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg Dicső harmóniába’ Örök imát rebeg, Örök imát rebeg.

Isten áldásával.

Az Úr nem mond le rólad

N

em könnyű feldolgozni mindazt, amin Jób keresztül ment (Jób 6,1-13). Mindez a szenvedés váratlanul és felkészületlenül érte: Amikor rátört ez a nagy nyomorúság, elborította a fájdalom, elfogadta mindezt a rosszat az Úr kezéből és nem lázadt ellene. Azonban ahogyan a napok telnek és az ember állapota semmit nem javul, hanem egyre rosszabb helyzetbe kerül, nem könnyű ezt elhordozni. Nem egyszerű azzal a tudattal élni, hogy most már mindenben másra szorul. Láttuk még az étkezés is fájdalmat okoz számára. Nincs lélekben vele senki, de lehet, hogy gyakorlatilag sem. Felesége Isten megtagadására biztatta és lehet nem vállalja sebeinek ápolását sem. A barátok sem állnak a helyzet magaslatán, hiszen nem tudnak vigasztalni, csupán dogmatikus gondolatokkal árasztják el a szenvedőt. Végig kell gondolni, én hogyan tudom feldolgozni, elhordozni a szenvedést? Nincs bennem keserűség, lázadás? Ha kifelé nem mutatom is, de belül a szívemben nincs jelen a lázadás a kiszolgáltatottság ellen? Bizony ott van bennünk, hogy nem is a meghalástól félünk, hanem a hozzávezető úttól. Úgy gondoljuk, mi nem szenvedhetünk, nem lehetünk magatehetetlenek. Pedig sok ember keresztülmegy ezen. Az Úr adja meg a számunkra, hogy bármilyen helyzetbe kerülünk, Vele tudjunk lenni. Egy kórteremben magányosan, csövekkel ellátva feküdni nem könnyű, azonban segíthet az elhordozásában, ha ismerjük az Igét. Ha ebben a helyzetben fel tudunk idézni bibliai történeteket, vagy tudunk magunkban mondani zsoltárokat, sok erőt adhatnak, és reményt, vigaszt nyújtanak. De van-e minek eszünkbe jutni? Bennünk van annyira az évtizedek óta olvasott Ige, hogy van mit elővenni, akkor is, ha nem vehetjük kézbe a Szentírást?

Jób elmondja, hogy a korábbi keserű szavait a nagy fájdalom hozta elő a szívéből, a barátainak figyelembe kell venni szenvedését, nagy fájdalmait. Mi is akkor leszünk képesek a szenvedőknek, de bármilyen problémával küszködőnek segítséget nyújtani, ha a valós helyzetéből indulunk ki. Itt a barátok kihagyták a számításból, hogy Jóbnak valóban fáj mindene, hatalmas fájdalmai vannak, ráadásul a családját, a gazdaságát ért tragédia sebei is frissek még. Mivel ebbe a valóságos gyötrelembe nem képesek magukat beleélni, nem tudnak együtt érezni. De vajon én együtt tudok-e érezni a másikkal, a szenvedővel? Együtt érző szeretetre van szüksége Jóbnak, és ezt kell nekünk is tovább adni. Az Úr Jézus mindig segítséget, gyógyítást kínált a szenvedőnek, megállt a Betesda partján a 38 éve béna mellett, és azt kínálta neki, amire szüksége volt. Külső és belső gyógyulással ajándékozta meg. Teste mellett meggyógyult a lelke is, összeköttetésbe került Istennel. A gadarai megszállottat is felszabadította, a megszállás alól, új életben részeltette, és nem arról beszélt hogyan juthatott el idáig. Nem a miérteket boncolgatta, hanem életet adott.

Ez az ember megvallja, hogy az állatok sem ok nélkül bőgnek, ha rendben van az életük, meg van, ami számukra szükséges csendesen élnek. Jób azért kesergett, mert van rá oka, súlyos szenvedést hordoz, ő nem nyafog mindenért. Eddig úgy ismerték, mint aki hálás, és nem könnyen adja búsulásnak a fejét. A problémákkal bátran szembenézett, de ez a helyzet nem hasonlítható semmihez, váratlanul jött és egész egzisztenciáját mélyen érinti. Jób mindig, most is Isten beszédébe kapaszkodik. Nem tudjuk Isten kijelentéséből mi állt a rendelkezésére, de az bizonyos, hogy nekünk sokkal több van már a kezünkben, hiszen mi már ismerjük az evangéliumot is. Urunkkal való személyes kapcsolatunk olyan erőt, békességet kínál, amit Jób még nem ismert. Azonban mindez meglátszik-e életünk nehéz szakaszaiban? Merítsünk mindig az Igéből erőt, figyeljük Urunkat a nagyhét alatt is, lássuk meg értünk való szenvedéseit, ha így teszünk könnyebb lesz a sajátunk elviselése. Jób is a hosszan tartó szenvedés elhordozásától tart, fél, hogy nem lesz ereje kitartani az Úr iránt való hűségben. A szenvedésekhez való kitartás, türelem nem belőlünk fakad, hanem az Úrból. Vele el tudjuk hordozni mindazt, amiben vagyunk, vagy amin keresztül kell mennünk. Az első keresztyének krisztusból merítettek erőt a szenvedések, az üldözések idején. Merítsünk mi az Igéből, az Úrból erőt. Ne adjuk fel, hanem legyen életünk bizonyságtétel mások számára.

Pál apostol rámutat, ne káröröm legyen a szívünkben a zsidók botlásán, hanem hála Isten iránt, hogy az ószövetségi nép vaksága megnyitotta az utat számunkra az üdvösségre (Rm 11,11-16). A zsidók evangélium iránti zártsága hozta meg a lehetőséget a pogányok számára. Hiszen, amikor a zsidók üldözni kezdték az Úr követőit, itt menekülés közben vitték magukkal a drága jó hírt. Az üldözöttek, nem csupán az életüket mentették, hanem ők mentették a pogányok életét, amikor beszéltek nekik a Megváltóról. A pogányok megtérése azért történik, hogy általa a zsidók felébredjenek, mert Isten nem mondott le róluk.

Az Úr tudja, hogy nem mindenkinek egyszerre nyílik a szíve. Ő nem mond le azokról sem, akik nem mindjárt nyitnak, hanem több bizonyságtételre van szükségük. Ha elküldik Jézust, elmegy, de gondoskodik arról, hogy az Ige vetőmagja visszamaradjon és tudja, hogy az majd elvégzi a maga munkáját. Az Úr Rólad és rólam sem mond le. Bármilyen helyzetben legyünk is, bármilyen messze menekültünk is Tőle, nem mond le rólunk. Nem vagyunk számára reménytelenek. Éppen ezért forduljunk Hozzá lélekben és hívjuk segítségül. Ahogyan az újszövetségben reménytelennek tűnő helyzetekben emberek átélték Jézus hatalmát, szabadítását, gyógyítását, úgy tapasztalhatjuk meg mi is, hit által mindezeket.

Mi se mondjunk le azokról, akik reményteleneknek tűnnek, lehet, most nem tudunk velük foglalkozni, de eljöhet az idő, amikor valakinek a bizonyságtétele megérinti lényüket. Mi se adjuk fel, hanem szolgáljunk tovább, vigyük az életet mentő hírt oda, ahol epekedve várják a segítséget. Pál apostol soha nem mondott le a zsidókról, mi se mondjunk le róluk. Legyünk hálásak, azért, hogy általuk eljutott hozzánk az Ige, hogy mi is Isten gyermekei lehetünk kegyelemből. Hordozzuk őket imádságban és mindazokat is, akik még nem élték át az Úr kegyelmét. Ahogyan Pál mindig a lélekmentést tartotta szem úgy a mi számunkra is ez a legfontosabb, mindent tegyünk meg, a lelkek Krisztushoz vezetéséért.

AZ ÚR CSODÁSAN MŰKÖDIK

Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van,

Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan.

Mint titkos bánya mélyében formálja terveit,

De biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.

Bölcs terveit megérleli, rügyet fakaszt az ág,

Bár mit sem ígér bimbaja, pompás lesz a virág.

Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád,

De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.

Ne félj, tehát, kicsiny csapat, ha rád felleg borul.

Kegyelmet rejt, s belőle majd áldás esője hull.

Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik,

Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.

Isten áldásával.

