Ismétlés

A

z Úr megismétli a Saullal való találkozást, ismét kiszolgáltatott helyzetben talál a királyra Dávid (1Sám 26,1-12). Emlékezhetünk, hogy nem sokkal ezelőtt már volt egy hasonló szituáció, és abból jól jött ki Dávid. Elutasította emberei javaslatát, nem ölte meg Sault, és nem ragadta magához a hatalmat. Az Úr kegyelme által győztesen került ki ebből a helyzetből, nem maga szerezte meg a trónt, hanem tovább várt. Megmutatta, hogy tud várni Istenre. Akkor most mi  a célja ezzel Istennek, miért ismétli meg ezt a vizsgát? Talán azért, hogy kiderüljön, kész és képes-e az ismétlésre? Tud-e másodszor is ugyanúgy cselekedni, mint először? Mert gyakran tapasztaljuk, hogy akár egy ételt is nehezebb másodszor ugyanúgy elkészíteni, mint legelőször. A sportolók is megtapasztalták, hogy könnyebb egy bajnoki címet megszerezni, mint megvédeni. Az Úr pedig azt akarja, hogy gyermeke, az Ő képviselője többször is képes legyen elengedni, irgalmat gyakorolni. Legyen képes mindenkor várni Őreá.

 Tudunk-e ismételni?   Képesek vagyunk-e ugyanannak a személynek többször is megbocsátani?  Mert ez a vizsga erről is szól. Milyen gyakran meghúzzuk a határokat, és azt mondjuk, ennél többet engedni nem lehet. Már annyiszor megbocsátottam, többé nem akarok. A tanítványok számára is probléma volt ez, megkérdezték Jézust: „Uram, hányszor vétkezhet az én atyámfia ellenem, és hányszor kell megbocsátanom neki? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem még hetvenhétszer is” (Mt 18,21-22). Dávid is ezt tanulgatja, belé kell rögzülnie, hogy Isten országában nincsenek korlátok, különösen a megbocsátásnak nincs határa. Hiszen Isten is megbocsátja az őszintén megbánt bűnöket. Őt ismét felkereshetjük, és kérhetjük bocsánatát.

A történet szinte ugyanaz, mint korábban, Dávid tartózkodási helyét elárulják, Saul pedig nagy erőkkel vonul ki ellene. Azonban az Úr úgy alakítja a körülményeket, hogy Dávid észrevétlenül tud a király közelébe férkőzni. A szigorúan őrzött királyt Dávid becserkészi, ezzel Saul is üzenetet kap. Meg kell látnia, hogy nem a hatalmas sereg, nem az emberi erő ad biztonságot, hanem egyedül az Úr. A mai ember túlbiztosítja magát, körülveszi mindenféle biztonsági berendezésekkel önmagát, még sincs békessége. Mert az igazi békesség és biztonság az Úr szárnyai alatt található. Hiába őrzi háromezer katona, mégis rátalál Dávid, viszont Dávidot Saul nem tudja bekeríteni, nem képes kiszolgáltatott helyzetben találni, mert az Úr őrzi. Mibe vetjük bizalmunkat, hol keressük oltalmunkat? Boldog, aki az Úrnál talál védelmet.

A Dáviddal lévő Abisaj már ki is akarja használni az alkalmat, úgy gondolja, az Úr adta Dávid kezébe Sault, ezért élni kell a lehetőséggel, és meg akarja ölni a királyt. Dávid azonban tudja, hogy Isten országban más a rend. Nem a bosszúé a főszerep, hanem a megbocsátásé. Abisajnak el kell tennie a fegyvert, mert nem azért van minden helyzet, hogy kihasználjuk, van, amikor azért ismétlődik egy-egy esemény, hogy kiderüljön, mi van a szívünkben. Képesek vagyunk-e átlépni óemberünk határait, és tudunk-e Isten szerint cselekedni? Dávid nem azt mondja, a múltkor elengedtem a királyt, most már nem ússza meg. Nem mondja, vártam eleget, most már nekem kell kezembe venni a dolgokat. Dávid megtanult türelmesnek lenni. Tud tovább várni. Ez az Ige minket is türelemre és további várakozásra tanít.

Dávid kiállta a próbát, ellenállt a kísértésnek, és nem ölte meg Sault. Eldöntötte, hogy tovább vár. Kivárja, amíg magától megnyílik az út a trón felé. Kérjük az Urat, végezze el bennünk is, hogy mindig ki tudjuk várni, amíg Ő nyitja meg számunkra a kapukat. Ne mi akarjuk erővel megszerezni Isten ígéreteit, hanem várjuk ki a beteljesedést. Isten soha nem késik, de nem is siet. Ő nem kerül időhiányba, így nem is kapkod - mi se tegyük. Bízzunk Benne és várjunk Rá!

Az Úr Jézus tovább éli messiási programját, aminek a szíve az irgalom (Mt 12,22-30). Igen, Ő, a szent Isten nem gázol keresztül másokon, nem érvényesíti mások kárára a hatalmát, hanem irgalmas szívvel viszonyul hozzánk. Istentől való hatalmát az emberi életek helyreállítására, a lelkek gyógyítására használta. Mindezt úgy tette, hogy közben az élete rendben volt. Így közelítsünk Urunkhoz, lássuk meg, hogy nemcsak elvárja tanítványaitól az irgalmasságot, hanem maga is ezt éli bele ebbe az irgalmatlan, másokat eltaposó világba. Az akadékoskodók, az ellenséges indulatú emberek sem tudják Őt ebben megakadályozni. Vállaja Isten szeretetét, mentő kegyelmét akkor is, amikor tudja, hogy mindezt ellene akarják felhasználni. Az Ő jóságából gonoszságot készítenek számára. Jézus soha nem a maga érdekeit tartja szem előtt, nem félti önmagát, mindig arra figyel, mi a jó a mi számunkra. Tudja, hogy nekünk szükségünk van Őreá. Mert tönkretenni, megbetegíteni, szenvedélybetegségbe sodorni tudunk másokat, de kiemelni ebből a helyzetből már képtelenek vagyunk. Menteni csak Ő tud, és számára az ember élete drága, érték. Vajon érték-e számunkra az életünk, és érték-e a másik ember élete? Tudjuk-e megbecsülni és Jézushoz segíteni a sérülteket, a fogyatékkal élőket? Mert a fogyatékkal élők számára is az igazi segítség Jézus. Isten országában teljesedhet ki az ő életük is. Nem az a feladat, hogy amit önerőből nem képesek elérni, megszerezni, azt biztosítsuk mi a számukra. Az a feladat, hogy megismertessük őket azzal, Aki szereti ezeket az életeket is, és kész teljessé formálni őket.

A mostani történetben is egy vak és néma megszállottat gyógyít meg. Számára ember, és nem eszköz ez a beteg. Jó, hogy eléje vitték, vigyük mi is az Úrhoz a betegeket, a lélekben sérülteket, mert Ő képes begyógyítani a sebeket, megújítani a szíveket, tartást és célt adni.

Az ellendrukkerek itt is megjelennek, vádolják, hiteltelenné akarják tenni. Megdöbbentő, hogy nem a másik gyógyulásának örülnek, hanem keresik a kákán is a csomót. Van-e öröm a szívemben, amikor mások megtérnek, lelkileg gyógyulnak, rendeződnek? Vagy mi is keressük a kifogásokat? Jézus rámutat, hogy Ő az az erős fegyveres, aki megkötözi az ellenséget, a gonoszt, és legyőzi. Nekünk nincs hatalmunk a gonosz felet, de Jézusnak van. Ő tudja fegyvertelenné tenni, és képes rá, hogy minden megkötözöttséget leoldjon rólunk. Ezzel bátorít, hogy minden számunkra megoldhatatlannak tűnő problémával keressük fel bátran Őt. Mert a kereszten diadalt aratott a sátán felett, így van hatalma a gonosz minden kötelékéből megszabadítani. Lássuk meg végre, hogy egyedül Jézus képes megszabadítani a szenvedélybetegségekből, a depresszió lehúzó erejéből. Jöjjünk saját problémáinkkal az Úrhoz, mégpedig hittel. Higgyük, hogy Ő képes meggyógyítani. Hiszem-e igazán, hogy bármi betegség, baj szorongatja az életemet, az Úr Jézus képes megszabadítani tőle?

 Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem

1. Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem, A Golgotán: Halld könyörgésemet, És vedd el vétkemet; Mostantól hadd legyek Tied csupán.

2. Szívemet töltse be Kegyelmed ereje Buzgósággal! Meghaltál érettem; Add: szívem s életem Teérted éghessen Forró lánggal!

3. Ha elfog utamon Félelem s fájdalom: Fogd kezemet! Derítsd fel éjemet, Szárítsd fel könnyemet: Tévelygésben ne hagyd Én lelkemet!

4. Éltem ha fogyva fogy, És a halál ahogy Jön már felém: Megváltóm, ments te meg Kétségtől engemet, Nálad hogy üdvömet Meglássam én.

Isten áldásával.

Törvény helyett irgalom

S

ámuel szolgálata letelt, befejezte földi pályafutását (1Sám 25,1-44). Sok nehéz szolgálata volt ennek a hűséges embernek. Kora gyermekségétől fogva szerette és szolgálta az Urat. Mindig figyelt Isten szavára, és a meghallott Igét nem engedte földre hullani, hanem megcselekedte. Nemcsak a saját életére nézve becsülte meg az Úr szavát, hanem hűségesen tolmácsolta népe számára. Sámuel élete példa a számunkra, szívünkre helyezi az Úrral való állandó kapcsolat szükségességét. Elgondolkodtat és felhívja figyelmünket arra, hogy mindenkor álljunk az Úr rendelkezésére, úgy, ahogyan Sámuel is, hiszen még pihenés közben is megszólítható volt. Mindig megszólítható vagyok-e? Van-e mindig időm az Úr számára?

