Kétszeres rész

I

llés és Elizeus átkeltek a Jordánon, amely kettévált előttük. A tanítvány számára ez az esemény felkészítés a jövőre (2Kir 2,9-18). Arra az időre, amikor felsőbb osztályba léphet és már ő képviseli Istent, ő harcol a bálványimádással.  A lecke lényege: Elizeusnak elég mindig csak oda menni, ahová küldi az Úr és az akadályok kettéválnak. Ha mindig az Úr irányítja életét, a legnehezebb helyzetekben is készít az Úr számára kaput, amelyen tovább mehet.

Tehát Elizeus felsőbb osztályba léphet, immár a szolgából próféta lesz, de ez nem fokozatosan megy végbe. Nem Illés neveli ki és ad számára bizonyítványt, hanem az Úr hívja el és teszi prófétává. A tanítványi élet növekvő, előrehaladó élet. Van-e előrelépés tanítványságomban, szolgálatomban? Esetleg már régen megrekedtem ugyanazon a szinten? A növekedés feltétele a taníthatóság, a formálhatóság. Engedjem magam a Szentlélek által formálni, tanítani, vezetni mindennap.

Illés és Elizeus együtt vonultak keresztül a folyón és vándoroltak egészen addig, amíg a próféta el nem ragadtatott. Együtt mentek, pedig Illés többször egyedül alkart tovább menni, hátrahagyva tanítványát. Most azonban kiderül milyen jó is, hogy vele van az utódja. Mert jó, ha van mellettünk valaki, amikor keresztül kell menni a folyón, amikor átlépjük majd a határt és feltárul előttünk az Ország. Milyen csodálatos is lesz, amikor az addig láthatatlan világ láthatóvá válik és körül vesz minket az Úr dicsősége és Ő lesz majd minden, mindenekben. Ott színről-színre láthatjuk Urunkat, Akit most csak tükör által és homályosan látunk.

Azt is látjuk, hogy Illés tisztában van azzal, ami történni fog, Isten kijelentette számára, hogy letelt az idő. Sőt azt is tudja, hogy nem hal meg, hanem egyenesen az Úr elé vitetik. Az elragadás azt jelenti, nem Illés cselekszik, hanem az Úr, Ő emeli ki ebből a világból és ezáltal elszakítja azokat a kötelékeket, amelyekkel Illés ehhez a világhoz kötődik. Illés hozzákötődött a világhoz, a prófétasághoz, immár azonban át kell adnia helyét. Elizeusnak pedig ki kell várni azt a pillanatot, amikor Istentől kapja meg a szolgálatot, amikor az Úr teszi szabaddá a pályát. Mennyivel nyugodtabb lenne az életünk, ha mi is kivárnánk azt a pillanatot, amikor az Úr nyitja meg számunkra az utat a tovább lépés felé.

Elizeus kérhet még Illéstől, és ő él is a lehetőséggel. Mi mit kérnénk? Mi az, amire nagyon vágyunk, ami betölti szívünket, amire nagyon szükségünk van a tovább haladáshoz? Elizeus meglepetésre nem azt kérte, amit mi kérnénk, ő nem Illés pénzére, tőle való ereklyére vágyott. Az ő lényét az Úr és a Neki való szolgálat töltötte be, és ehhez kér erőt. Tisztában van azzal, hogy az Úrnak saját erővel és képességekkel szolgálni nem lehet. Azt is felismeri, hogy többre lesz szüksége, mint Illésnek, ezért a benne működő Lélek kétszeresét kéri. A kétszeres rész által a tanítvány kifejezi, hogy az elsőszülöttségi részre vágyik, ő szeretni a próféta tanítványok közt az első lenni, ő szeretné folytatni az Illés által megkezdett munkát. Ám Illés tudatja vele, hogy ez már nem az ő kompetenciája, nem ő dönti el ki lesz az utódja, de legyen nyitott szívvel, és ha látja az elragadtatást, akkor úgy lesz. Mi mit kérünk? Látjuk-e, hogy többre van szükség az eredményes szolgálathoz, mint eddig? Mert a szolgálat mindig nehezebb lesz és nem könnyebb. Ma is csak Isten Szentlelke által, Őreá építve lehet bizonyságtételünk, és az életünk eredményes.

Milyen életre szóló és megrendítő élmény lehetett látni Illés elragadtatását, az Ige szerint lesz  majd egy másik elragadtatás, amikor az Úr veszi magához övéit. De Uram én nem néző szeretnék lenni akkor, hanem résztvevő.