Istenre bízom ügyemet

F

olytatódik Elifáz beszéde, amelyből hiányzik az empátia, képtelen beleérezni magát Jób helyzetébe (Jób 5,1-27). Sok okosságot mond, de ezekkel elbeszél a beteg füle mellett. Nem arra törekszik, hogy Isten közelébe segítse barátját, hanem a saját véleményét akarja ráerőltetni. Sok jó gondolatot elmond ez az ember, amelyek valóban igazak, de akkor és ott, mégsem helytállók. Nem ad vigasztalást ez a beszéd, mert Elifáz sem látja az előzményt. Ő csak úgy tud gondolkodni, a nyomorúság bizonyosan Isten büntetése. Ő nem tudja, hogy van próba is, van olyan helyzet amikor Isten megpróbálja az életünket, hűségünket, és van amikor a sátán kér ki, hogy megrostáljon, ahogyan Péternek mondja az Úr: „Simon! Simon! Íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Luk 22,31-32). Van úgy, hogy a sátán kikér minket, de az Úr imádsággal mögöttünk áll, hogy ne tudjon elszakítani az Atyától, hogy ha elbuktunk is, de talpra állhassunk, újra kezdhessünk.

Tehát Elifáz mindezt nem tudja, ő így még nem ismeri az Urat, tulajdonképpen egyirányú látása és teológiája van, azt gondolja, Isten mindig ugyanúgy cselekszik. Ezt a véleményét mindenkire kötelezően érvényesnek gondolja. Vannak helyzetek, amikor jobb, ha nem okoskodunk, ha nem erőltetjük másokra véleményünket, nem gondoljuk úgy, hogy mi mindent tudunk, hanem inkább csöndben maradunk. A csönd egy csodálatos lehetőség a másik meghallgatására, Jakab is azt írja „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak 1,19). Ez az ember kimondja, hogy a Mindenhatóhoz folyamodik, Istenre bízza ügyét, mégis beszél tovább. Az Istenhez fordulás, ügyünk Rá bízása pont azt jelenti, hogy én nem értem, képtelen vagyok megoldani, ezért nem okoskodom, nem szólok, hagyom Istent cselekedni. Azt is jelenti ez még, hogy várok, várom, hogy majd az Úr elmondja, mi miért van. Jó, ha mi is megtanuljuk azonnali cselekvés, vagy beszéd helyett, az Úrra bízni ügyünket. Ehhez meg kell tanulni csendben lenni, és elfogadni, hogy várni is kell. Mi azonnal tenni-venni akarunk, mindjárt megmondjuk a választ, mert ez a gyors, számítástechnikán alapuló világ, azonnali választ követel. Azonban Isten nem igazodik világunk tempójához, ezért jó ha várunk.

Ismerős Igéket mond el Elifáz a 17. verstől kezdődően, amelyek sok örömet jelentenek számunkra, amikor olvassuk, vagy egy-egy igéslapon megkapjuk, mint Isten hozzánk szóló üzenete. Mert az Ige, és rajta keresztül az Úr mindig személyesen hozzám, az olvasóhoz, a hallgatóhoz szól. Csak akkor van igazi ereje, és akkor hiteles, ha előbb a saját életemen átengedtem, és magam is ahhoz igazodtam. Mert bizony más számára könnyű elmondani, hogy boldog ember az, akit az Úr megdorgál, de vajon én is úgy gondolom? Én is boldog vagyok láztól gyötörve, betegágyon fekve, különféle kezelések között? Én is boldog vagyok, amikor valamilyen veszteség ér? Mert az Ige csak akkor válik általunk bizonyságtétellé, ha saját életünkben is így látják az emberek.

Csodálatos vigasztalást jelent, amikor magamnak olvasom, hogy az Úr megsebez, de be is kötöz. Ez által reménységet kapok, hogy az Úr nem hagy magamra, nem megy el mellettem, hanem kezelésbe veszi az életemet. Sebeimet valóban Ő tudja igazán ellátni, a kereszt óta pedig már tudjuk, hogy Ő maga kapott sebeket, hogy általa meggyógyuljon az életünk. Azonban, amiket itt olvasunk általánosságban nem mindig így vannak, a hit sem azt jelenti, hogy végig szórakozzuk az életet, elkerül betegség, baj, hanem azt jelenti, hogy mindezek közepette megtapasztaljuk az Úr erejét, ami által békességünk lehet és győztesen vihetjük tovább az evangéliumot. A hívő is meghalhat fiatalon, ha elvégezte, amit az Úr rábízott, Gazdája bármikor hazahívhatja. Jó ha mindezeket végiggondoljuk és akkor másképp fogadjuk a próbákat, az idő múlását, a szenvedést, és minden terhet, átéljük, hogy ezeket mind Őreá vethetjük, mert Neki gondja van reánk.

Pál apostol, amikor Izráel helyzetét boncolgatja, felteszi a kérdést: Mi tehát a helyzet (Rm 11,7-10)? És ezt a kérdést Istenre tekintve teszi fel, az Igéből nyeri rá a választ. Ezzel számunkra is utat mutat, kérdezzünk bátran az Úrtól, tekintsünk mindig az Igébe és keressük ott kérdéseinkre a feleletet. Az apostol is az Igét hozza elő, arra mutat rá, ami meg van írva. Tehát a válaszokat nem nekünk kell kitalálni, hanem nekünk kell megtalálni az Írásban. Azért adta az Igét Isten, hogy használjuk, hogy ezen keresztül tájékozódjunk, mert egyébként eltévedünk és megkeseredünk.

Voltak, akik megkeményíttettek, mások meg nem láttak, nem látták meg a názáreti Jézusban a Megváltót. De vajon én látok-e? Látom-e, hogy számomra egyedüli megoldás az Úr Jézus? Azonban jó látni, vannak választottak, tehát olyanok, akik meghallják a hívást, akik látják kicsoda Jézus és segítségül hívják. A választottak kifejezés azt jelenti, hogy nem én vagyok a különb, a hívőbb, a jobb, hanem teljes mértékben Isten kegyelmén alapul a hitem, a megtartatásom. Ő tett meg értem mindent, hogy el ne vesszek, Ő nyitotta meg a szemem, hogy lássak. Lássam meg, hogy a kereszten nekem volna a helyem, de Jézus helyet cserélt velem, ezért lehetek szabad. Éljek hát hálás, Őt dicsőítő életet ma is. Hangolódjak egyre jobban Rá nagypéntek és húsvét történéseire, hogy általuk békességem, új életem legyen.

Istenre bízom magamat

1. Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom; Ő formált, tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom. E világ szép formája Az ő keze munkája. Mit félek? - mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. -

2. Öröktől fogva ismerte, Hogy mire lesz szükségem, :/: Éltem határát kimérte, Szükségem s elégségem. Lelkem, hát ne süllyedezz, A hitben ne csüggedezz! Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

3. Tudja Isten kívánságod, Ád is, mert csak ő adhat, :/: De bölcs, Uram, te jóságod, Tudod, sok elmaradhat. Tudom: gondod reám nagy, Mivel édes Atyám vagy; Mint akarod, hát úgy légyen! Másként hinnem volna szégyen.

4. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja; :/: Nagy gazdagság és rakott bolt Nem fő jó, ritkán adja. Ki az Isten tanácsát, Megszívleli mondását, Azt ő Lelkével serkenti, Gondját is megédesíti.

5. E világnak dicsősége Igen hamar elmarad, :/: Kit ma gondok sújtnak, végre Holnap diadalt arat. Csak Atyámban bízhatom, Ő megsegít, jól tudom, Mert az igazaknak Atyja Hű szolgáját el nem hagyja.

Isten áldásával.

Maradék

A

 Jóbból feltörő fájdalom megindítja Elifáz gondolatait (Jób 4,1-21). Egy héten keresztül némán álltak barátjuk mellett, nem tudtak vigasztalni, nem voltak képesek megerősítően együtt lenni vele. Nem könnyű a vigasztalás, mert megköveteli, hogy éljük bele magunkat a másik helyzetébe, ha ezt nem tesszük, szavaink célt tévesztenek. Úgy közelítsünk a másikhoz, hogy próbáljuk megérteni, mi történik benne, mi megy végbe a lelkében, és ha ezt sikerül megtenni lesz hatása bizonyságtételünknek.