Amikor meghalt Sámuel, a nép megsiratta. Igen, most sírnak, de amikor ő sírt miattuk, azt nem vették komolyan. Amikor királyt kértek és elmondta, hogy ez nem helyes, mert ezzel a tettükkel Istent utasítják el, nem hallgattak rá. Könnyű a koporsó mellett síni, de inkább életében kellett volna rá hallgatni. Hányszor vagyunk mi is így, bánkódunk a múlt miatt, de amikor lehetőségünk volt, nem úgy cselekedtünk, ahogy kellett volna. Sokszor utólag sírunk, mert rádöbbenünk, hogy amikor velünk volt az, aki eltávozott, nem szántunk rá elég időt. A nagy siratás gyakran a rossz lelkiismeretet jelenti.

Közben az élet megy tovább, Dávid tanulgatja az életet, mindig újabb osztályba lép az Úr iskolájában. Hányadik osztálynál tartunk? Talán évtizedek óta ugyanazt a vizsgát ismételjük, és nem sikerül átmenni rajta? Dávid most azt a leckét tanulja, hogy ne maga szerezzen elégtételt, ne álljon bosszút, ne hirtelen felindulásból cselekedjen.

Dávid és emberei védelmezték a bujdosásuk környékén élőket. Ezt tapasztalták Nábál pásztorai is, és Dávid úgy gondolta, számíthat ennek ez embernek a hálájára, de nem így történt. Nábál elutasította Dávidot, ő pedig ezt az elutasítást sérelemként élte meg, és elindult, hogy haragját szabadjára engedje Nábál birtokán. Gondolkodjunk most el azon, hogyan viseljük az elutasítást? Hogyan reagálunk, amikor nem kapjuk meg azt, amire számítunk, amiről azt gondoljuk, jár nekünk? Miként viseljük el az igazságtalanságot? Ha őszinték vagyunk, kimondjuk, hogy bizony gyakran mi is kirobbanunk, úgy ahogyan Dávid is tette. Gyakran nekünk is a megfizetés az első gondolatunk, talán még neki is rontunk a sérelmet okozónak, ahogy ez az ember is tette. Számunkra azonban nem ez a követendő példa, hanem az Úr Krisztus, aki nem állt bosszút magáért, és a tanítványai haragos természetét is békés természetté formálta.

Dávidot sem engedi az Úr, hogy indulata elragadja, hanem küld számára segítséget Abagail által. Ez a bátor asszony megőrzi a gyilkosságtól, mert túllát a bujdosó öltözetén, és felismeri a leendő királyt. Dávid tulajdonképpen király álruhában. Nábál nem látta meg, kivel áll szemben, és elutasította. Abigail azonban látja Isten választottját, és alázattal borul le előtte. Jézus úgy jött el világunkba, hogy ő az álruhás Isten. Aki találkozik Vele, annak az emberi öltözet mögött meg kell látnia a rejtőzködő, de jelenlévő Istent. Élete és tettei által ismerhetjük fel az előttünk álló Jézusban a Krisztust. Látjuk-e már Jézusban az Istent, személyes Megváltónkat?

Amikor Abigail és Dávid találkoznak, Isten gyermeke felismeri, hogy az Úr küldte ezt az asszonyt, és kész megváltoztatni szándékát, eláll a bosszútól. Dávid meglátja, hogy az Úr akadályozta meg abban, hogy rosszul cselekedjen. Isten embere mindig kész elfogadni az Úr tanácsát, kész és képes megváltoztatni szándékát, ha az Úr más lépést mutat a számára. Jó, ha mielőtt cselekszünk, kézbe vesszük az Igét, és engedjük, hogy az beszélgessen szívünkkel, és meggyőzzön a saját akaratáról. Engedjük, hogy Urunk lebeszéljen arról, hogy magunknak szerezzünk elégtételt.

Az Úr Jézus éli is, amit tanít. Az előző szakaszban azt mondta: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és most cselekszik (Mt 12,9-21). Most bemutatja, mennyire irgalmas is Ő. Meglátjuk, hogy valóban aszerint él, amit hirdet, nemcsak másoktól várja el, hanem maga is aszerint cselekszik. Mégpedig úgy éli meg az irgalmasságot, hogy a saját népszerűségét veszélyezteti, támadhatóvá válik. Mi éljük-e mindig azt, amit hiszünk, amiről másokat meggyőzünk? Hányszor csak elméletben tudjuk a dolgokat, de amikor meg kellene valósítani az aranymondásokat, nem megy. 

Egy sorvadt kezű embert állítottak a zsinagógába, és Jézusnak szegezték a kérdést: szabad-e szombaton gyógyítani? Vagyis törvény vagy irgalom? Gyakran ez a kérdés a mi számunkra is. Urunk könyörüljön, hogy Mesterünk nyomán mi is mindenkor az irgalmasságot gyakoroljuk. Tulajdonképpen ez a szemlélet a helyes döntésben is segítségünkre van.

A kérdésre a feleletet a legérzékenyebb területen, az anyagiakon mutatja meg a jelenlevőknek. Jézus nagyon jól tudja, hogy a veszélybe került javait, értékeit még szombaton is megmenti az ember. Nem hagyják elpusztulni szombatnapon sem állataikat. Így azután rámutat, hogy az ember értékesebb a legnagyobb vagyonnál, minden földi kincsnél. A legnagyobb érték az ember élete. Az általunk sérültnek, megrepedt nádnak titulált élet is olyan drága Isten szemében, hogy a Fia életét adta érte a kereszten.

Ez azt is jelenti, hogy mindenki bizalommal fordulhat az Úrhoz, senkit nem tart értéktelennek, jelentéktelennek. A beteg, idős, tehetetlen élet is fontos a számára. Úgy jöhetünk, hogy Ő számunkra is a reménység forrása. Általa helyére kerülhet az életünk, és a Vele való élő közösségben meglátjuk saját értékeinket. Isten előtt minden élet érték, és Neki van hatalma arra, hogy ezt velünk is megláttassa.

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5. Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.

Próba

D

ávid továbbra is menekülésben van, Saul nem enyhült meg iránta, így bujdosni kényszerül (1Sám 24,1-23). Éngedi pusztájában tartózkodik, ott talál a maga és az emberei számára megfelelő helyet, ott tanulja az életet, és készül arra a feladatra, amelyre Isten elhívta. A pusztában tanulja meg, hogyan kell Isten népét irányítani, ott készül fel. A puszta lehetővé teszi a mélyebb kapcsolatot Istennel, ott igazán megtanulja teljes mértékben az Úrra bízni magát. Megtanulja azt is, hogy az igazi biztonságot és oltalmat nem a barlangok nyújtják, hanem egyedül az Úr. Bárhová menekül, a gonosznak van beépített embere, tégla mindenütt akad, így Saul értesül Dávid búvóhelyéről. Mindenkor bízzuk magunkat az Úrra, a Benne való elrejtettség ad igazi oltalmat. Ne másokban bízzunk, ne emberektől várjuk az oltalmat, hanem egyedül Urunktól.

Úgy látjuk, Saulnak egyetlen problémája Dávid, addig nincs nyugta, amíg őt meg nem öli. Még a filiszteusok fölötti győzelem sem ad számára nyugalmat, hajtja a gonosz lélek. Meg kell állnunk és az Úr előtti csöndben végig kell gondolnunk, mi az, amitől nincs nyugalmunk? Mi az, ami úgy hajt, mint Sault a gyűlölet? Mi a legnagyobb problémánk, amin kívül másra már gondolni sem tudunk, ami elveszi örömünket? Engedjük, hogy a csöndben mindezt föltárja előttünk az Úr, és ne cipeljük tovább ezt az indulatot, ne ragaszkodjunk hozzá, hanem kérjünk szabadítást. Mert ami űz, hajt, amitől nem tudunk szabadulni, az tönkreteszi az életünket, lelkileg-testileg a kimerülésig gyötör. Azonban ezt nem szükséges cipelni, mert meg lehet szabadulni tőle. Urunk azért jött, hogy mindazt, ami összeroppantja a lényünket, tegyük le a kezébe, adjuk át Neki. Tegnap is azt olvastuk, hogy erre szólít fel.

Egy napon Dávid átéli, hogy nem ő kerül Saul kezébe, hanem a királyt adja az Úr az ő kezébe. Az eddig Dávidot kegyetlenül üldöző király kiszolgáltatott helyzetbe kerül, Dávid kezében van az élete. Vajon mit fog Dávid tenni? Eljött a nagy nap, megszabadulhat a bujdosástól, leszámolhat ellenségével és megkezdheti uralkodását? Az emberei azt mondják, az Úr az kezébe adta ellenségét, sőt, ezt egy korábbi ígéretre alapozzák. Tehát Igével is alátámasztják: Istentől van ez a helyzet, tégy úgy, ahogy jónak látod. Valóban az Úrtól van ez a helyzet, de nem úgy, mint a bosszúállás napja, hanem inkább egy próba, hogy mit tesz Dávid ebben a helyzetben? Isten megvizsgálja, hogy nem ugyanúgy cselekszik-e, mint Saul. Ez a találkozás a királlyal próba. Számunkra is készít az Úr próbát, amelyben megvizsgálja, nem vettük-e át a világ gyakorlatát. Megnézi, milyen indulatok vannak a szívünkben.

Dávid kiválóan teszi le ezt a vizsgát, elutasítja emberei tanácsát, mert látja Saulban az Úr fölkentjét.  Fölismeri, hogy nem magának kell megszerezni a trónt, hanem majd az Úr fogja felszabadítani azt a számára. Isten országa trónjához nem gyilkosságon keresztül vezet az Úr. Ha egy szék, egy hely foglalt, azt nem nekem kell szabaddá tennem. Ha Isten nekem szánta, majd ő üressé teszi. Jézus is megvárta a szolgálatba lépéssel Keresztelő János börtönbe kerülését. Nem Ő távolította el az útból.

