A
|
szenvedés elhomályosítja Jób látását, így
gyötrelmein keresztül látja egész életét (Jób 7,1-21). Úgy tekint az életre,
mintha az csupa szenvedésből állna, mintha nem lenne benne semmi jó. Vigyáznunk
kell, hogy soha ne vegyük le tekintetünket az Úrról, bármilyen nyomorúságba
kerüljünk, és váljon nehézzé az életünk, mindig figyeljünk felfelé. Ha nem így teszünk,
megkeseredünk, és már azt is rossznak látjuk, ami jó volt. Hajlamosak vagyunk
úgy tekinteni magunkra, mint akiknek csak szenvedés volt az élet. Jób most
keserűvé vált, nem látja a múltját, az Istentől kapott sok jót, az áldásokat.
Ha kézbe vesszük az Igét és általa átmossuk gondolatainkat és érzelmeinket, nem
csüggedünk el. Ezt az állapotot elkerülhetjük, ha kívülről megtanulunk zsoltárokat,
és más igehelyeket, és ezeket ismételgetjük, ezekről elmélkedünk a nehéz
időszakokban. Az Ige segít reálisan látni magunkat, nemcsak az élet egyik
oldalát emeli ki, hanem rámutat Isten kegyelmére, életünkben végzett munkájára
is. Az Igéből reménységet is kapunk, átéljük, hogy az Úr most sincs távol
tőlünk, Hozzá lehet fordulni, és a nagy mélységekben is együtt lehetünk Vele.
Dávid azt írja: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a
gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Csodálatos ezt megtapasztalni,
igen, a halál árnyéka völgyét nem kerüljük el, de ott is velünk van az Úr. Ahogyan
Jézus is a kereszten az Atyához tudott kiáltani, és a kezébe helyezte lelkét,
úgy cselekedhetünk mi is.
Jób nagyon szenved, óriási fájdalmai vannak, gondoljunk bele, hogy akkor
nem rendelkeztek olyan fájdalomcsillapítókkal, mint ma. Jóbnak viselnie kellet
a fájdalmakat, még az éjszakái sem adnak enyhülést, hiszen aludni sem nagyon
bír. Ha pedig elalszik, rémálmai keletkeznek. Nagyon lényeges, hogy ha mi sem
tudunk aludni és nyugtalanná válnak az éjszakáink, kezdjünk el imádkozni,
meneküljünk az Úrhoz, gyakoroljuk az igei elmélkedést, mert az Úrral való
kapcsolat a fájdalmat is enyhíti, és elveszi a nyugtalanságot és álom nélkül is
lehet megújító, pihentető az éjszaka. Azonban csak akkor tudunk így tenni, ha
már most megtanulunk az Úrhoz folyamodni, gondolatainkat ráirányítani. Ha
folyamatosan nem alkalmazzuk ezeket, akkor a betegségben, nyomorúságban sem
tudunk hirtelen Istenhez fordulni. Akkor ebben a helyzetben is csak magunkkal
leszünk elfoglalva.
Megfigyelhetjük Jób beszédében is a miértek felbukkanását. Egy-egy baj
esetén gyakran azt kérdezgetjük, miért történt mindez? Vagy feltesszük azt a
kérdést, miért engedte Isten? Miért velem történik mindez, tör fel a
szívünkből, azonban ezekre a kérdésekre ritkán találjuk meg a jó választ.
Megkeseredünk és mindenkitől elzárkózva, megharagudva az egész világra beszűkül
az életünk. Ezért helyesebb azt kérdezni, mit is akar az Úr elvégezni ezek
által? Mi a célja ezekkel? Ha így teszünk már vigasztalást nyerünk, hisz
felfedezzük, hogy Isten velünk van, nem véletlenül érnek még a bajok,
betegségek sem, hanem ezek Isten művészi eszközei, amelyek által lefaragja
rólunk mindazt, aminek nincs helye bennünk. Az Úr úgy formálja életünket, mint
a szobrász, aki kalapáccsal és vésővel eltávolítja a görcsöket, az anyag
szennyeződéseit, hogy így minél kifejezőbb legyen az alkotás. A vakon született
élete Jézus látása szerint, azért alakult úgy, hogy meglátszódjon rajta Isten
dicsősége. Vakságán keresztül megtapasztalja Jézus hatalmát. Mi is saját nyomorúságainkon keresztül
átélhetjük Urunk hatalmát, bűnbocsátó kegyelmét. Van terve életünkkel, van
célja szenvedésünkkel, vannak akik, pont a szenvedések a nyomorúságok által
ismerik mag az Úr Jézust. Sok embert az újszövetségben is a saját betegsége,
személyes tragédiája vitt Jézushoz, amíg minden rendben volt, amíg látott
esélyt a javulásra nem kereste Jézust. A vérfolyásos asszony is csak akkor
indul Jézus felé, amikor kifogyott az emberi lehetőségekből. Isten országának
gazdagságát, a kegyelem édességeit akkor ragadjuk meg, amikor nyomorúságainkkal
Őhozzá fordulunk.
A római levél szívünkre helyezi, hogy amint Izráel egy időre
félretétetett, úgy a pogányoknak is lejár az idejük (Rm 11,25-32). Amíg a
pogányok teljes számban be nem mennek, mivel nem tudjuk mikor jön el ez az idő, vegyük
komolyan Jézus hívogatását. Ne halogassuk, ne mondjuk, ráérünk, hanem éljünk a
kegyelemmel. Amikor a pogányok teljes számmal bemennek, ismét megnyílik Izráel
számára az üdvösség kapuja.
„Mert Isten ajándékai és az ő
elhívása visszavonhatatlanok,” írja az apostol, és ez csodálatos, erőt
biztonságot adó kijelentés. Hányszor adott ez már erőt a számomra, csüggedések
idején. Amikor már fel akartam adni, az Úr elém hozta ezt az évtizedekkel
korábban kapott verset, és rámutatott, Ő nem vonta vissza elhívását. Vagyis a
korábban átélt elhívatás ma is érvényes, nem rázhatom le, hanem Benne bízva,
Ráhagyatkozva menjek tovább, végezzem, amit rámbízott. Milyen könnyen feladjuk
hitünket, küldetésünket. Elég egy apró kellemetlenségnek jönni, és már meg
akarunk futamodni, pedig Urunk végig hűséges volt. Ő nem futamodott meg, a
katonák elől, nem bújt el a szenvedés elől, hanem vállalta értünk. Mi se
meneküljünk, hanem Jézussal fussuk meg az előttünk lévő pályát, hittel és
kitartással.
Lelki próbáimban, Jézus, légy velem
1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem.
Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.
2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat:
Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.
3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld
szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel
áldozom.
4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány
poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése