Sóvárgás

A

 zsoltáros szinte belegyönyörködik Isten lényébe és jelenlétébe (Zsolt 104,1-18).  Megtapasztalja, hogy az Úr az ő személyes Istene. Nem egy távoli ismeretlen valaki, hanem életének Teremtője és Gazdája. Az Ő Ura, Akivel lehet beszélgetni, Akinek a lénye átjárja az övét. Ezért tudja Őt magasztalni. Csendességeinkben tapasztaljuk-e így az Úr közelségét, tudunk-e Benne gyönyörködni és magasztalja-e lelkünk Urunkat?

Szinte látjuk a szerzőt, amint kimegy a szabadba és a természet lágy ölén is megtapasztalja Isten közelségét.  Amint a természet szépségeiben gyönyörködik, meglátja mögötte a Teremtőt, azt, Akitől származik minden szépség és gazdagság. Nem a természetet imádja, hanem általa még közelebb kerül Istenhez. A természet szépsége és csöndje felemeli szívünket az Úrhoz, ezért jó ha ki tudunk menni a szabadba, egy olyan helyre ahol szemlélhetjük az eget, vagy egy virágot, vagy egy terebélyes fát. Mindezek segíthetnek, hogy Igeolvasás és imádság közben még jobban urunkra hangolódjunk, hogy igazi csöndet éljünk át, amely megcsendül, és Isten szavává, üzenetévé válik.

A zsoltáros számára a világban a biztonságot a Teremtő személye nyújtja. Azért érzi magát a földön biztonságban, mert Isten alkotta a világot és az Ő gondoskodó kezeiben tudja azt. Amikor az ember elveti a teremést, a biztonságot is ellöki magától és félelem költözik a helyére. Amikor az ember a világot a kezében akarja tartani és uralni kívánja, eltűnik a biztonság és megjelenik a félelem. Ahol az ember átveszi Istentől a hatalmat, ott mindig létbizonytalanság lesz. Dávid is azt ismerte fel, hogy jobb az Úr kezébe esni, mint emberekébe.

A zsoltáros biztonságát Isten ígérete jelentette, tudta, hogy megígérte, hogy többé a vizek nem önthetik el a földet. Ő pedig bízik az Úr szavában. Nekünk is meg kell tanulnunk bízni Isten kijelentésében, mindabban, amit a Bibliában számunkra megíratott, ha ezekben bízunk szilárd alapokon fog nyugodni az életünk. Akkor nem a mindennapi híradásoktól függ a hangulatunk, hanem kiegyensúlyozottakká válunk lelkünkben.

Istent jelenlétében gyönyörködve hálás az Úr gondviselő szeretetéért is. Tudja, hogy az ember és az állatvilág megélhetése is Isten kegyelmén alapszik. Ő gondoskodik kenyérről, és mindarról amire, szükségünk van. Aki ezt felismeri, annak a szívéből kiköltözik az aggodalmaskodás, mert tudja, Isten készletei nem fogynak el, és az Úrnak gondja van a Hozzá folyamodókra (Náhum 1,7). Gondja van az Úrnak, arra, hogy a földművelő embernek áldást nyújtson a föld. Ő áldja meg kezeink munkáját, és teszi azt maradandóvá.

Olyan megragadó, hogy Istennek az állatvilágra is gondja van. Fészket és búvóhelyet biztosít számukra. Szomorú, hogy az ember, akire rábízta Isten a teremtett világot, akinek őriznie kellene, pusztítja és kizsákmányolja azt.

Pál apostol tovább vezet bennünket a Krisztusban elrejtett élet áldásainak a megismerésében (Róma 8,18-25). Közben rámutat, hogy a Vele együtt való megdicsőülést megelőzi a vele együtt való szenvedés. Az apostolnak nagy tapasztalata volt ezen a téren, tudta, hogy a krisztusi életforma üldözést és szenvedést hoz magával. Ez a világ kiveti magából Isten gyermekeit. De ő nem az üldözésekre, a gyötrelmekre, fájdalmakra tekint, hanem mindezeken túl, meglátja azt a dicsőséget, amely vár Isten gyermekeire. Az eljövendő dicsőség, az új test reménysége ad erőt a keskeny úton való vándorláshoz, a bizonyságtevő élethez. Azonban ma sokaknál hiányzik az eljövendő dicsőség látomása, ezért elbizonytalanít a szenvedés és a mindenáron való gyógyulásra koncentrálunk. Kérjük, Urunkat adja meg ezt a látást számunkra, és tegye örömtelivé a hazafelé tartó utat. Adja meg számunkra azt a látást, hogy a halál által levetjük a régi, az elhasználódott öltözetet és magunkra öltjük az újat, a jobbat. Ha a ruházatunk lerongyolódna, és valaki azt mondaná, itt van egy teljesen új öltözet ruha, vesse le a régit és ezt öltse magára, vajon melyikünk mondaná, inkább maradok a rongyosban?

Ezért is mondja Pál, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, tehát az új teremtés idejét, amikor az egész teremtettség megújul.

De azért is mondja az apostol a fentieket, mert Isten gyermekei a mostani világban is olyan hatást képviselnek, mint a só. Mi vagyunk a föld sója, de komolyan vesszük-e ezt a küldetésünket és belekerülünk-e a világba, hogy ízt és konzerválást biztosítsunk a számára. A só gátolja a romlást, Urunk azért tart itt bennünket, hogy életünk és szolgálatunk által gátoljuk a romboló, pusztító folyamatokat.

 Hű pásztorunk

Hű pásztorunk,

vezesd a te árva nyájadat,

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,

Ó, halhatatlan ige, vezérünk, mesterünk.

Mert boldog az az ember,

ki dicsér tégedet.

És kóstolgatja mindennap

szent beszédedet.

Hát legeltessed igéddel

bolygó nyájadat,

És terelgessed lelkeddel juhocskáidat.

Szentlelkedet töltsd ránk ki,

mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert

ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen,

királyunk, mesterünk.

Isten áldásával.