Saul meggyőződik Dávid tiszta szándékáról, de úgy látom, a könnyei nem őszinték. Nem szívből, nem a lénye mélyéről jönnek a szavak, hanem csak hirtelen, a meghatódástól jönnek elő a könnyei. Kimondja azt is, hogy Dávid lesz utána a király, de nem úgy mondja, mint aki ezt el is fogadta az Úr kezéből, és békessége van benne. Lássuk meg, hogy tudni Isten akaratát és elfogadni azt a magam számára nem ugyanaz. Ismerhetem én jól az Igét, tudhatom, mit is akar az Úr, de ha azt nem fogadom el, nem változik semmi.

Ha Saul elfogadta volna Isten akaratát, akkor Dávidot hazahívta volna. Akkor nem elválnának útjaik, hanem együtt mennének haza, és befejeződne a Dávid elleni hajtóvadászat. De igazából Saulban nem történt semmi. Nem változtat, nem áll másképp Dávidhoz, hanem folytatja tovább a gyűlölködést.

Csodálatos látni, mennyire szabad Jézus, nem a különféle emberi szabályok béklyójában él, hanem egy őszinte kapcsolatban az Atyával (Mt 12,1-8). A hit lényege az élő kapcsolat köztem és az Atya között. Mindez csak Jézus által lehetséges, de lehetséges. A keresztje köt össze Vele, a vonal állandóan él. Mindenkor Hozzá fordulhatunk imádságaink által. Ebben az őszinte kapcsolatban, az áramló információban láthatjuk meg mindig, hogy mit is akar az Úr. Szabadok vagyunk-e azoktól a szabályoktól, amik megkötöznek? Több-e számunkra a hit annál, hogy ezt sem szabad, meg azt sem szabad? Eljutottunk-e annak a felismerésére, hogy a tanítványság azt jelenti: szabad? Pál apostol is ezt ismerte fel, Krisztusban szabadok vagyunk, és így írta le: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává” (1Kor 6,12). Szabad vagyok mindannak az elutasítására, ami rabbá tenne vagy, ami nem használ, hanem inkább tönkreteszi az életemet. Krisztusban ilyen szabadság részesei lehetünk.

Azt is meg kell látni, hogy Jézus egészen újat hoz ebbe a világba. Nem úgy cselekszik, ahogyan a kor vezetői, vallási tekintélyei meghatározzák, de nem is úgy, ahogyan mások, hanem mindenkor az Atyával van összhangban. Számára az Atya akarata a fontos. Megmutatja a tanítványoknak, hogy ő Úr a szombat felett is. A szombatot, az ünnepeket, az élet dolgait nem azért adta Isten, hogy azok határozzanak meg minket, hanem azért, hogy segítsék az életünket. A szombatot nem azért kapta Isten népe, hogy a rabja legyen és belefáradjon, hanem azért, hogy megújuljon általa. Az istentisztelet célja nem az, hogy belefáradjunk, hanem az, hogy feltöltődjünk, megújuljunk általa. A vasárnap öröm napja akar lenni, amikor átéljük: jó Istennel lenni.

 AMEDDIG JÉZUS ÉL

1.  

Ameddig Jézus él,

Ameddig Ő segél,

Nem bánthat gond és félelem,

Ő van mindig velem.

2.  

Jó Pásztor Jézusom,

Vigyáz rám, jól tudom,

Legeltet szép zöld pázsiton,

Ég harmatát iszom.

3.  

Mikor leszáll az est,

Sötétje bánt, ijeszt,

Az éjszakában is tudom,

Hogy megvéd Jézusom.

4.  

Ha lábam tévedez,

Bánt a világ, sebez,

Jézus szívén a menhelyem,

Ő gyógyírt ad nekem.

5.  

Ha Őrá néz szemem,

Úgy megvan mindenem,

Hogy Jézusom szeret nagyon,

Ez a paradicsom.

Isten áldásával.

Halld meg a hívást

T

egnap láttuk, hogy Dávid beiratkozott Isten iskolájába, ma pedig arról értesülünk, hogy megtanult egy fontos leckét (1Sám 23,1-28). Most már nem kapkod, nem hirtelenkedik, hanem mielőtt bármit is cselekedne, megkérdezi az Urat. Dávid látja a problémát, bujdosása közben sem csak magára figyel, hanem szemmel tartja a körülötte élő embereket. Amikor hall a filiszteusok Keila elleni támadásáról, azonnal Isten elé áll. Megkérdezi, elmenjen-e harcolni az ellenséggel. A készség ott van a szívében, tudja, mit kell tennie, mi ebben a helyzetben a helyes, de mégsem cselekszik, amíg meg nem bizonyosodik az Úr akaratáról. Ezt mi is megtanulhatjuk, sőt, fontos, hogy gyakoroljuk magunkat benne. Ne induljunk semminek, amíg nem tártuk azt fel őszintén az Úr előtt. Sőt, amikor az emberei elmondják, hogy ők bizony félnek, és nem merik a biztosnak látszó helyüket elhagyni, ismét az Úrhoz fordul. Dávid nem kényszeríti embereire az akaratát, hanem kész ismét kérdezni, kész addig keresni az Urat, amíg környezete is meg nem győződik arról, hogy mit is akar az Úr. Isten ígéretére támaszkodva indulnak csatába. Az Úr türelmes, és ha nem értjük azonnal, mi az akarata, ismét meg lehet kérdezni. Ne féljünk újra odamenni, ne féljünk elmondani, ha nem értjük az Urat, vagy félelem van a szívünkben. Az Úr jelenlétével, szavának erejével felszabadít a félelem alól.

Isten győzelemmel ajándékozta meg Dávidot, ám a megszabadított nép nem volt igazán hálás, mert kész volt arra, hogy kiszolgáltassa őket a királynak. Dávidnak azt is meg kell tanulnia, hogy mindig lesznek nem megbízható emberek is körülötte, lesznek, akik elárulják, és olyanok is, akik kiszolgáltatják. Mert sok ember a pillanatnyi érdeke szerint cselekszik. Akin segít ma, az holnap feladja, mert úgy véli magát biztonságban. Keila lojális Saulhoz, aki nem tett értük semmit, viszont kiszolgáltatná szabadítóját. Vizsgáljuk meg, milyen is a szívünk, milyen ingadozó is tud lenni. Mindig oda hajol, ahová megéri hajolni. Sőt, ha úgy éri meg, akkor egyszer ide, másszor pedig amoda. Ha látjuk szívünk ingadozó hajlamát, hívjuk segítségül Urunkat, Ő tudja egyenessé és szilárddá formálni jellemünket. Ő végzi el, hogy mindig Hozzá maradjunk hűségesek, és ne a pillanatnyi helyzethez igazodjunk.

Dávid ebben a helyzetben is kérdez, és most már Ebjátár pap is segítségére van Isten válaszának a megértésében. Az Úr tudtára adja, hogy el kell menekülnie Keilából. Amikor pedig ismét a csalódás miatti csüggedés venne erőt rajta, megjelenik a hűséges barát, Jónátán. Milyen csodálatos is az Úr - amikor arra van szükség, elküldi Jónátánt, aki megerősíti Dávidot. Jónátán prófétai módon erősíti barátját, hiszen kijelenti számára, hogy ő lesz az apja után a király. Jónátán nagyon önzetlen szívvel van Dávid körül, ki meri mondani, hogy felismerte Isten tervét, és ő kész ezt el is fogadni. Jónátán nem igényli magának a trónt, a hatalmat, hanem átengedi Dávidnak. Ez óriási, hiszen a törvény szerint Jónátán lenne a trónörökös, de ő Isten akaratát meglátva kész elengedni a hatalmat, a trónt. Képes vagyok-e én elengedni, lemondani a másik javára? Tudok olyanról is lemondani, ami jog szerint engem illetne, ami nekem járna?

Mondhatnánk azt is, Jónátán tanul apja példájából, hiszen Saul nem tud és nem is akar lemondani a hatalomról, és ebbe súlyosan belebetegedik. Most is utána megy Dávidnak, nem nyugszik bele, hogy nem sikerült elfogni, újra próbálkozik. És amikor már úgy tűnik, sikerül a terve, Isten kimenti gyermekét a dühöngő oroszlán szájából. Az Úr megmenti Dávidot, és ehhez felhasználja a filiszteusok támadását. Mert még az ellenség is lehet eszköz Isten kezében, hisz Ő mindenekfelett való Úr. Saulnak is meg kellene látni, hogy Dávid az Úr oltalma alatt áll, hogy Neki terve van vele. Soha ne adjuk fel a reményt, hanem bízzunk az Úr hatalmában, mert Ő akkor is meg tud menteni, amikor mi már nem látunk rá reményt.

Nagy felelősség az, hogy van gyülekezet, hogy halljuk az Igét és látjuk az Úr tetteit (Mt 11,20-30). Mert Urunk azért cselekszik, azért hirdeti az Igét, hogy azt komolyan vegyük és megtérjünk. Az Ige hirdetésére, Isten megszólítására válaszolni kell. Azt várja az Úr, hogy életünk teljes odaszánásával válaszoljunk. Milyen sorsa van a sok igehirdetésnek? Korazin és Kapernaum szemére azt veti Jézus, hogy sok csodáját látták, nagy dolgokat éltek át, mégsem tértek meg. Mi mennyi igehirdetést hallottunk már életünk során, hány könyvet elolvastunk, hány bizonyságtételt hallottunk, amelyek Jézus mai csodáiról szóltak. Mert egy élet megváltozása, hitre jutása csoda. De vajon megrendített-e mindez bennünket? Történt-e valami a szívünkben? Látszik-e változás, és átadtuk-e már az életünket az Úrnak? Mi is megítéltetünk, Isten számon kéri, hogy mit kezdtünk azzal a sok eseménnyel, amit elvégzett közöttünk?

