Szállj magadba!

Z

ofóniás könyvét kezdtük el a tegnapi nap folyamán olvasni az Ószövetségből. Nevének jelentése „Az Úr elrejt.” Az Úr igéje szólt hozzá és azért szólította meg Izráel népét. Nem a saját mondanivalójával lépett fel, hanem amit Istentől kapott. Nehéz üzenet bízatott rá egy nehéz, sötét korban. Manassé király uralkodása idején hangozhatott el próféciája, de Jóás reformja idején is szolgált. Nehéz időszak volt, mert nemcsak védelmet igényeltek a pogány Asszír birodalomtól, hanem isteneiket is átvették. A bálványok szolgálatát is bevezették Jahve tisztelete mellett. Nem tagadták meg Istenüket, csak mellette más isteneket is imádtak. Két úrnak szolgáltak. Mennyire megkísérti a mai embert is, ragaszkodik még a keresztyén hagyományokhoz is, de pogány hitek és szokások is körül veszik, sőt igazából már azokban bízik.

Zofóniás keményen hirdeti az igét, Isten bekövetkező ítéletét. Mindjárt az elején így szól: „Csend legyen az én Uram, az Úr előtt” (1,7)! A változáshoz elcsendesedésre van szükség. Arra, hogy csend legyen kívül és belül, és ebben a csendben az Úr elé álljunk. Csakis az Ő színe előtt látjuk meg életünk nyomorúságait, tévútjait igazán. A csendben halljuk meg az Ő szavát. Az Úr előtt csendben lenni azt jelenti, minden elhallgat bennem, nem figyelek a magam hangjára, se a másokéra, hanem egyedül Istenre. ebben a csendben látom meg bűneimet, a pogányságból származó szokásaimat, amiktől szabadulni kell. Itt élhetem át Jézus lényének jelenlétét, és benne szeretetét, kegyelmét. Az Ú előtti csendre mindennap szükségünk van. A csendből kilépve Isten lényének békességét áraszthatjuk magunk körül.

„Szedd össze magad, szállj magadba” (Zof 2,1). Nem elég csendben lenni, hanem a csendet jól kell felhasználni. Lényeges a megfelelő hozzáállás is, hogy áldást nyerjünk belőle. A csendre nem önmagáért van szükségünk, hanem azért, hogy benne történjen velünk valami. Zofóniás a szívünkre helyezi az összeszedettséget. Amikor az Úr elé állunk szedjük össze magunkat, vagyis ne engedjük gondolatunkat-lényünket szétszóródni, hanem Jézus felé tereljük őket. Mit ér csend, ha csak magunkkal vagyunk együtt, ha a csendben továbbra is csak saját gondolatink határoznak meg bennünket. „Szállj magadba”, szólít fel a próféta. A tékozló fiú, amikor élete mélypontjára jutott magába szállt és innen indult el felfelé, hazafelé. A magába szállásban őszintén látom az életem, itt már nincs mellébeszélés, nem lehet másokra fogni hibáimat, itt már csakis én vagyok a felelős. A magába szállás, a lényünk mély rétegeibe való leereszkedés igazi, őszinte mély bűnbánatot eredményez. Itt szembesülhetek kudarcaimmal, de felragyoghat előttem a megoldás napja is. Ebben a lelki állapotban felismerhetem, hogy minden nyomorúságomnak oka az Úrtól való eltávolodás. Ez nem biztos, hogy mindig fizikai távolságot is jelent. Lehet, hogy még mindig olvassuk az igét, eljárunk alkalmakra is, de a szívünk távol van Urunktól. Már nem az Ő szava határozza meg tetteinket. Az igazi magába szállás megmutatja a megoldást, visszatérni az Úrhoz, bűnbánattal és igazán. Hazatérni azt jelenti, gyermek leszek Isten házában. Ő az Atyám, és Ő irányítja életemet, én pedig engedelmesen hallgatok Rá, mert megtapasztaltam, hogy megéri Rá hallgatni. A hazatérőnek ezt a csodálatos ígéretet kínálja: „gondot visel róluk Istenük, az Úr, és jóra fordítja sorsukat” (7).

János levele 5,6-17 hangsúlyozza, hogy igazán Isten tud hatásosan önmagáról bizonyságot tenni. Mi elmondhatjuk, és el is kell mondanunk, amit megtapasztaltunk, de egyedül Isten tudja az életünket megváltoztatni. Aki átéli, hogy az Úr Jézus Krisztus személyesen megszólította, megszabadította, bűnből, szenvedélyből, az tudja, hogy Jézus él. Annak a számára Jézus valóban Isten Fia lesz, mer Tőle és Általa kapott új életet. Élet pedig csak életből származik.

Az Isten Fiában való hit által, örök életünk van. Isten országa polgáraivá válunk, így szabad utunk van a Királyhoz. Mennyit aggódunk éltünk felől, féltjük szeretteinket, pedig mi már mindezek helyet, bizalommal fordulhatunk Urunkhoz. Kérni is szabad Tőle, azzal a hittel, hogy Ő meg hallgatja övéit. Szabad könyörögni, sőt az volna a feladatunk, hogy az imádság szárnyain vigyük az Úr elé azokat, akik még bűnben élnek, akik még nem az övéi. Azért állít bele az Úr ebbe a világba minket, hogy mentsük az elveszetteket, és ennek az egyik módja, az értük való hitből fakadó imádság.

Ne aggodalmaskodjál

Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel!

Ő felruház és táplál, rád gondot ő visel.

Dicső Király, ég és a föld Ura,

Szívünk tiéd, légy annak is Ura!

Isten áldásával.

Dicsérjétek az Urat!

V

égére értünk a Zsoltárok könyve olvasásának (150), azonban jó lenne, ha mindennap visszatérnénk egy zsoltárhoz. A zsoltár imádság, és amíg olvassuk, áttisztul a szívünk. Imádság közben kilélegezzük az ártó gondolatokat, indulatokat és belélegezzük Isten lényének szentségét, tisztaságát. Tulajdonképpen az imádság óriási lehetőség, mert általa Isten jelenlétébe helyezkedhetünk, lélek átömlesztésen vehetünk részt. Szükségünk is van erre mindennap. Ezekből az imádságokból azt is megtudhattuk, hogy aki időt szán az Úrra, és őszintén feltárja önmagát Előtte, az az imádkozás után más emberként áll fel.  Más vagyok-e az imádkozás után? Tapasztalom-e, hogy megtisztultam negatívumoktól, és már más Istentől való gondolattal és elhatározással vagyok feltöltve. Az imádság problémamegoldó lehetőség is a számunkra, mert amennyiben az Úrral töltöttük az időt, úgy mehetünk tovább, hogy nincs probléma. A csendes óra után nem maradhat meg, a bosszúság, neheztelés, harag, hiszen ezeket az imádságban átadjuk Urunknak, Aki azért jött, hogy ezeket is elvegye.

Sok-sok üzenetet találtunk az elmúlt napokban, ebben a könyvben, így amennyiben mindennap beiktatjuk életrendünkbe, az olvasását megtapasztaljuk, hogy a zsoltáros gondolatai a sajátunkévá válnak. Ezáltal könnyebben ki tudjuk Urunk előtt fejezni magunkat. Gyakran tapasztaljuk, nem tudunk imádkozni, nehezem fogalmazzuk meg a mondatokat. A zsoltárok segítenek, mert a szerző gyakran pont azzal a kérdéssel foglalkozik, ami bennünket is leköt. Kimondja, azt, amit mi nem tudtunk szavakba önteni.

