Törvény helyett irgalom

S

ámuel szolgálata letelt, befejezte földi pályafutását (1Sám 25,1-44). Sok nehéz szolgálata volt ennek a hűséges embernek. Kora gyermekségétől fogva szerette és szolgálta az Urat. Mindig figyelt Isten szavára, és a meghallott Igét nem engedte földre hullani, hanem megcselekedte. Nemcsak a saját életére nézve becsülte meg az Úr szavát, hanem hűségesen tolmácsolta népe számára. Sámuel élete példa a számunkra, szívünkre helyezi az Úrral való állandó kapcsolat szükségességét. Elgondolkodtat és felhívja figyelmünket arra, hogy mindenkor álljunk az Úr rendelkezésére, úgy, ahogyan Sámuel is, hiszen még pihenés közben is megszólítható volt. Mindig megszólítható vagyok-e? Van-e mindig időm az Úr számára?

Amikor meghalt Sámuel, a nép megsiratta. Igen, most sírnak, de amikor ő sírt miattuk, azt nem vették komolyan. Amikor királyt kértek és elmondta, hogy ez nem helyes, mert ezzel a tettükkel Istent utasítják el, nem hallgattak rá. Könnyű a koporsó mellett síni, de inkább életében kellett volna rá hallgatni. Hányszor vagyunk mi is így, bánkódunk a múlt miatt, de amikor lehetőségünk volt, nem úgy cselekedtünk, ahogy kellett volna. Sokszor utólag sírunk, mert rádöbbenünk, hogy amikor velünk volt az, aki eltávozott, nem szántunk rá elég időt. A nagy siratás gyakran a rossz lelkiismeretet jelenti.

Közben az élet megy tovább, Dávid tanulgatja az életet, mindig újabb osztályba lép az Úr iskolájában. Hányadik osztálynál tartunk? Talán évtizedek óta ugyanazt a vizsgát ismételjük, és nem sikerül átmenni rajta? Dávid most azt a leckét tanulja, hogy ne maga szerezzen elégtételt, ne álljon bosszút, ne hirtelen felindulásból cselekedjen.

Dávid és emberei védelmezték a bujdosásuk környékén élőket. Ezt tapasztalták Nábál pásztorai is, és Dávid úgy gondolta, számíthat ennek ez embernek a hálájára, de nem így történt. Nábál elutasította Dávidot, ő pedig ezt az elutasítást sérelemként élte meg, és elindult, hogy haragját szabadjára engedje Nábál birtokán. Gondolkodjunk most el azon, hogyan viseljük az elutasítást? Hogyan reagálunk, amikor nem kapjuk meg azt, amire számítunk, amiről azt gondoljuk, jár nekünk? Miként viseljük el az igazságtalanságot? Ha őszinték vagyunk, kimondjuk, hogy bizony gyakran mi is kirobbanunk, úgy ahogyan Dávid is tette. Gyakran nekünk is a megfizetés az első gondolatunk, talán még neki is rontunk a sérelmet okozónak, ahogy ez az ember is tette. Számunkra azonban nem ez a követendő példa, hanem az Úr Krisztus, aki nem állt bosszút magáért, és a tanítványai haragos természetét is békés természetté formálta.

Dávidot sem engedi az Úr, hogy indulata elragadja, hanem küld számára segítséget Abagail által. Ez a bátor asszony megőrzi a gyilkosságtól, mert túllát a bujdosó öltözetén, és felismeri a leendő királyt. Dávid tulajdonképpen király álruhában. Nábál nem látta meg, kivel áll szemben, és elutasította. Abigail azonban látja Isten választottját, és alázattal borul le előtte. Jézus úgy jött el világunkba, hogy ő az álruhás Isten. Aki találkozik Vele, annak az emberi öltözet mögött meg kell látnia a rejtőzködő, de jelenlévő Istent. Élete és tettei által ismerhetjük fel az előttünk álló Jézusban a Krisztust. Látjuk-e már Jézusban az Istent, személyes Megváltónkat?

Amikor Abigail és Dávid találkoznak, Isten gyermeke felismeri, hogy az Úr küldte ezt az asszonyt, és kész megváltoztatni szándékát, eláll a bosszútól. Dávid meglátja, hogy az Úr akadályozta meg abban, hogy rosszul cselekedjen. Isten embere mindig kész elfogadni az Úr tanácsát, kész és képes megváltoztatni szándékát, ha az Úr más lépést mutat a számára. Jó, ha mielőtt cselekszünk, kézbe vesszük az Igét, és engedjük, hogy az beszélgessen szívünkkel, és meggyőzzön a saját akaratáról. Engedjük, hogy Urunk lebeszéljen arról, hogy magunknak szerezzünk elégtételt.

Az Úr Jézus éli is, amit tanít. Az előző szakaszban azt mondta: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és most cselekszik (Mt 12,9-21). Most bemutatja, mennyire irgalmas is Ő. Meglátjuk, hogy valóban aszerint él, amit hirdet, nemcsak másoktól várja el, hanem maga is aszerint cselekszik. Mégpedig úgy éli meg az irgalmasságot, hogy a saját népszerűségét veszélyezteti, támadhatóvá válik. Mi éljük-e mindig azt, amit hiszünk, amiről másokat meggyőzünk? Hányszor csak elméletben tudjuk a dolgokat, de amikor meg kellene valósítani az aranymondásokat, nem megy. 

Egy sorvadt kezű embert állítottak a zsinagógába, és Jézusnak szegezték a kérdést: szabad-e szombaton gyógyítani? Vagyis törvény vagy irgalom? Gyakran ez a kérdés a mi számunkra is. Urunk könyörüljön, hogy Mesterünk nyomán mi is mindenkor az irgalmasságot gyakoroljuk. Tulajdonképpen ez a szemlélet a helyes döntésben is segítségünkre van.

A kérdésre a feleletet a legérzékenyebb területen, az anyagiakon mutatja meg a jelenlevőknek. Jézus nagyon jól tudja, hogy a veszélybe került javait, értékeit még szombaton is megmenti az ember. Nem hagyják elpusztulni szombatnapon sem állataikat. Így azután rámutat, hogy az ember értékesebb a legnagyobb vagyonnál, minden földi kincsnél. A legnagyobb érték az ember élete. Az általunk sérültnek, megrepedt nádnak titulált élet is olyan drága Isten szemében, hogy a Fia életét adta érte a kereszten.

Ez azt is jelenti, hogy mindenki bizalommal fordulhat az Úrhoz, senkit nem tart értéktelennek, jelentéktelennek. A beteg, idős, tehetetlen élet is fontos a számára. Úgy jöhetünk, hogy Ő számunkra is a reménység forrása. Általa helyére kerülhet az életünk, és a Vele való élő közösségben meglátjuk saját értékeinket. Isten előtt minden élet érték, és Neki van hatalma arra, hogy ezt velünk is megláttassa.

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5. Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.