Azonban mindez nem csüggeszti el Jézust, felismeri, hogy az Atya nem a társadalom legkiválóbb alakjait, hanem az egyszerűket, a lélekben koldusokat választotta ki. Nemcsak felismeri mindezt, hanem el is fogadja. Nem panaszkodik tanítványi körének összetétele miatt. Nem mondja: Atyám, csak ilyeneket adtál - hanem hálát ad. Megköszöni tanítványait és mindazokat, akik hittel fordulnak Hozzá.

Jézus számára Isten mennynek és földnek Ura, és Ő meghajol az Atya akarata előtt. Sőt, hálás szívvel fogadja el azokat, akiket Isten neki ajándékoz. Legyünk hálásak azokért, akiket ma is elhív az Úr.

Jézus ma is hív mindenkit, felkínálja számunkra a maga igáját. Azt kéri, álljunk Mellé, és menjünk együtt. Ne magunk haladjunk az úton, ne egyedül vigyük terheinket, hanem osszuk meg azokat Vele.

Hívja azokat, akik megfáradtak, és bizony gyakran rendkívüli testi és lelki fáradtságot érzünk. Próbáljuk kipihenni magunkat, de ez általában nem sikerül, mert a nyaralás, a szórakozás, a több alvás sem segít. Az igazi megpihenés Nála található. A Vele való kapcsolatban éljük át, hogy megnyugvást kapunk. Igazi békességet csak egyedül Ő képes adni. Sokféle technikával próbálkozik a mai ember, legtöbbször csak a költi a pénzt, pedig van egyszerűbb és hatásosabb megoldás. Halljuk meg, amint hív az Úr, és menjünk bátran Hozzá. Nem kell mást tenni, csak kipróbálni, és megtapasztaljuk az igazi békességet és felszabadulást. Ha Hozzá megyünk, nem roskadunk össze a terhek alatt, nem kapunk ideg-összeroppanást, mert Ő leveszi rólunk a terhet.

HALLD MEG A HÍVÁST

1. Halld meg a hívást, Jézusodét,

Még ma kövesd Őt, fogva kezét,

Áldva a karját tárja feléd,

Édesen így szól: ,,Jöjj!"

Ó, mi szép s dicső lesz majd a nap,

Hogyha lelkünk tiszta lesz s szabad,

S minket az égi hon befogad,

,,Itt vagyok, Jézus, lásd!"

2. Halld meg, ó, gyermek, drága szavát,

Nyisd meg a szíved, add magad át,

Édes a béke, mit neked ád,

Bátran azért csak jöjj!

Ó, mi szép s dicső lesz majd a nap,

Hogyha lelkünk tiszta lesz s szabad,

S minket az égi hon befogad,

,,Itt vagyok, Jézus, lásd!"

3. Higgy a szavának, nem taszít el,

Szívedhez ott ver szíve közel,

Hű szeretettel karja ölel,

Jöjj csak, ó, bűnös, jöjj!

Ó, mi szép s dicső lesz majd a nap,

Hogyha lelkünk tiszta lesz s szabad,

S minket az égi hon befogad,

,,Itt vagyok, Jézus, lásd!"

Isten áldásával.

Ne várjunk másra, Jézus a megoldás

D

ávidot az Úr visszaterelgeti az Úrtól kapott földre, Izráel országába (1Sám 22,1-23). Neki ott a helye, oda szól elhívása, és ennek az országnak lett felkent királya. Isten itt fogja őt megoltalmazni is, hiszen a trón neki ígértetett, és ezt senki el nem veheti. Dávid ebben az időszakban látja meg, hogy ez az élethelyzet sem véletlen, hanem most iratkozott be az Úr iskolájába.  A Saul elől való menekülés időszakában válik érett férfivá, itt tanulja meg legyőzni hirtelen indulatait, megtanul megbocsátani, ebben az időszakban válik férjjé és apává. Nem mellesleg a bujdosás alatt érik igazi vezetővé, megtanulja, mit jelent egy közösség élén állni, embereket irányítani.

A nehéz időszakok, a próbák a mi életünkben sem véletlenek, még ha gyakran annak is látjuk. Az Úr ezek ideje alatt is kézbe veszi az életünket, és formál. A szenvedés mindig eszköz Isten kezében, általa tisztogatja le rólunk mindazt, aminek nincs ott a helye, ami eltorzítja a „művész” által megtervezett kép kinézetét. Igénk arra buzdít, hogy életünk nehéz és nemszeretem pillanataihoz is álljunk pozitívan, tekintsünk rájuk úgy, mint tananyagra az Úr iskolájában. Mert Isten országában állandóan folyik a kiképzés, a felkészülés. Itt nincs szünidő, nincs nyugdíj. Minden életkorban, minden helyzetben valami újat kell megtanulnunk. Az Úr azt akarja, hogy fogékonyak legyünk a tananyagra, akarjunk mindig tanulni.

Dávid Adullám barlangjába menekül, és ott döbben rá, hogy vannak bajok az ország életében. Eddig csak a felszínt látta, most mögé pillanthat. Isten az irgalmasságot, az együttérzést és a befogadókészséget munkálja most elhívott gyermekében. Dávid szembesül Saul uralkodásának árnyoldalával, találkozik a kárvallottakkal. Nemcsak felfelé ívelő karrierek vannak, hanem kárvallottak is. Vannak, akiknek Saul uralma szenvedést és szegénységet hoz, Dávid meglátja, hogy értük is felelős. Felismeri, hogy nemcsak az oroszlán által elragadott bárányt kell megszabadítani, hanem az elnyomott, tönkretett embert is oltalmába kell vennie, Isten közelébe segítenie. Isten mindig új látást ajándékoz a számunkra - cselekedjünk eszerint, lássuk meg az élet kárvallottjait, és éljük meg számukra Isten országa erejét és segítségét.

Sault egyre jobban elborítja a hatalomféltés és a gyűlölet. Nem képes nyugodtan lenni, amíg Dávidot el nem fogja. Lássuk meg, hogy a hatalom és pénz vágya mennyire átformálja az embert. Ha nem az Úr Lelkének fegyelme alatt élünk, teljesen átformálódunk. És ez a formálódás nem előnyünkre válik, hanem kárunkra. A hatalomhoz ragaszkodó ember elállatiasodik, ösztönei vezérlik és veszélyessé válik. Saul - és a történelem során oly sok ember - szörnyeteggé vált, akik hatalomért képesek voltak emberek életét kioltani. Ebben a világban pozitív irányú változást egyedül Isten képes elvégezni bennünk, minden más csak rossz irányba tereli életünket. Ezért nem mindegy, mire vágyunk, kire figyelünk, és milyen folyamatoknak engedünk. Figyeljünk Jézus szavára, engedjük, hogy Ő vezessen, ahogyan Pál is kéri, az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban is megvolt. Jézus indulata az elengedés és az alászállás indulata. Ő nem elvette mások életét, hanem odaadta értük, még az ellenségeiért is Önmaga életét. Kövessük Urunkat ma is.

Jézus azzal küldte el János követeit, hogy:  "Menjetek el, és jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, és a szegényeknek az evangéliumot hirdetik” (Mt 11,7-19). És ők úgy mentek el, hogy vihették a hírt: Jézusból árad az élet, a nyomorult, beteg emberek meggyógyulnak, a botladozók biztosan járnak, és még a halottak is feltámadnak.

Arra gondoltam, vajon a mai egyház, a mai hívők életét látva mit mondanának Jánosnak a követek, és mit reagálna ő? Mert mit is látnának? Az államtól kéregetett pénzből épített épületeinket, szórakoztató műsorainkat, amelyekről dülöngélve mennek haza az emberek. Látnák, hogy ugyanolyan drága és luxus járműveket, technikai eszközöket használnak Jézus követői, mint a világ, látnák, hogy nekünk már aranyunk és ezüstünk van, de képtelenek vagyunk azt mondani a bénának: kelj fel és járj. Bizony, erre Keresztelő János azt mondaná, én nem erre vártam. De vajon mit mondanak ma a körülöttünk élők, erre várnak, amit látnak? Pál azt írta, hogy a világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését. Tehát azokat várja, akik Isten gyermekeként úgy igyekeznek élni, mint ahogy Jézus is élt. De vajon ezt látják-e? Jézust láttatjuk-e életvitelünkkel?

Jézus rámutat, hogy János nagyobb volt a prófétáknál, mert ő nemcsak megjövendölte a Messiás eljövetelét, hanem készítette is az útját. Ő már közvetlenül a Krisztus előtt járt, és Isten országa eljövetelére készítette fel az embereket. Azonban az Isten országában a legkisebb is nagyobb nála. Miért? Mert ő még az ószövetséghez tartozott, még nem lépett be Isten országába, ő még nem látta teljesen kibontakozni Jézus életét szolgálatát. Ő még nem élte át a kegyelmet, nem állhatott meg a kereszt alatt, ő még nem tudja, hogy Jézusban az élő Isten van jelen. Boldog, aki már leborulhatott a kereszt alatt, megtapasztalta bűnei bocsánatát és átélte a Lélektől való újjászületést.

Jézus kortársainak problémája, hogy mindig mást akartak, mint ami volt. Nem látták meg koruk jelentőségét, nem ismerték fel Jézusban az Isten Fiát, a Megváltót. Miért? Mert mindig valami másra vártak, mindig volt kifogás. Jánost azért nem fogadták el, mert túl szigorú volt, mindenbe beleszólt. Jézust pedig túl lazának látták. Halljuk meg az Úr szavát, lássunk túl a formaságokon, és boruljunk le az Úr előtt. Ne másra várjunk, ne emberekben bízzunk, hanem bízzunk az Úr Jézusban. Csak Általa lehet igazán mássá életünk.

Jézushoz jöjjetek megfáradtak

Jézushoz jöjjetek megfáradtak,

Igéje néktek is nyugalmat ad;

Terhe könnyű, irgalma nagy!

Isten áldásával.

Kit vársz?