A mai zsoltárunk (150) az Úr dicséretére szólít fel. Dicsérni, magasztalni felszabadult lélekkel, és örvendező szívvel lehet. Ma hogyan indulok? Dicséret van a szívemben? Talán úgy gondolom, ma nincs miért dicsérnem. a zsoltáros azonban így szól: „Minden lélek dicsérje az URat! Dicsérjétek az URat!” (6). A minden lélekbe én is és Te is beletartozol, mert van okunk dicsérni Őt, akkor is ha úgy gondoljuk, most nem alkalmas rá az idő. Dicsérhetjük, hogy élünk, ellát mindennel. Legfőképpen pedig kegyelméért, amelyet Jézus Krisztusban tett elérhetővé a mi számunkra is. Mi is lenne velünk, ha nem lenne kegyelem. Köszönjük meg ma is és dicsérjük az Urat, szeretetéért, amellyel ma is körül vesz. Nem csodálatos, hogy Ő nem fordít nekünk hátat, pedig hányszor meg tehetné. Lehetne sértődött, mert nem azt tettük, amit kért, vagy egész nap nem volt Rá időnk, mégsem fordul el tőlünk, hanem ismét kínálja igéjét, és általa bocsánatát.  Dicsérjük, hát ma is, mindezért.

Az 1János 5,1-5 verseiben János apostol hangsúlyozza, hogy Jézus a Krisztus. Az „a” betű nagyon lényeges, mert kifejezi, hogy a gyermek, majd felnőtt Jézus, több mint ember. Ő a századokkal korábban megígért Felkent, az Istentől küldött Szabadító, amit a Jézus név is jelent. Ha a Krisztus szót tulajdonnévként használjuk, akkor Jézusban karácsonykor egy kedvesen gügyögő kisgyermeket látunk, aki elszórakoztat és hangulatossá varázsolja az ünnepet, de ennél többet nem tud számunkra nyújtani. Jézus az Isten Fia, Aki nem azért jött, hogy betegyük a fenyőfa alá és szórakozzunk rajta, hanem azért, hogy magára vegye bűneinket és teljes megoldás kínáljon vergődő életünkre. Ő azt várja, hogy elinduljunk felé, amint a bölcsek is tették, maguk mögött hagyva otthonukat, munkájukat és mindent, ami addig fontos volt a számukra. Miért tették mindezt? Azért mert felismerték, Jézus születése és az Ő személye nem közömbös számukra. Jelenük és jövendőjük minősége függ Tőle. Bár mi is meglátnánk, hogy Jézus minket vár személyesen, azért, hogy Rábízzuk életünket és átélve bűneink bocsánatát, örökéletet kapjunk. Ehhez azonban nekünk is, ki kell szakadnunk a mindennapok világából, félre kell tennünk azt, ami nagyon fontos a számunkra és elindulni felé. Ő nemcsak néhány percet kér, hanem az egész életünket.

A harmadik vers mérlegre teszi hitünket és életünket, mert rámutat, hogy: „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk.” Vajon arra irányul minden gondolatom, az lüktet a véremben, hogy Isten parancsait megtartsam? Nem kerülnek-e Isten parancsai elé, a saját vágyaink és kívánságaink? Isten az iránta való szeretetünk valódiságát, az akaratának való engedelmesség, parancsainak megcselekvése által minősíti.  Nem az számít, hogy mit érzünk, vagy mit mondunk Neki és Róla, hanem azt tesszük-e, amit mond. Jézus elmondott egy példázatot: „Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram - de nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Az első - felelték”- ebben is azt látjuk, hogy az engedelmesség a lényeg. Bizonyára az a fiú is szerette az apját, aki azt mondta, hogy megyek, uram, de mégsem ment. Azonban az bizonyította meg a szeretetét, aki kész volt tenni apja parancsát.

Az Ő parancsolatai nem nehezek, mi bizonyára másképp gondoljuk. Azért nem nehezek, mert Ő maga bennünk él, és képessé tesz az ige szerint élni. A Tőle kapott hitben erő van, amely a világot, annak szellemiségét legyőzi. Aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, az győztes életet tud élni. A Jézusban való hit előtt nincsenek akadályok, mert győztes Urunk van. Jézussal előre, a győzelemre! Jézus tanítványa nem hátrálhat meg, nem adhatja fel, „mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1ános 4,4).

1

Dicsérjétek az Urat,

Áldjátok ő szent voltát,

Dicsérjétek mennyekben,

Hol országol kegyessen

Az ő nagy dicsőségében,

Dicsérjétek hatalmát,

Mellyből ő dicső voltát

Minden veheti eszében.

2

Dicsérjétek őt kürtben

És ékes éneklésben,

Hegedőben, lantokban

És hangos citerákban

Az Úrnak zengedezzetek:

Sípokban, virginákban

És hangos orgonákban

Örvendjetek az Istennek.

3

Az Urat cimbalmokban

És egyéb szerszámokban

Mindnyájan dicsérjétek,

Citerát pengessetek,

Az Úrnak nevét dicsérvén,

És minden lelkes állat

Dicsérje az nagy Urat,

Dicsőség Istennek, Ámen.

Isten áldásával.

Esély

K

özvetlenül karácsony után nézzünk magunkba egy kicsit, és gondoljuk végig mit jelentett ez az ünnep a számunkra? Hagyott-e maradandó nyomot bennem?  Mi maradt bennem az ünnepek után, öröm és Isten dicsérete? Esetleg kábultabb vagyok a sok evéstől és ivástól, mint előtte voltam?  A karácsonyi történetek szereplői a bölcsek és a pásztorok is megtapasztalták, hogy az események maradandó nyomot hagytak bennük. Mindkét csoport szereplői örömet vittek szívükben magukkal.

Miért hagyott karácsony nyomott az életükben? Azért, mert Betlehemben Jézussal, Isten Fiával találkoztak. Ez a találkozás változtatta meg az életüket. A kisgyermekben, meglátták az élő Istent, ez a látás átalakította őket.

Fel kell tennünk a kérdést: karácsony hatására történt –e változás bennem? Karácsony megváltoztatott-e?  Más vagyok-e mint eddig? Ha nem, akkor azért van, mert nem találkoztál az élő Jézus Krisztussal. valami miatt leragadtál az ajándékoknál, a díszleteknél és nem jutottál el a lényegig, Jézusig. Azonban az ige üzeni, hogy ünnep elmúltával is lehet ünnepünk, ma is találkozhatunk Vele.

