Kétszeres rész

I

llés és Elizeus átkeltek a Jordánon, amely kettévált előttük. A tanítvány számára ez az esemény felkészítés a jövőre (2Kir 2,9-18). Arra az időre, amikor felsőbb osztályba léphet és már ő képviseli Istent, ő harcol a bálványimádással.  A lecke lényege: Elizeusnak elég mindig csak oda menni, ahová küldi az Úr és az akadályok kettéválnak. Ha mindig az Úr irányítja életét, a legnehezebb helyzetekben is készít az Úr számára kaput, amelyen tovább mehet.

Tehát Elizeus felsőbb osztályba léphet, immár a szolgából próféta lesz, de ez nem fokozatosan megy végbe. Nem Illés neveli ki és ad számára bizonyítványt, hanem az Úr hívja el és teszi prófétává. A tanítványi élet növekvő, előrehaladó élet. Van-e előrelépés tanítványságomban, szolgálatomban? Esetleg már régen megrekedtem ugyanazon a szinten? A növekedés feltétele a taníthatóság, a formálhatóság. Engedjem magam a Szentlélek által formálni, tanítani, vezetni mindennap.

Illés és Elizeus együtt vonultak keresztül a folyón és vándoroltak egészen addig, amíg a próféta el nem ragadtatott. Együtt mentek, pedig Illés többször egyedül alkart tovább menni, hátrahagyva tanítványát. Most azonban kiderül milyen jó is, hogy vele van az utódja. Mert jó, ha van mellettünk valaki, amikor keresztül kell menni a folyón, amikor átlépjük majd a határt és feltárul előttünk az Ország. Milyen csodálatos is lesz, amikor az addig láthatatlan világ láthatóvá válik és körül vesz minket az Úr dicsősége és Ő lesz majd minden, mindenekben. Ott színről-színre láthatjuk Urunkat, Akit most csak tükör által és homályosan látunk.

Azt is látjuk, hogy Illés tisztában van azzal, ami történni fog, Isten kijelentette számára, hogy letelt az idő. Sőt azt is tudja, hogy nem hal meg, hanem egyenesen az Úr elé vitetik. Az elragadás azt jelenti, nem Illés cselekszik, hanem az Úr, Ő emeli ki ebből a világból és ezáltal elszakítja azokat a kötelékeket, amelyekkel Illés ehhez a világhoz kötődik. Illés hozzákötődött a világhoz, a prófétasághoz, immár azonban át kell adnia helyét. Elizeusnak pedig ki kell várni azt a pillanatot, amikor Istentől kapja meg a szolgálatot, amikor az Úr teszi szabaddá a pályát. Mennyivel nyugodtabb lenne az életünk, ha mi is kivárnánk azt a pillanatot, amikor az Úr nyitja meg számunkra az utat a tovább lépés felé.

Elizeus kérhet még Illéstől, és ő él is a lehetőséggel. Mi mit kérnénk? Mi az, amire nagyon vágyunk, ami betölti szívünket, amire nagyon szükségünk van a tovább haladáshoz? Elizeus meglepetésre nem azt kérte, amit mi kérnénk, ő nem Illés pénzére, tőle való ereklyére vágyott. Az ő lényét az Úr és a Neki való szolgálat töltötte be, és ehhez kér erőt. Tisztában van azzal, hogy az Úrnak saját erővel és képességekkel szolgálni nem lehet. Azt is felismeri, hogy többre lesz szüksége, mint Illésnek, ezért a benne működő Lélek kétszeresét kéri. A kétszeres rész által a tanítvány kifejezi, hogy az elsőszülöttségi részre vágyik, ő szeretni a próféta tanítványok közt az első lenni, ő szeretné folytatni az Illés által megkezdett munkát. Ám Illés tudatja vele, hogy ez már nem az ő kompetenciája, nem ő dönti el ki lesz az utódja, de legyen nyitott szívvel, és ha látja az elragadtatást, akkor úgy lesz. Mi mit kérünk? Látjuk-e, hogy többre van szükség az eredményes szolgálathoz, mint eddig? Mert a szolgálat mindig nehezebb lesz és nem könnyebb. Ma is csak Isten Szentlelke által, Őreá építve lehet bizonyságtételünk, és az életünk eredményes.

Milyen életre szóló és megrendítő élmény lehetett látni Illés elragadtatását, az Ige szerint lesz  majd egy másik elragadtatás, amikor az Úr veszi magához övéit. De Uram én nem néző szeretnék lenni akkor, hanem résztvevő.

Elizeus egyedül maradt, de nem maga, mert Illés leesett palástján és a tüzes szekerek látása nyomán tuja, hogy vele van az Úr. Illés Istene ott van mellette és képessé teszi a folytatásra, a további harcra, munkára. Az álmodozások kora lejárt, mostantól kezdve a munka a szolgálat, a küzdelmek ideje következik, és Elizeus ezt vállalja.

Amit eddig Illés életében csodált az most már benne végzi munkáját, most már az ő életében is működik. Igen, megtapasztalja, hogy Isten ereje működik a következő generáció számára is. Olyannyira működik, hogy a többi prófétatanítvány is felismeri mindezt és így elismerik, hogy Elizeus lesz a vezető. Ez a jelenet is mutatja, hogy Isten bennünk való jelenléte meg látszik, ezt mások is észreveszik.

Még azt emelném ki, hogy a próféta tanítványok mennyire nem értik meg Elizeust, és amit mond. Ő azt tanácsolja, hogy ne küldjenek ki senkit Illés keresésére, hisz tudja, ennek semmi értelme, hiszen már az Úrnál van. Azonban nem hallgatnak rá, és addig unszolják, amíg azt nem mondja, hát akkor menjetek és keressétek, ha nektek hiába beszélnek. Bizony megmutatja, hogy gyakran mi ezekhez a tanítványokhoz hasonlítunk. Hiába szól az Úr, vagy hiába mondja egy másik testvér, hogy ne tegyünk valamit, vagy épp mit kellene tennünk, mi megyünk a fejünk után. Addig erősködünk, amíg célt érünk. Ekkor megelégedettség tölt el, kiharcoltuk, amit akartunk, elértük célunkat, azonban történetünk példája szerint, ez hasztalan erőlködés, hiábavaló fáradtság. Mert bár a végletekig való unszolás nyomán Isten engedi, hogy amit annyira akarunk, megtegyük, de ettől függetlenül, Ő továbbra sem akarja.

Tegnapi újszövetségi Igénkben odáig jutottunk, hogy a hiba bennünk van. De mi lehet ez a hiba? Mi lehet az oka, hogy a mai keresztyénség egén nem tűz olyan erővel a Nap, mint az első gyülekezet idején? Arra jutottam, hogy a Nap süt, de valami leárnyékolja, valami oda áll közénk és az Úr közé, így elfogja felénk érkező fényt. Jézus is ilyesmiről beszél az egyik példázatban. „A világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az ígét, és gyümölcstelen lesz” (Mk 4,19). Közbejönnek a világ dolgai és lefoglalják a szívünket és így erőtlenné válunk. Ezeknek a tanítványoknak az Úr volt a legfontosabb, Ő töltötte be lényüket, Tőle függtek és Tőle várták a megélhetésüket is. Ezért volt életük vonzó és eredményes. Azt végezték, ami rájuk bízatott, a többit pedig Gazdájukra hagyták. Engedték, hogy Ő gondoskodjon róluk így mentéssé váltak az aggodalomtól és minden energiájuk a szolgálatra összpontosult.

Diadalmas életet éltek. Diadalmaskodtak a félelem és a gonosz erői felett (ApCsel 5,17-25). Megtapasztalták, amit Pál apostol írt: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” (Rm 8,37). Miben állt a győzelmük? Abban, hogy nem lehetett elhallgattatni őket, és így az evangéliumot sem. A drága jó hír hömpölygött tovább, még a börtön épületén keresztül is. A diadalmas élet nem azt jelentett, hogy emberi, földi, világi értelemben minden sikerül nekik. Nem! Emberileg szánalmasak voltak, semmi irigylésre méltó nem volt bennük, hiszen mindig fenyegették őket, sőt most még börtönbe is kerültek. Mi nem úgy gondoljuk, hogy aki börtönbe kerül az győzelmes életet él. Mégis győztek, mert Krisztusért szenvedték a fogság, és ez az élmény sem vetette őket vissza. Az Úr megszabadította őket, de a szabadságot arra kapták, hogy menjenek, és hirdessék a népnek az élet minden beszédét. A szabadságot, annak minden változatában mi is azért kapjuk, hogy hirdessük az élet beszédét. Tehát nem azért szabadultak, hogy biztonságba kerüljenek, hanem ez is jel volt a kegyelemről. A szabadságot nem azért kapjuk, hogy saját céljainkra használjuk fel, hanem, hogy az Úr ügyét lendítsük előbbre.