D

ávid a nóbi szentélybe menekül, Ahimélek papnál keres oltalmat és segítséget (1Sám 21,1-15). Úgy látszik azonban, hogy most a félelem irányítja. Igen, az, aki Góliáttal szembeszállt, most fél. Nem meri őszintén megmondani a valóságot, hanem hazugságokra építve próbálja menteni életét. Pedig korábban megtapasztalta, hogy teljes mértékben bízhat az Úrban. Ha Góliát nem volt képes az egyszerű pásztorfiút legyőzni, mert az Úr neve védelmet nyújtott, akkor Saultól sem kell ennyire pánikolni. A Sámuel általi felkenetés, a fejére csorduló olaj mindenkorra megerősíti az Úrtól kapott elhívást. A felkenetés emlékezteti őt arra, hogy Isten királlyá tette, és így meg fogja őt őrizni. Azonban Dávid hite megingott, nem hitte igazán, hogy az ígéret beteljesedik, már nem Isten hatalmát látja, hanem a gyűlölettel teli Sault. Soha ne vegyük le tekintetünket az Úrról, ne feledkezzünk meg elhívásunkról sem, hanem mindenkor álljunk rá Isten ígéretére. Ezért jó, ha az Igére építjük életünket, mert a nehéz időszakokban, próbákban és kísértésekben is ráállhatunk. Amikor a kísértő feladásra szólít fel, vagy el akar csüggeszteni, ne engedjünk neki, hanem vegyük elő azt az Igét, amit korábban kaptunk. Isten szava átsegít a csüggedésen, a holtponton.

Ha elveszítjük igei látásunkat, ha megcsappan a bizalmunk, vagy féltjük az életünket, egyre bonyolultabb helyzetekbe sodródunk. Önmagát senki nem védheti  meg, mert amikor úgy gondoljuk, biztonságban vagyunk, mindig akad valaki, aki veszélyt jelent. Az ellenség mindenhol jelen van, az ördögöt nem lehet megtéveszteni, egyedül az Úr árnyékában van oltalmunk. Csak a Feltámadott Krisztus őrizhet meg. Dávid megtervezte menekülését, jó ötletnek tűnt a szentély, de nem gondolt arra, hogy Dóég is fül- és szemtanúja lesz a történéseknek. A pap segítségére siet Dávidnak, aki hazugsággal éri el ezt a támogatást. Segítséget kér, de ez csak a táplálékra szorítkozik. Nem kér a szentélyben vezetést, nem keresi az Úr oltalmát, és nem kéri tanácsát. A szentélynél van, de nem kér lelki segítséget, nem töltődik fel, nem bízza magát az Úrra, hanem saját ötleteire támaszkodik.

Mi mindig lelki segítségért, az Úr támogatásáért megyünk az istentiszteletre? Bár ott lenne a szívünkben az Úrral való közösség vágya és az Ő tanácsára szomjazó lelkület. Gyakran megelégszünk a felületességgel, az alkalmankénti igehallgatással, és akkor sem az Úr tanácsa vezet, hanem megmaradunk saját elképzeléseinknél. Merjük feladni magunkat, és bízzunk teljes szívvel az Úrban.

Megdöbbentő, hogy Dávid népe ellenségeinél gondolja az oltalmat megtalálni. Szomorú, amikor Isten gyermekei a világnál keresnek oltalmat. Gyakran ők is alakoskodásra kényszerülnek, mint Dávid is. Rossz látni, hogy eszelősnek tetteti magát. Mindebben hitetlenség látszódik, hiszen nem bízik abban, hogy az Úr Izráel határain belül képes őt megoltalmazni. Megszakadt az Istenbe vetett bizalma. A hős, a Góliátot legyőző és nagy népszerűségnek örvendő pásztorfiú most a mélységeket járja. Egyre csüggedtebb, egy kilátástalanabb, azonban az Úr nem hagyja magára. Az őrjöngést arra használja fel, hogy Dávidot visszasegítse saját országába, arra a földre, amelynek királyává tette. Isten gyermeke számára a disszidálás soha nem megoldás, őt Izráel országába hívta el az Úr, ott a helye, és nem a filiszteusok földjén. Meg kell tapasztalnia, hogy Istennek Saul területén is van hatalma megoltalmazni őt, és ahol elhívta, ott fogja kiteljesíteni az életét. Az ígéretek nem a filiszteusok országára, hanem Izráel földjére, Isten országára vonatkoznak. Isten ígéretei az Ő országában valósulnak meg, ne meneküljünk el onnan.

Jézus nemcsak a tanítványokat küldi munkára, hanem Ő maga is szolgál (Mt 11,1-6). Kihasználja az időt, és tanítja az embereket, hirdeti számukra az evangéliumot. Mindig mozgásban van az Úr, tudja, kevés az idő, a gonosz is munkálkodik, ezért nem lehet lazsálni. Az a lényeg, hogy minél többen hallják az Igét, meglássák: elközelített az Isten országa, és ez döntést igényel. A meghallott üzenetre mindenkinek személyesen kell válaszolni.

A Jézustól és a Jézusról hallottak vannak, akiket elgondolkodásra késztetnek, ezek közé tartozik Keresztelő János is. Mindaz, amit hall, arra indítja, hogy a Krisztusról való eddigi információt felülvizsgálja, és amikor ezt megteszi, meginog hitében. Miért? Azért, mert nem az elvárásait, addigi tudását igazítja Jézushoz, hanem Jézust akarja a tudásához, a hitéhez igazítani. Sokan azért szenvednek hajótörést, mert Jézust és nagyon gyakran a Bibliát is magukhoz akarják igazítani. Azonban ne feledjük, nekünk kell Jézushoz igazítani az életünket. Az igazi változás azzal jár, hogy én igazodom az Úrhoz. Amerre megy, arra megyek, amit mond, azt megteszem.

Keresztelő János számára fontos kérdés, hogy Jézus-e az, akire vár, vagy mást kell várnia? Ő úgy gondolta, hogy a Messiás ítéletet tart, amikor megérkezik. Jézus szolgálatát úgy vezette fel, hogy a fejsze immár a fák gyökerére helyeztetett. Azonban Jézus nem szervezett hadsereget, nem űzte ki a rómaiakat, nem tartott ítéletet, és őt sem szabadította ki a börtönből.  Ezért csalódott Benne, és még egy utolsó kérdést intéz Jézushoz: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”. Úgy látja, Jézus nem az, akit ő vár. Miért ez a csalódás? Azért, mert a váradalmaihoz akarta Jézust igazítani. Azt akarta, hogy Jézus feleljen meg az ő Messiásképének. Azonban Jézus nem igazodik hozzánk, nekünk kell elképzelésünket és magunkat is Hozzá igazítani.

Fontos kérdés: én kit vagy mit várok? Elképzeléseimnek, vágyaimnak a beteljesítését vagy Isten akaratának a megvalósulását?

Jézus válasza: a tetteit vigyék el Jánosnak, amit látnak, és az alapján döntsön. Jézus életét a tettei alapján kell mérlegre tenni, és nem az elvárásaink alapján. Jézus nem attól Krisztus, hogy életeket elvesz, hanem azért, mert életet ment. Pusztításhoz nem kell isteninek lenni. Isten jelenlétét a pusztítás helyreállítása jelzi. Őbenne Isten azért jött le a világra, hogy a bűn által elromlott életű embert megmentse. Jézus életeket ment. Nem népeket, országokat győz le, hanem a bűnt és a halált keresztje és feltámadása által. Az ember öl és rombol, Jézus meggyógyít, felépít. Milyen Krisztust akarok: aki úgy rombol mint az ember, vagy helyreállító, bűnt megbocsátó, újjáteremtő Urat?

Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem

1. Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg üvölt a habtusa, S nő a vész a tengeren, Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj, S majd fogadd el lelkemet.

2. Nincs nekem más enyhelyem, Szívem Téged hív s keres, Ó, maradj itt, Mesterem, Őrizz, adj erőt, szeress! Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, Te Szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.

3. Csak Te kellesz, én Uram, Benned mindent meglelek; Támogasd, ki elzuhan, Gyógyítsd meg, ki vak s beteg. Szent szavadra hallgatok, Tévedés az én bajom, Én hamisság s bűn vagyok, Te igazság s irgalom.

4. Kegyelem vagy, égi jó, Mely minden bűnt eltörül, Hagyd, hogy gyógyító folyó Tisztogasson meg belül. Élet-kút vagy, lüktetés, Vízmerítni drága hely, Ó, buzogj fel bennem és Öröklét felé emelj.

Isten áldásával.

A legjobb barát

A

z Úr egy lépéssel Dávid előtt járt, amikor kiépítette a Jónátánnal való barátságát (1Sám 20,1-43). Talán maga sem tudta, mi jó származhat abból, ha a királyfival barátságba kerül. Bizonyára először el sem hitte, és nem is igazán értette, hogy ő, egy pásztorfiú, mit is keres a palotában, a király udvarában. Isten mindig előttünk jár, ha mi nem látjuk vagy nem értjük lépéseit, bízzuk Rá magunkat, mert Ő nagyon jól ismer minket, és tudja, mit kell tenni. Sőt, Ő már előre ismeri útjainkat és mindazt, ami ránk vár.

Csak most látjuk meg, miért is adta Jónátánt Dávid mellé az Úr. Nagyon is szüksége volt erre a barátságra, hiszen Saul egyre erőteljesebben támadja, veszélybe kerül az élete, és Jónátán segítsége nélkül nagyon nehezen tudná kezelni ezt a helyzetet. Barátja a saját élete veszélyeztetésével áll mellette, mindent megtesz, csakhogy Dávidot megmentse. Apjával szemben állva is vállalja a barátságot, menti Dávidot, és erősíti is őt.