Az ószövetségi igénk a 149. zsoltár is Isten dicséretéről szól. Az egész fejezetet keretbe foglalja a felszólítás: „Dicsérjétek az Urat.” Mi is beállhatunk az Istent dicsérők táborába. akinek a szívét átjárta a kegyelem az méltán dicsőíti az Urat. a következő verset olvasva: „Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van” (6), bizonyára többekben kérdés merül fel, hogyan lehetséges Istent dicsérni és kezünkbe kardot fogni? Induljunk ki abból, hogy Isten ószövetségi népéről van szó a zsoltárban, amelyik a pogányoktól állandó támadásnak volt kitéve. A zsidóknak gyakran fegyverrel a kézben kellett megvédeni magukat és országukat.  Nehémiás idejében pedig a várfal építését is úgy tudták csak végezni, hogy egyik kezükben fegyver volt, a másikkal pedig a munkát végezték (Nehémiás 4,11). Közben szívükből imádság szállt az Úr felé. Számomra azt a kérdést hozta elő ez az ige, az én életemben összetartozik-e így ez a kettő, a fegyver és a dicséret, a munkaeszköz és az ige. A zsidók Istent dicsérve harcoltak, ott is vállalták Istenüket, és bíztak benne. Én vállalom-e a munkahelyemen, a barátaim az ismerőseim közt Uramat, Jézust?

„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (18), olvassuk mai igeszakaszunkban (1János 4,18-21). Azonban mégis tele vagyunk különböző félelmekkel. Miért is van ez? Itt nem a mi szeretetünkről van szó, mert az nem képes kiűzni a félelmet. Fejezetünk nyolcadik versében olvastuk: „Isten szeretet.” Amennyiben az Úr tölti be a szívünket Ő, a szeretet, akkor eltávozik a félelem. Isten jelenléte elűzi a félelmünket, mert Jézus és a félelem nem fér meg egy helyen.

Ő előbb szeretett, vagyis már a születésünk előtt szeretett, és ez az értünk való szeretet vitte Őt a keresztre.  Mivel Ő a szeretet, akinek betölti a szívét, képessé válik a testvér, a másik ember szeretésére is.  Gondoljunk arra, hogy Pétert is szeretetével állította helyre a tagadása után.  Isten Jézus Krisztusban, úgy szeret, hogy ad még egy esélyt az újra kezdésre. A kegyelem időszaka pont ezt jelenti. Esélyt kaptam Istentől, hogy Jézus tanítványként újra kezdjem az életet. Ezt az esélyt kapta meg Lévi, amikor megállt Jézus a vámszedő asztala előtt és így szólt hozzá: „Kövess engem”  (Mk 2,14)! Lévi élt az eséllyel, „felkelt, és követte őt”. Ragadjuk meg mi is a lehetőséget az új életre, a bizonyságtételre. A pedig gyűlöli a testvérét, az ezt az esélyt vonja meg tőle.

Bűnös vagyok

Bűnös vagyok, de hadd legyek Tied, én Istenem,

Ki gyógyítná meg beteg szívemet, ha csak Te nem?

Szívem hideg, hogyha tüzet nem adsz, ha nem szeretsz,

Nem bírok járni, ha nem támogatsz, ha nem vezetsz!

Nincs örömem, körültem, mint az éj, minden sötét,

E bús homályt a tiszta égi fény, hadd űzze szét!

Ó, Jézusom, mossa el bűnömet a drága vér,

Amit Te ontál, égi szeretet, a bűnökér’.

Rád várok én! Ó, jöjj hozzám magad, szívem óhajt!

S hűséged árja égő szomjamat eloltja majd.

Isten áldásával.

Mega békesség

K

arácsony lévén két napig a blog írás is szünetelt. Most az elmaradt kétnapi részt a maival együtt olvassuk és ragadjuk meg belőlük az üzenetet (Zsoltár 147-148). „Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az ÚR, azokban, akik az ő szeretetében bíznak” (10-11). Ebből a két versből meglátjuk, hogy Isten nem a külső, hanem a belső értékekre helyezi a hangsúlyt. Számára az a fontos mi van a szívben, milyen kapcsolatban vagyunk Vele, milyen emberré válunk.

Jó meglátni, hogy nem a fizikai erő, a test szépsége, a drága ruházat vagy ékszer adja az ember igazi értékét, mert ezek nem tudnak jobb emberré tenni. Bármibe öltözünk, vagy bárhova megyünk, kerülhetünk vezetői beosztásba, ezektől nem leszünk jobb és értékesebb emberek.  Isten ezektől nincs elragadtatva, a jó megjelenés nem veszi le a lábáról, Ő azt nézi, ami a szívben van. Sámuel is becsapódott, amikor csupán a külső jegyek és értékek alapján akart királyt választani Izráel számára. „ De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7). Mi tesz jobb, vagyis más emberré? A teljes programcsere. A régi bűnös természet lecserélése, isteni természetre. Ezt egyedül az Úr képes elvégezni, magunktól, elhatározásunkból, jó szándékból nem sikerül.

Ebből a zsoltárból megláthatjuk még, hogy Isten kézben tartja a természetet, még akkor is, amikor mi másként gondoljuk. Napjainkban csodálkozunk, hogy milyen gyorsan változik az időjárás, egyik nap meleg, a másik napon pedig hideg, akár 15-20 fok hőmérséklet különbség is lehet. Jajgatunk, hogy nem bírjuk ezt, vagy sopánkodunk a természeti csapásokat látva, mert szörnyülködünk ugyan, de tenni nem tudunk semmit.

Viszont meg kell látnunk, hogy Isten nem tehetetlen és a kezéből nem csúszott ki az irányítás. Ő Úr az elemek felett is. A 16-18 versek szépen írják le a természetben való munkáját. Ő adja a havat, a jeget, és ami számunkra veszélyes, azt Isten egy pillanat alatt megváltoztatja. Egyetlen szavára megváltozik az időjárás, elolvad a hó a jég, mi pedig csodálkozunk és követni sem bírjuk. Csodálatos és mindez azt üzeni, ne féljünk, hanem bízzunk Bene. Az Úr Jézusban pedig egészen közel jött ez a hatalom, oltalmába menekülhetünk. amikor a tanítványok viharba kerültek a hajóban alvó Jézushoz fordultak, segítségét kérték, és a szavára elnémult a vihar lecsendesedtek a hullámok és nagy csendesség lett.  „Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.” Érdekességként említem meg, hogy az eredeti szövegben mega csendesség található. Ma talán le sem kell fordítani és értjük, talán így jobban a lényünkig hatol, ha Jézust oda engedjük lelki viharainkhoz, Ő le tudja csendesíteni azokat. Mega csendességgel, békesség fog megajándékozni. Olyan békességet és csendességet ad, amit rajta kívül senki és semmi sem tud megadni. Olyan békességet, amit nem lehet megvásárolni, csak kérni lehet, és ingyen megkaphatjuk. Természetesen azért ennek van ára, de azt Jézus fizette ki a kereszten.

A 148. zsoltárban felcsillan az emberiség minden problémájára a megoldás, ez pedig nem más, mint a teremtett világ meghódolása a Teremtő előtt.  Ha az emberiség szívből meghódol az Úr előtt és amint Pál írja: „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Filippi 2,11), akkor egyenesbe kerül az élet a földön. Amíg nem kapitulálunk Krisztus előtt, nem lesz sem a földön sem az életünkben béke, igazságosság, boldogság, rend, szeretet, testvériség. A betlehemi éjszakában megjelenő angyalok is azt javasolják: Az ember, adjon dicsőséget Istennek, Aki a mennyben van, és akkor békesség lesz a földön. Mindez lehetséges, mert karácsony üzeni, Isten jó akarattal van hozzánk. Az Ő akarata, hogy megtérjünk és éljünk.