Elifáz beszédének van igazságtartalma, de abban a helyzetben, Jób életére vonatkoztatva nem minden állja meg a helyét, másrészt neki most nem igazságokra, hanem testvéri együttérzésre, szeretetre, törődésre, személyes foglalkozásra van szüksége. Meg kell látnunk, mikor mire van szükség. Mit igényel a másik? Mert az a hangsúlyos, tudjunk a másikért, csupán csak  önmagáért vele lenni. Amit Elifáz mond, abban van valami, különösen ha a saját életünket nézzük, hiszen milyen könnyű mást oktatni, megmondani mi, miért van, vagy hogyan kell abban a helyzetben cselekednie, de amikor mi kerülünk bele, már más lesz a helyzet. Amit másnak mondunk, azt magunkra már nem tartjuk érvényesnek, ahogyan Pál is írja: aki mást tanítasz, magadat nem tanítod? Hányszor elmondjuk másnak, ne aggódjon, tűrje a fájdalmat, fogadja el az öregséget, de amikor mi jutunk ezekbe, mi is ugyanúgy viselkedünk, már nyoma sincs a bölcs tanácsnak. Miért is van ez? Talán azért, mert nem készülünk fel az idő múlására, az öregségre. Azt gondoljuk, a hívő életében nem fog megjelenni a betegség, mi nem élhetünk át tragédiát. Pedig erről szó sincs. Még az Úr Jézus is szenvedett, Őt is érték csalódások, fájdalmak. Az a problémánk, hogy a különböző élethelyzetek felkészületlenül érnek minket. Talán így volt ezzel Jób is. Nem tudta elképzelni, hogy amit átélt, az vele egyszer megtörténhet. Nem az a lényeges, miért történt, hanem az, hogy velünk is megtörténhet sok minden, de készülök-e rá. A nyugodt időszak mindig felkészülésre adatik. Fel kell készülnünk az élet változásaira, önmagunk változásaira, az üldözésre, szenvedésre, hogy ezekben is hűek maradjunk, és dicsérjük az Urat.

Ez a barát úgy gondolja, Jób szenvedése mögött valami titkos bűn húzódik meg, ami most lelepleződött. Isten bünteti a vétkei miatt, véli Elifáz. Ez az ember sem tudja elképzelni, hogy konkrét bűn nélkül is lehet szenvedés a hívő életében. Sokan kérdezik, miért büntet az Isten? Nem mindig büntetés, mint ahogy itt sem. Van, amikor hitünk próbája a szenvedés.

Amit Elifáz mond a tizenhetedik versben, az általánosságban igaz, mert az Úr előtt minden ember bűnös, de van megigazulás. Isten mindenki számára kínálja a hitből való életet, Krisztusban megigazulást nyerhetünk. Láttuk, hogy Jób mindezt komolyan vette, és azért mutatott be áldozatot Istennek, mert volt bűnbánat a szívében. Isten megbocsátott neki, ő pedig igyekezett mindig rendezni az életét. Jób kapcsolata rendben volt Istennel. Rendben van-e az enyém? Odaborulok-e mindenkor az Úr elé bocsánatot kérve? Tudok-e mindenkor időt szakítani az Úrra? Jób a mindennapi elfoglaltságai közepette mindig megtalálta a lehetőséget az Istennel való beszélgetésre. Találjunk mi is mindig időt az Úrra, mert akkor tudunk feltöltődni, erőt meríteni a feladataink elvégzésére, és akkor jut idő egymásra is. Ne Istenen és ne egymáson spóroljunk időt.  Időt az Úrral való közösségből nyerünk. Ehhez azonban le kell győzni önmagunkat, át kell alakítani szokásainkat, életvitelünket. 

Pál örömmel írja, hogy Isten nem vetette el ószövetségi népét (Rm 11,1-6). Az Úr nem mond le a zsidókról sem. Ma is keresi őket, ma is fontosak a számára. Bárcsak meglátnák, hogy eljött a Messiás. Hordozzuk őket mi is imádságban. De hordozzuk a nem zsidókat is, akik mindenféle megoldást keresnek az életükre, de nem látják meg, hogy a megoldás már megérkezett Jézusban. Mert bizony gyakran úgy vagyunk, mint amikor keressük a tollat vagy a szemüveget, mindent feltúrunk, és nem vesszük észre, hogy ott van a szemünk előtt. Isten megoldása a szemünk előtt van, mégsem, vagy pont ezért nem akarjuk meglátni.

Azonban sem a zsidók, sem a többi ember nem reménytelen, mert az Úr kegyelemből mindig hagy maradékot. Így ma is van, és holnap is lesz maradék. Lesznek, akik segítségül hívják az Úr nevét. Mindig vannak, akik nem hódolnak be a bálványoknak.

Ne engedjük, hogy úgy lásunk, mint Illés, ne csak azt vegyük észre, hogy sokan a bálványok felé fordulnak, hanem vegyük észre az Úr munkáját, lássuk meg a maradékot, a hűségeseket is.

 Örök élet reggele

1. Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét.

2. Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon, :/: Szívünk, mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon, S híveid közt légy jelen Szüntelen.

3. Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, :/: Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhánkkal, Hogy hitünk legyőzze majd Mind a bajt.

4. S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, :/: Könnyek gyászos völgyiből Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.

Isten áldásával.

Aki hisz

S

átán nemcsak gyors akciót hajt végre Jób ellen, hanem újra támad (Jób 2,1-3,26). Igyekszik kihasználni a kedvező alkalmat, és tovább keseríti az életét. Ismeri az embert, tudja, hogy az élete mindennél fontosabb. Lehet, hogy pont a sátán ültette el bennünk azt a gondolatot, hogy az egészség a legfontosabb. Erre azután rá is alapozza taktikáját, sokan mindent megadnak, odaadnak az egészségért, még az Istennel való kapcsolatot is. Pedig nem az egészség, hanem a Krisztusba vetett hit a legértékesebb, mert általa betegségben, halállal szemben is győzedelmeskedhetünk. Hit által feleleteket kapunk az élet nagy kérdéseire, míg a mindenáron meggyógyult is újra beteg lesz és meg fog halni. Még az Újszövetségben feltámasztottak is ismét meghaltak, tehát földi életüket ők sem tudták megtartani, de hit által örök életet kaptak.

Jób nagy fájdalmakat él át, sokat szenved, nagy szüksége lenne most az együttérzésre, a segítségre. Azt látjuk azonban, egyedül maradt betegségével. Egyedül, mert a felesége nem tud vele lenni, nem, mert nem érzékeli Jób fájdalmát, talán már rég megszakadt valami kettőjük közt.  Nem az Úr felé segíti ez az asszony a férjét, hanem inkább el akarja Tőle választani. Úgy gondolkodik, mint ma is sokan, hogy Isten szeretetének az egészség és a jólét a bizonyítéka. Jób nem erről az oldalról közelíti meg Istent, tudja, betegség van, és elfogadja az Úr kezéből. Betegségében is igyekszik az Úrra figyelni.

Jób rámutat, hogy az életben a jót magától értetődőnek tartjuk, azt hisszük, az jár nekünk. Ha jól megy az életünk, nem szoktunk reklamálni, nem megyünk Istenhez, hogy ez nem jár nekem, én ezt nem érdemlem. De legtöbbször hálát sem adunk. Azonban ha valamilyen baj ér bennünket, azonnal Istennel fordulunk szembe, Őt okoljuk. Jób azonban nem így tesz. Azt mondja, ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Így megmarad a békessége. Béke marad a szívében, mert nem felejti el azt a jót, amiben eddig része volt, másrészt a rosszat is az Úr kezéből fogadja, ezáltal tudja, nincs kiszolgáltatva a sorsnak, a véletlennek, hanem mindenkor Isten kezében van az élete. Ennek a felismerése ad ma is békességet és erőt az élet nehéz helyzeteinek a feldolgozására. Adjunk hálát az Úrnak mindazért a sok jóért, amit életünkben kaptunk Tőle. Ne tartsuk természetesnek, hanem köszönjük meg Urunknak. Ha pedig valami rossz érte az életünket, betegségekkel harcolunk, fogadjuk az Úr kezéből, és az Ő ereje által harcoljuk meg a hit útját. Hiszen Pál apostol is azt tapasztalta, hogy amikor testileg gyenge, Isten Lelke által a belső ember erőssé vált.

Jób betegségének híre eljut barátaihoz is, akik megdöbbenve látják a hirtelen változást, szóhoz sem tudnak jutni barátjuk szenvedését látva.  Mennyire tehetetlenek is vagyunk a szenvedéssel szemben. Mennyire nem tudunk vigasztalni és segítségére lenni annak, aki súlyos betegséggel harcol.  Ezek, ha nem is tudtak mit mondani, ha képtelenek voltak segíteni, de hét napig együtt voltak vele. Ez azt üzente, fontos a számukra, ezért időt szakítanak rá. Hét napig vele tudnak lenni, nem sietnek haza, vajon mi tudunk-e csupán hét percet  egymásra fordítani? Mi a fontos: a saját ügyeink rendezése vagy a másik személye? Földi életünkben mindennél fontosabb a kapcsolat, semmit nem helyezhetünk a személyes kapcsolat, a beszélgetés, az Úrral töltött percek elé.