Dávid úgy éli meg helyzetét, mint űzött vad, a megtapasztalt támadás elcsüggeszti, úgy látja, már csak egy lépésre van a haláltól. Jó, hogy ebben a helyzetben nincs egyedül, hanem mellette áll Jónátán, aki erősíti, vigasztalja, bátorítja és segíti. Jó, hogy van valaki Dávid mellett, akivel őszintén beszélhet dolgairól, a benne dúló érzelmekről, akire rábízhatja magát. Jó, ha mi is meg tudjuk életünk nehéz pillanatait beszélni a társunkkal vagy egy másik testvérrel. Jó, ha tudunk egymásnak segíteni, mert ketten könnyebb hordozni a terheket, és jó, ha az Úr elé is együtt tudunk állni. Szükségünk van Jónátánhoz hasonló lelkületű testvérekre, akik vállalnak minket életünk nehéz szakaszaiban is, akik mellénk állnak. Milyen jó, hogy mi már kaptunk Jonatánnál hatalmasabb barátot, aki nemcsak vállalta a kockázatot, hanem oda is adta értünk az életét. Jézus a mi barátunk, sőt, Ő a legjobb barát.

Azt is fontos látni, milyen nehéz is volt Dávidnak ez az időszak, hiszen családon belül éri őt a támadás, az erőszak. Hiszen Saul egyben az apósa is volt. Jónátán vállalja, hogy megismeri apja szándékát, és erre fel is készíti Dávidot. Azt mondja: ha Saul valóban meg akarja ölni barátját, akkor messzire fogja kilőni a nyílvesszőt, és egy gyermeket küld utána ezekkel a szavakkal: „Arra, messze előtted vannak a nyilak” . Ez a rövid mondat üzenetet tartalmaz, mégpedig azt, hogy ne menjen vissza, hanem induljon útnak, mert Saul nem fogadja el, hanem továbbra is az életére tör. Jónátán azonban túllát apja gyűlöletén, és azzal bátorítja barátját, hogy ezen események által az Úr küldi el. Az Úr nem hagyta magára, Ő akarja, hogy hagyja el Saul udvarát, és így készüljön a nagy feladatra, az uralkodásra. Ez jó látás, mert így nem süpped depresszióba Dávid, hanem új erővel töltődik fel, és figyel az Úrra. Keresi, mi a terve ezzel a helyzettel. Jó, ha nem keseredünk el, ha nem zuhanunk magunkba, hanem mindig kérdezzük, mi a terve ezzel a helyzettel Istennek? Mire akar megtanítani, hová akar elvezetni?

Mennyire összecseng mai olvasmányunk két szakasza: Dávidot üldözi Saul, és az Úr Jézus is arról beszél, hogy tanítványai készüljenek fel az üldözésre (Mt 10,29-42). Isten gyermekei bármelyik korban és bármelyik nép közt éljenek, a világ soha nem fogadja be, mindig üldözni fogja őket. Azonban azt is hangsúlyozza, hogy mennyei Atyánk odafigyel övéire, még a hajszálaikat is számon tartja. Jézus tanítványainak jó kezekben van az élete, ezért nem kell félni. Az Atya számára drága az életünk. Mi már tudjuk, hogy Fia életébe került a mi életünk. Ha Isten ennyire szeret, nincs okunk félni, hanem bízzunk Benne. Higgyük, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.

Ezek az élethelyzetek is azért adónak, hogy vallást tegyünk Urunkról. Itt fog kiderülni, mi van a szívünkben. Ebben a helyzetben látszódik meg, hogy valódi-e a hitünk. Merjük Őt vállalni, mert Ő is vállalni fog az Atya előtt. Ne féljünk, ne futamodjunk meg, hanem tartsunk ki. Ne önmagunk megmentésére koncentráljunk, mert mi nem tudjuk magunkat megmenteni. Merjük vállalni Urunkért földi életünk elvesztését, mert aki érte elveszti az életét, megtalálja azt.

Úgy is igaz ez az Ige, hogy merjük elengedni az életünket, mindent, amihez eddig görcsösen ragaszkodtunk, és akkor megtapasztaljuk, hogy az Úr ment meg. Igazi és örök életet szerezni nem tudunk, Tőle kaphatjuk meg ingyen kegyelemből.

Arra is felkészít az Úr, hogy aki elfogadja a kegyelmet, és elindul Őt követni, azt onnan éri meg nem értés, ahonnan nem is várja. A megtért élet gyakran családon belül hozza az újjászületettet nehéz helyzetbe. Nem értik meg az új életét, nem értik meg Jézus iránti szeretetét, megváltozott életvitelét. Szomorú tapasztalat, hogy gyakran a bűn útján való járást, a szenvedélyek rabságát jobban elfogadják a családokban, mint a megtérést, az Úrnak szentelt életet. Azonban ne csüggedjünk el, Urunkat sem értette meg a saját családja, merítsünk erőt Belőle, és szolgáljunk tovább bátran. Nézzünk mindig Barátunkra, aki nem féltette önmagát, nem sajnálta életét, hanem odaadta, hogy megmentsen általa. Dicsőítsük Őt bátor, hitvalló élettel. Ez az élet kereszthordozással jár, csak az méltó az Úrhoz, aki felveszi a keresztet, vagyis halálra szánja magát, és engedi, hogy mostantól Jézus éljen benne. Ha ez megtörténik, nem féltjük magunkat, mert Jézus nem fél.

Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem

1. Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem, Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

2. Szent irgalmaddal szívemet födjed bé, :/: Tedd örömben és bánatban csöndessé, Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked, Ki szemlehunyva téged híven követ.

3. Ha gyarlóságom meg nem is érzené: :/: A vak homályból te mutatsz ég felé; Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.

Isten áldásával.

Bárányok a farkasok között

E

gyre mélyebbre kerül Saul, arról beszél, hogy meg kellene ölni Dávidot - ez már súlyos betegség (1Sám 19,1-24). A gonosz átvette az uralmat felette. Mivel elfordult Istentől, engedetlenné vált, egyre jobban irritálja Istennek Dávid életében jelentkező áldása. Talán most kezdi látni, mitől fosztotta meg magát. Mert Dávid életének felfelé ívelése nem a saját törekvéseinek a következménye. Sikerességét nem magának köszönheti, hisz ő nem is tett érte semmit. Lássuk meg, itt nem egy tehetséges fiatal egyre magasabbra ívelő pályáját látjuk, hanem az Úr által elhívott és hitben járó ember életében Isten áldása jelentkezik. Aki figyel az Úrra, és engedelmesen teszi, amit kér tőle, az áldott lesz.

Saul képtelen elfogadni az Úr döntését, azt gondolja, megakadályozhatja. Szomorú látni, ahogyan a féltékenység, az irigység megvakítja és szembefordítja Istennel. Saul Istennel harcol. Aki Isten gyermekeit üldözi, az magát az Urat üldözi. Ezt tapasztalta meg a későbbi Saul is a damaszkuszi út mellett, amikor a Feltámadott megjelent neki, és azt kérdezte tőle: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Az ószövetségi Saul azonban nem akarja meghallani Isten szavát. Ugyan a királyság elvétetett tőle, de még meggyógyulhatna. Ehhez őszinte megtérésre lenne szüksége, azonban az idő múlásával erre egyre kevesebb az esély. A gonosz annyira megtébolyítja, hogy képtelen már elcsendesedni és józanul látni. Ámbár vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, látja Isten tervét, de nem fogadja el. Nem borul le az Úr előtt, mert ragaszkodik a hatalomhoz. Képtelen meglátni, hogy a királyság Istentől kapott ajándék és feladat, ezt nem lehet kisajátítani. A hatalom és gazdagság ma is sokakat fogva tart. Sok lelket megnyomorít a hatalom utáni vágy és a megtartásáért vívott küzdelem. Milyen jó, ha mindent el tudunk engedni, pénzt, hatalmat, befolyást, és csak az Úrhoz ragaszkodunk. Máté mindent elengedett és maga mögött hagyott, amikor Jézus megállt mellette és elhívta. Ne ragaszkodjunk a világ kincseihez, merjük elengedni Krisztusért.

Dávid veszélyben van, de az Úr gondoskodik róla, a királyi udvarban ad számára egy őszinte barátot Jónatán személyében. Jónátán szabad ember, nem szédítette meg a trónörökösi pozíció, kész lemondani róla. Igen, kész lemondani, mert szabad a szíve, Istenhez kötődik, és nem a pozícióhoz. Kérjük Urunkat, tegye minden megkötözöttségtől szabaddá a szívünket.

A filiszteusok feletti újabb győzelem miatt a harag teljesen elborítja Sault, Dávid alig tud elmenekülni. A király minden követ megmozdít Dávid elfogása érdekében. A gyűlöletnek ilyen ereje van. Azonban Isten jelez a számára. Amikor a követeit megszállja a Lélek, majd amikor ő is a Lélek hatalma alá kerül és prófétál, jelzés Istentől. Az Úr üzeni számára, hogy Dávid az Ő választottja, amikor üldözi, Istennel kerül szembe. Még mindig kap lehetőséget élete átértékelésére, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. Azonban Saul nem változik, és nem változtat. Nem engedi, hogy Isten Lelke tartósan irányítsa az életét. De vajon én engedem-e, hogy az Úr meggyőzzön, vagy velem se lehet beszélni, és megyek a fejem után? Hányszor a gyűlölet irányít bennünket. Pedig a gyűlölet és az általa mutatott cselekvés nem megoldás. Soha nem a másik megölése, eltávolítása a megoldás, hanem a megbocsátás, az újrakezdés. Saul azonban ezt nem akarja megérteni, de ugyanúgy a mai ember sem. Ha szétnézünk magunk körül, azt látjuk, sokfelé ma is úgy gondolkodnak, mint Saul. Azt tartják, ha eltávolítják a másikat a hatalomból vagy maguk elől, szabaddá válik a pálya, és minden megoldódik. Ne feledjük, hogy semmi nem oldódik meg, mert a probléma mindig bennünk van, és nem a másikban. Akkor oldódnak meg a bajok, ha bennem történik változás, ha végre engedem, hogy az Úr vegye át az irányítást az életem felett. Ne engedjük elmérgesedni a helyzetet, hanem amikor az Úr jelez, vegyük komolyan, béküljünk meg, és kezdjük Vele újra a kapcsolatot, mert Vele lehetséges.

