Összetett kézzel

A

 mai zsoltárban (141) Dávidról meg állapíthatjuk, hogy nagyon modern, szinte mai ember. Pedig az ő korában még nem létezett telefon, mobil, mégis azt írja: „Uram! hívlak téged” (Károli). Nem volt telefonja mégis telefonált. Hogyan lehetséges ez? Az imádság jelentette számára a kapcsolatot Istennel. Amikor pedig nehéz helyzetbe került és nem akart az ösztönei, kora szokás joga szerint cselekedni, akkor sürgős hívást engedett meg, és az Úrhoz kiáltott. Mi már megszoktuk, hogy ha valamiben elakadunk, mindjárt valakit felcsörgetünk. Azonban Dávid nem barátokat, tanácsadókat hívott, hanem Izráel Istenét tárcsázta.  Ez volt számára a természetes, mert naponta hívta az Urat, élő kapcsolatban volt Vele és tudta, hogy bármikor hozzá lehet fordulni. Ilyen természetes-e az Istenhez való odafordulás a mi számunkra? 

Ez a kiáltás azonban nem egy vész helyzetben leadott jelzés az ismeretlenbe, hanem azt hívta, Akit ismer. Így szólítja meg: „Uram!” Ismerős – e számomra Isten, vagy csak hébe – hóba eleresztek egy vészjelzést, és elvárom, hogy akkor cselekedjen, de azt követően nem törődöm Vele. Dávid mindennap megállt Isten előtt és kitárta előtte a szívét. Eszembe jut egy Jim nevezetű afrikai férfiról szóló történet. Jimnek az volt a szokása, hogy mindennap délben elment a templomba, ott töltött néhány percet, majd ragyogó arccal távozott. Az lelkész egy napon megkérdezte tőle: mond, Jim, mit szoktál ilyen rövid idő alatt csinálni a templomban? Mivel én nem tudok imádkozni, mindig meghajtom magam a templomban és azt mondom: Jézus, itt van, Jim. Egyszer Jim beteg lett és kórházba került. Az ápolóknak feltűnt, hogy Jim mindig boldog, mosolygós és betegsége ellenére szolgálatkész. Megkérdezték tőle, mitől ilyen boldog. Azt felelte: a látogatómtól. Az ápolók megdöbbentek, mert soha senkit nem láttak Jimhez látogatóba jönni. Megkérdezték: a látogatódtól vagy vidám? Ő azt felelte, igen. Mert minden délben eljön Jézus, meg áll az ágyamnál és azt mondja: Jim, itt van Jézus. Adja az Úr, hogy mi ilyen gyermeki hittel álljunk meg mindennap előtte.

Mit kér a zsoltáros Istentől? Tegyen zárat a szájára, és ne engedje, hogy a szíve rosszra hajoljon. Fontos, hogy az Urat kéri, mert saját maga nem tudja megállni, hogy ne szóljon meggondolatlanul. Szívét sem tudja megóvni a gonosztól. Bizony ezt a kérést nekünk is el kell mondanunk, mert a beszédünkkel mi is gyakran okozunk sebeket másoknak. Többször megtapasztaljuk, hogy fölöslegesen beszélünk, akkor szólunk, amikor hallgatni kellene. Azt is megesik velünk, hogy olyan dolgokba szólunk bele, ami nem tartozik ránk. Az Úr tudja igazán jól irányítani szánkat, és helyes irányba terelni szívünket.

Azonban azt is lássuk meg, hogy nem csak az Urat kéri, hanem maga is elhatározza: „finom falatjaikból nem akarok enni.”  Ez is szükséges, mert ha én azért akarom a rosszat, akkor hiába kérem Istent, nem fog akaratom ellenére cselekedni. Azonban ha, elhatárolom magam a gonosztól, és kijelentem nem akarok úgy cselekedni, megadja hozzá az erőt.  

János leveléből jó volt olvasni olyan apákról (szülőkről), akik megismerték Istent, mert így a gyermekek számára hitelesen tudták képviselni Megváltójukat. Nem csupán a gyermekeiktől várták el, hogy ismerjék meg a Szentírást, hanem az életükkel tettek számukra bizonyságot.  Kérjük, az Urat tegye hitelessé életünket gyermekink előtt, és adjon minél több hiteles életű, krisztusi szülőket.

Az ifjak erősek, de itt nem a nyers természeti erőről van szó, amely gyakran rombolásra erős. Itt az igében járatos, a krisztusban megerősödött ifjakról van szó. János hangsúlyozza, azért tudták legyőzni a gonoszt, mert az ige megmaradt bennük. Nemcsak nekünk van harcunk a gonosszal, hanem a régieknek is volt, és ez megbátoríthat bennünket harcainkban, ahogyan ők tudtak győzni, mi is győzhetünk, ha megmarad bennünk az ige. Isten igéje tesz képessé a harcra.

Újabb önvizsgálatra szólít fel az ige. Milyen a világhoz való viszonyom? Szeretem – e? Boldog, aki az Urat szereti teljes szívből, mert ha ez a szeretet az Úr akaratának cselekvésével párosul, megmarad örökké. Viszont azt lehet látni, hogy nem igazán vesszük komolyan, hogy ez a világ elmúlik, kívánságával együtt. Mintha nem is akarnánk ezt hallani, mert annyi mindenhez ragaszkodunk belőle, pedig akinek Krisztusa van, annak mindene van. „akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (1Kor 3,22-23).

Itt állok jászolod felett

1. Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem, Eljöttem, elhoztam neked, amit kezedből nyertem; Vedd elmém, lelkem és szívem, Hadd adjam néked mindenem, Hogy kedves légyek néked!

2. Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; :/: Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, Hogy társam légy e földön.

3. Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled. :/: Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet, A lélek ékességei; Belőlük hitnek mennyei Szép tisztasága árad.

4. Csak nézlek boldog szívvel, és nem győzlek nézni téged, :/: Szóm és erőm mind oly kevés, hogy elmondhassa néked: Bár felfoghatna tégedet Az emberszív és ismeret, Hogy megfejthesse titkod!

5. Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem: :/: Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem, És bölcsőd, szállásod leszek; Jövel hát, tölts el engemet Magaddal: nagy örömmel!

Isten áldásával.