A diadalt az jelentette, hogy önmagukat is legyőzve újra tanítottak, bizonyságot tettek. Adjon az Úr számunkra is ilyen diadalmas életet.

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5.      Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.

Megújulás

I

llés szolgálatának és földi életének ideje lejárt, az Úr magához akarja venni őt (2Kir 2,1-8). Az idő lejár, mindenkinek, még az Úr szolgáinak is lejár itt a földön. Át kell adni helyét, prófétai szolgálatát tanítványának. Amit elkezdett más folytatja tovább. Illés nem zúgolódik ez ellen, elfogadja és készül az Úrhoz menetelre.

Nekünk is szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy itt időnk lejár, amit elkezdtünk más viszi tovább. Azonban erre az időszakra fel kell készülni, hogy ne okozzon megrázkódtatást és ne váratlanul törjön ránk. Illés egyik helyről, a másikra történő vándorlása azt jelzi, hogy tudatosan készül az elmenetelre. Elbúcsúzik a prófétatanítványoktól, minél több idekötő szálat elvág, annál közelebb kerül az Úrhoz. Az tud könnyebben elmenni, aki már itt közel van Hozzá, és a halálon keresztül még közelebb kerül az élethez.

Illés Elizeust is le akarja választani magáról és egyedül kívánja megtenni a még hátralévő utat. Bátran néz szembe az előtte álló ismeretlennel, másrészt nem akarja Elizeust sem megterhelni, és úgy gondolja, így nem fog túlontúl hozzá rögzülni tanítványa. Mi hajlamosak vagyunk emberekhez kötődni, és amikor eltávozik az, aki sokat számított, űr keletkezik bennünk. Ezt az űrképződést akarta Illés megakadályozni. Azonban Elizeus hite erős volt és tudta, hogy nem lehet minden köteléket elvágni és Illésnek az utolsó szakaszon is szüksége lesz rá. Felismerte, ha Illés másképp gondolja is, de neki mellette a helye, nem hagyhatja magára idős mesterét. Így az után azt a kérését, hogy maradjon el tőle, nem teljesíti. Van olyan pillanat az életben, amikor a másik akarata ellenére kell cselekedni. Ilyen pillanat az élet utolsó szakasza. Az idős ember élete átalakul, úgy érzi nincs senkire szüksége, nem szorul másra. Jó látni, hogy Elizeus és Illés elfogadja, hogy egymásra vannak utalva. Végül Illés megengedi, hogy szolgája vele menjen, mellette legyen. Még az Úr Jézus i s a tanítványok kíséretében ment a Gecsemáné-kertbe, sőt igényelte imádságukat. Így nekünk is el kell fogadni mások mellettünk létét, szolgálatát.  Ahogy Elizeus Illés mellett maradt és végig kísérte, úgy marad mellettünk urunk is, és kísér végig, egészen az Atya házáig.

Érdekes látni, hogy mindegyik állomáson tudják a tanítványok, hogy Illés szolgálata véget ért. És hogy az Úrhoz megy, de Elizeus nem engedi, hogy a amit tudnak tovább adják. Vannak olyan információk, amelyeket nem azért kapunk Urunktól, hogy tovább adjuk. Meg kell tanulnunk ezeket magunkban tartani.

Az első gyülekezetet nem vetette vissza Anániás és Szafira esete, hanem egyre inkább növekedett az Úrban hívők száma. Hogyan lehet ez? Meglátták, hogy, aki őszinte szívvel közeledik Istenhez, annak nincs félnivalója. Ez a házaspár azért került ítélet alá, mert nem éltek a lehetőséggel és nem bánták meg, nem ismerték be hamis tettüket.

Az apostolokon keresztül a Lélek helyreállító ereje áradt az emberek között. Megtapasztalták, hogy Istennek fontosak, ők a betegek, a tönkrement és eldeformálódott életű emberek. Az apostolok élete hirdette Jézus életét, és tovább mentek azon az úton, amelyen Uruk is járt.  Megélték azt, amit korábban Jézus mondott és cselekedett: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (MK 2,17). A bennük élő Lélek vonzotta ezeket az embereket hozzájuk, mert általuk a feltámadott Jézussal találkoztak. Milyen jó lenne, ha ma is így jönnének az Úr tanítványaihoz a gyógyulni vágyók, az új életet keresők. Mi az oka, hogy ma nem hozzánk fordulnak, hanem a világ segítségét igénylik? Jó lenne elcsendesedve, az Úr lényébe tekintve keresni erre a kérdésre a választ, mert nem biztos, hogy csak másoknál van a hiba. Valószínű, a hiba a mi készülékünkben van, mert az Úr mai is, ugyanaz. Mivel Ő ugyanaz, így a felismert hibát ki tudja és ki is akarja javítani az életünkben. Az a kérdés, mi akarjuk-e, a hibajavítást, vagy megfelel így is. Az Úr könyörüljön rajtunk, hogy mi magunk is akarjunk a Szentlélek által megújulni, hogy majd általunk mások élete is megújulásra találjon.

 Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom

1. Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom, Menedékem nincs sehol e földi határon; Ha te nem jössz bánatomra biztató szóval, Italom könny, a kenyerem keserű sóhaj.

2. Ha a világ nem tudná is számos bűnömet, Teelőled elrejtenem semmit sem lehet; Látja Lelked minden bűnöm, melynek átka sújt: Vedd le rólam, ó, Úr Isten, vedd le ezt a súlyt!

3. Jézusomra föltekintek a kereszt alatt, Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt; Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat: Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!

4.      Szent Fiadért, ki engemet vérén megváltott, Hallgass meg, ha bűnbánattal hozzád kiáltok! Vigaszoddal térj kegyesen beteg szívemhez, Hozzád térő gyermekednek, Atyám, kegyelmezz!

Isten áldásával.

Először az Úrnak

V

égére értünk a Királyok első könyvének, Dávid élete végét, majd utódai életét figyeltük meg és kaptunk általuk sok üzenetet. Vajon mi maradt meg bennünk? Formálja-e az életünk az, amit Isten mondott és cselekedett. Meg kell állapítani, hogy az Isten szíve szerint való királyt nem mindig az ő útján járó utódok követik. A sátán nem mondott le róluk és minden alkalmat megragadott, hogy letérítse őket az igaz útról. Az ország kettészakadt, Isten népe pedig, különösen az északi ország részben kétfelé sántikált. Milyen a mi életünk? Megmaradtunk-e a keskeny úton, vagy különféle mellékutakra, vagy a széles útra tévedtünk? Felcsillant azonban Isten drága és érthetetlen kegyelme, mert nem vetette el népét, hanem küldött hozzájuk Igét, prófétai szót, adott jeleket, csodálatos győzelmeket, de mindezek nem igazán győzték meg őket. Inkább hallgattak a hamis prófétákra, mint az Úr igaz embereire. Kire hallgatunk mi, az Úr szavára, vagy a világ, csábító hangjaira?

Folytatjuk tovább a királyokról szóló történetek olvasását (2Kir 1,1-18). Ahábot a fia követi a trónon, aki az apja útján jár és ezzel az életével bosszantotta az Urat. Mondhatjuk, hogy ezt látta otthon, mert a gyermek életére és hite alakulására nagy hatással van az otthon látott példa. Ez így van, azonban az Úr mindig megadja a lehetőséget arra, hogy felismerjük mi az, amit nem kell átvenni a szüleinktől. Ahazját is kereste Isten, kapott alkalmat a helytelen dolgok felismerésére és kijavítására, de nem tette meg.

Sőt Ahazjá még mélyebbre jutott az Úr bosszantásában, nemcsak a Baalt imádta, hanem amikor balesetet szenvedett, nem az Úrhoz fordult, hanem a filiszteus város, Ekron istenét kérdezte meg követei által. Új és divatos istent keresett magának, a korszellemet követte, és ahogy mások Moábot keresték fel, és a Baalzebúbtól várták gyógyulásukat, ő is úgy tett. Baalzebúb nevének jelentése, legyek ura. Különleges jós és gyógyító erőt tulajdonítottak neki. Ez volt akkoriban a divat és Izráel királya nem az élő Istenben bízott, hanem a divatnak engedelmeskedett, a bálványtól várt segítséget.