Az újszövetségben majdnem az egész negyedik fejezetet (1János 4,1-17) elolvastuk az elmúlt napokban. Csak néhány gondolatot vetek belőle papírra. Az első versből nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet mindent kritikátlanul elfogadni, amit szószékről, katedráról hallunk, vagy keresztyén könyvekben olvasunk, hanem mindent az ige mérlegére kell helyezni. a tanítvány nem maradhat csecsemő, akit mások táplálnak, hanem felnőtté kell válnia, aki meg tudja különböztetni, a tiszta ételt a mérgezőtől. Ehhez önállóan kell kutatni az Írást, és keresni Isten üzenetét.

Megláttam azt is, hogy a mai tanítvány számára is nagy kísértés, hogy azt tegye és mondja, ami tetszik a világnak. Azt mondjuk, amit hallani akarnak, és nem azt, amit az Úr ránk bízott. Ez azonban nem helyes, a tanítványnak a korszellemmel szemben is Isten akaratát, igéjét kell képviselnie.

Amit János apostol leír, az személyes bizonyságtétel: „mi láttuk, és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül” (14). Hallották Keresztelő János bizonyságtételét az Isten Bárányáról, majd elindultak Jézus nyomában. Ezt követően életét figyelve, beszédeit hallgatva és tetteit látva, arra a meggyőződésre jutottak, hogy Jézusban Isten Fiát látják. Mi is hallottuk a napokban a Jézusról szóló Jó hírt, de ez nem elég, el kell indulni, követni kel, és Rá kell bízni magunkat. Aki most átadja Neki bűneit, felismeri, hogy Jézus bölcsőjéből kereszt készült, amin érte halt meg az Úr, annak nem kell félni a jövőtől, az ítélettől. Az tisztában van azzal, hogy Isten Jézus kereszt haláláért eltörli bűneit és hit által örök élettel ajándékozza meg őt.

Ó, mi hű barátunk Jézus! Hordja bűnünk, bánatunk.

Mily dicsőség, hogy nevében Istenhez fordulhatunk!

Mennyi békét elveszítünk, sírva hordjuk bánatunk,

S mind azért, mert hő imában Őhozzá nem fordulunk.

Ér-e próba vagy kísértés? Háborúság zaklat-é?

El ne csüggedj ám miatta: Vidd imádban Ő elé!

Volt-e már ily hű barátod, gondod így ki fölveszi?

Látja minden gyöngeséged, tárd ki bátran Őneki!

Nyomja-é bú gyönge vállad? Földi bánat terhel-é?

Drága Megváltód az orvos: vidd imádban Ő elé!

Megvet, elhagy, kit szerettél? Vidd imában: Ő elé!

S Ő két karja közt ölelve visz a békesség felé.

Ezt az éneket egy fiatal ír bevándorló, Joseph Scriven (1820-1886) írta. Azt követően fakadtak fel szívéből ezek a sorok, miután menyasszonya néhány nappal az esküvőjük előtt vízbe fulladt. Scriven hónapokon át kesergett, és végtelen reménytelenségben élt. Végül az Úr Jézus Krisztushoz fordult fájdalmával, és Nála vigasztalást talált.

Isten áldásával.

Életét adta értünk

A

 zsoltár 145,14-21 olvasásán keresztül az ige megragadta lelkemet, és betöltött az Úr önmagával, és neve dicséretére késztetett. Mert látjuk Isten jóságát és gondoskodó szeretetét. Az is olyan jó volt számomra, hogy Dávid nem arra használja fel a tollat és a papírt, hogy önmagát fényezze, tetteit emelje ki. Ő Isten nagyságát hirdeti, Hozzá irányítja mindenki szívét. Nem magától értetődő ez, hiszen mi hajlamosak vagyunk magunkat kiemelni, nevünknek emléket állítani. Azt szeretjük, ha a mi nevünk emelkedik ki. Valahol az önszeretet nyilvánul meg ebben. Akkor érezzük jól magunkat, amikor halljuk a nevünket. Fényképeken is azonnal magunkat keressük. Saul is magának állított emlékoszlopot (1Sám 15,12). Dávid azért volt az Úr szíve szerint való király, mert mindig Istent dicsérte, nevét magasztalta. ez a mi feladatunk is, dicsérni szent nevét.

A tegnapi igéből kiemelném még a következőt: „Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja” (18). Isten elérhető mindenki számára. Bárki hívhatja Őt, ha meg akarja ismerni. Az Úr Jézus bátorít, amikor így szól: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Máté 7,7). Nincs távol egyikünktől sem, az imádság által bármikor Hozzá fordulhatunk. Megadta számunkra az elérhetőségét, úgy amint tudjuk a sürgősségi számokat is.  De csak abban az esetben tárcsázzuk, ha valóban szükségünk van rá. Van, aki egész életében nem használja ezeket a számokat. Ott vannak, ismeri őket, de nincs szüksége rájuk. Sokan így vannak Istennel is, úgy gondolják, nekik nem kell Hozzá fordulni, mert nincs Rá szükségük. Azonban meg kell látnunk, hogy Isten ettől függetlenül biztosítja az elérhetőségét, sőt gyakran Ő hív minket, így azután nem mondhatjuk nem volt lehetőségünk kapcsolatba kerülni Vele. Jézus hív, bár zúg, morajlik életünk vad tengere. A hívást azonban nekem kell meghallani.

A mai igénk (Zsolt 146) kapcsolódik a tegnapi részhez és rámutat, hogy Isten helyett emberekhez fordulunk, tőlük várjuk a megoldást. Nem véletlenül hangsúlyozza Dávid: „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani” (3). A mai ember már mindent emberi szinten akar megoldani. Nincs olyan kérdése, amelyre ne találna szakembert, és ne tőle várná a segítséget. A lelki problémákra is emberi orvosságot keresünk, pedig a Szentírás bizonyságtétele alapján azt látjuk, hogy lényünk betegségeit Isten tudja egyedül orvosolni. Dávid még minden kérdésével az Úrhoz fordult és tudta, hogy Isten válaszol. Az Újszövetség is arról tesz bizonyságot, hogy a benne szereplők életük nehéz helyzeteiben imádkoztak, Jézushoz fordultak. Amikor nem sikerült gyógyulást és megoldást találni felismerték, hogy van még egy lehetőség és Jézushoz siettek. Így voltak a leprások, a vérfolyásos asszony és azóta mind a mai napig számolatlanul fordultak Jézushoz. Miért? Mert megtapasztalták, hogy a másik ember élete, és hatalma ugyanolyan véges, mint a miénk. Az igazi megoldást a Megtartó (Sótér) képes megadni számunkra. Az ember nem Sótér. A harmadik vers megtartani szava a görög ószövetségben Sótér. Ezt a kifejezést találjuk az Úr Jézussal kapcsolatban, amikor az angyalok hírül adják Jézus születését: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lukács 2,11). Karácsony közelében lássuk meg, hova kell nekünk fordulni, ha igazi életfordulatra vágyunk.

Még annyit a Zsoltárról, csodálatosan sorolja fel Isten tetteit. El tudja mondani, milyen is az Ő Istene. Mi el tudjuk-e sorolni ki a mi Istenünk, látjuk-e tetteit?