Jóbon erőt vesz a fájdalom, a harmadik fejezet a fájdalom, a kín szava, de nem támadja Istent, nem lázad ellene, csak egyszerűen szavakba foglalja fájdalmait. Mivel kimondja, kicsit enyhít is rajtuk. Ebben a vallomásában elmond olyan dolgokat, amelyek önmagukban fontos gondolatok, és sokat jelenthetnek, ha komolyan vesszük őket. Például komolyan kell venni, hogy a halál után megszűnik mindaz a különbség, amit itt sokra tartunk, és gyakran erősítünk is. Isten előtt a vagyonon a származáson alapuló különbségek nem léteznek. A hatalom, a gazdagság mind itt marad, Isten elé csak mi magunk állhatunk. Ha ezt látnánk és komolyan vennénk, nem erősítenénk a különbségeket, hanem inkább eltüntetnénk azokat.  Krisztusban van rá lehetőség, hogy minden különbség eltűnjön, és testvérekként élve egymást segítsük, Isten országa felé tereljük. A legfontosabb, hogy ebben a világban átéljük Isten kegyelmét.

Láthatjuk Pál bizonyságtételében, hogy nem az számít, kik vagyunk, hanem az, hogy hittel hívjuk segítségül az Urat (Rm 10,6-21). Zsidónak és görögnek egyaránt Krisztus által nyílik meg a menny kapuja. Az a lényeges, kinek mondom Jézust? Úr-e a számomra? Ha Úrnak vallom, ha számomra Ő a feltámadott Úr, és erről bizonyságot is teszek, örök életem van.

Mert, aki hisz Benne nem szégyenül meg, vagyis aki hittel hívja segítségül, az nem csalódik, az új életet kap az Úrtól. Mindenki, aki segítségül hívja, tehát a lehetőség az üdvösségre adva van, nekem csak annyi a részem, hogy hívjam segítségül. Így fejezhetem ki, hogy szükségem van Rá. A segítségül hívás által megvallom, én nem tudom megoldani életem problémáját, nem tudok szabadulni a bűn hatalma alól, nem tudok megbékülni az Atyával, nem vagyok képes rendezni adósságomat. Ha így jövök, az Úr Jézus lehajol hozzám és könyörül rajtam. Mindenki jöhet, nem számít a bőrszín, az anyagi helyzet, a nemzetiség, csak az a lényeg, lássam elveszett voltomat és hívjam Őt segítségül.

Pál rámutat, hogy csak azt tudjuk segítségül hívni, akit ismerünk. Ahhoz pedig, hogy ismerjük, hallani kell Róla. Sokan mondják, hisznek, de kiben, ha nem ismerik Jézust? Sokan úgy hisznek, hogy nem halottak még az Úrról, nem olvasták az Igét, de akkor milyen istenben hisznek?

Tehát az élő hithez igehirdetésre van szükség, arra, hogy az Úrtól küldött bizonyságtevők tegyenek vallást a kegyelemről, arról, amit Isten kijelentett. Másrészt szükséges, hogy a saját életünkben is megtapasztaljuk a kegyelmet, és ezt merjük is  elmondani. Hirdessük, hogy az Úr kitárt karral várja ma is, hogy végre hazamenjünk. Örvendeztessük meg az Atyát azzal, hogy betoppanunk kapuján és bűneinket megvallva kérjük kegyelmét.

Ameddig Jézus él

1.  

Ameddig Jézus él,

Ameddig Ő segél,

Nem bánthat gond és félelem,

Ő van mindig velem.

2.  

Jó Pásztor Jézusom,

Vigyáz rám, jól tudom,

Legeltet szép zöld pázsiton,

Ég harmatát iszom.

3.  

Mikor leszáll az est,

Sötétje bánt, ijeszt,

Az éjszakában is tudom,

Hogy megvéd Jézusom.

4.  

Ha lábam tévedez,

Bánt a világ, sebez,

Jézus szívén a menhelyem,

Ő gyógyírt ad nekem.

5.  

Ha Őrá néz szemem,

Úgy megvan mindenem,

Hogy Jézusom szeret nagyon,

Ez a paradicsom.

Isten áldásával.

Az Úr adta

A

 sátán gyorsan akcióba lépett, egy percet nem késlekedik, kihasználja  a rendelkezésére álló időt (Jób 1,13-22). Hiszen az a célja, hogy az embert szembefordítsa Teremtőjével, és ennek érdekében bármire hajlandó. A sátán gonosz, a gonoszság atyja, így támadja Jóbot, és nem hagyja ki az Úr tanítványait sem. Egy-egy tragikus eseményt felhasznál, hogy kételkedést támasszon a szívünkben, vagy vádat az Úrral szemben.  Mert azt bizony jól látta, hogy sok ember, mihelyst rosszabbra fordul az élete, eltávolodik Istentől. Vizsgáljuk meg a szívünket, hogyan reagálunk a minket érő negatív eseményekre? A sátán azt akarja, hogy ezeken keresztül elégedetlenséget szítson bennünk, zúgolódóvá tegyen és magához láncolja a szívünket. Bizony milyen gyorsan elveszítjük békességünket, haragosakká válunk, amikor sokáig kell sorban állni, esetleg a később jövők elénk vágnak, elfogy az általunk kiszemelt kedvezményes árucikk. A sátán ezeknek a pillanatoknak örül, hiszen azt akarja, hogy ne Krisztus békessége, türelme, szelídsége áradjon bele ebbe a világba, hanem mi is a régi természetünk indulatai szerint nyilvánuljunk meg. Azonban jó tudnunk, hogy minden körülmények közt megmaradhatunk az Úrban, elrejtőzhetünk szárnyai alatt és akkor Ő felfogja a gonosz támadását.

Jóbot szinte derült égből villámcsapásként éri mindenének az elvesztése. Borzasztó tragédia ez, egy pillanat alatt elveszik mindaz, aminek eddig örült, amit áldásként élt meg. Nem könnyű egy ilyen helyzetben talpon maradni. Még eszmélni sincs ideje és jön az újabb hírnök és megint egy csapásról beszél. És Jób nem omlik össze, nem borul ki, nem veszíti el a fejét. Hogyan lehet ez? Hogy lehet ezt egyáltalán kibírni? - kérdeznénk.

Jób megmutatja a számunkra. Az Úrban, az Úrral lehet feldolgozni a csapásokat, Vele és Általa állhatunk meg a próbákban. Tegyük hozzá, hogy Jób mit sem tudott az előzményekről, nem tudta, hogy a sátán akciója zajlik, amit Isten megengedett. Nem tudta, hogy próba alá került az élete. De azt tudta, hogy az Úr nem hagyta magára, hogy Őreá most is számíthat.

Igen, Jóbnak valóban Isten volt az élete középpontjában. Nemcsak addig félte Őt, amíg mindene meg volt, hanem amikor földi értékeit elveszíti, megmarad számára az Úr. Személyes tragédiáját is az Úr előtt éli meg, hiszen gyászában, fájdalmában is Elé borul. Nincs lázadás a szívében, mert jól látja az életét. Tudja, hogy semmit nem hozott magával, üres kézzel, mezítelenül jött ebbe a világba. De sokan azt gondolják, amijük van, azt születésük óta birtokolják, ezért görcsösen ragaszkodnak hozzá. Jób tudja, mindent Istentől kapott, így el is tud mindent engedni. Nem szorul görcsbe a keze, elfogadja, hogy mezítelenül megy vissza Istenhez. Mindent itt hagyunk, jó lenne ezt látni és megtanulni folyamatosan mindent elengedni. Egyedül csak az Úrhoz ragaszkodjunk.

Jób ki tudja mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.” Ezzel kifejezi, hogy jól látta az életét, minden Isten ajándéka volt benne, és nem saját szerzeménye. Aki így tekint javaira, az élete eredményeire, az el is tudja őket engedni. Aki elengedi, vagyis elfogadja Isten döntését, az szabad annak békessége van. Nem könnyű mindez, de lehetséges. Az Úr Jézus is tusakodott a Gecsemáné kertjében, de kimondta, ne úgy legyen, ahogy én akarom  Atyám, hanem, ahogy Te.  Ha ezt kimondjuk, békességünk lesz. Akkor tovább tudunk menni, mert az Úrral megyünk tovább, amint Jób is tette.

Pál szívből könyörög népe tagjaiért, mert azt szeretné, hogy üdvözüljenek (Rm 10,1-5). A sok elutasítás és bántás ellenére tud értük imádkozni. Miért? Mert az a fontos, hogy üdvösségük legyen. Pál nem azt akarta, hogy néha elmenjenek templomba, hanem azt, hogy megismerjék Jézusban a Krisztust és hitre jutva, átéljék a kegyelmet, és örök élet részesei legyenek. Fontos-e számunkra gyermekeink, unokáink üdvössége? Ezért könyörgünk az Úrhoz, vagy csak a testi szükségleteket visszük Urunk elé. Könyörgünk, hogy legyen a fiataloknak munkája, meg tudjanak élni, de fontos-e számunkra az örök élet? Azért munkálkodjunk, hogy új életre jussanak Jézus által. Hiszen egyszer mindnyájunknak az Úr Elé kell állni, és nem mindegy hogyan kerül erre sor. Láttuk Jóbnál, milyen nagy hangsúlyt helyezett gyermekeinek az Úrral való kapcsolatára. Mindent megtett, hogy rendezve legyen a kapcsolatuk, ne legyen bűn az életükben.