Isten azonban nem hagyta szó nélkül ezt a lépést, hanem Illésen keresztül üzent a királynak. Az üzenet így szólt: „Talán nincs Isten Izráelben, hogy ti Baalzebúbot, Ekrón istenét mentek megkérdezni? ”  Az Úr ma is szól, amikor nem Hozzá fordulunk, nem Őt kérdezzük életünk problémái felől. Ma is megkérdezi, hogy talán nincs Isten, akihez fordulnánk, amikor Allahot, Buddhát és más pogány isteneket keresünk, az ő tiszteletüket honosítjuk meg, a hozzájuk kötődő különféle gyógyítási technikákat alkalmazzuk. Van nekünk Istenünk, akit szolgáljunk és keressünk, Róla tett bizonyságot Pál apostol, hiszen ő hozta el Európába az evangéliumot. Krisztus itt van Európában, Pál idején boldogan hívták segítségül az akkori pogány népek. Az Úr Jézus által hatalmasan átalakult az életük, erre a mai ember elhagyja a tiszta víz forrását, és pogány, hamis istenekhez fordul. Az Úr azonban nem nézi ezt el. Minket is felszólít, döbbenjünk rá, hogy rosszul cselekedtünk és bűneinket megbánva forduljunk vissza Hozzá.

Ahazjá nem vette komolyan az Úr Igéjét, el akarta fogatni Illést, azonban Isten ítéletét nem kerülheti el. Megtapasztalja, hogy Ekrón istene nem képes meggyógyítani őt. Ha az Úrhoz fordult volna, tovább élne és dicsőíthetné Őt. Milyen jó lenne, ha még időben ráébrednénk, hogy nem a divatot kell követni, nem nekünk kell máshonnan olyan isteneket behozni, amelyek a saját népük életét sem tudták megváltoztatni, hanem inkább komolyan kell venni az Úr Jézus Krisztust. A próféta így vall az Úrról: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézs 53,5) Az Ő sebei jelentik a szabadulást és a gyógyulást. Vigyük életünket-e drága sebekhez, forduljunk Hozzá hittel, és alázattal.

Tovább fúj a Lélek az első gyülekezet tagjai között. Sőt azt látjuk, igazi magasfeszültség van a tanítványok körül, amely ha megfelelően, megtisztult és őszinte szívvel közelednek hozzá, áldást hoz. Mai Igénkben azonban azt is látjuk, ha valaki elővigyázatlanul közelít a Lélek feszültségéhez, halálos áramütés éri (ApCsel 5,1,11). Bár lenne figyelmeztetés számunkra is ez a történet, hogy vegyük komolyan az Urat. Őt nem lehet becsapni, félrevezetni, mert ismeri a szívünket.

Fontos meglátni, hogy akkor és ott a Lélek munkája nyomán mindenki önként ajánlotta fel vagyonát a közösség számára. Ez nem volt kötelező, hanem mindenki úgy cselekedett, ahogyan a Lélek ezt kimunkálta a szívében. Önként és örömmel adtak, mert átélték, hogy az Úr mindent odaadott értük, az életét is. Aki megszerette Jézust, ugyanígy mindent Neki adott, a vagyona felett is Ő lett az Úr. Tehát mindenki önkéntesen cselekedett. Nem úgy volt önkéntes, mint a szocializmusban a katonaság, önkéntesnek mondták, de ha valaki nem akart bevonulni, elvitték, vagy bebörtönözték. Itt minden a szívükben élő Krisztus szeretete által ment végbe.

Anániás és Szafira viszont nem szívből adott, hanem azért, mert mások adtak, hát ők sem akartak lemaradni. Úgy gondolták Pétert be tudják csapni. Nem voltak őszinték, és nem ismerték az Úr Jézust sem, mert ha ismerik, akkor tisztában lettek volna azzal, hogy nem Péterrel, hanem a Szentlélek Istennek állnak szemben. Óvatlanok voltak és ez az életükbe került. Urunk végezze el a szívünkben, hogy iránta való szeretetből, önként és őszintén szolgáljunk Neki mindenünkkel. Mindent adjunk Neki, abban a hitben, hogy Neki gondja van reánk. Ez akkor valósul meg, ha előbb a szívünket adjuk Neki.

Ki Istenének átad mindent

Ki Istenének átad mindent,

Bizalmát csak belé veti.

Azt csudaképpen őrzi itt lent,

Ínség, baj közt is élteti.

Ki mindent szent kezébe tett,

Az nem fövényre épített.

A súlyos gondok mit használnak,

A sóhaj, sok jajszó mit ér,

Ha sebeink még jobban fájnak

S minden nap kínunk visszatér.

Így terhünk egyre súlyosabb,

Ha lelkünk búnak helyet ad.

Csak légy egy kissé áldott csendben:

Magadban békességre lelsz.

Az Úr-rendelte kegyelemben

Örök, bölcs célnak megfelelsz.

Ki elválasztá életünk,

Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,

Mit éppen néked Ő adott.

A mennyből gazdag áldást juttat,

S majd Jézus ád szép új napot.

Ki Benne bízik és remél,

Az mindörökké Véle él.

Isten áldásával.

Előbb kérdezz!

E

bből a hosszú és gazdag fejezetből néhány gondolatot emeljünk ki (1Kir 22,1-54). Az első, amit megláttam, hogy az Úr nélkül létrehozott béke, nagyon törékeny. Igazi béke csakis Jézus Krisztus által jön létre. Ő a békesség fejedelme, amennyiben Általa, az Ő kereszthalála által megbékülünk az Atyával, békességünk lesz önmagunkkal és embertársunkkal is. Az Úrral való megbékülés nélkül nincs igazi és tartós békességünk.

Jósafát király tanácsa, „Kérdezd meg előbb az ÚR igéjét” (5), számunkra is fontos útmutatás. Azt üzeni, hogy mindenkor Isten Igéje legyen számunkra a lámpás, aminek a fényében járunk. Forduljunk minden kérdésünkkel Istenhez, mert Ő tudja számunkra megmutatni a helyes döntést.  Azonban szükséges hangsúlyozni, hogy valóban előbb kérdezzük meg az Urat, mint ahogy döntünk vagy cselekszünk. Jósafát király előbb dönt, és elhamarkodottan kijelenti, hogy elmegy Ahábbal Rámót-Geleádot visszafoglalni. Sőt nem is azt mondja, Aháb ne haragudj, de nekem egy kis időre van szükségem a döntés meghozatalához. Előbb megkérdezem az Urat. Jósafát Ahábra hárítja ezt a fontos feladatot. Tehát fontos, hogy először az Úrhoz forduljunk, merjük vállalni, hogy mi Vele beszéljük meg, és ne utólag hagyattassuk jóvá a magunk döntését. Az Úr várja, hogy kérdezzünk és kész mindig válaszolni nekünk. Bár nem mindig akkor jön a válasz, amikor mi szeretnénk és nem is mindig azt kapjuk, amit várunk. Mert az Úr a legjobbat akarja számunkra.

Az sem mindegy, hogy kiktől kérünk tanácsot dolgainkban, itt Aháb az udvari prófétáihoz fordult. Ők azt mondták, amit a király hallani akart, mi azonban azt szeretnénk hallani, amit az Úr mond nekünk. Mi nem csupán egy másik ember véleményére vagyunk kíváncsiak, hanem Isten akaratára. Ezért egyenesen Hozzá forduljunk. Természetesen hívő testvérekkel is megoszthatjuk problémáinkat, ki kérhetjük tanácsukat, de mindig figyeljünk arra, hogy valóban elhívott és Isten Szentlelke által vezetett személyhez fordulunk-e.

Aháb király azért nem hívja Isten igazi emberét, mert ő nem azt mondja, amit a király hallani akar, hanem, amit az Úr mond a számára. Aháb menekül Isten szava elöl, nem akar azzal szembe nézni, így gyülöli a prófétát is. Hányszor megtörténik ma is, hogy megharagszunk az Ige hirdetőjére, amikor az igehirdetés rámutat valamilyen nyomorúságunkra, amikor azt kéri, hogy tartsunk bűnbánatot és korrigáljuk életünket. Azt gondoljuk, hogy a harag és az istentisztelettől való távolmaradás megoldás, de ez nem így van.

Végül Mikejáhu elmondja Isten üzenetét, de nem törődnek vele, még a hívő király, Jósafát sem vállalja, és nem meri azt mondani, én nem megyek. Ha Isten előtt nem kedves ez az ütközet, én kihagyom. Merjük-e, családtagokkal, rokonokkal szemben vállalni az Úr akaratát. Az Úr Jézus is határozottan elutasította testvérei tanácsát, amikor Jeruzsálembe akarták küldeni: „Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el” (Jn 7,8). Isten világos üzenete ellenére háborúba vonulnak, ám Izráel királya fél, és úgy véli, ha trükközik, becsaphatja Istent, ezért álruhába öltözik. Ám Istent megtéveszteni, és az ítéletet elkerülni nem lehet. A trükközés ideje egyszer lejár, és szembe kell nézni az Úrral.