Az Újszövetségből tegnap és ma az 1János 3,13-24 verseket olvassuk. Itt domborodik ki Jézus Krisztus embert átalakító szeretete, és hatalma. A valamikori mennydörgés fia, már csak szeretni képes. Hogyan lehetséges ez? Jézus kohójában átalakult a lénye. Így számunkra is van reménység, a mi gonosz, és hideg szívünk, az Úr közelében felmelegedhet, kitisztulhat a hiábavaló indulatoktól. Erre szükségünk is van, mert az apostol leleplezi szívünket és rámutat arra, amit egyébként magyar szavunk is szépen kifejez: a gyűlölet, öl. Ha a haragot, a negatív gondolatokat és érzelmeket, nem tesszük le a kereszt tövébe, ezek elpusztítják kapcsolatainkat, elpusztítjuk hatásuk alatt egymást, és elpusztít minket is. A gyűlölet legelőször a hordozóját sorvasztja és öli meg.

Ezt követően a második János 3,16 hangzik el. Amíg a gyűlölet mindent elpusztít, addig Jézus önmagát adta értünk, hogy élete által, új életet nyerjünk. Karácsony lényegét, az élet lényegét látjuk, amely ad. Az igazi élet adni akar.  Korunk embere mindig csak kapni szeretne, lehetőleg úgy, hogy neki semmit keljen viszonozni. Karácsony rámutat, Isten ad, Jézust adja mindenki számára, és Benne egy minőségileg másabb életet.

A 17. vers megdöbbentett és önmagamba tekintésre késztetett.  Merjünk mindannyian beletekinteni a tükörbe és meglátni benne azt ahol tartunk. „A kinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképen marad meg abban az Isten szeretete.”  Nem kell részleteznem, hogy a legtöbbünknek biztosítva van a megélhetése, van miből megélnünk, de a szívünk nyitva van-e a testvér szüksége iránt, meglátjuk-e a mellettünk, a közelünkben élők nehéz helyzetét. Jóval többel rendelkezünk, mint ami a megélhetéshez szükséges, mégis gyakran elégedetlenek vagyunk, egyre többet kívánunk. Igénk azt üzeni, álljunk meg, és elégedjünk meg, és nyissuk meg a szívünket, lehetőségeinket azok felé, akik szükségben élnek. Mert ezen a területen mínuszaink vannak. Tudom, hogy sokan segítenek a más országokban szerencsétlenül járt embereken, de segítünk-e a közelünkben levőkön, a testvéreken?

Tovább haladva hitünk gyakorlati megélését hangsúlyozza. Mintha azt mondaná sok a szöveg, de kevés a tett. Jézus sem csak beszélt az irántunk való szeretetéről, hanem odaadta az életét a Golgotán, cselekedett. Váljunk mi cselekvő tanítványokká, ígértünk is van, ha cselekedjük akaratát, akkor „amit kérünk, megkapjuk tőle” (22).

Az áldott orvos közeleg

1. Az áldott orvos közeleg, A drága főpap: Jézus;

Szava szívünk enyhíti meg, Egyetlen üdvünk: Jézus.

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

2. Ki minden vétket megbocsát S bűnünk eltörli: Jézus.

:/: Megnyitja a menny kapuját S vezérel minket Jézus.

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

3. Kiszenvedt Bárány, tisztelet S dicséret néked, Jézus!

:/: Te vagy a legfőbb szeretet, Csak érted égek, Jézus.

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

4. Elmúlik minden fájdalom E drága névtől: Jézus!

Édes örömmel hallgatom A te nevedet, Jézus!

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

5. Testvéreim, ó, jöjjetek, Áldjuk e nevet: Jézus!

Dicsérve énekeljetek: Megváltó, drága Jézus!

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

6. Ti gyermekek, kicsik, nagyok, A tietek is Jézus.

Csak az ő útján járjatok, És veletek lesz Jézus.

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

7. S ha egykor égbe térhetünk, Előttünk lesz majd Jézus

Trónjánál zendül énekünk E drága névtől: Jézus!

Halld, mint zeng az égi kar Édes visszhangjaival!

Szívemben is zeng e dal: Jézus, Jézus, Jézus!

Isten áldásával.

Dicsérem az Urat

D

ávid, Urat dicsérő énekét olvassuk ma (Zsoltár 145,1-13). Verseken keresztül képes Isten nevét dicsérni. Elgondolkodtam az én dicséretemen, mennyire szegényes, felszínes és elsietett. Bezzeg embereket különösen, ha érdekünket szolgálja, hosszan tudunk méltatni. A zsoltáros, nemcsak néha vet oda egy dicsérő szót Istenének, hanem mindennap áldja Őt. Azt jelenti, hogy mindennap szán időt az Úrral való közösségre. erre hív minket is Urunk, ezt szeretné, ha rendszeresen, mindennap elé állnánk, és Önmagáért dicsérnénk. Hosszútávon, csak szívből lehet valakit dicsérni, és szeretni, ehhez azonban személyes ismeretre, tetteinek megtapasztalására van szükség.

Mivel dicsérhetem az Urat? Nem elsősorban a négy fal közti imádságommal, hanem a mások előtti bizonyságtételemmel. Az dicséri az Urat, amikor megvallom mások előtt, hogy a betegségemből az Úr gyógyított meg. Dicsérem Őt, amikor vállalom az életemben elvégzett munkáját, és nem magamnak tulajdonítom a sikert. Dicsérem az Urat, amikor egy élet megváltozásánál elismerem, hogy azt nem én vittem végbe, a gyülekezet növekedését, erősödését nem az én munkám okozta, hanem egyedül az Úr végezte el mindezt.

Dávid elmondja, hogy Isten csodálatos dolgain szokott elmélkedni. Mit jelent elmélkedni? Azt, hogy elcsendesedve engedem, hogy az Úr elém hozza az életemben elvégzett munkáit, felidézi tetteit, én pedig hálát adok értük. Jó így megállni az Úr előtt és végig gondolni életünk azon szakaszait, ahol világosan látható az Úr kegyelme, de eddig elsiklottunk felette, vagy csupán a magunk munkásságát láttuk.

Az elmélkedés segíthet abban is, hogy ne keseredjünk meg, különösen az idős emberek segítsége lehet. Hogyan? Belső csöndünk, csendes óránk idején felidézzük életünk eseményeit, de most nem a megrázó, fájdalmas dolgokra koncentrálunk, hanem tudatosan keressük a pozitív eseményeket.  József, amikor Egyiptomban rabszolgaként élt, meglátta, hogy ott bárhová kerül is, vele van az Úr. Nekünk is meg kell látnunk, a rosszban is a jót.  Ha fáj a lábam, adjak hálát, hogy még van lábam, ami fájhat. Homályosodnak a szemeim, köszönjem meg, hogy eddig jól láthattam, hiszen vannak nem látó embertársaink is. Így tovább, keressük meg azt, ami jó és legyünk hálásak érte Istennek.

Az 1jános 3,7-12 – ből ezt emelem ki most: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (8). De hogyan viszi ezt végbe az Úr?  Én úgy látom, hogy a mindenkori tanítványok által, így mi általunk is. Amikor Pál apostol és munkatársai elindultak Missziós útjaikra és vitték az evangéliumi életformát az megváltoztatta emberek életét és társadalmi szokásait is. Bátran vállalták a maguk korában Isten akaratát, és rendjét akkor is, ha a környezetük megütközött rajta, illetve, ha bolondnak tartották ezért őket. Hirdették az evangéliumot és szolgáltak mindenki felé komolyan véve Uruk parancsát: „Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte” (Lukács 6,35). amennyiben mi is ezek szerint vezetjük életünket, az ördög épületéből kihullik egy-egy tégla.

