Alkotás

A

z Ézsaiás 64 összekapcsolódik az előző fejezettel. A szentíró Isten beavatkozását kéri és várja, mert tudja, hogy ettől függ Izráel jövője. Isten történelemformáló tette nélkül a nép nem lenne képes megszabadulni, elvesznének a népek tengerében. Szükség is van Isten beavatkozására, mert nélküle a gonosz mindent elborítana.  Ezért avatkozott közbe Noé idején, majd Bábel tornya építésénél. Ezáltal az Úr visszavetette az emberi gonoszság kiterjedését, a világ teljes pusztulását. Mert az ítélet egyben mentés és új kezdet biztosítása is volt.

Isten beavatkozásának célját Ézsaiás így jellemzi: „ismertesd meg nevedet”, vagyis azért cselekedjen az Úr, hogy a népek, de Izráel is rádöbbenjenek, hogy Izráel Istene az egyedül élő Úr. Fel kell ismerni, hogy a népek istenei soha nem voltak képesek népük érdekében cselekedni, csak az Úr. Ő cselekszik azok életében, akik bíznak Benne, vagy Károli szerint, akik várják Őt. Ez a kérdés, várunk-e ma Istenre, várjuk-e hogy Ő avatkozzon be a történésekbe, vagy mindent magunk akarunk megoldani? Ha egyelőre magunkban bízunk is, eljön az idő, amikor rá kell döbbennünk, hogy szükségünk van az Úr Jézusra. Csak Ő tud életeket megváltoztatni. Neki van hatalma az életünket romboló erők fölött is. Ezért fordult Hozzá a leprás, a vérfolyásos asszony, a kapernaumi százados. Felismerték, hogy ők képtelenek pozitív irányba fordítani dolgaikat, de hallottak Jézusról, felkeresték és bizalommal fordultak hozzá. Akkor fog életünkben és környezetünkben is döntő javulás bekövetkezni, ha bizalommal keressük meg Urunkat.

Ézsaiás a nép ellenkező tapasztalata ellenére is tudja, hogy Isten találkozik azzal, aki örül Neki, aki az Ő akarata szerint kíván élni. Találkozik, azzal a személlyel Isten útját kívánja járni, az ilyenektől nem zárkózik el. Izráel már hosszú ideje fogságban él, ezért vágyódik a szabadulás után. Ez pozitívum, ennyi idő után még haza vágynak, még szeretnének szabadok és Isten gyermekei lenni. Nagy dolog, hogy nem olvadtak be az idegen nép közé, nem azonosultak, hitükkel, életformájukkal, hanem megőrizték önazonosságukat, hitüket és várják, hogy Istenük cselekedjen.  Példaértékű lehet ez számunkra, hiszen hetven év alatt belefáradhattak volna a várakozásba, feladhatták volna a reményt, de nem tették. Ők is beolvadhattak volna vallási, és nemzeti tekintetben is, de nem tették. Gondoljuk meg mit végzett el mi köztünk a szocializmus, vagy a kisebbségi életforma a mögöttünk lévő évtizedekben?  Ezek a zsidók még most is reménykednek, miért? Mert felnéznek Istenükre, Benne bíznak. Végre most már azt is felismerik, hogy az Úr előtt nincsenek érdemeik, nincs saját igazságuk, kegyelemre szoruló emberek ők.  Meglátták a fogság keserves évtizedei alatt, hogy a bűn, nem fejlődés, nem növekedés, hanem romlás. A bűn szétrázza az életet, elsodor, mint a szél. Vagyis a bűn átveszi fölöttünk az uralmat, már nem mi cselekszünk, hanem a bűn sodor magával.

Azonban felismerik, hogy a bűn életükben elvégzett munkája, és engedetlenségük ellenére, Isten mégis Atyjuk.  Ez a mégis, megrázó erejű felismerés, ez a mégis új irányt ad gondolkodásunknak, életvezetésünknek. Nem vagyunk magunkban, van atyánk, Akihez fordulhatunk.

Itt a fogság kohójában látják meg, hogy hol a helyük. Ők Isten alkotásai. Ez fontos, nekünk is meg kellene látnunk, hogy a világmindenségben a mi helyünk, az alkotás. Isten az alkotó. Nem vagyok más, mint az Úr által készített edény. Ő formált és Ő akar tartalommal is megtölteni.  A legnagyobb probléma, amikor a tartalmat mi akarjuk meghatározni. Fogadjuk el helyünket és engedjük, hogy adja meg életünk tartalmát, mert akkor Őt fogja dicsőíteni életünk.

A római levélben Pál apostol a valós, a megélt az egész lényünket áthatott hitről beszél (2,25-29). Számára az igazi tanítványság nem a külsőségekben, a formalitásokban, hanem a Krisztus lényétől átitatott életben nyilvánul meg. Pál úgy tekint magára, mint, aki meghalt és így már nem az ő, hanem Krisztus természete él benne. Úgy elmerül az Úrban, mint az edénybe tett szivacs a vízbe. Úgy átjárja szivacsot a víz, hogy már nem lehet tudni, a víz van a szivacsban, vagy a szivacs a vízben.

Pál kiemeli, hogy Isten ad dicséretet annak, aki hű Hozzá és egész lényével Őt szolgálja. Mi gyakran megelégszünk emberek dicséretével, sőt sok esetben az célunk, hogy itt dicséretben részesüljünk. Pál rámutat, hogy az a lényeg Isten megdicsér –e, fogja értékelni életünket. Vagy másként mondva, kibírja-e majd a hívő életünk építménye a tűzpróbát? Mi marad fenn az Úr ítélete után? Mert minden megsemmisül, amit-e világ értéknek tekint, csak az marad meg, ami Krisztusból való, ami krisztusi, ami agapéból fakad.

Nagy Istenem

1. Nagy Istenem, ha nézem a világot,

   Melyet teremtett szent “legyen” szavad,

   Ha itt a földön millió lényt látok,

   Kiket igazgatsz s táplálsz egymagad,

   /:Szívem feléd ujjong örömtele:

     Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te! :/

 

2. Szemem ha néz a csendes éjszakába,

    Hol tündököl csodás csillagsereg,

    Hol pompás két aranyhajóként járva,

    A nap s a hold az űrbe´ fönn lebeg,

    /:Szívem feléd ... :/

3. Uram, igédben hogyha megtalállak,

   Ha látom ott kegyelmes tetteid,

   Választott néped amint egyre áldod,

   Türelmesen viselve bűneit,

   /:Szívem feléd ... :/

4. Ha Jézust látom itt a földön járva,

   Alázatos, türelmes szolgaként,

   Látom, hogy áldást áraszt a világra,

   S kereszthalálra adja életét,

   /:Szívem feléd ... :/

Isten áldásával.