Szomorú, hogy Jósafát statisztál ehhez a trükközéshez és nem mutat rá, hogy ez nem helyes. Bizony majdnem az ő élete is rámegy erre, csak Isten kegyelmének köszöntheti, hogy túléli. Az Úr őrizzen meg minket az ilyen gyáva és trükköző magatartástól. Merjük mindig vállalni mások előtt is, azt amiről az Igéből meggyőződtünk. A látszat békesség kedvéért soha ne adjuk fel Isten akaratát. Másrészt azt se felejtsük el, hogy a hit nem magánügy, rokonainknak, barátainknak is Őreá van szükségük, akkor is, ha ma ezt még nem látják.

Jósáfát életét pozitívnak értékeli a Szentírás, de egy „csak” azért odakerült. Csak az áldozóhalmok nem szűntek meg. Tehát Isten akarata szerint élt, de volt valami, ami fölött ő is szemet hunyt, amihez nem mert, vagy nem akart hozzányúlni. Ez a „csak” gyengítette az életét, és a nép életét is.  Vizsgáljuk meg az Úr előtt mi az az életünkben, amihez nem mertünk hozzányúlni, az Ige útmutatása ellenére sem. Mi az a bűn, amit megtűrünk? Ne tűrjük tovább, hanem számoljunk le vele.

Az Újszövetségben látjuk, hogy Péter és János első útja a szabadulásuk után a testvéri közösségbe vezetett (ApCsel 4,23-37). Miután beszámoltak a történésekről, imádságban Istenhez fordultak. Nem ők határozták meg a stratégiát, hanem Tőle kértek útmutatást és bátorságot. Nem fogadtak bosszút, hanem az Urat kérték tekintsen fenyegetéseikre, ők pedig arra koncentráltak, hogy továbbra is bátran hirdessék az evangéliumot. Mert mi nem a meghátrálás emberei vagyunk és ők ezt hittel élték is. Az volt az első rendű számukra, hogy az Úr cselekedjen.

Az Igehallgatása és az imádságos együttlét nyomán érzékennyé váltak a szociális problémákra is. De nem tüntetést szerveztek, nem is arra vártak, hogy majd az önkormányzat megoldja, hanem a köztük levő problémákra ők maguk adták meg a feleletet. A Lélek vezetése nyomán felismerték, hogy a saját többletükkel lehet a testvér hiányát pótolni. Az anyagi javak számukra szolgálati eszközt jelentettek. Nem örökségül hagyták tulajdonukat, amit később majd az utódok elherdálnak, hanem a jelenben hasznosították az Úr vezetése szerint. Legyen számunkra is minden téren a szentlélek vezetése az útmutató.

Zengd Jézus nevét, zengd, világ

1. Zengd Jézus nevét, zengd, világ, őt, angyalok, áldjátok! Felékesítve homlokát, Királylyá Jézust, Jézust koronázzátok!

2. Ti vértanúi Istennek, Kik mennyben szolgáljátok A Bárányt, ki megöletett: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

3. Ti választottak, szent hívek, Mind akit ő megváltott, Szent irgalmát dicsérjétek: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

4. Ti bűnösök, mert ő hordott Tiértetek kínt s átkot, És szent vérével áldozott: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

5. Ti népek, törzsek, kik bárhol Az ő szavát halljátok: Nagy jóvoltáért hálából Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

6.      Mily boldogság lesz majd, ha fenn A Jézus előtt állok És mindörökké zenghetem: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

Isten áldásával.

Inkább az Úrnak

G

yakran megkísért minket a gondolat, hogy bármit megtehetünk, nem tartozunk senkinek számadással (1Kir 21,17-29). Egy király pedig, pláne azt tesz, amit akar. Nincs fölötte más fórum, amelynek számot kellene adni.  Aháb is így gondolta, amikor felesége közreműködésével megszerezte Nábót szőlőjét. Jó volt a kivitelezés így nem tud róla senki. Azonban Isten tud minden dolgunkról, még a titokban véghezvitt, jól megszervezett, lepapírozott akcióinkról is. Ezért egyszer eljön az elszámolás ideje.

Megtörténik, hogy már a földi élet során elszámoltatnak minket, de ha úgy tűnik, hogy valaki megúszta a számonkérést, egyszer neki is eljön ez az idő, mert Isten elé kell állni. „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat” (2Kor 5,10).

Aháb már életében szembenézett Isten számot kérő, ítéletes akaratával. Illés kapja meg azt a feladatot, hogy tudassa a királlyal, Isten tudja mit tett, és ő ezt, nem határozottságnak, hanem gyilkosságnak nevezi. Aháb tettét rossznak látja az Úr. Minden tettünknél az a hangsúlyos, hogyan látja Isten. Nem igazán lényeges hogyan vélekednek tetteinkről kortársaink, lehet, hogy ők helyeslik amit teszünk, Isten azonban azt mondja, rossznak látom. Ezért mindig azt kell kérdeznünk, vajon hogyan látja az Úr azt, amit tenni szándékozom?

Illés kapja a megbízatást, álljon a király elé, és mondja meg neki, hogyan látja Isten az életét. Ő, mint az szolgája nem mondhatja, mi közöm nekem Ahábhoz? Nem rám tartozik ez a dolog. Mint az Úr Jézus tanítványainak nekünk is feladatunk, hogy elmondani környezetünknek, hogyan látja őket Isten. Nekünk kell megmondani, hogy tetteik, erkölcsi irányvonaluk Isten szemével nézve, helytelen. Nem könnyű szolgálat ez, mert mi azt szeretjük, ha jó véleménnyel vannak rólunk, és semmiképpen nem akarjuk őket megsérteni.

Azonban mai Igénk rámutat az engedelmesség felelősségére, mert ha Illés nem adja át a rábízott üzenetet, Aháb nem fogja magát Isten előtt megalázni. Illés tükröt tart a király elé, amelyben meglátja önmagát, és annak látja, akinek Isten is. Bizony erre van szükség ma is. Az Igét tükörként kell embertársaink elé tartani, mert csak abban láthatják meg igazán magukat. Ráadásul az Ige nemcsak azt mutatja meg kik vagyunk, hanem azt is elénk tárja, miként lehet megváltoztatni életünket.

Amikor Aháb meghallja Isten ítéletét, olyan reakciót vált ki nála, amilyet, az előzményeket ismerve, egyáltalán nem vártunk. „megszaggatta ruháját, a testére zsákruhát öltött, böjtölt, zsákruhában is hált, és csöndesen járt-kelt” (27). A hűséggel tovább adott Igének ott is hatása van, ahol arra nem is számítunk.

Aháb megtapasztalja, hogy bűnbánatáért Isten elhalasztja az ítélet végrehajtását. Mi már tudjuk, hogy Jézus áldozatáért halasztja el Urunk az ítéltet végrehajtását, mert minden bűneinket Őreá vetette.

Péter is János pünkösd után nagyon hamar szembesült a ténnyel, a keskeny úton nemcsak imádság, igehirdetés, áldott alkalmak, az Úr erejének megtapasztalása várja őket (4,13-22). Ezen az úton támadás, szenvedés és üldözés is vár rájuk. Érvényesül az Úr szava: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Ez azonban nem veti őket vissza, nem hagyják abba, hanem még nagyobb lendülettel folytatják bizonyságtételüket. Az Úr Jézusért minden szenvedést készek vállalni, tudjuk, hogy uruk is szenvedett, életét adta értük. A mi életünket sem kerüli el a szenvedés, a megaláztatás, ha hűségesek maradunk urunkhoz, az Igéhez, az evangéliumhoz. A mostani nyugodtabb időszak elaltat bennünket, és úgy gondoljuk lejárt a keresztyénüldözések kora. Pedig ma is vannak olyan helyek, ahol nagy szenvedéseknek vannak kitéve Krisztus követői. Korunk a békés egymás mellett élés híve, így azután feladtuk a missziót, így kevesebb a súrlódási felület. De ha a tegnapi szakaszra visszagondolunk, „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”, akkor meg kell látni, a misszió ideje soha nem jár le. De hordozzuk-e legalább imádságban az ázsiai országok lakóit, gondolunk-e arra, hogy többségük még nem ismeri Krisztust? Felelősek vagyunk azért, hogy a magunk lehetőségei szerint segítsük őket az evangélium megismerésében.