Ma mesélte valaki, hogy az egyik ismerőse, amikor ő a rendelkezésére bocsátott a számára a mindennapi élethez nélkülözhetetlen eszközt, nem hitte el, hogy nem kell érte fizetnie. Már természetesnek vette, hogy mindenért fizetni kell, és nem is gondolta, hogy megkaphat valamit úgy, hogy nem várnak érte fizetséget.  Nagy ereje van, amikor tudunk önzetlenek lenni, lemondani a másik javára. Bizony szégyenkeznie kell a mai tanítványok jó részének, mert sokszor sem egymás felé, sem az egyház számára nem tudunk csupán szolgálatból elvégezni dolgokat. Milyen szomorú, amikor az istentisztelet megtartása is pénz kérdése, csak akkor megyünk elvégezni a szolgálatot, ha megfizetik. Ha nem kapunk honoráriumot, akkor nem hirdetjük az evangéliumot. Vajon ki fizetett az Úr Jézusnak kilométerpénzt, ki térítette meg szolgálati útjait, kitől kapott szolgálati járművet, vagy szolgálati lakást?  Mégis ment az elveszettek után, és életét adta váltságul sokakért a kereszten. Amennyiben merjük a jézusi életformát vállalni egyházban és a társadalomban egyaránt sok területen lerombolódhatnak a sátán munkái. Mert Urunk azért állította övéit a világba, hogy általuk győzelmeket arasson a sötétség erői felett.

Dicsérjétek az Urat!

1. Dicsérjétek az Urat! Áldjátok ő szent voltát! Dicsérjétek menynyekben, Hol országol kegyesen Az ő nagy dicsőségébe'! Dicsérjétek hatalmát, Melyből dicső nagy voltát Minden veheti eszébe!

2. Dicsérjétek őt kürtben, :/: Ékes éneklésekben; Hegedűkben, lantokban És hangos citerákban Az Úrnak zengedezzetek! Sípokban, orgonákban :/: És más szép muzsikákban Örvendjetek az Istennek!

3. Az Urat cimbalmokban :/: És egyéb szerszámokban Mindnyájan dicsérjétek, Citerát pengessetek, Az Úr szent nevét dicsérvén! Minden lelkes állatok, :/: Istent magasztaljátok: Dicsőség Istennek! Ámen.

Isten áldásával.

Tanulni Jézustól

M

ai igénkből (Zsoltár 144) az ragadott meg, hogy Dávid tudja, hogy királyként a hadvezér szerepét is fel kell vállalnia. Azonban figyelemreméltó, hogy nem a saját képességeire és tapasztalatára épít, hanem Istenre bízza magát. Elismeri, hogy ő nem ért a harchoz és az Urat kéri, tanítsa meg, hogy jól végezze a rábízott feladatot. Talán van, aki nehezményezi, hogy Isten, a békesség Istene hadakozni tanítja az övéit. Itt nem arról van szó, hogy Isten akarja, hogy Dávid gyilkoljon, hanem arról, hogy Isten népének van ellensége, és a királynak meg kell védenie népét. A hangsúly azonban még ebben az esetben sem a háborún van, hanem látásom szerint a zsoltár Dávid Úrra való hagyatkozását emeli ki.

Isten a mi számunkra is megadja a lehetőséget, hogy a munkánkban, napi feladatainkban ilyen alázattal álljunk elé, és kérjük Őt arra, hogy tanítson meg minket jól végezni dolgainkat. Mi azonban ritkán fordulunk a szakmánkban Istenhez, úgy gondoljuk, mit mondhatna nekünk, hiszen mi vagyunk a szakemberek.  Hasonlóan gondolkodott Péter, amikor Jézus egy eredménytelen éjszakai halászat után, nappal azt kéri tőle, evezzen a mélyre és vessék ki hálókat fogásra. Azt gondolta, Jézus nem ért a halászathoz, hiszen Ő ács. Másrészt büszke volt a halásztudományára, és úgy vélekedett ő nagyon jól tudja mikor, és hogyan kell halat fogni, őt aztán ne tanítsa Jézus. Neki senki ne mondja meg, hogy mit tegyen. Azonban Jézus szemeibe tekintve, mégis úgy döntött: „de a te szavadra mégis kivetem a hálókat” (Lukács 5,5). Meg kell tanulni nekünk is, napról-napra kimondani, amit Péter, „de a te szavadra mégis”.  Higgyük el, Jézus jobban tudja, akkor is, ha a felkészültségünk alapján úgy véljük, nem érdemes Ráhallgatni. Az áldás mindig az engedelmesség nyomában jár.

Az 1János 3,1-6 – ban olvassuk: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1). Ez a kijelentés mély hálaadásra, és hódolásra késztet, hiszen Isten a Fia által adta meg számunkra annak a lehetőségét, gyermekei lehessünk. Istennek ebbe a gonosz, tőle elfordult világba kellett adnia a Fiát. Micsoda szeretet ez, kész ránk bízni az egyetlen Fiát. Mi, mit tettünk a ránk bízott drága kinccsel? „Ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek” (ApCsel 2,23).

De Ő áldásra fordította az átkot a kereszten, mert oda borulhatunk a lábai elé bűnbánattal és Ő kész megbocsátani. Miért? Mert „Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye” (Károli). Hát nem csodálatos? A bűnnélküli, a tökéletes, a szent elhagyta a gonoszságtól mentes világot, hogy a mi bűneinket, magára vegye és elvegye. Azt is jelenti az eredeti kifejezés, hogy hordozza. Nem nekünk kell roskadozni alatta, hanem át lehet adni Neki. Rajtunk áll, hogy átadjuk Neki és így felszabadulva, megtisztulva Neki éljünk. Ezen az úton azonban csak úgy tudunk megállni, ha Benne maradunk, ha Belőle merítjük az életnedveket. Önmagunkban nincs életünk, nincs erőnk a megmaradásra. Aki benne marad, Őt szereti, mert megtapasztalta érette, Isten kegyelmét, már nem akar szándékosan a bűn útján járni. Aki Krisztusé, ha vétkezik is, már fáj neki. Fantasztikus az a változás, amit Jézus el tud végezni bennünk. A tanítványságot a bűn, a korábbi Istennélküli életforma megvetése, a tőle való elfordulás teszi hitelessé. Aki még jól érzi magát a bűnben, vagy a bűnben élők társaságában, még nem szakadt el tőlük, az még nem új ember.

Tüzed, uram Jézus

Tüzed, uram, Jézus szítsd a szívemben,

Lángja lobogjon elevenebben.

Ami vagyok és mind, ami az enyém,

tartsd a kezedben, igazi helyén. refrén

Életem útja örök örömem.

Fény a sötétben csak te vagy nekem.

Hallod imám, és bármi fenyeget,

Nem hagy el engem tart a te kezed!

Szorongat a sátán, de te velem vagy

Hű szabadítom, aki el nem hagy.

Ennek a világnak fekete egén,

Lényed a csillag, sugarad a fény. refrén

Jön az örök nap, már közeledik ő,

Mennyei honba hazavinni jő.