Pont Jób családjában láttuk, hogy a jólét milyen hirtelen eltűnt, a gyermekek meghaltak. Fel vagyunk-e készülve ilyen hirtelen eseményekre? Látjuk-e, hogy az a legfontosabb, van-e üdvösségünk? Fontos kérdés: Hol töltöm az örökkévalóságot? De nemcsak számunkra fontos ez, hanem minden ember számára, azok számára is, akik még ezt nem tartják fontosnak, de mi munkálkodhatunk azért, hogy életkérdéssé váljon.

Örök élet reggele

1. Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét.

2. Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon, :/: Szívünk, mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon, S híveid közt légy jelen Szüntelen.

3. Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, :/: Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhánkkal, Hogy hitünk legyőzze majd Mind a bajt.

4.      S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, :/: Könnyek gyászos völgyiből Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.

Isten áldásával.

Hitből

J

ób könyvét kezdjük el ma olvasni (Jób 1,1-12), ő egy gazdagon megáldott ember. Nagy vagyonnal rendelkezik, népes családnak örvendezik. Jóbnak jó és rendezett a kapcsolata Istennel, odafigyel magára és gyermekeire is. A jó kapcsolat azt jelentette a számára, hogy mindenben igyekezett Isten akaratához igazítani az életét. Ismerte az Úr akaratát, meg tudta különböztetni az Isten szerinti jót a rossztól.  És amiről látta, hogy rossz, azt kerülte. A bűn nem játék és Jób nem is játszik vele, igyekszik messziről elkerülni mindent, ami Istennel szembefordítaná, amivel haragját magára vonhatná.

Ebből megláthatjuk, hogy nincs kényszerpályán az életünk, nem kötelező vétkezni, akkor sem, ha a bűn, mint örökség lényünk része. Isten megadja számunkra a választás lehetőségét, dönthetünk úgy, hogy a jót követjük, Igéjét komolyan vesszük. Még Mózes első könyvében olvastuk, hogy Kain előtt, is ott volt a lehetőség, Isten előre szólt neki, dönthet úgy, hogy Istenre hallgat és megbékül testvérével, uralkodhat a gonosz felett. De ő nem Istenre hallgatott, ez fontos, mert vannak más hangok, amelyek kívülről és belülről egyaránt megszólalnak és befolyásolnak a döntésben. Azonban figyeljük meg Jóbot, neki sem magától volt ereje az Úr akaratát cselekedni, mert az magunktól nem megy, az Úrhoz fordult. Amikor rendszeresen áldozatot mutatott be, kifejezte, hogy ő is bűnös ember és Isten kegyelmére, segítségére van szüksége. Aki pedig segítségül hívja az Urat, megtapasztalja irgalmát, szeretetét és segítségét.

Gyermekeire is odafigyel Jób, nem korlátozza őket, hanem engedi, hogy örüljenek az életnek, örüljenek egymásnak. Ezek a gyermekek kapcsolatot tartottak egymással, nem idegenedtek el a testvérek egymástól, hanem fontos volt, hogy találkozzanak, beszélgessenek, időt szánjanak egymásra. A családot az egymásra szánt idő erősíti. Fontos-e számunkra a családi kapcsolat? Tudunk-e egymásra időt fordítani, és együtt időt tölteni az Úr előtt? Jób minden családi találkozó után áldozatot mutatott be gyermekeiért, közbenjárt értük, hátha vétkeztek szívükben. Mi gondolunk e mindarra, ami a szívünkben végbemegy, figyelünk-e a gondolati vétkekre? Nyíltan nem követünk el bűnt, de hányszor vétkezünk gondolatban, amikor rosszat kívánunk a másiknak, amikor tisztátalan vágyak környékeznek meg. Gondolataink megtisztítását, szívünk teljes átformálását kérhetjük Urunktól.

Könyvünkben bepillantást nyerünk a mennybe, egy pillanatra megjelenik előttünk Isten láthatatlan világa. Ebben a világban rend van, minden Isten irányítása alatt zajlik. Még a sátánnak is meg kell az Úr előtt jelenni, ő sem független Isten hatalmától, akkor sem, ha felénk úgy mutatja magát. A sátán addig mehet el, ameddig az Úr engedi számára. Olyan, mint a láncra vert hatalmas oroszlán, amely az arra járókat félelmetes ordításával megrettenti, de a bátrak elmehetnek előtte, hiszen a lánc nem engedi, hogy kárt tegyen bennük. Jézus Krisztus legyőzte a sátánt, nekünk nem kell rettegni tőle, de el se bízhatjuk magunkat. Nekünk nincs felette hatalmunk, de az Úr oltalmába rejtőzve járhatjuk utunkat.

A sátán körbejárja a földet, nagyon aktív, Péter első levele szerint, ezt azért teszi, mert keresi, kit nyeljen el, vagyis kit ragadhat meg, kit vehet irányítása alá. Az Úr Jóbra tereli figyelmét, és dicséri szolgáját. Tehát Jóbot szolgájának nevezi, ez mutatja, hogy ez az ember szerette és szolgálta Istent. Fontos volt számára az Istennek való kapcsolat. Isten jót mond Jóbról, kiemeli értékeit és dicséri a sátán előtt. Arra gondoltam, vajon mit mond rólam az Úr? Mi a véleménye rólam? Mit sorol el, ha így elé áll a sátán. Mondhatja e azt az Úr: nézd szolgámat? Tényleg Őt szolgálom? Mindezt a jellemzést rólam is el tudja mondani Isten?

Látjuk, hogy a sátán vádolja Jóbot, úgy mutatja be, mint aki érdekből szereti Istent, szereti mert mindene megvan. Ha elveszti javait, elfordul Istentől, állítja a kísértő. A sátán célja szembefordítani az embert Istennel, ennek érdekében mindent megtesz.  Jó nekem is végiggondolni, önmagáért szeretem-e az Urat, vagy csak ajándékaiért, azért, mert jól megy sorom,  mert mindenem meg van?A sátán Isten engedélye nélkül semmit sem tehet.

Csodálatos Isten terve és munkája, hiszen a pogányok, vagyis a mi számunkra is lehetővé tette, hogy megismerjük kegyelmét, hogy országa polgárai legyünk (Rm 9,30-33). Hogyan? Kegyelemből, hit által. Hitből való igazságot tulajdonít nekünk, így a bűnös hit által mehet Hozzá, keresheti irgalmát. Hit által hívhatjuk segítségül Urunkat.

Aki nem törvény, hanem cselekedetek útján akar megigazulni, az a megütközés kövébe ütközik. Ez a kő nem más, mint a Krisztus.  Igen, aki nem alázattal közelit Urunkhoz, megütközik, amint a zsidók nagy része megbotránkozott és keresztre adta. Aki azonban felismeri kegyelemre szoruló állapotát, megtapasztalja bűnei bocsánatát, lelke gyógyulását. Mert a Jézusba vetett hit által gyógyul az életünk. Hogyan? Hiszem, hogy Ő meg tud szabadítani a bűn hatalma alól, hiszem, hogy szavára elmúlik a betegség,  az aggódás, a félelem és minden visszahúzó erő. Aki hisz benne, az nem szégyenül meg, írja az apostol. És ő ezt tapasztalatból mondja, átélte, hogy bárki hittel közeledik, nem csalódik. Mi is bízzunk ma is Benne, ragadjuk meg hittel kegyelmét, és építsünk Rá ma is. 

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

1. Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Gyermeki, nagy hitet kérni taníts! Indítsd fel szívemet, Buzduljon fel, neked Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!

2. Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Lélekből, lelkesen kérni taníts! Üdvözítőm te vagy, Észt, erőt, szívet adj. Lelkeddel el ne hagyj! Kérni taníts!

3. Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Gyorsan elszáll a perc: kérni taníts! Lásd gyengeségemet, Erősíts engemet, Míg diadalt nyerek: Kérni taníts!

4. Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Jézus, te visszajössz: várni taníts! Majd ha kegyelmesen Nézed az életem: Állhassak csendesen. Hinni taníts!

Isten áldásával.

Őszinte beszélgetés

B

izony könnyű sebeket okozni, de nehéz azokat begyógyítani (1Móz 50,15-26). Mert a sebek nehezen gyógyulnak, azok is amiket adunk és azok is amit kapunk. Ezt látjuk itt is, mindaz, amit József ellen elkövettek a testvérei ismét a felszínre került. Apjuk halála után elveszítették bizalmukat József iránt. Úgy gondolták bosszút fog állni rajtuk.