A két apostol kora mércéje szerint nem részesült különleges képzésben, de életük és szolgálatuk mögött ott állt a Lélek bizonyító ereje. Ez pedig nem más, mint a meggyógyult ember. A tényeket nem lehet tagadni. Kérjük az Urat, hogy a mi szolgálatunkban is jelenjék meg Lelkének életet formáló, gyógyító és megújító ereje. Isten munkájának valóságát nem lehet tagadni és aki szembesül vele, az belerendül és átadja életét Megváltójának.

A vezetők úgy gondolják meg félemlítik ezt a két embert és akkor befejezik tanításukat, és így megállítják a Jézusról szóló hír terjedését. A gonosz számára az a lényeg, hogy ne terjedjen el az emberek közt, hogy mindennemű gondjaikra Jézus Krisztus a megoldás. Nem a hitet, a vallásosságot akadályozza a sátán, hanem azt, hogy Jézus nevének erejében higgyenek. Mert Jézus nevében erő van, Általa új életet, gyógyulást és üdvösséget kap, az aki hisz Benne.

Akiben jelen van a Szentlélek, azt nem lehet megfélemlíteni, így a tanítványok sem ijednek meg, hanem bátran bizonyságot tesznek, arról, hogy ők inkább Krisztusnak engedelmeskednek. Így megtudjuk, hogy van határa a hatalomnak való engedelmességnek, legyen az bármilyen vezetőség, ha a parancsa megtiltja, vagy akadályozza az Úrnak való szolgálatot, korlátozza az evangélium terjesztését, már nem vonatkozik ránk az engedelmesség. Hiszen a tanítvány egy nagyobb hatalom előtt áll meg, így Neki tartozik engedelmességgel.

Úr Jézus, nézz le rám, Jöjj, mosd le bűnömet

1. Úr Jézus, nézz le rám, Jöjj, mosd le bűnömet, Sok földi szenvedély kötöz: jöjj, oldj fel engemet.
2. Úr Jézus, nézz le rám, Gond és bú látogat; Hű szolgád: ízleljem ígért, szent nyugodalmadat.
3. Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el; A menny felé sötéten át te légy az úti jel.
4. Úr Jézus, nézz le rám, Ha nő a félelem, Ár zúg és ellenség szorít, légy, Megváltóm, velem!
5. Úr Jézus, nézz le rám, Mert harcom terhe nagy, Ily tenger kín és baj között Az életem Te vagy.
6. Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár, Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.

Isten áldásával.

Fény a sötétben

A

háb megkeseredett és haragra gerjedt, ez a két indulat vezérli most. Csalódott, mert a nagy győzelem nem hozott számára megfelelő elismerést (1Kir 21,1-16). A próféta Isten ítéletét hirdette meg, a király azonban nem gondolkozott el és nem szállt magába, hanem kereste a módját miként mutathatja meg mindenkinek nagyságát és erejét. Aháb király Isten hosszú ideje történt munkálkodása nyomán sem tanult meg Isten szemével látni, az Ő mércéjével mérni. Aháb még mindig a világ szemével látja az eseményeket, és a szomszédos népek mércéjével méri. Azonban a világ mércéje más. Ez sokunk problémája ma is, nem akarjuk felülnézettből látni az életünket, pedig rádöbbennénk mennyire más úgy az életünk. Amit a világ értékel, ahol nagy ovációval ünnepel, ott Istennek más a véleménye. Aháb úgy gondolta nagyszerű hadvezéri és politikusi döntései eredményezték a két győzelmet, az Ige rámutat, ezekhez Ahábnak semmi köze, ezek Isten ajándékai. Aháb úgy látja előre vitte az ország életét, fellendítette a gazdaságot, biztosította a szabad vallásgyakorlatot, az Úr pedig úgy értékelte, hogy a király Jeroboám útján járt és megrontotta Izráelt. Nincs bűnbánat a szívében, úgy tűnik számára semmi nem elég, pedig Isten régen kézbe vette, de ő ellen áll, nem engedi, hogy az Úr újjá formálja.

Aki nem hallja az Úr szavát és nem alázza meg magát, az görcsösen ragaszkodik hatalmához, és mindenáron meg akarja mutatni, hogy ki is ő. Aháb király is így van, sértve érzi magát és keresi az alkalmat, amikor ebből az állapotból kitörhet. Mi ehhez a legjobb út? Megszerezni a más tulajdonát. Aháb annyi mindennel rendelkezik, semmije sem hiányzik, de mégsem boldog, mert többet kíván. Nem boldog, mert van valaki, akinek  van egy darab jobb minőségű földje, szőlője. Ahábot a kívánsága vezeti, gyötrődik, amíg nem kapja meg, amire vágyik. Az ő szívét nem az Úr tölti be, nem Isten lényére vágyakozik, hanem egy birtokra. Aháb életében látjuk mennyire igaz, amit Jakab apostol írt: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz” (Jak 1,14-15).  Amikor Nábót nem hajlandó még a királynak sem eladni ősei örökségét, nem borul le az Úr előtt, ezért kiborul. Aki nem tud leborulni Isten előtt, az kiborul, és nem lesz képes elfogadni az elutasítást. Az Úr Jézus is megtapasztalta népe elutasítását, Ő, Aki nem azért jött, hogy elvegyen másoktól, hanem mindig adott. Ő a maga lényéből adott a bűnös, nyomorult ember lényéhez, ami által minden Hozzáforduló áldást és megújulást tapasztalt. Az ember mégis elutasította, azt mondta, nem kell Isten közelsége, Jézus azonban ezt az Atyára tekintő lélekkel hordozta el. A Gecsemáné-kertben imádságban győzte le az elutasítottság miatti keserűséget, és fordult szembe velük, és végezte el az emberért, amit az Atya Rábízott. Az elutasítottságot csakis az Úr Jézus közelében, az Ige ereje által lehetséges jól feldolgozni.

Ahábot azonban a keserűség és a harag vezérelte, és egy rossz tanácsadó, a felesége.  Keserűségünkben nem mindegy kihez fordulunk és kire hallgatunk. Aháb nem az Úr prófétáit kereste, nem tőlük kért tanácsot, mit tegyen. De nem is az Úr szavát kereste, pedig ha kinyitja a Zsoltárok könyvét sok vigasztalást és nagyszerű útmutatást talált volna. Dávid így írt: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Zsolt 62,2). Azonban Aháb nem az Urat kereste, semmiben nem Igazodott Hozzá. Ha figyel felfelé, akkor nem engedi, hogy a felesége irányítsa, akkor meg látja, Jezábel nem jó tanácsot ad, mert ő nem Isten, hanem a bálványok normája szerint él. Ami a világ számára elfogadható céljaink eléréséhez, Isten előtt nem elfogadható. Ebből meglátjuk, hogy a hozzánk legközelebb állók tanácsát sem fogadhatjuk el addig, amíg az Ige mérlege alá nem helyezzük. Ahábot nem az Ige, nem Isten akarata, hanem saját indulata, kívánsága vezette, és ebben partner volt a felesége. Nem a vágyak kiélésében, hanem az Úr akaratának megvalósításában legyen a másik partnerei, segítői.

A zsidó nép vezetői is hallják mi történt, eljut hozzájuk a hír, de nem nyitott szívvel fogadják (ApCsel 4,1-12). Nem akarják az életüket Isten akaratához, hatalmas tetteihez, az idők jeleihez igazítani, hanem az időt akarják magukhoz állítani. Így azután elfogatják Pétert és Jánost gondolva, ha eltávolítják őket a nép köréből, minden megoldódik. Azonban Isten szent Lelkét nem lehet bebörtönözni, Ő munkálkodik a szívekben. Mert nemcsak elutasítók, hanem az Igét hittel befogadók is voltak ott. Olyan emberek, akik maguknak hallgatták az Igét. Nem azért, hogy kritizálják, a maguk elgondolásához igazítsák, hanem úgy hallgatták, hogy a saját életüket igazították Isten szavához. Bár mi is, mindig így olvasnánk, és hallgatnánk Isten szavát, hogy hozzá akarjuk igazítani életünket. Nagyon sok ember Istent akarja a maga akaratához igazítani, de ez nem lehetséges. Az áldást akkor tapasztaljuk, ha készek vagyunk minden dolgainkban Istenhez igazodni.

Azt is lássuk meg, hogy Péter és János nem tragédiaként élete meg elfogatásukat, hanem a bizonyságtétel lehetőségét látta benne. Vajon mi is úgy látjuk-e életünk különböző helyzeteit? Felismerjük-e, hogy nem véletlenül kerültünk oda, ahol épp vagyunk, legyen az kórházi ágy, vagy egy nehéz munkahely, hanem azért, mert Isten, világító lámpásként helyezett oda, hogy a sötétségben fény áradjon?