Röpke pillanat, míg tart a keserű,

Jézus elém jön, örök a derű. refrén

Isten áldásával.

Kiút a csüggedésből

E

gyütt keressük a két zsoltárban (142-143) az üzenetet, mert mind a kettőben ugyanarról a lelkiállapotról van szó. Gyakran elsiklok a zsoltárok első verse fölött, hiszen ott az van leírva, hogy tanítóköltemény vagy zarándokének.  Most viszont megragadta a figyelmemet, hogy ez egy barlangban tartózkodáskor elhangzott imádság. Dávid Saul elől menekült barlangba és élte át a létbizonytalanságot, került kívül és belül egyaránt szorosságba.  A barlang azt jelenti, hogy beszűkült az élete, és ez azt eredményezte, hogy lelkileg és érzelmileg is egyre jobban magába fordult. Elcsüggedt, mai szóval depressziós lett. Bizony, mindannyiunkat fenyeget, amikor a külső életterünk leszűkül, a túlzott befelé fordulás, a magunkba süppedés, az elreménytelenedés. Mi ilyenkor orvoshoz szaladunk, aki antidepresszánsokat ír fel, amelyek egy darabig talán enyhítik a panaszainkat, de lényegében nem tudnak kiemelni ebből az érzelmi állapotból, és egyre jobban elsivárosodunk, elmagányosodunk.

Azért érdekes számunkra ez a zsoltár, mert Dávid korában nem léteztek antidepresszánsok, így másként kellet megoldania ezt a nehéz helyzetet. Még mielőtt szemügyre vennék a dávidi megoldást, misztifikálatlanítsuk a depressziót, és lássuk meg, hogy nem csupán korunk problémája, hanem régen is megtapasztalták, de nem mindenki ragadt bele ebbe a süppedős állapotba. Akkor a nyafogás nem jelentett előnyt, hanem az életben maradás végett önerőből kellett megtalálni a kivezető utat.

Dávid a besüppedés kezdetekor tudja, hová kell fordulnia, ha segítséget akar. Hívom az Urat (142,2 Károli) – mondja a zsoltáros – és ez jelenti a kivezető út ajtaját, hiszen így a bezártságból felfelé, Isten világa felé találja meg a kaput. A mai ember azért nem tud a csüggedésből kikerülni, mert csak a bezártságot látja, nincs Istene, akit még innen is felhívhat. Gondoljunk Jónásra, aki a hal gyomrából küldte az sms-t Isten felé: „Jónás imádkozott Istenéhez, az Úrhoz a hal gyomrában. Ezt mondta: Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem” (Jónás 2,1-2). Ez az imádság azt üzeni, hogy a bezártság falai közül is lehet Istenhez fordulni, Ő tud segítséget adni a számunkra. Az imádság ajtó az Úr felé, amelyen keresztül bármilyen külső vagy belső bezártságból eljuthatunk Hozzá. Az igén keresztül pedig megérkezik az Atya orvossága, amely nem tesz függővé, hanem életre szabadít fel. Isten Jézus Krisztusban küldte el számunkra az élet minden problémájára az orvosságot.

Dávid azért hívja az Urat, mert számára valóságos és létező személy, akivel napi kapcsolatba lehet kerülni, és Aki képes minden helyzetben megoldást nyújtani. Így aztán ki tud Isten előtt tárulkozni, fel képes tárni előtte a szívét, és szinte elé önti annak minden tartalmát. Számunkra is ez vezet teljes gyógyuláshoz. Őszintén fel kell mindent tárni az Úr Jézus előtt, és megnyitni szívünk szennyes csatornáit, és engedni, hogy az Ő vére megtisztítson minden szennytől. Amennyiben visszatartunk bármit is, nem fog gyógyulni az életünk, hanem egy hullámvasútra kerülünk, amellyel hol fent és hol lent leszünk. A hullámvasutat terhelt érzelmünk fogja szolgáltatni, mi pedig a játékszerévé válunk. Azonban Jézus Krisztus ki tud emelni belőle, és az Ő jelenlétében az érzelmek is a helyükre kerülnek.

Dávid vallomásában, kitárulkozásában Isten hűségére épít. Erre és a kegyelemre kell nekünk is építeni, az egyetlen hivatkozási alap Jézus Krisztus golgotai halála. Az ott kiontott vérért bocsát meg Isten. Nekünk nincs semmi érdemünk, amire hivatkozhatnánk, de a keresztre lehet építeni.

Dávid élete mélypontján nem magára tekint, nem a fájdalmaival van elfoglalva, és nem is kezd önsiratásba, hanem ezt mondja: „Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain” (143,5). Isten munkáját idézi föl, azon elmélkedik, és amint látja a munkálkodó Istent, reménység árad a szívébe, eltűnnek a fellegek, kisüt a nap, így ő is ragyogóvá válik. A bibliai történetek terápiás hatást válthatnak ki, olvasásuk közben. Isten ideadta az igét, nagyszerű segítségként. Általa örömterápiának vethetjük alá magunkat. Közben megtapasztaljuk, hogy a bibliai történet által kisimul az életünk, feloldódik a belső feszültség. Bárcsak egyre többen felismernék a Szentírás terápikus lehetőségeit. Ezeket a kezeléseket Urunk ingyen nyújtja a számunkra. Tehát amikor ránk tör a depresszió, válasszunk ki egy történetet a Bibliából, és egymás után többször olvassuk el szépen lassan, engedve, hogy Isten világának atmoszférája átjárjon bennünket. Meg fogjuk tapasztalni, hogy amilyen mértékben az Úr világossága növekszik bennünk, olyan mértékben tűnik el a lényünket fojtogató, szorongó érzés.

Az újszövetségből egy hosszabb szakaszt (1János 2,18-29) olvasunk két napra összevonva. Már János apostol utolsó óráról ír. Ez is bizonyítja, hogy Istennél más az időszámítás, mert bizony elég hosszúra nyúlt ez az óra. Mondhatnánk azt is, hogy Isten hosszabbított és nem engedi még, hogy véget érjen a mérkőzés. Amíg tart az idő, lehetőséget ad számunkra, hogy változtassunk az álláson, vagyis az életünk irányán. Azt azonban jó megjegyeznünk, hogy egyszer minden hosszabbítás letelik, ez is. Pál apostol is felhívja erre a figyelmet: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak” (Efézus 5,15-16). A tévtanítók is jól tudják, ezért igyekeznek kihasználni a lehetőséget. Azonban nekünk nem kötelező a csapdájukba belesétálni, mert a Szentlélek Isten megtanít Isten igéjének igazságára, felismerteti velünk a tiszta evangéliumot.  A tévtanítókat nem mindig máshol kell keresni, az apostol így írja: Közülünk váltak ki. Aki azonban olvassa az igét, a Lélek vezetésével fel fogja ismerni a tévtanokat és el tudja utasítani őket. János rámutat Jézus eljövetelére, ezért nem mindegy, hogy a tanítvány miként várja Urát vissza. Az a feladatunk, hogy mint a vessző a tőkében, úgy maradjunk meg Őbenne. Azaz Jézus lényéből táplálkozzunk és teremjük a bizonyságtétel gyümölcseit.

Mélyen meghajlok ím színed előtt

1.

Mélyen meghajlok ím színed előtt.

