A legjobbkor

A

háb király nagy vereséget mért az arám seregre, Isten ajándéka volt ez a diadal (1Kir 20,23-43). Az Úr annak ellenére ajándékozta meg győzelemmel, hogy Ahábnak eszében sem volt Istenhez fordulni. Ő a vének tanácsát részesítette előnyben az Úrral szemben. Úgy gondolta, nincs idő, gyorsan kell dönteni, nem lehet várni Isten feleletére. Velünk is megtörténik, e rohanó világban, hogy nem várunk Istenre, sőt elé se visszük az ügyet, hanem magunk döntünk. Megszoktuk, hogy ma azonnal kell határozni mit is akarunk, hiszen minden határidőhöz van kötve, az előnyök a kedvezmények pedig különösen is. Ha várunk, ha felfelé figyelünk, elmúlik a kedvezményes idő. Így lehetett Aháb király is, azonnal kell a válasz az ellenségnek, nem lehet várni, mert még rosszabb lesz. Így azonban meggondolatlanul felajánlja Isten népe szolgálatát a pogány király számára. Ez is azt mutatja nem bízott Istenben.

Azt is látjuk, hogy az egy éves kegyelmi időt nem arra használja, amire kapja, nem tisztítja meg az országot a pogány papoktól, nem rombolja le Baal és Astarte áldozó halmait és nem tiltja meg a pogány kultusz gyakorlását. Megy tovább az engedetlenség a bálványozás útján. Szomorú, hogy nincs a szívében hála az Úr felé. De van-e a mi szívünkben? Még szomorúbb, hogy nem arra hesználja fel az időt, amire kapta. Azonban ezen a téren nekünk is van miért bűnbánatot tartani, hiszen mi sem mindig arra használjuk fel a drága időt, amire az Úr szánta. Mennyi perc telik el kihasználatlanul, amikor nem Isten ügyével, az elveszettek mentésével, Isten országa munkálásával töltjük.

Az arámok királya zavarba jött az izráeli győzelem nyomán. Ő megsejtette, hogy Izráel Istene áll a csata végkimenetele mögött, de úgy gondolta, hogy Ő csak területi Isten, és a hatalma csupán a hegyekre korlátozódik. Azt tervezik, hogy most majd a síkságon szállnak szembe Aháb király seregével, és ott övék lesz a győzelem.

Sajnos izráelben semmi nem változott, az újabb háború hírére sem az Urat hívják segítségül, hanem ők is katonai szemlét tartanak. A hadtudományban és a fegyverek erejében bíznak. Nincs imádkozás, nincs Bibliaolvasás, csak magukra támaszkodnak. Az arámok félelmetes serege felvonul Izráel ellen, emberileg esélyük sincs a zsidóknak, ám az Úr, népe mellé áll és könyörül hűtlen gyermekein. Mert az Úr, könyörülő Isten.

Ebben a helyzetben előlép Isten embere. Amikor a legelesettebbek, amikor reménytelen helyzetbe jutnak, Isten elküldi emberét a királyhoz. Így küldte el Fiát népéhez és hozzánk az Úr, amikor még bűneinkben voltunk akkor, amikor a hullámok összecsapni készültek a fejünk felett. Gondoljunk a Bethesda tavánál 38 éve bénán fekvő emberre, amikor már lemondott a gyógyulásról, amikor már nem várt senkit és semmit, meg állt mellette Jézus és embere lett.  Talán mi is hasonló helyzetben vagyunk, és úgy érzünk, mint azaz ember, nem bírjuk tovább, nincs remény életünk megváltozására, nem számíthatunk senkire, és akkor meg áll az Úr mellettünk. Nem azért teszi, mert mi érdemeljük, vagy mi jobbak vagyunk másnál, hanem azért, „megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR” (28). Azért könyörül és avatkozik be csodálatosan, oldja le szenvedélyeink láncát, ad kegyelmet, gyógyítja életünket, hogy általa mi is rá döbbenjünk, hogy Ő az Úr. Ezt követően pedig szolgáljuk Őt. Az Úr szab törvényt a szolga számára, így amikor elismerjük, hogy Ő az életünk Ura, egyúttal alá vetjük magunkat törvényeinek is.

Ismét győzelmet aratott Aháb az Úr ígérete szerint, de ez sem győzte meg. Nagyon szomorú, hogy annyi bizonyságtétel után is hideg és érintetlen marad a szíve. Nem ad az Úrnak dicsőséget, nem imádja Őt és nem Rábízza népe jövőjét sem. Továbbra is emberi és politikai megoldásokkal kívánja népe békéjét biztosítani, és nem Istentől várja az oltalmat. Milyen a mi szívünk? Isten sok csodálatos munkája nyomán meglágyult-e már, vagy még mindig kemény, makacs és önző?