Lényeges, hogy Péter egyféle üzenetet mond az egyszerű emberek és a vezetők számára is. Mindkét félnek hangsúlyozza, hogy megölték Isten Krisztusát, akit oly annyira vártak.  Nincs ott benne, hogy ilyet nem mondhatok a főpapnak, a vezetőknek, hanem azt mondja, amit a Lélek rábíz. Ez a mi feladatunk is, Urunk óvjon meg a kétféle, a felhígított üzenet megfogalmazásától.

Az apostolok határozottan leszögezik: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (12). Bizony erről ma meg akarunk feledkezni, és azt véljük, minden út Istenhez vezet. Péter azonban világosan elmondja, hogy Istenhez, a kegyelemhez, az örök élethez csakis Jézus Krisztus az út. Nincs más név, csak Jézus neve, amely megtartatást és üdvösséget jelent.

JÉZUS SZÓL, VILÁGÍTS

Jézus szól világíts szép ékesen,

Mint a kicsi lámpa,

tisztán fényesen.

E bűnös világnak sötét éjjelén

Ki ki világítson a maga helyén.

Jézus szól: világíts, érettem égj,

Világosságomnak a visszfénye légy.

Tudja Ő, a földnek sötét éjjelén,

Ki világít híven a maga helyén.

Jézus szól: világíts magad körül,

Lásd a bűnbe, éjbe mennyi szív merül!

Boldog az a lámpa, mely kicsinyke kört,

Hová Isten tette, fényével betölt.

Isten áldásával.

A legjobbkor

A

háb király nagy vereséget mért az arám seregre, Isten ajándéka volt ez a diadal (1Kir 20,23-43). Az Úr annak ellenére ajándékozta meg győzelemmel, hogy Ahábnak eszében sem volt Istenhez fordulni. Ő a vének tanácsát részesítette előnyben az Úrral szemben. Úgy gondolta, nincs idő, gyorsan kell dönteni, nem lehet várni Isten feleletére. Velünk is megtörténik, e rohanó világban, hogy nem várunk Istenre, sőt elé se visszük az ügyet, hanem magunk döntünk. Megszoktuk, hogy ma azonnal kell határozni mit is akarunk, hiszen minden határidőhöz van kötve, az előnyök a kedvezmények pedig különösen is. Ha várunk, ha felfelé figyelünk, elmúlik a kedvezményes idő. Így lehetett Aháb király is, azonnal kell a válasz az ellenségnek, nem lehet várni, mert még rosszabb lesz. Így azonban meggondolatlanul felajánlja Isten népe szolgálatát a pogány király számára. Ez is azt mutatja nem bízott Istenben.

Azt is látjuk, hogy az egy éves kegyelmi időt nem arra használja, amire kapja, nem tisztítja meg az országot a pogány papoktól, nem rombolja le Baal és Astarte áldozó halmait és nem tiltja meg a pogány kultusz gyakorlását. Megy tovább az engedetlenség a bálványozás útján. Szomorú, hogy nincs a szívében hála az Úr felé. De van-e a mi szívünkben? Még szomorúbb, hogy nem arra hesználja fel az időt, amire kapta. Azonban ezen a téren nekünk is van miért bűnbánatot tartani, hiszen mi sem mindig arra használjuk fel a drága időt, amire az Úr szánta. Mennyi perc telik el kihasználatlanul, amikor nem Isten ügyével, az elveszettek mentésével, Isten országa munkálásával töltjük.

Az arámok királya zavarba jött az izráeli győzelem nyomán. Ő megsejtette, hogy Izráel Istene áll a csata végkimenetele mögött, de úgy gondolta, hogy Ő csak területi Isten, és a hatalma csupán a hegyekre korlátozódik. Azt tervezik, hogy most majd a síkságon szállnak szembe Aháb király seregével, és ott övék lesz a győzelem.

Sajnos izráelben semmi nem változott, az újabb háború hírére sem az Urat hívják segítségül, hanem ők is katonai szemlét tartanak. A hadtudományban és a fegyverek erejében bíznak. Nincs imádkozás, nincs Bibliaolvasás, csak magukra támaszkodnak. Az arámok félelmetes serege felvonul Izráel ellen, emberileg esélyük sincs a zsidóknak, ám az Úr, népe mellé áll és könyörül hűtlen gyermekein. Mert az Úr, könyörülő Isten.

Ebben a helyzetben előlép Isten embere. Amikor a legelesettebbek, amikor reménytelen helyzetbe jutnak, Isten elküldi emberét a királyhoz. Így küldte el Fiát népéhez és hozzánk az Úr, amikor még bűneinkben voltunk akkor, amikor a hullámok összecsapni készültek a fejünk felett. Gondoljunk a Bethesda tavánál 38 éve bénán fekvő emberre, amikor már lemondott a gyógyulásról, amikor már nem várt senkit és semmit, meg állt mellette Jézus és embere lett.  Talán mi is hasonló helyzetben vagyunk, és úgy érzünk, mint azaz ember, nem bírjuk tovább, nincs remény életünk megváltozására, nem számíthatunk senkire, és akkor meg áll az Úr mellettünk. Nem azért teszi, mert mi érdemeljük, vagy mi jobbak vagyunk másnál, hanem azért, „megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR” (28). Azért könyörül és avatkozik be csodálatosan, oldja le szenvedélyeink láncát, ad kegyelmet, gyógyítja életünket, hogy általa mi is rá döbbenjünk, hogy Ő az Úr. Ezt követően pedig szolgáljuk Őt. Az Úr szab törvényt a szolga számára, így amikor elismerjük, hogy Ő az életünk Ura, egyúttal alá vetjük magunkat törvényeinek is.

Ismét győzelmet aratott Aháb az Úr ígérete szerint, de ez sem győzte meg. Nagyon szomorú, hogy annyi bizonyságtétel után is hideg és érintetlen marad a szíve. Nem ad az Úrnak dicsőséget, nem imádja Őt és nem Rábízza népe jövőjét sem. Továbbra is emberi és politikai megoldásokkal kívánja népe békéjét biztosítani, és nem Istentől várja az oltalmat. Milyen a mi szívünk? Isten sok csodálatos munkája nyomán meglágyult-e már, vagy még mindig kemény, makacs és önző?

Aháb újabb hibát követ el, mégpedig végzetes hibát, a legyőzött királlyal szövetséget köt. Pedig Isten népe és gyermeke az ellenséggel soha nem köthet szövetséget. Isten gyermekének nem a kompromisszum kötés vagy a gonosszal szembeni elérzékenyülés a feladata, hanem az, hogy még a gonoszt is igyekezzen tanítvánnyá tenni. Az Úr Jézus nem ápolta a gadarait, és nem a város védelmét oldotta meg, hanem megmutatta a gonosz fölötti hatalmát, amikor azt a megszállottat megszabadította. Akkor segítünk, és használunk a legtöbbet, amikor az Úr szabadító hatalmát közvetítjük megkötözött kortársaink felé.

Aháb magatartása ítéletet vonz maga után, de nemcsak ő, hanem az engedetlen próféta tanítvány is megítéltetik. Miért? Mert nem ismerte fel, hogy amit mestere kér, az Isten akaratának a kiábrázolása. Mivel nem tette, amit kértek tőle, akadályozta Isten üzenetének célba jutását és ítélet lett az eredménye. Az engedetlenség, Isten munkájának az akadályoztatása mindig megítéltetik. Urunk könyörüljön, hogy ne akadályozzuk, hanem inkább mindig segítsük az üzenet célba jutását. Aháb nem akart engedelmeskedni, nem akart az Úrhoz térni, most megsértődik. A nagy győzelem után elismerést várt, mert nem látta meg, hogy nem ő aratott győzelmet, hanem az Úr győzött népe ellensége fölött. Így azután elmaradt a megtérés, a megtisztulás, és amikor a próféta ítéletet hirdet, megharagszik Istenre és a prófétára. Pedig a harag soha nem old meg semmit, harag helyett a bűnbánat és az Úrhoz fordulás lenne a megoldás.

Le kell számolnunk nekünk is sértődésre való hajlammal, a haraggal, amikor Isten rámutat, hogy valamit nem jól csinálunk. Nem azért mutatja meg a rosszat, a hibát, hogy bosszantson, hanem azért, mert Isten országának meg van a rendje, és oda a hiba nem fér bele. A hibát ki kell javítani.