Miért is jöttek elő ezek a problémák? Először is, mert még nem teljesen rendezték Józseffel és Istennel a múltjukat. Még eddig nem tudtak igazán bocsánatot kérni. Nem néztek őszintén szembe önmagukkal és a múltjukkal és így nem is vállalták a maga súlyával tettük felelősségét. Most eljött az idő a rendezésre. Mivel nem kértek még bocsánatot Józseftől, önmaguk számára sem tudtak megbocsátani. Ez is fontos. Amikor átélem Isten kegyelmét, én is bocsássam meg múltamat, vétkeimet. Akkor van igazán elrendezve a múlt, ha megbánom az Úr előtt, és rendezem, ha lehet, azzal, aki ellen vétkeztem, majd megbocsátok magamnak is. És ekkor teljesen lezáródik a múlt, a minket vádoló akták a kereszten megsemmisülnek, és egy tiszta életet kezdhetünk. A tiszta élet azonban csak akkor marad tiszta, ha az Úrral éljük.

Józsefet megrendítette testvérei bizalmatlanság és bűnvallása. Miért rendült meg? Mert ez a jelenet azt üzente, hogy testvérei rosszul ismerték meg az itt töltött évek alatt. A közelében voltak, találkoztak is vele, mégsem ismerték. Képesnek tartották a bosszúra, a megfizetésre. József már eddig is visszafizethetett volna mindent, hiszen hatalmában állt. De nem tette, mert ő már túl van ezeken, szívből megbocsátott, felismerte, mindazt a jót, amit ebből Isten kihozott a számára, és már csak ezt látta. Csak a jót látta, csak Isten munkája lebegett szemei előtt, ezért felszabadultan tudott élni.

Tekintsünk mi is lényünk mélyére és lássuk meg az ott rejtőzködő félelmeket. Azért tudnak ezek meghúzódni, mert nem jól ismerjük Urunkat. Mennyi ideje járulunk Igéjéhez, mégsem látjuk, hogy ha megvallottuk bűneinket, hű és igaz és eltörölte minden vétkünket. Jézus teljes körűen megbocsát, vére tökéletesen megtisztítja életünket. Ne legyünk bizalmatlanok vele szemben, hanem őszinte hittel bízzuk Rá magunkat. Bizony gyakran egymást is félreismerjük. Rosszat tételezünk fel a másikról, azt gondoljuk haragszik ránk, vissza akar fizetni valamit, így azután a félelem elterebélyesedik rajtunk. Mi a megoldás? A megbeszélés. Az Úr előtt beszéljünk a másikkal őszintén mindarról, amit érzünk, gondolunk irányában. Történetünkben is a testvérek József elé álltak és vállalták ezt a beszélgetést, bármilyen nehéz is volt. Ne elmeneküljünk a nehéz helyzetek elől, hanem bátran nézzünk szembe velük, beszéljünk róluk őszintén.

József ismét bizonyságot tesz Istenről, az Ő mindannyiukért végzett munkájáról. Nem azt mondja, hogy sikerült valahogy megúszni azt a dolgot, hanem megvallja Isten cselekedett, Ő mentette meg őt, és mindannyijukat. Mert a mi Urunk Jézus a Megmentő. Ezt követően József felvállalja testvérei életét. Ne féljetek, eltartalak titeket. Így válla fel minket is az Úr. Testvérei komolyan vették, amit mondott József a számukra. De vajon mi komolyan vesszük-e Urunk szavait? Hisszük-e, amit mond? Hányszor mondja, ne féljetek, ne aggódjatok, de mintha nem is mondaná. Szinte sportot űzünk az aggodalmaskodásból, ahelyett, hogy hittel Reá bíznánk magunkat. József megtapasztalta Isten gondviselését, ezért utódait is Őreá bízza. Tudja, hogy Isten kezében jó helyen vannak, és Ő soha nem feledkezik meg népéről. Az Úr eljön hozzájuk és megszabadítja őket. Legyünk mi ilyen bizonyosak Urunk jövetelében, szabadításában.

Milyen jó olvasni Pál ószövetségi idézetét, mert ebből láthatjuk, hogy Isten szeretete valóban agapé szeretet (Rm 9,25-29). Szereti azt is, aki nem szeretetre méltó. Azért küldte el Fiát, hogy Általa a szeretettre nem méltó népeket, személyeket is hívogassa, Isten országába szeretgesse.  Ez az Ige, reménységet ad mindannyiunk számára, ha távol vagyunk is az Úrtól, közel kerülhetünk Hozzá. Isten számára nincs reménytelen eset, mindenki népe lehet. Mindenki előtt adva van a megtérés lehetősége, csak élni kell vele.

Az Úr gyorsan váltja valóra és beteljesíti szavát a földön. Nagyszerű, reménységet sugárzó kijelentés ez. Isten gyorsan véghezviszi szavát, előtte nincs akadály. Bízzunk szava erejében, a Lélek munkájában. Minden, amit Igéjében kijelentett, azt be fogja teljesíteni. Sok korábban elhangzott prófécia megvalósult már, ami még nem, az is meg fog történni, hamarosan. Ezért mi ne figyeljünk másra, csak Urunk szavára. Ő azt mondja számunkra, hogy keressük először Isten országát és igazságát, ez legyen a legfontosabb, a legsürgősebb feladatunk (Mt 6,33). A Kolossé levélben pedig ezt olvassuk: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. 3 Mert meghaltatok, és a ti éltetek Krisztussal együtt el van rejtve Istenben” (Kol 3,2-3).

Az Úr énnékem őriző pásztorom

1. Az Úr énnékem őriző pásztorom, Azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörű szép mezőn engemet éltet, És szép kies folyóvízre legeltet; Lelkemet megnyugtatja szent nevében, És vezérl engem igaz ösvényében.

2. Ha a halál árnyékában járnék is, De nem félnék még ő sötét völgyén is, Mert mindenütt te jelen vagy énvelem, Vessződ és botod megvigasztal engem, És nekem az én ellenségim ellen Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.

3. Az én fejemet megkened olajjal, És engemet itatsz teljes pohárral; Jóvoltod, kegyességed körülvészen És követ engem egész életemben. Az Úr énnékem megengedi nyilván, Hogy mind éltiglen lakjam ő házában.

Isten áldásával.

A kegyelem, drága kincs

J

ákób földi ideje letelt, s miután megáldotta gyermekeit, meghalt (1Móz 50,1-14). Áldást hagyva maga után ment el ebből a világból. Jó, ha mi is mindig áldást hagyunk magunk mögött, ha úgy tudunk menni, hogy ottmarad valami Krisztusból, az evangéliumból. Maga az Úr Jézus is így volt jelen mindenütt, Isten lénye, szeretete és kegyelme áradt belőle, azért mentek utána az emberek, amikor továbbment. Vonzotta őket a Jézusban levő más, mert Ő egészen más volt, mint az akkori emberek. Az Ő mássága vonz ma is, mert nem ítéletet, megvetést, hanem Isten szeretetét árasztja az elveszett felé. Ő megáll a nyomorult kiáltására, megérinti a leprást, szóba áll a pogány asszonnyal, de nem kerüli el Samáriát sem. Végül a kereszten nem átkokat szór elítélői és megfeszítői felé, hanem imádkozik értük. Mennyire más ez a lelkület, mint amivel mi találkozunk napról napra. Jöjjünk ezért mi is az Úrhoz, indítsuk Vele napunkat, engedjük, hogy Lénye betöltse szívünket, és akkor mi is mások leszünk. Akkor mi is ragyogni fogunk, mint csillagok e világban (Fil 2,15).

József nem feledkezik meg az apjának tett ígéretről, tiszteletben tartja azt halála után, és a fáraótól engedélyt kér, majd az Ígéret földjén temeti el apját. Azon a földön, amit neki adott örökségül az Úr. Tehát az ígéretek beteljesednek. Igen, Isten ígéretei bizonyosan beteljesednek, de mindig a maguk idejében. Jó ezt figyelembe vennünk, mert ha így teszünk, elkerülnek a csalódások, és nem leszünk megtéveszthetők sem. Az ígéretek beteljesednek, de nem mindig úgy, ahogyan azt mi eltervezzük. Jákóbnak azt mondta az Úr, visszahozlak, de Izráel bizonyára nem így gondolta. Nem a halála utáni hazatérésre gondolt, hanem még életében. Engedjük, hogy az Úr megvalósítsa ígéreteit, ne mi határozzuk meg, hogyan tegye azt, hanem fogadjuk el Isten döntését mindenben.