Urunk felkészíti övéit mindarra, ami majd szolgálatuk során várni fogja őket (Mt 10,16-28). Sikerről, megbecsülésről ne álmodjanak, Krisztust követve nem a felső régiókba vezet az útjuk, hanem a mélységekbe. Mélységekbe úgy is, hogy az élet nehéz területein élő emberek számára viszik Isten országa jó hírét, közvetítik annak gyógyító erejét. Így jön felénk is az evangélium, ott keres meg, ahol vagyunk, mert az Úr helyre akar állítani. Csodálatos erő van az Igében, képes meggyógyítani lelkünket, helyreállítani az Atyával való kapcsolatunkat.

Úgy is a mélységek felé tartanak, hogy megaláztatás, bántalmazás, börtön és halál vár rájuk. Miért? Mert az ember nem akarja Isten kegyelmét elfogadni. Nem akarunk az Úr Jézus uralma alatt élni. Azt gondoljuk, ha függetlenítjük magunkat Istentől, jó úton járunk, és minden megoldódik. Azonban az élet azt mutatja, Isten nélkül sem az egyének, sem a közösségek élete nem jön rendbe. De sajnos kétezer év után sem akarjuk ezt meglátni. Olyan vakok vagyunk, hogy azt gondoljuk, jó úton járunk, pedig nem. A széles út soha nem változik át keskennyé. Vissza kell fordulni, és a szoros kapun át léphetünk rá az életre vezető keskeny útra. Ráléptél-e már? Az élet felé tartasz-e már? Ma még meg lehet fordulni.

Ebben az Istentől elszakadt világban a tanítványok bárányként fognak megjelenni, látszólag kiszolgáltatva a farkasnak. A világ olyan, mint a farkas. Jaj, hányszor akar barátságot kötni a nyáj a farkassal. De a farkas mindig farkas marad, ha báránynak álcázza is magát. Báránynak lenni azt jelenti, másképp élünk, és más módszerekkel végezzük a ránk bízott feladatot, mint a világ fiai.

Azonban a bárányok nincsenek magukra hagyva, van Pásztoruk, és ez a pásztor a Szentlélek, Aki nemcsak vezet, hanem képessé tesz a bizonyságtételre. Mert az Úr nem azt várja, hogy magunkat védjük, hanem azt akarja, hogy a börtön mélye is legyen bizonyságtétel helye.

Az evangélium hirdetése sürgős feladat, ne futamodjunk meg, ne adjuk fel, ha bántalmaznak, elutasítanak, mert el fog jönni az Emberfia. Serkent e még minket a gondolat: Jézus jön, és mire megérkezik, mindenkit meg kell ismertetni az örömhírrel? Jézus szívünkre helyezi, hogy ne féljünk az ellenségtől, hanem bátran szolgáljuk Őt. Ne feledjük, Őt is megölték, a tanítvány sem különb a mesterénél, vagyis ha Őt üldözték, minket is fognak. Elég, ha olyanok vagyunk, mint a Mester, ne vágyjunk többre, különb életre, de ne adjuk alább se. Bár valóban olyanok lennénk, mint Ő. Kérjük az Úr Lelkét, formáljon Krisztusivá minket.

Légy éber reggel

1.  

Légy éber reggel, bár felhőtlen égbolt

Vihartalan, csendes napot ígér.

Kelhet vihar szívedben, mely a vándort

Lesújtja, míg honába tér.

Ó, szüntelen légy éberen,

S imádkozzál, fiam!

2. 

Légy éber délben, míg a földi zajban

Az ég békéje feledésbe megy!

Ó, lelj egy percet lenni egymagadban,

Hogy ott kiöntsd a szívedet!

Ó, szüntelen légy éberen,

S imádkozzál, fiam!

3. 

Légy éber este, míg csend száll a tájra,

Keresd fel égi hű Barátodat!

Úgy fáj a szíve, ha hiába várna,

Ha jössz, kitárt karral fogad.

Ó, szüntelen légy éberen,

S imádkozzál, fiam!

4. 

Légy éber, ó, napod bármerre fordul,

Mert szüntelen vigyáz az ellen is,

S a szentek szentjét elfoglalja orvul,

Ha égő hittel telve nincs!

Ó, szüntelen légy éberen,

S imádkozzál, fiam!

Isten áldásával.

Küldetésben

A

 mindenki által rettegett filiszteus óriás le van győzve (1Sám 18,1-30). Egy egyszerű pásztorfiú érte el ezt a hatalmas sikert. Figyeljük meg, mire is volt szüksége a győzelemhez. Én úgy látom, hogy elsősorban hitre és bátorságra volt szüksége. Hittel látta meg az Úr hatalmát, és bátran indult Isten nevében Góliát ellen. A bátorság is fontos tényező, nem elég látni Isten hatalmát, hanem benne bízva ki kell menni a harctérre, az életbe. Dávid nem a szoba csendjében, Bibliája fölé hajolva elmélkedett Isten nagyságáról, csodálta hatalmát, hanem a harctéren járt. Közelről hallotta a filiszteus csizmáinak félelmetes dobogását, látta az óriás kardot lóbáló hatalmas kezét, és közben zúdultak rá a gyalázkodó szavak. Mindezek ellenére az Úrra nézve bátran ment előre. Sőt, mindezek a tapasztalatok nem bénították meg, megmaradt cselekvőkészsége, nem vált idegessé, hanem képes volt nyugodtan célozni. Az ellenség fölötti győzelemhez mindezek számunkra is szükségesek. Az elmélkedésből, a Biblia feletti elcsendesedésből kell mindezt a bátorságot és higgadtságot megszereznünk. Nem elég megérteni az Igét, látni az Úr hatalmát, hanem a megértett Igével, az Úr erejére támaszkodva bátran kell használni mindazt, amit az Úrtól kaptunk. Azért kapjuk az Ige fegyvereit, hogy használjuk őket, és győzzünk a segítségükkel. Istenre figyelve elmúlik a félelem, magabiztosakká válunk.

Dávidot ez a győzelem a király szolgálatába állítja, ő vezeti a harcosokat a különféle harcokba. Mondhatnánk úgy is, hogy e nagy győzelem után munkát kap. Amennyiben engedjük, hogy az Úr vezesse életünket, mi is átélhetünk hasonlót. Isten a munkánkról is gondoskodik. A munkával irigység is jár. A gyors karriert befutó Dávidnak irigyei vannak. És nem más válik rá féltékennyé, mint a munkaadója, a király. Annyira megtámadta a féltékenység Sault, hogy az életére tör Dávidnak. Mindent megtesz a király, hogy Dávidot elveszítse. Megdöbbentő, hogy az irigység, a féltékenység milyen súlyosan megbetegítheti az embert. Azt se feledjük el azonban, hogy Saul esetében ennek az állapotnak az előzménye az ő hitetlensége és engedetlensége. Az Úrba vetett hit, a Rá bízott élet megóvhat ettől. Ha tudom, hogy az Úrtól elkészített helyemen vagyok, ha tőle kapott szolgálatként végzem a feladatom, nem másokra figyelek. Saul nem bírta feldolgozni, hogy Dávid sikeresebb, nem volt képes, sőt nem is akarta elviselni, hogy a másik, a beosztatja eredményesebb, mint ő. El tudom-e fogadni, ha a másik eredményesebb az életben?

Azonban az Úr Dáviddal van, Szentlelke betölti és oltalmazza kiválasztottját. Barátot is ad számára az új és idegen környezetben. Isten mindenhol törődik az övéivel. Az új helyen is tud barátokat adni. Ez a barát épp a király fia, Jónátán.

Saul mindent elkövet Dávid ellen, de nincs hatalma felette. Meglepő, hogy a támadások kereszttüzében, a repülő dárdák árnyékában nem Dávid fél Saultól, hanem a király félelme növekszik. Számunkra az lenne a természetes, ha azt olvasnánk: Dávid félt Saultól, de nem így van, mert a szíve az Úrban van. Az Úr jelenléte veszi körül, szereti Istent, és ahol Isten szeretete jelen van, múlik a félelem.

Az is megragadó, hogy Dávid nem menekül el az ellenséges közegből, sőt, képes arra, hogy lantjátékával enyhítse a király gyötrelmeit. Dávidban az Úr Jézus lelkülete jelenik meg, szereti és áldja ellenségét. Áldást jelent Saul számára, mert enyhülést hoz neki, mondhatnánk, lelki terápiában részesíti.

Saul fondorlatos tervei nem válnak be Dáviddal szemben, pedig még a lányát is felhasználja. Meg kellene látnia, hogy nem a harc, hanem az elfogadás hoz gyógyulást a számára. Soha nem az egymás elleni harc, hanem a megbékélés, az elfogadás hoz békességet. Nem akkor leszünk boldogok, ha eltávolítjuk a másikat, hanem ha Krisztus szeretete által elfogadjuk.

Jézus nemcsak a munkásokért való imádkozásra szólítja fel tanítványait, hanem tudatosítja bennük, hogy ők Isten országának munkásai (Mt 10,1-15). Ennek megfelelően a felkészítést követően kiküldi őket szolgálni. Az a feladatuk, vigyék Izráel népéhez Isten országának jelenlétét, erejét. Vigyék a sót és a világosságot. Adják tovább, amit kaptak.

Úgy küldi őket, hogy felhatalmazza őket gyógyításra, ördögök kiűzésére, a legkülönfélébb betegségek gyógyítására. Nem a maguk erejével, hanem Jézuséval indulnak útnak.  Jézus küldő szava áll munkájuk mögött, nem saját akció ez, hanem kiküldetés. A király kiküldi követeit az emberek közé. Ezek a követek a Királyt képviselik. Tizenkét tanítványt küld, akik egyúttal tizenkét félék is voltak. A tanítványok nem egyformák, de egy irányba haladnak. Minderre azért képesek, mert előbb Jézushoz mennek, majd Tőle indulnak, és oda mennek, ahová az Úr küldi őket. Mi is mindig először menjünk Hozzá, és Tőle induljunk feladataink elvégzésére.