Péter és János Szentlélekkel teljesen nem azt adta a koldusnak, amit kért, hanem azt, amije volt, Jézus Krisztust (ApCsel 3,21-26). Mai tanítványok gyakran esünk abba a hibába, hogy a körülöttünk levők kívánságának akarunk eleget tenni. Nem az a feladatunk, hogy kívánságteljesítő automaták legyünk, és környezetünk úgy gondolja, mint egy régi énekszöveg: bedobod a pénzt és kijön, amit kérsz. Nem, mi nem automaták vagyunk, hanem az Úr Jézus Krisztus tanítványai, akik Uruk akaratát, Lényét közvetítik a világ számára. A mai embernek is Jézus Krisztusra, Isten kegyelmére van szüksége. A világ életének gyógyítására ma is egyedül a kereszt szolgál. Nincs más, csak egyedül Jézus! Ne adjunk kevesebbet, mint ami elég. A kegyelem elég, kevesebb nem használ, többre pedig nincs szükség.

Igen, arra a Jézusra van szükségünk, aki most a kegyelem idején az életünket képes helyreállítani, majd az idők végén, az egész mindenséget újjáteremti. Nagyszerű üzenet ez a Szentírásnak, lesz újjáteremtés, ami nem azonos a ma már itt is elterjedt reinkarnációval, hanem az egész föld újjáteremtését jelenti. Ez nem emberi produktum, hanem Isten újjáteremtő munkája által megy végbe. Abban a teremtésben már nem jelenik meg a gonosz, a bűn. Ott Isten lesz minden, mindenekben.

Melengesse át a szívünket, és vegyük komolyan Péter beszédét: „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” A legnagyobb áldás a bűnből való szabadulás, a Jézus uralma alá kerülés. Éljünk a lehetőséggel, és vegyük nagyon komolyan, nekünk támasztotta fel Isten Jézust, és nekünk adta Őt és általa kegyelmét, az új és örök élet lehetőségét.

Úrnak szolgái mindnyájan

1. Úrnak szolgái mindnyájan, Áldjátok az Urat vígan, Kik az ő házában éjjel Vigyázván, vagytok hűséggel.

2. Felemelvén kezeteket, Dicsérjétek Istenteket, Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan!

3.      Megáldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen, Ki teremtette az eget, A földet és mindeneket!

Isten áldásával.

Több

 Károli fordítás „és”-el kezdi a huszadik fejezetet, amivel jelzi, ami most történik, kapcsolódik az előző eseményekhez. Az előző esemény pedig nem más, mint a Kármel-hegyi ítélet, amikor a nép meglátta az Úr hatalmát, majd így tett bizonyságot: „Az ÚR az Isten, az ÚR az Isten!” (1Kir 18,39). Miben kapcsolódik Benhadad támadása ahhoz a csodálatos és felemelő eseményhez? Abban, hogy az Úr megpróbálja Ahábot és a népet is, hogy a nagy megtapasztalást követően, a bajban kihez fordulnak? Kitől várnak segítséget?

Azt látjuk, hogy Izráel királya nem Istenhez fordul, nem Tőle várja a segítséget, hanem maga próbál kiutat találni. Jó végig gondolni, hogy mi akik annyi csodáját megtapasztaltuk az Úrnak, láttuk a kereszten megnyilvánuló szeretetét, baj és veszély idején hová fordulunk segítségért? Nem vagyunk-e úgy, mint Izráel királya, aki nem Istent kérdezte ebben a helyzetben, hanem vezető embereit? Mi is hozzá hasonlóan emberi tanácsokat keresünk, és nem az Úrra bízzuk ügyünk elrendezését.

Isten egy prófétát küld Ahábhoz ezzel az üzenettel: „Ezt mondja az ÚR! Látod ezt a nagy tömeget? Én ma a kezedbe adom ezt, és akkor megtudod, hogy én vagyok az ÚR!” Ezáltal Isten egy újabb lehetőséget ad a király és népe számára, hogy felismerjék, nemcsak tüzet képes adni, hanem képes megoltalmazni, és megszabadítani Izráelt az ellenségtől. Nem Aháb arat győzelmet, hanem az Úr adja kezébe az arámokat, mindezt azért, hogy végre rádöbbenjenek, Ábrahám Istene az Úr. A felismerést tettnek kellene követni, aki megtapasztalja az Úr hatalmát, az leszámol addigi bálványaival és hátat fordít a bűnnek. Isten hatalmát elismerni azt jelenti, már nem a bűn irányítja az életemet, hanem Isten Igéje.

Izráel Isten kegyelme által győzelmet aratott. A győzelem pillanatában a király mellé lép a próféta és így szól hozzá: „Menj, szedd össze erődet és gondold meg és nézd meg, mit kell cselekedned; mert esztendő ilyenkorra Szíria királya felvonul ellened.” Mindez azt üzeni, a győzelem után ne váljunk elbizakodottakká, mert az ellenség soha nem adja fel. Másrészt Isten üzeni, szedje össze erejét Aháb, és végre vegye számba, amit Isten kér tőle, és cselekedjen aszerint. Menjen, és végre tisztítsa meg az országot a bálvány papoktól és oltároktól. Ha nem teszi, visszajön Benhadad. A győzelem ajándékát azért kapták, hogy megtérjenek az Úrhoz, ha nem teszik, ha nem használják jól fel, a kegyelmi időt letelik. Így van ez a mi életünkben is, nem elég hangoztatni, hogy megtértünk, egy egészen új életformát kell megkezdeni. Ebbe az életformába már nem fér bele a világ akarata, a bűn szolgálata, itt már Isten Igéjének kell érvényesülnie.

A mai újszövetségi szakaszunkat olvasva lássuk meg, hogy a két apostol nem a maga kevés hitéből, vagy anyagi lehetőségeiből adott annak a sántának valamit, hanem ott Jézus neve által csoda történt (ApCsel 3,11-20). A vak alamizsnát várt és itt sokkal több ment végbe, új életet és gyógyulást nyert. Olyan többletet kapott, amit a tanítványokon kívül senki más nem tudott megadni. Alamizsnát, jobb életkörülményt, egy kis figyelmet, szeretetet más is tudott volna adni, de gyógyulást, Jézus hatalmának megismerését és egy egészen új és más életet csak azok voltak képesek adni, akik ismerték az Úr hatalmát, és Szentlélekkel teljesek voltak. A mai tanítványoktól is ezt a pluszt várja a világ, ezért vagyunk itt. Ha csak annyit tudunk hozzá tenni az élethez, ha csak azt nyújtjuk, amit a világ fiai nyújtanak, vagy sokszor még annyit sem, az nagyon kevés, akkor rossz bizonyságtevők vagyunk.

Ez az ember a gyógyulás feletti örömével mindenki figyelmét magára vonta. Mindenki látta, hogy az a személy járkál és ugrándozik „aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában.” Az ilyen szemmel látható változás tesz bizonyságot arról, hogy az Úr Jézus munkálkodott az életünkben. Ha nem is ilyen formában, de mindenképpen meglátszódik, ha Jézus Krisztus belépett az életünkbe. A környezet észreveszi, hogy valami történt bennünk, hogy megváltoztunk. Itt sem csupán fizikai jelei voltak a történésnek, hanem látszott a magatartásán az érzelmi megnyilvánulásain, hogy nagy dolog történt az életében. Amikor megbocsátja az Úr bűneinket, átéljük a szabadítást és Hozzá tartozhatunk az kimondhatatlan örömöt hoz magával. Tele lesz a lényünk Jézussal, ennek következtében soha nem tapasztalt békesség tölti be a szívünket, ami kiárad környezetünk felé is.

Olyan nagy hatással volt a sánta gyógyulása az emberekre, hogy Péternek el kellett mondani mi történt. Bizonyságot tesz, hogy nem saját erejükkel végezték a gyógyítást, hanem Jézus Krisztus neve által. Ez ma is lényeges, a tanítvány soha nem a maga ereje és képessége által cselekszik, hanem az Úrtól kapja az erőt, a tehetséget, a képességet, sőt a lehetőséget is, de ezt mindig meg is kell vallani.

Péter rámutat, hogy Isten elküldte Jézust, a Fiát,  ők azonban megölték. Ez nagyon lényeges, mert ezen nem lehet túl menni ma sem, ha Istent keressük. Jézust megöltük, elutasítottuk, de Isten visszaadta a számunkra. Áldjuk Őt ezért, mert Jézus az egyetlen reményünk, és egyetlen esélyünk az életben maradásra, az üdvösségre. Jézus nélkül elveszett az ember, sőt önmagát is elpusztíthatja, egyedül a feltámadott Úr képes erről a pályáról letéríteni és az életre vezető útra állítani. Rajtunk múlik, hogy mindezt felismerve, hittel Rábízzuk-e az életünket.