Pál apostol határozottan helyére teszi gondolatainkat, lehúz minket a földre, és rámutat, teremtmények, Isten alkotásai vagyunk (Róm 9,19-24). Az ember helye az alázat Isten előtt, csak földre borulva közeledhetek Hozzá. Nekünk is fel kell tenni a kérdést: „De, hát ki vagy te, ó, ember?”  Ki is vagyok én? Hát ember, igen, ember és nem több, de nem is kevesebb. Ember, aki Isten teremtése nyomán lettem azzá, aki vagyok. De a fenti kérdésre a teljes választ ez az énekszöveg adja meg: Veszendő, utolsó bűnös vagyok. Ennek felismerése tart igazi alázatban, és mutat rá arra, hogy Isten kegyelmére szorulok.

Isten műhelyéből származunk, higgyük el, nem készített félmunkát, így mindannyian fontos és hasznos edények vagyunk. Nem az edény külseje az elsődleges, hanem a tartalma. Az a hangsúlyos, mi van az edényben. Így mi is fogadjuk el önmagunkat az Úr kezéből olyannak, amilyenek vagyunk. Ne a külsőre tegyük a hangsúlyt, hanem kérjük, töltsön fel minket, kegyelmének drága kincseivel.

Arra formált, hogy kegyelme gazdagsága átragyogjon rajtunk. A kegyelem megszépít, ragyogóvá tesz, és mások számára is pozitív kisugárzásokat közvetít. Dicsőségre hívott el minket, tehát Isten kegyelme által van jelenünk és van jövőnk. Ezt képviselhetjük ma is.

Ébredj, bizonyságtévő Lélek!

1. Ébredj, bizonyságtévő Lélek! A várfalakra őrök álljanak, Kik bátran szólnak harcra készek, Ha éj borul le, vagy ha kél a nap. Hívásuk zengjen meszsze szerteszét, Az Úrhoz gyűjtve népek seregét! s

2. Ó, bárha lángod fellobogna S ébredne föl sok nemzet fényinél :/: Ó, bár sok szolga, sarlót fogva, Aratna, mígnem leborul az éj! Urunk, e roppant, ért vetésre nézz: A munka sok, a munkás oly kevés!

3. Küldd útra hírnökid csapatját, És adj erőt onnan felül nekik, :/: Hogy veszni a pogányt se hagyják, És szerteűzzék Sátán seregit. Országod jöjjön el minél elébb, Hirdetve szent neved dicséretét!

Isten áldásával.

A könyörülő Istené

F

ohásszal zárult a tegnapi rész, Jákób kiáltott az Úrhoz, és kérte szabadítását. A szívében Isten utáni, az Ő munkája utáni vágy fakadt, vágyott arra, hogy az Úr munkálkodjon benne és majd övéi között (1Móz 49,19-33). Úgy kiáltott, hogy hitte, Isten fog is cselekedni, hitte, nem hiába vár az Úrra. Ezen a reggelen mi is kiálthatunk szívünk teljességéből, és kérhetjük az Úr szabadítását. Ha ezt megtesszük, békesség lesz a szívünkben, béke, mert tudjuk, mindabban, ami ránk vár, Isten segítségét kértük, és Ő nem hagyja gyermekeit cserben. Szabadítására ma is támaszkodhatunk, Ő nyitja meg előttünk a kapukat, a szíveket, Ő jár népe előtt, amint járt Izráel előtt is, nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban. Az Úr Jézus pedig, mint pásztor megy a nyáj előtt, figyelhetünk hangjára, hiszen azt mondta, hogy az övéi ismerik az Ő hangját, és követik. Figyeljünk ma is a Pásztor szavára, és jó irányba fogunk haladni.

Jákób áldással búcsúzik gyermekeitől, halála előtt végigtekint rajtuk és meglátja, hogy ahányan vannak, annyifélék, és annyiféle törzs válik majd belőlük. Nem egyformák, és így nem is egyforma áldást kapnak. Mindegyiket a hozzá illő áldással áldotta meg. Tehát nem arra törekedett, hogy mindenki egyformán kapjon, hanem azt kapja, ami hozzá illik, amit az Úr ad a számukra. Mert Isten az, Aki jól ismeri ezeket az embereket, látja jelenüket, de nyitott könyv előtte a jövőjük is. Az áldással felkészíti őket az élet küzdelmeire. Urunk jól ismer minket is, ezért Igéjén keresztül felkészít mindarra, ami vár ránk. De ezt a felkészítést nekünk kell komolyan venni, nekünk kell az Ige szavát beépíteni mindennapjainkba. Az Ige készít fel a mindennapi élet küzdelmeire, megerősít, és általa nem vesztesek leszünk, hanem győztesek. Az élet is tele van küzdelmekkel, a sátán is mindent megtesz, hogy elveszítsen, de az Úr megőriz és termővé teszi életünket. Jákób jól látja, hogy lesz népe életében is küzdelem, üldözni, keseríteni fogják övéit, de Isten megsegíti népét.

Ebben bízhatunk ma is. Ma is vannak, akik keserítik a hívők életét, gyakran mi keserítjük saját magunkat, azonban az Úr ott áll segítségével, a Tőle kapott áldás erősebb és tartalmasabb, mint amit a világ kínál. A világnak mindig van kínálata, különösen korunkban mindig tud valami olyat produkálni, amivel magára vonja a figyelmünket. Mindent megtesz, hogy újabb és újabb hírek és érdekességek zúduljanak ránk. Elhalmoz rengeteg, az élet minőségét javító termékkel, és amíg ezekkel vagyunk elfoglalva, nem jut idő Urunkra és egymásra. Nem jut idő a szolgálatra, lelkek mentésére. Azonban lássuk meg, hogy Isten áldása Krisztusban mindent felülhalad. Nincs nagyobb gazdagság, nincs nagyobb és tartósabb érték, mint amit az Atya kínál nekünk Krisztussal együtt.

Az áldások után még végrendelkezik Jákób, majd csendesen meghal. Meghal ott a gyermekei körében. Mennyire nem idegenkedtek a meghalástól, hanem jelen voltak, és hitben engedték el apjukat. Jákób is elengedte gyermekeit, sőt átengedte őket az Úrnak. Tudta, hogy Isten kezében jó helyen vannak. Az Úr kezében van jó helyen az életünk.

Lényeges, hogy a felmerülő kérdésekre milyen választ adunk (Rm 9,14-18). Pál apostol az Íráshoz fordul, és biblikus választ ad. Igen, ez fontos, mert minket is megkörnyékez a világ, sőt ma már  nem környékez, hanem a különféle médiumok által a saját lakásunkban tartózkodik. A médián keresztül zúdul felénk a világ, a nem hívő ember válasza, és ha nem figyelünk, ha tudatosan nem fordulunk az Igéhez, mi is korunk felfogása szerint látjuk az életet, és az ő feleleteik szerint cselekszünk. Pál apostol azonban Isten szavához fordult, azon keresztül tájékozódott, és így nem tévedett el. Sőt, nyugodt és józan tudott maradni minden élethelyzetben.

Az isteni kiválasztást, az Ő sorrendjét is csak akkor tudjuk megérteni, ha az Igében keressük a feleletet. Isten más, egészen más, mint mi, ez azt is jelenti, hogy Ő valóban Isten. Vagyis nem tartozik elszámolással felénk, inkább mi állunk majd egyszer számot adni a színe elé. Isten előre lát, ismeri a szíveket, és döntéseit aszerint hozza meg, ahogyan azok népe javát szolgálják. És nem mindig az van a javunkra, ami számunkra jónak látszik. Ezért Isten gyakran még akkor cselekszik, amikor az számunkra érthetetlen, felfoghatatlan vagy igazságtalan. Pedig nem az, csak még előttünk nem világos. József is csak később értette meg Isten munkáját élete alakulásában.

A kegyelem azért kegyelem, mert nem tehetünk érte semmit. Egyedül csak kinyújtott kézzel átvehetjük az örök élet ajándékát, de ez valóban ajándék az Úr Jézus Krisztus által. Isten könyörülete hozta el számunkra a kegyelmet. Igen Ő, könyörülő Isten, mert bár rászolgálunk a kárhozatra, mégsem akarja, hogy elvesszünk, hanem, hogy éljünk. Áldott legyen a Neve érte.