Elmondja Jézus, hogy hová és hogyan menjenek. Ne emberi eszközökre támaszkodjanak, hanem végig bízzanak mennyei Atyjukban. Izráel házának elveszett juhaihoz kell menni, számukra kell hirdetni, hogy eljött a Pásztor, Aki megkeresi és hazaviszi őket. Ma is az elveszettek felé kell hirdetnünk Isten országa örömhírét. A kiküldetés nem szerzésről szól, és itt meg kell vizsgálnunk lelkületünket, ma mennyire a szerzés tart hatalma alatt. Mindig többet akarunk, nagy vonzása van az anyagiaknak, holott Jézus kifejezetten mondja: ne szerezzetek semmilyen pénzeszközt. Bízzátok magatokat Isten kegyelmére. Ti csak az elveszettek megmentésére figyeljetek, a többi az Atya dolga. Mennyire nincs ez mindig így, hányszor az anyagiak kötik le figyelmünket és erőnket. Adjon az Úr szabadulást tőle.

A tanítvány Krisztustól kapott békességet visz magával, és amikor valahová betér, az ott levők megkapják az esélyt, hogy ez a békesség ottmaradjon. Ahol Krisztust befogadják, ott a békesség is megszáll.  

A porleverés azt jelenti, hogy majd ez lesz a bizonyság arra, hogy ők is hallottak Isten országáról, ám elutasították. Nem mondhatják majd Isten előtt, hogy soha nem hallottak Jézusról, ők kimaradtak. Tehát a porlerázás nem kegyes bosszú, nem, ennek csak az a célja, hogy ne lehessen Istenre hárítani a felelősséget. Ameddig hirdettetik az evangélium, mindenkinek lehetősége van a megtérésre, azonban nem tudjuk, mikor ér véget számunkra ez a lehetőség. Így tehát fogadjuk be az Úr üzenetét, nyissuk meg szívünket Jézus előtt.

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed

1. Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel! Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

2. Lásd: millióknak lelke megkötözve, Rabláncként hordoz sötét bűnöket; Nincs kitől hallja: Megváltónk keresztje Mily gazdag élet kútja lett neked. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a szabadító elközelgetett!

3. Mondd minden népnek: elveszett juháért Mit tett a Pásztor - csuda szerelem - Földig hajolt a kárhozott világért S meghalt alant, hogy élhess odafenn. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

4. Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad; Öntsd lelked értük győzelmes imába: Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

5. Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!

Isten áldásával.

Isten nevében

D

ávid a harctéren beszélget az emberekkel, információkat gyűjt, és egyre jobban megerősödik a szívében a cselekvésvágy (1Sám 17,26-58). Úgy látja, nem lehet szó nélkül hagyni Isten nevének a gyalázását. És szomorú, amikor azt látja, hogy Izráel fiai között nem akad senki, aki bátran kiállna Góliát ellen. Senki nem meri az Úrra bízni életét. A testvérei is inkább őt bántják, ahelyett, hogy az ellenséggel vennék fel a harcot. Könnyebb Dávidot szekálni, mint Góliáttal harcolni. Saját félelmüket és tehetetlenségüket testvérükre zúdítják. Valószínűleg szégyellik is a helyzetet, bántja őket, hogy nekik nem fáj az, ami Dávidnak igen. Fáj-e nekünk a sok istenkáromlás? Fáj-e Isten népének gyalázása, és annak tehetetlensége? Mert Dávidot a katonák tehetetlensége is keserítette. Látása szerint Isten népe, az Úr serege nem viselkedhet gyáván, nem futamodhat meg, mert neki élő Istene van. Pont ez különböztet meg a pogányoktól, hogy élő Istenünk van. De látszik-e ez? Látják-e valóban, hogy mi Istennel járunk?

Saul király elé kerül az Úr ifjú embere: szemben egymással a király és a pásztor. A király, a hadsereg csődöt mondott, de mire megy a pásztor? Az Úr mintegy rámutat, nem királyra, hanem pásztorra van szükség: nem a politika, a katonaság, hanem a pásztor oldja meg a gondokat. Nekünk is pásztorra van szükségünk, ezért küldte el Jézust az Atya, Ő a jó Pásztor. Keressük Őt, forduljunk Hozzá, ismerjük fel, hogy a Pásztor segíthet rajtunk.

Saul le akarja beszélni Dávidot, mert ő még gyermek, nincs a harcra kiképezve. Dávidot azonban nem lehet lebeszélni, mert van Istennel tapasztalata, és ő most is erre támaszkodik. A nyáj mellett megtapasztalta már többször is Isten segítségét, átélte szabadítását. Ebből a tapasztalatból merít erőt, és erre támaszkodva hittel vallja: „Az ÚR, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve karmaiból, meg fog szabadítani engem e filiszteus kezéből is”. Az Úr megszabadít - szól az ifjú bizonyságtétele. Nem magára épít, nem henceg, nem azt mondja, ha elbántam az oroszlánnal, akkor elbánok Góliáttal is, hanem azt mondja, hogy a filiszteus kezéből is megszabadít az Úr. Csodálatos - ilyen hozzáállásra van nekünk is szükségünk. Ne azt mondjuk, majd ezt is megoldom valahogy, hanem bízzunk az Úr szabadításában. Akinek már van a múltban tapasztalata, az bízzon, hogy Isten ma sem hagyja övéit cserben, mai is képes megszabadítani, és meg is fog szabadítani. Gyakran azért roppanunk össze, mert nincs hitbeli tapasztalatunk, nem éltük még át Isten segítségét. Ehhez azonban nincs szükség rendkívüli színtérre, hiszen Dávid is a mindennapi munkájának végzése közben élte át Isten jelenlétét és szabadítását. Figyeljünk a magunk helyén az Úrra, bízzunk Benne a mindennapokban, és akkor a rendkívüli helyzetekben sem fogunk összeroppanni, mert tudni fogjuk: Istentől jön a szabadítás.

Dávid elutasítja Saul segítségét, a páncélt és a fegyverzetet, mert ezekkel egy pásztor nem tud mit kezdeni, így megmarad a maga fegyvereinél. Isten soha nem a világ fegyvereivel küldi övéit harcba, mert azokkal nincs esélyünk. Saul fegyverzete nem jó Isten gyermeke számára. Szabaduljunk meg a világ fegyvereitől, és öltsük magunkra Isten minden fegyverzetét. Csak így van esélyünk a harcban.

Dávid nem hagyja magát megfélemlíteni sem, sőt, nem is lehet, mert egyfolytában az Úrra néz. Számára Góliát eltörpül Isten személye mellett. Dávid sikerét az adja, hogy nem Góliátra néz, hanem egyedül az Úrra. Nem engedi, hogy bármi is eltakarja szemei elől az Urat. Ha csak egy pillanatra is Góliátra, a fegyverzetére nézne, vége lenne, de ő mindvégig Istenre néz. Mi se a problémákra figyeljünk, ne azokban gyönyörködjünk, de magunkat se sirassuk, hanem nézzünk az Úrra. Nincs olyan Góliát, amit Ő le ne tudna győzni. Az Úr neve által lehet számunkra is győzelem.

Isten fegyverzetét magunkra öltve, vagyis az Igével és az imádsággal felvértezve, bátran induljunk az eddig legyőzhetetlennek vélt feladatok felé. Ne engedjük magunkat megfélemlíteni, mert az Úr gyermekei Jézusban bízva győzelmet arathatnak a bűn, a betegség minden támadása felett.

Jézust Máté is Győztesnek látja, és így is mutatja be a számunkra (Mt 9,27-38). A mai Góliátok, az életünket megnyomorító helyzetek felett is Úr. Legyen vak vagy legyen béna, Jézus neve szabadulást hoz a számukra. A szabaduláshoz vezető út a hit. A mai tanítvány fegyvere a hit. Hiszitek-e, hogy én ezt meg tudom tenni? Milyen csodálatos kórus, azt zengik: igen, Uram. Vajon mi is ezt zengjük, amikor az élet próbál, amikor különféle nyomorúságokkal nézünk szembe? Mi is ezt mondjuk: Igen, Uram, hiszem, hogy meg tudod tenni? Azért erőtlen a tanítványságunk, mert gyakran mi sem hisszük határozottan, hogy amit kérünk az Úrtól, az megtörténhet. Higgyük, hogy ma is adhat látást, lelki látást, nagy szükségünk van rá, és adhat szabadulást a különféle megkötözöttségekből.

Jézus ma is azt mondja, amikor Hozzá megyünk segítséget kérni: legyen a te hited szerint. Vajon mi történik? Negatívum, mert van negatív hit is, vagy pozitívum, azaz győzelem, növekedés a hitünk nyomán? Adja az Úr, hogy mától kezdve mindig higgyük is, amit kérünk, mégpedig teljes szívvel. Ilyen hitben szolgáló munkásokra van szüksége. És amikor kérjük az aratás Urát, mondhatjuk: itt vagyok, küldj el engem. Lehetek én is Jézus munkása a magam helyén.

Dávid egykor

Dávid egykor, mint pásztorfiú

Indult a harcba,

Fegyverzete nem volt egyéb,

Mint bot, és parittya

Tarisznyájában öt sima kő,

Mégsem félt szíve,

Páncélruhás Góliátot

Nyomban legyőzte

Jó barátom, van-e hited

Győzni minden bűn felett?

Ellenállni, ha a világ

Csalogatja szívedet

Van erő, van, tudod-e hol?

Csakis Jézus Krisztusban,

Aki rá néz, sose veszít,

Mindig győztes a harcban.

Kis dolgok néha nagyra nőnek

Mint az óriás

Jónak látszó tett is 

lehet bálványimádás

Minden nap újabb ellenség jön

Készülj a harcra

Isten minden 

fegyverzetét

Öltsd fel magadra!

Isten áldásával.