Jézus neve ma is csodálatos, az Ő nevébe hitért erősít meg minket is az Úr új életre, hogy képesek legyünk benne járni, és megerősít a Benne való hit a feladatokkal való bátor szembenézésre is. Az Úr Jézusba vetett hit által leszünk képesek szembeszállni a gonosz, a bűn minden hatalmával. Jézus neve által lehetünk mi is győztesek. Ezért teljes szívvel, őszinte hittel nézzünk Rá ma is.

Ahhoz, hogy mi is megtapasztaljuk Jézus nevének erejét, Lelkének győzelmét, bűnbánatra van szükségünk. Első lépésként a bűneinket kell rendeznünk. Ha ezt megtesszük, eljön a felüdülés ideje. Mennyi csüggedt és fáradt lélek van, aki nem talál felszabadulást, megújulást, Igénk rámutat, bűnbánat és a Jézusba vetett hit által megtapasztalhatják ők is a felüdülést. A bűnbocsánat elnyerése csodálatos felüdülést ad a lélek számára, olyat, amilyet senki és semmi nem képes megadni a számunkra. A bűnbánat lehetősége ma is nyitva áll.

Jézusból többet hadd vegyek

Jézusból többet hadd vegyek,

S másoknak többet hadd vigyek.

Őt egyre jobban szemléljem,

Váltsághalálát dicsérjem.

      Több, több mire vágyom,

      Több, több mire vágyom.

      Őt egyre jobban szemléljem,

      Váltsághalálát dicsérjem.

Jézusról többet hadd tudjak,

Tervéhez jobban simuljak.

Szentlélek Isten, jöjj, taníts,

Meglátni Krisztus titkait.

      Több, több mire vágyom...

Adhasson többet Igében.

Járjak vele közösségben.

Halljam a hangját szívemben,

Éljem az Igét éltemben.

      Több, több mire vágyom...

Hallhassak többet trónjáról,

Hol dicső népe országol.

Visszajön Ő, s és nem késik,

Országa nő, megáll végig.

      Több, több mire vágyom...

Isten áldásával.

Jézus neve

I

llés csodálatos megtapasztalásban részesült a Hóreb hegynél, de nem maradhat ott, hanem tovább kell mennie, mert még van feladata. Ha nem is kap már olyan megbízatást, mint korábban, de el kell hívnia az utódját (1Kir 19,19-21). Illésnek is át kell adnia a hivatalt, annak, akit az Úr kiválasztott. Ez a feladat egyben azt is jelzi a próféta számára, hogy a halálával sem ér véget az Úr ügye. Ő így látta: „egyedül én maradtam”, azonban Isten megmutatja számára, hogy rossz a látása, és van még rajta kívül is Izráelben, aki az Urat imádja és kész Neki szolgálni. Nekünk is szükségünk van látás javulásra, mert Illéshez hasonlóan mireánk is ránk tör a depresszió, és úgy véljük mi vagyunk az utolsó hűséges szolgák, velünk minden véget ér. Azonban az Úr megmutatja, nem ér velünk véget, nem vagyunk egyedül, és lesznek, akik utánunk is viszik tovább a stafétát, lesznek, akik a lehulló palástot magukra veszik. Az ördög trükkje, hogy magunkat sirassuk, jajongjunk a jövőn, mert ha így teszünk, nem foglalkozunk a jelen dolgaival azzal, amit tennünk kel.

Elizeus elhívása arról tesz bizonyságot, hogy Izráel legsötétebb korszakában is volt olyan ember, akinek az Úr volt a szabadító, a neve ugyanis ezt jelenti. Ez az ember Istenben bízott és Tőle várta a bálványimádásból való szabadítást. Ismerhette Illést, mert amikor a próféta elhívja, tisztában van a dolgokkal és meglátja tette mögött Isten hívását. Elizeus felismerte, hogy Illés Isten postása, ő kézbesítette a behívót az Úr prófétai csapatába. Illés palástja itt olyan, mint az iktatókönyv, amibe be van jegyezve, hogy átvettük a számunkra kézbesített levelet. Illés arra figyelmezteti Elizeust, hogy be van jegyezve az elhívás Isten iktatókönyvébe, ha nem akarná komolyan venni, nem mondhatja azt, hogy ő nem hallott róla. Milyen sokszor úgy teszünk mintha nem hallottuk volna Isten szavát, azonban, minden számunkra küldött üzenet jegyezve van, Isten pontosan tudja mikor szólt, nem háríthatjuk el magunktól a felelősséget.

Elizeus haza akar menni, elbúcsúzni, de vissza is kíván térni, mert örül Isten elhívó szavának. Ez az ember jó körülmények közt élt, mégis mindent elhagy a szolgálatért. A család, a gazdaság nem vonja el figyelmét az Istentől kapott megbízástól, hanem most már ennek szenteli életét.  Eddig a munka, a család volt életében az első helyen, most egy csere ment végbe. Első helyre került Isten és az Ő ügye, a második helyre került a család és a munka. Tehát nem kerültek ki ezek sem az életéből, nem felejti el, és nem is hanyagolja el családját, hanem csak a helyes sorrendet állította fel.

Sáfát fia, amikor Illés rádobta palástját, otthagyta ökreit és a próféta után futott, ezzel kifejezte, hogy számára mindennél fontosabb Isten akarata, és nagyon komolyan veszi elhívását. A követés mindig azt jelenti, hogy a régi életet ott kell hagyni, enélkül nincs igazi elkötelezettség. Így hagyta ott korsóját a samáriai asszony és futott, hogy polgártársainak elmondja, ami vele történt.

Ezt követően: „vett egy iga-marhát és megáldozta” (Kecskeméthy) az Úrnak. Bizony ez óriási érték volt, de szíve megtelt örömmel, és nemhogy két ökröt, de az egész életét szívesen adta Izráel Istenének. A lakoma, búcsúlakoma volt.

Így miután mindezt elvégezte, elindult és követte Illést, és szolgálatába állt. Elizeus elfogadta, hogy még csak próféta tanítvány és beállt Illés mögé. Nem akarta mindjárt oktatni elhívóját, hanem vállalta a tanulást. Ezt ma is meg kell látni, ez az Isten országának rendje. Ha valaki megtér azzal még csak belépett az országba, de nem ismeri, mert időre van szükség, amíg az Igét és Isten akaratát megismerhetjük. Így tehát, a frissen megtért nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy ő mindent tud, sőt mindent jobban tud, mint az előtte járók.

Az Újszövetségben pedig látjuk, árad a Lélek az apostolok által, más életekre (ApCsel 3,1-10). Ahová kiárad, ott helyreállítás, új felismerés történik, új élet születik. Az is figyelemreméltó, hogy Péter és János nem gyógyítási céllal megy a templomba, imádkozni készülnek. Az Úr készíti el számukra a bizonyságtétel alkalmát. Ők pedig felismerik és megvallják Jézus nevét. E- névben történnek a csodák. A Szentlélek is mindig Jézusra mutat. Megdöbbentő, hogy az Ékes, a gazdag kapuban nyomor található, a szegény tanítványok pedig gazdagok. Mert ahol a Lélek, ott van az Élet.

Péterék nem mennek el a koldus mellett, de nem is azt adják neki, amit kér, hanem a Krisztustól kapott gazdagságot. Nem azt mondják, semmink nincs, hanem azt, hogy a világ kincsével nem rendelkeznek, de van valamijük, mégpedig Jézus neve. Ez a név pedig mindennél nagyobb kincs. Bizony mára nagyot fordult a világ Isten gyermekeivel, mert már azt nem tudják mondani, hogy ezüstöm és aranyam nincs, hanem inkább már az vallomásuk: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam” (Jel 3,17). Így azután a mai tanítványok már nem tudják azt mondani, amit Péter mondott: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj” (6). Ennek következtében mi inkább alamizsnát osztogatunk, mert azt a társadalom is értékeli, viszont a mi feladatunk, hogy bizonyságtételünk nyomán, dicsérjék az új életet ajándékozó Urat.

Urunk Jézus, fordulj hozzánk

1. Urunk Jézus, fordulj hozzánk, Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk, Kegyelmeddel minket segélj, Az egy Igazságra vezérlj.

2. Nyisd meg szánkat hál’adásra, Készítsd szívünk buzgóságra, Hitünk s értelmünk neveljed, Neved velünk ismertessed.

3. Míglen éneklünk mennyégben: Szent, szent, szent az erős Isten, És színről színre láthatunk, A fényességben vigadunk.

4.      Dicsőség Atya Istennek, Fiúnak és Szentléleknek: A dicső Szentháromságnak Mindenek áldást mondjanak!

Isten áldásával.