Aháb újabb hibát követ el, mégpedig végzetes hibát, a legyőzött királlyal szövetséget köt. Pedig Isten népe és gyermeke az ellenséggel soha nem köthet szövetséget. Isten gyermekének nem a kompromisszum kötés vagy a gonosszal szembeni elérzékenyülés a feladata, hanem az, hogy még a gonoszt is igyekezzen tanítvánnyá tenni. Az Úr Jézus nem ápolta a gadarait, és nem a város védelmét oldotta meg, hanem megmutatta a gonosz fölötti hatalmát, amikor azt a megszállottat megszabadította. Akkor segítünk, és használunk a legtöbbet, amikor az Úr szabadító hatalmát közvetítjük megkötözött kortársaink felé.

Aháb magatartása ítéletet vonz maga után, de nemcsak ő, hanem az engedetlen próféta tanítvány is megítéltetik. Miért? Mert nem ismerte fel, hogy amit mestere kér, az Isten akaratának a kiábrázolása. Mivel nem tette, amit kértek tőle, akadályozta Isten üzenetének célba jutását és ítélet lett az eredménye. Az engedetlenség, Isten munkájának az akadályoztatása mindig megítéltetik. Urunk könyörüljön, hogy ne akadályozzuk, hanem inkább mindig segítsük az üzenet célba jutását. Aháb nem akart engedelmeskedni, nem akart az Úrhoz térni, most megsértődik. A nagy győzelem után elismerést várt, mert nem látta meg, hogy nem ő aratott győzelmet, hanem az Úr győzött népe ellensége fölött. Így azután elmaradt a megtérés, a megtisztulás, és amikor a próféta ítéletet hirdet, megharagszik Istenre és a prófétára. Pedig a harag soha nem old meg semmit, harag helyett a bűnbánat és az Úrhoz fordulás lenne a megoldás.

Le kell számolnunk nekünk is sértődésre való hajlammal, a haraggal, amikor Isten rámutat, hogy valamit nem jól csinálunk. Nem azért mutatja meg a rosszat, a hibát, hogy bosszantson, hanem azért, mert Isten országának meg van a rendje, és oda a hiba nem fér bele. A hibát ki kell javítani.

Péter és János Szentlélekkel teljesen nem azt adta a koldusnak, amit kért, hanem azt, amije volt, Jézus Krisztust (ApCsel 3,21-26). Mai tanítványok gyakran esünk abba a hibába, hogy a körülöttünk levők kívánságának akarunk eleget tenni. Nem az a feladatunk, hogy kívánságteljesítő automaták legyünk, és környezetünk úgy gondolja, mint egy régi énekszöveg: bedobod a pénzt és kijön, amit kérsz. Nem, mi nem automaták vagyunk, hanem az Úr Jézus Krisztus tanítványai, akik Uruk akaratát, Lényét közvetítik a világ számára. A mai embernek is Jézus Krisztusra, Isten kegyelmére van szüksége. A világ életének gyógyítására ma is egyedül a kereszt szolgál. Nincs más, csak egyedül Jézus! Ne adjunk kevesebbet, mint ami elég. A kegyelem elég, kevesebb nem használ, többre pedig nincs szükség.

Igen, arra a Jézusra van szükségünk, aki most a kegyelem idején az életünket képes helyreállítani, majd az idők végén, az egész mindenséget újjáteremti. Nagyszerű üzenet ez a Szentírásnak, lesz újjáteremtés, ami nem azonos a ma már itt is elterjedt reinkarnációval, hanem az egész föld újjáteremtését jelenti. Ez nem emberi produktum, hanem Isten újjáteremtő munkája által megy végbe. Abban a teremtésben már nem jelenik meg a gonosz, a bűn. Ott Isten lesz minden, mindenekben.

Melengesse át a szívünket, és vegyük komolyan Péter beszédét: „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” A legnagyobb áldás a bűnből való szabadulás, a Jézus uralma alá kerülés. Éljünk a lehetőséggel, és vegyük nagyon komolyan, nekünk támasztotta fel Isten Jézust, és nekünk adta Őt és általa kegyelmét, az új és örök élet lehetőségét.

Úrnak szolgái mindnyájan

1. Úrnak szolgái mindnyájan, Áldjátok az Urat vígan, Kik az ő házában éjjel Vigyázván, vagytok hűséggel.

2. Felemelvén kezeteket, Dicsérjétek Istenteket, Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan!

3.      Megáldjon téged az Isten A Sionról kegyelmesen, Ki teremtette az eget, A földet és mindeneket!

Isten áldásával.