Töltsd ki kegyelmedet, öntsd ki erőd!

Mester, előtted a porba esem,

Mindenbe' mindenem légy Te nekem!

Mélyebbre Benned, mélyebbre még,

Nem kell a földön semmi egyéb.

Krisztus, a szívemet tárom Eléd,

Élet vagy nékem és nyereség!

2.

Mélyebben, mélyebben, kérlek azért,

Öld meg, ó, Jézusom, bennem az ént!

Nem vagyok méltó, hogy gondolj reám,

Ámde tudom, hogy meghallod imám.

Mélyebbre Benned, mélyebbre még,

Nem kell a földön semmi egyéb.

Krisztus, a szívemet tárom Eléd,

Élet vagy nékem és nyereség!

3.

Mélyebbre szállva, följebb visz utam,

Míg csak Elédbe nem érek, Uram;

Hordva keresztem a lábad nyomán,

Mennyei dics jön a szégyen után.

Mélyebbre Benned, mélyebbre még,

Nem kell a földön semmi egyéb.

Krisztus, a szívemet tárom Eléd,

Élet vagy nékem és nyereség!

Isten áldásával.

Összetett kézzel

A

 mai zsoltárban (141) Dávidról meg állapíthatjuk, hogy nagyon modern, szinte mai ember. Pedig az ő korában még nem létezett telefon, mobil, mégis azt írja: „Uram! hívlak téged” (Károli). Nem volt telefonja mégis telefonált. Hogyan lehetséges ez? Az imádság jelentette számára a kapcsolatot Istennel. Amikor pedig nehéz helyzetbe került és nem akart az ösztönei, kora szokás joga szerint cselekedni, akkor sürgős hívást engedett meg, és az Úrhoz kiáltott. Mi már megszoktuk, hogy ha valamiben elakadunk, mindjárt valakit felcsörgetünk. Azonban Dávid nem barátokat, tanácsadókat hívott, hanem Izráel Istenét tárcsázta.  Ez volt számára a természetes, mert naponta hívta az Urat, élő kapcsolatban volt Vele és tudta, hogy bármikor hozzá lehet fordulni. Ilyen természetes-e az Istenhez való odafordulás a mi számunkra? 

Ez a kiáltás azonban nem egy vész helyzetben leadott jelzés az ismeretlenbe, hanem azt hívta, Akit ismer. Így szólítja meg: „Uram!” Ismerős – e számomra Isten, vagy csak hébe – hóba eleresztek egy vészjelzést, és elvárom, hogy akkor cselekedjen, de azt követően nem törődöm Vele. Dávid mindennap megállt Isten előtt és kitárta előtte a szívét. Eszembe jut egy Jim nevezetű afrikai férfiról szóló történet. Jimnek az volt a szokása, hogy mindennap délben elment a templomba, ott töltött néhány percet, majd ragyogó arccal távozott. Az lelkész egy napon megkérdezte tőle: mond, Jim, mit szoktál ilyen rövid idő alatt csinálni a templomban? Mivel én nem tudok imádkozni, mindig meghajtom magam a templomban és azt mondom: Jézus, itt van, Jim. Egyszer Jim beteg lett és kórházba került. Az ápolóknak feltűnt, hogy Jim mindig boldog, mosolygós és betegsége ellenére szolgálatkész. Megkérdezték tőle, mitől ilyen boldog. Azt felelte: a látogatómtól. Az ápolók megdöbbentek, mert soha senkit nem láttak Jimhez látogatóba jönni. Megkérdezték: a látogatódtól vagy vidám? Ő azt felelte, igen. Mert minden délben eljön Jézus, meg áll az ágyamnál és azt mondja: Jim, itt van Jézus. Adja az Úr, hogy mi ilyen gyermeki hittel álljunk meg mindennap előtte.

Mit kér a zsoltáros Istentől? Tegyen zárat a szájára, és ne engedje, hogy a szíve rosszra hajoljon. Fontos, hogy az Urat kéri, mert saját maga nem tudja megállni, hogy ne szóljon meggondolatlanul. Szívét sem tudja megóvni a gonosztól. Bizony ezt a kérést nekünk is el kell mondanunk, mert a beszédünkkel mi is gyakran okozunk sebeket másoknak. Többször megtapasztaljuk, hogy fölöslegesen beszélünk, akkor szólunk, amikor hallgatni kellene. Azt is megesik velünk, hogy olyan dolgokba szólunk bele, ami nem tartozik ránk. Az Úr tudja igazán jól irányítani szánkat, és helyes irányba terelni szívünket.

Azonban azt is lássuk meg, hogy nem csak az Urat kéri, hanem maga is elhatározza: „finom falatjaikból nem akarok enni.”  Ez is szükséges, mert ha én azért akarom a rosszat, akkor hiába kérem Istent, nem fog akaratom ellenére cselekedni. Azonban ha, elhatárolom magam a gonosztól, és kijelentem nem akarok úgy cselekedni, megadja hozzá az erőt.  

János leveléből jó volt olvasni olyan apákról (szülőkről), akik megismerték Istent, mert így a gyermekek számára hitelesen tudták képviselni Megváltójukat. Nem csupán a gyermekeiktől várták el, hogy ismerjék meg a Szentírást, hanem az életükkel tettek számukra bizonyságot.  Kérjük, az Urat tegye hitelessé életünket gyermekink előtt, és adjon minél több hiteles életű, krisztusi szülőket.

Az ifjak erősek, de itt nem a nyers természeti erőről van szó, amely gyakran rombolásra erős. Itt az igében járatos, a krisztusban megerősödött ifjakról van szó. János hangsúlyozza, azért tudták legyőzni a gonoszt, mert az ige megmaradt bennük. Nemcsak nekünk van harcunk a gonosszal, hanem a régieknek is volt, és ez megbátoríthat bennünket harcainkban, ahogyan ők tudtak győzni, mi is győzhetünk, ha megmarad bennünk az ige. Isten igéje tesz képessé a harcra.

Újabb önvizsgálatra szólít fel az ige. Milyen a világhoz való viszonyom? Szeretem – e? Boldog, aki az Urat szereti teljes szívből, mert ha ez a szeretet az Úr akaratának cselekvésével párosul, megmarad örökké. Viszont azt lehet látni, hogy nem igazán vesszük komolyan, hogy ez a világ elmúlik, kívánságával együtt. Mintha nem is akarnánk ezt hallani, mert annyi mindenhez ragaszkodunk belőle, pedig akinek Krisztusa van, annak mindene van. „akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,22-23).

Itt állok jászolod felett

1. Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem, Eljöttem, elhoztam neked, amit kezedből nyertem; Vedd elmém, lelkem és szívem, Hadd adjam néked mindenem, Hogy kedves légyek néked!

2. Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; :/: Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, Hogy társam légy e földön.

3. Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled. :/: Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet, A lélek ékességei; Belőlük hitnek mennyei Szép tisztasága árad.

4. Csak nézlek boldog szívvel, és nem győzlek nézni téged, :/: Szóm és erőm mind oly kevés, hogy elmondhassa néked: Bár felfoghatna tégedet Az emberszív és ismeret, Hogy megfejthesse titkod!

5. Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem: :/: Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem, És bölcsőd, szállásod leszek; Jövel hát, tölts el engemet Magaddal: nagy örömmel!

Isten áldásával.