Pál a fáraót hozza fel példaként. Isten számára is kínálta kegyelmét, de mivel a fáraó önmagát istennek tartotta, nem alázkodott meg az Úr előtt. Nem szállt le a trónról. Nekünk is ez a nagy bajunk, nem  akarunk a büszkeség trónjáról leszállni és elismerni, az Úr az Isten.  Mindarra, ami Egyiptomban végbement, Isten népe szempontjából szükség volt. Hiszen ők is úgy gondolták, olyan hatalmas a fáraó, hogy senki nem szállhat vele szembe, lehetetlen kiszabadulni a szolgálatából. A csapások által Izráel népe meglátta, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób Istene hatalmasabb a fáraónál, Ő ki tudja szabadítani őket. Meglátták, nem azé a szabadulás, aki maga harcol érte, hanem, aki alázattal segítségül hívja az Urat és elfogadja szabadítását. Ma is igaz ez, nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené. A Golgotán látjuk meg igazán Isten könyörületességét. Éljünk vele, és hívjuk segítségül, majd fogadjuk el, hogy úgy legyen, ahogyan Ő akarja. Mert ez az út vezet a szabadságra, az életre.

Jöjj, szabadíts meg

Jöjj, szabadíts meg, ó, kegyes Isten, a nyomorúságból,

Űzd el a rosszat, félelem átkát: végy ki a kínokból!

Nagy kegyelmeddel ha közeledtél, úgyse figyeltünk rád,

Másokon hányszor nem könyörültünk, s mondtuk a szép imát.

Zengve dicsérünk, s nem hiszünk benned, mozgat a rossz törvény,

Átkos a szívünk, fegyver a szájunk, elnyel a mély örvény!

Ó, szabadíts meg szent Fiad által, vedd el a rontó bűnt,

Moss meg egészen tiszta örömre, s Lelkedet add nékünk!

Nyisd meg az ajkunk, tárd ki a szívünk, adj hitet, Úr Isten,

Hogy neved áldjuk minden időben, szent Fiadért! Ámen.

Isten áldásával.

Az Oroszlán

J

ákób fölött is eltelt az idő, megöregedett és megbetegedett (1Móz 48,1-49,18). Pedig azt az ígéretet kapta, hogy az Úr visszaviszi majd őt Kánaán földjére, azonban Isten gondolatai és útjai mások, mint a mi gondolataink és útjaink. Visszaviszi majd az Úr, de csak a holttestét. Gyakran a mi életünkben is másképp cselekszik az Úr, mint ahogy mi azt elképzeljük.

Jákób a betegágyon is az Úrral van, bemutatja, hogy lehet így is. Lehet hálás szívvel, kesergés nélkül megélni az idős kort, és a betegséget. Izráel a betegágyon, szemben a halállal áldást mond a fiai és unokái számára. Nem tartja magát feleslegesnek, hanem meglátja mi az amivel szolgálhat. Bizonyságtételt fogalmaz meg családja számára. Jákób felismeri, hogy a legfontosabb, amit az Úr ránk bízott, a róla való bizonyságtétel. Az a legfontosabb, hogy elmondjuk az utánunk jövők számára mindazt, amit az Úr munkájából életünk folyamán tapasztaltunk. Tapasztalataink által hitelesített bizonyságtételt várnak tőlünk. Az elméletnek nincs hatása, csak akkor ér szívig a szó, ha látjuk életünkben és életünkön az Úr jelenlétét. Ezért jó ha elmondjuk, hogy a különféle helyzetekben hogyan tapasztaltuk meg az Úr szabadítását, miképp éltük át szeretetét.

Isten öreg szolgája egész életét Isten kegyelmén keresztül szemléli, így azután boldogan vallja, hogy mindent az Úrtól kapott, minden Isten ajándéka a számára. Lássuk meg mi is az ajándékait, lássuk meg a legnagyobb ajándékot, Jézust. Hiszen Isten Őbelé csomagolta szeretetét, kegyelmét, és mindazt, amire nekünk szükségünk van. Minden áldása Őbenne érkezik, és csak Benne érhető el. Nincs más út a számunkra, csak egyedül Jézus, Ő vezet az Atyához. Jákób meglátta életében Isten gondviselését, és erre bízza gyermekeit és unokáit is. Mi is bízzuk az Ő gondviselésére szeretteinket, ha így teszünk, eltávozik életünkből az aggodalom, helyette hálás öröm költözik a szívünkbe.

Mennyire őszintén és félelem nélkül beszél haláláról is. Én meghalok, nyíltan beszél, nem azt mondja, ne aggódjatok, nemsokára felgyógyulok, hanem mer beszélni a haláláról, azért, mert tudja hova megy. De azt is tudja, ha ő meghal nem ér véget az élet, minden megy tovább a maga útján. Hiszi, hogy Isten az övéivel lesz. Ő elmegy, de az Úr itt marad, és amikor Jákób már nem tud ott állni gyermekei mellett, velük lesz az Úr. Ennél többre pedig nincs szükség.

Az idős Jákób élete utolsó szakaszában teljesen az Úrra hangolódott, a Vele való áldott közösségben a messzi jövőről kapott látást. Ez fontos, hogy volt az életről, az Úr dolgairól látása. Ezt közli majd áldás formájában gyermekeivel. Tehát nem csupán anyagi javakat, földi értékeket ad nekik, hanem örökkévaló értékeket nyújt át a számukra, áldás formájában. Az Úr előtt csendben lévő pátriárcha áldást kap az Úrtól, és ezt adja tovább. Mi is adjuk tovább, amit az Úrtól kaptunk.

Az áldások kifejezik a gyermekek, majd a belőlük származó törzsek lelki jellemzőit. Ilyen emberek voltak ők, de csodálatos, hogy már felragyog az ősi Igékben a kegyelem. Nemcsak azt jelenti ki Isten, milyenek ők, hanem arról is beszél, hogy belőlük származik, az Aki majd ezt a természetüket meg tudja változtatni. Júda törzséből származik majd a megváltó, Aki új, isteni természetben részelteti majd őket és minket is.

Júda oroszlánja oldja meg az emberi élet minden problémáját. Ő győzi le a számunkra legyőzhetetlen erőket, és majd Ő töri fel a lepecsételt könyv pecsétjeit is. Jákób is szabadításra vár, Júda oroszlánjának szabadítására. Ő, az, Aki megszabadít minden rabságból, letör minden bilincset. Csüggedés helyett, mondjuk mi is hittel, „Szabadításodra várok, Uram” (18)! Bízzunk az Oroszlánban!

Pál apostol feltárja előttünk szívét, és meglátjuk, mennyire szenved népe hitetlensége miatt, hiszen test szerint közülük származik a Krisztus és ők mégsem akarják Őt elfogadni (Rm 9,1-13). Mindent megtenne, csakhogy megmentse őket, pedig ő is sokat szenvedett tőlük. Pál ennek ellenére, nem a bosszún gondolkodik, hanem imádkozik és cselekszik értük. Mi is hordozzuk imádságban azokat, akik ma még nem ismerik fel Jézusban Isten kegyelmét. Azokért is fáradozzunk, akik úgy gondolják nincs szükségük Istenre.

Pál tudja, hogy Istenhez hit által vezet az út, ezt mutatja ki  Izráel népének életéből is. Nem azok nyerték el az áldást, akik különbek voltak, vagy megdolgoztak érte, hanem, akik hittek Benne és engedelmeskedtek szavának.

Jákóbot is még születése előtt kiválasztotta az Úr, bár nem tett még semmit, és tudjuk, hogy később sem érdemelte ki az áldást, mert Isten kegyelmét nem lehet kiérdemelni, megszerezni, csak bűnbánó szívvel elfogadni. Talán nem értünk egyet Isten kiválasztásával, zúgolódunk, miért egy csalót, választott. De, gondoljunk bele, milyen is a mi szívünk, milyen is volt az életünk, mégis tetszett az Úrnak, hogy kijelentse számunkra Fiát. Hiszen a Fiú pont azért jött, hogy az elveszett bűnösöket keresse és megmentse. Ha nem jön el Jézus értünk a világba, bizony elveszünk. De áldott legyen az Úr a bűnbocsánatért. Ma még az Izráeliták és a nem zsidók előtt is nyitva van a kegyelem ajtaja, lépjünk hát be rajta bűnbánattal, alázattal.

'Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!'

1. 'Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!' Így mondom, mert magam rég annak érezem. Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

2. Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem Szent igazságodat, szent igazságodat.

3. Nincs oly tudós sehol, ki megtanít utadra, A bölcs nem fejti meg törvényedet sosem; Te fejted meg nekünk, te, hű szíveknek Atyja, Kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

4. Te nagy csodáidról bár fennszóval beszélnek És fennen hirdetik felséges rendedet, Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet, De szívig nem mehet, de szívig nem mehet.

5. Szólj, szólj, én Istenem! - szól hangodból a jóság, A lelkem megfeszül s a hallásban segít, És szódban meglelem az örökkévalóság Jó édességeit, jó édességeit.

6. Szólj és csitítsd a bút, mert bú és kín gyötörnek, Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő; Szólj, dicsőséged úgy még szebben tündökölhet, És mindörökre nő, és mindörökre nő.

Isten áldásával.