Elizeus egyedül maradt, de nem maga, mert Illés leesett palástján és a tüzes szekerek látása nyomán tuja, hogy vele van az Úr. Illés Istene ott van mellette és képessé teszi a folytatásra, a további harcra, munkára. Az álmodozások kora lejárt, mostantól kezdve a munka a szolgálat, a küzdelmek ideje következik, és Elizeus ezt vállalja.

Amit eddig Illés életében csodált az most már benne végzi munkáját, most már az ő életében is működik. Igen, megtapasztalja, hogy Isten ereje működik a következő generáció számára is. Olyannyira működik, hogy a többi prófétatanítvány is felismeri mindezt és így elismerik, hogy Elizeus lesz a vezető. Ez a jelenet is mutatja, hogy Isten bennünk való jelenléte meg látszik, ezt mások is észreveszik.

Még azt emelném ki, hogy a próféta tanítványok mennyire nem értik meg Elizeust, és amit mond. Ő azt tanácsolja, hogy ne küldjenek ki senkit Illés keresésére, hisz tudja, ennek semmi értelme, hiszen már az Úrnál van. Azonban nem hallgatnak rá, és addig unszolják, amíg azt nem mondja, hát akkor menjetek és keressétek, ha nektek hiába beszélnek. Bizony megmutatja, hogy gyakran mi ezekhez a tanítványokhoz hasonlítunk. Hiába szól az Úr, vagy hiába mondja egy másik testvér, hogy ne tegyünk valamit, vagy épp mit kellene tennünk, mi megyünk a fejünk után. Addig erősködünk, amíg célt érünk. Ekkor megelégedettség tölt el, kiharcoltuk, amit akartunk, elértük célunkat, azonban történetünk példája szerint, ez hasztalan erőlködés, hiábavaló fáradtság. Mert bár a végletekig való unszolás nyomán Isten engedi, hogy amit annyira akarunk, megtegyük, de ettől függetlenül, Ő továbbra sem akarja.

Tegnapi újszövetségi Igénkben odáig jutottunk, hogy a hiba bennünk van. De mi lehet ez a hiba? Mi lehet az oka, hogy a mai keresztyénség egén nem tűz olyan erővel a Nap, mint az első gyülekezet idején? Arra jutottam, hogy a Nap süt, de valami leárnyékolja, valami oda áll közénk és az Úr közé, így elfogja felénk érkező fényt. Jézus is ilyesmiről beszél az egyik példázatban. „A világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az ígét, és gyümölcstelen lesz” (Mk 4,19). Közbejönnek a világ dolgai és lefoglalják a szívünket és így erőtlenné válunk. Ezeknek a tanítványoknak az Úr volt a legfontosabb, Ő töltötte be lényüket, Tőle függtek és Tőle várták a megélhetésüket is. Ezért volt életük vonzó és eredményes. Azt végezték, ami rájuk bízatott, a többit pedig Gazdájukra hagyták. Engedték, hogy Ő gondoskodjon róluk így mentéssé váltak az aggodalomtól és minden energiájuk a szolgálatra összpontosult.

Diadalmas életet éltek. Diadalmaskodtak a félelem és a gonosz erői felett (ApCsel 5,17-25). Megtapasztalták, amit Pál apostol írt: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” (Rm 8,37). Miben állt a győzelmük? Abban, hogy nem lehetett elhallgattatni őket, és így az evangéliumot sem. A drága jó hír hömpölygött tovább, még a börtön épületén keresztül is. A diadalmas élet nem azt jelentett, hogy emberi, földi, világi értelemben minden sikerül nekik. Nem! Emberileg szánalmasak voltak, semmi irigylésre méltó nem volt bennük, hiszen mindig fenyegették őket, sőt most még börtönbe is kerültek. Mi nem úgy gondoljuk, hogy aki börtönbe kerül az győzelmes életet él. Mégis győztek, mert Krisztusért szenvedték a fogság, és ez az élmény sem vetette őket vissza. Az Úr megszabadította őket, de a szabadságot arra kapták, hogy menjenek, és hirdessék a népnek az élet minden beszédét. A szabadságot, annak minden változatában mi is azért kapjuk, hogy hirdessük az élet beszédét. Tehát nem azért szabadultak, hogy biztonságba kerüljenek, hanem ez is jel volt a kegyelemről. A szabadságot nem azért kapjuk, hogy saját céljainkra használjuk fel, hanem, hogy az Úr ügyét lendítsük előbbre.

A diadalt az jelentette, hogy önmagukat is legyőzve újra tanítottak, bizonyságot tettek. Adjon az Úr számunkra is ilyen diadalmas életet.

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5.      Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.